35. Fejezet - Egyszer mindennek vége

Sziasztok!
Előbb befejeztem a frisst, és most hoztam is. Nem épp egy boldog rész, de kell ilyen is, és tegnap ilyen hangulatom volt. Köszönöm a komikat, már ha nem is kapok annyit mint régen. Köszönöm azoknak, akik támogattak ebben a nehéz időszakban. :) Jó olvasást. 
Puszi, Trixi

A napok hihetetlen sebességgel követték egymást. Minden nap boldogabb és boldogabb volt. A család úszott a boldogságban. Én újra dolgoztam a kórházban, és táncot oktattam. A gyerekek kitörő örömmel fogadtak. Amint megtudták, hogy visszajöttem, mindenki azonnal üdvözölni akart, és a táncoktatás folytatása után érdeklődött. Jó érzés volt, hogy ennyire hiányoztam ezeknek a gyerekeknek. A kórházban is ez volt. Amint beléptem az osztályra több apró arcocska ragyogott fel. Örültem, hogy újra azt csinálhatom, amit szeretek. Ez okoz örömet, és boldogságot. 

A családom is boldog, örülnek, hogy itt vagyok mellettük. Viszonylag biztonságban. Alice-szel minden nap beszélünk telefonon, és egyre jobban megbizonyosodom arról, hogy milyen nagyszerű vámpír is ő. Tele van élettel, és szeretettel, még most is pörög. Annak ellenére, hogy nincs itt, minden részletre kíváncsi az esküvővel kapcsolatba, és rengeteg tanáccsal lát el. Bátran mondhatom, hogy jó barátnők lettünk. Jasper eleinte aggódott, de már ő is belátta, hogy Alice-szel hamar megtaláltuk a közös hangot. Már értem, hogy Jasper, hogy szeretett bele. Hiszen annyi közös van bennünk, és Alice-t nem lehet, nem szeretni. 

Ami Jaspert és engem illet. Talán a nyugodt, békés, szerelmemmel teli szavakkal lehetne illeni. Tökéletesen egymásra vagyunk hangolva, és látom a szemében, hogy boldog. Boldogabb, mint valaha. Örültem, hogy én tettem ilyen boldoggá, hogy a szeme úgy csillog, ahogy régen. Hogy benne van az izgalom, ami régen is, mikor még az esküvőnkre vártunk. Amikor csak tudunk, együtt vagyunk, kézen fogva sétálunk, vagy beszélgetünk, vagy csak élvezzük egymás jelenlétét. Örömmel elevenítjük fel a múltat, és emlékszünk vissza a régi időkre. Boldog vagyok, mert végre elértem, hogy ne legyen bűntudata a múlt miatt, hogy az, ami megtörtént megmásítani nem lehet. Inkább emlékezzünk a szépre és a jóra. Végül sikerült meggyőznöm. 

A Volturi még mindig itt van. Aro szerint, ha a helyzet ilyen marad, akkor holnap már visszamennek. Látom rajtuk a szomorúságot, de ugyanakkor, azzal is tisztában vagyok, hogy már szívesen mennének haza. Tudom, hogy elhanyagoltam őket mostanság. Ez sajnos nekik is feltűnt, így inkább haza mennének. Látom Jane szemében a fájdalmat, látom, hogy retteg attól, hogy elveszít, de mégsem mondd semmit, csak csendben hallgat, és tűr. Fáj, hogy így látom őket, de azt hiszem ők is tudták, hogy egyszer ez a nap is el fog jönni. Mikor lesz egy másik család, akiknek ugyanolyan fontos leszek, ha nem fontosabb. 

A múlt már olyan távolinak tűnik, mintha a rossz felhők eltűntek volna, és az ég kivirult. Minden színesebb lett, valahogy éreztem, hogy most már nem lehet nagy baj. Az eddigi életem csak szenvedés volt, de most reméltem, hogy végre eljött a megérdemelt boldogság. Az életem végre teljes lehet, szerelmemmel az oldalamon, és egy szerető családdal. A rossz úgy tűnik eltűnt, és a boldogságon kívül semmi nem maradt. Semmi. Csak Jasper és én az örökkévalóságig. 

Ajkaimat egy könnyed sóhajt hagyta el, miközben közelebb préseltem magam Jasper mellkasához, aki örömmel húzott közelebb magához. Kinn feküdtünk egy réten. Nem csak egy réten, hanem azon a réten. Azon amelyiken kibékültünk, és amely tanúja volt a szerelmünknek. Most is itt feküdtünk, miközben arcunkat csak a Hold fénye világította meg. De tudtam, hogy mindketten úszunk a boldogságban. Néztem az apró csillagokat, amik olyan távolinak, és elérhetetlennek tűntek. De rájöttem, hogy az álmokért érdemes harcolni, mert igen is megvalósulhatnak. Küzdeni kell, lehet, hogy sok szenvedés ér minket út közben, de ha vége, akkor látjuk csak igazán, hogy megérte. Hogy érdemes volt harcolni, küzdeni az álmainkért sosem felesleges, mert talán egy elérhetetlen dologból hirtelen elérhető válik. És onnantól kezdve az lesz a boldogságunk kulcsa. 

-           - Min gondolkozol? – csókolt bele Jasper nyakamba, én pedig lehunyt szemmel élveztem, és ajkaimon egy apró sóhaj szökött ki, és hallottam, amint Jasper elmosolyodik.

-           - Mindenen. Rólad, rólunk, a családról. Arról, hogy érdemes volt harcolni, ennyi éven keresztül. – fordultam meg az ölelésében és rá néztem. Bevallom mostanra már meg kellett volna szoknom a szemszínét, nekem az izzó zöld pillantása mégis hiányzott. Viszont tekintete még mindig ugyanúgy csillogott, mint rég, és ez megmelengetette halott szívemet.

-           - Tudtuk, mindketten tudtuk, hogy érdemes küzdeni. – Jasper elmosolyodott – Annyi minden történt, mégis itt vagyunk. Boldogan és együtt. Várva az esküvőnkre, ahogy régen. – vigyorodott el a végére.

-           - Szeretlek Jasper Whitlock. Örökké és megmásíthatatlanul. – egy rövid csókot leheltem ajkaira, ő pedig szerelmesen nézett a szemembe.

-           - Szeretlek Ashley Henning. Boldoggá tesz a tudat, hogy hamarosan ismét a feleségemnek tudhatlak. – mosolygott, és megcsókolt. Én pedig viszonoztam, miközben kezeimmel átöleltem a nyakát. Minden nap szerelmet vallottunk egymásnak, és egyáltalán nem untuk a dolgot. Sőt. Szívmelengető érzés volt, minden nap újra és újra szerelembe esni. Mert minden nap jobban szerettük a másikat, és örömmel mutattuk ki. Hol szavakkal, hol tettekkel, hol egy-egy pillantással.

-           - Lassan mennünk kéne. – motyogtam bele a csókunkba – A többiek már várnak ránk. – Jasper csak morcos arcot vágott, majd közelebb húzott magához, és csókolt tovább. Én belemosolyogtam a csókunkba. – Tényleg mennünk kell. – toltam el magamtól, és néztem a szemébe. Ő csalódott képet vágott, majd egy sóhaj után felállt, és felsegített engem is. 

Kezeinket összekulcsoltuk és úgy sétáltunk a fák között. Nem akartunk futni. Ennyit még kibírnak a többiek. A fák árnyéka alatt andalogtunk egymás mellett. Most nem volt szükségünk szavakra. Elég volt annyi, hogy itt volt a másik. Éreztük a jelenlétét, és élveztük. Igaz, majdnem minden időnket egymással töltöttük mégsem tudtunk betelni a másik jelenlétével. Úgy kellettünk egymásnak, mint embernek az éltető oxigén. 

Meglátva a hatalmas fehér házat, akaratlanul is elmosolyodok. Akárhányszor belépek ide, úgy érzem haza értem. Jöjjek meg a munkából, táncóráról, mindegy. Itt mindig örömmel látnak, és tudom, hogy már nem is tudnék nélkülük élni. 

Belépve a tágas nappaliba mindenki arcára mosoly szaladt. Esme azonnal mellénk suhan és mindkettőnket megölel. Szorosan ölelem meg, és úgy érzem, hogy a sors megáldott egy másik anyával. Jasper megfogja a kezem és a kanapé felé húz. Majd leülünk egymás mellé, és a többiekre figyelünk. Mindenki itt volt. Edward és Bella is akik néhány napja jöttek vissza. Nem mondom, hogy kifejezetten örültem neki. 

Azonban valamin megakad a tekintetem. Az asztalon egy hatalmas krémszínű boríték volt lefektetve. A gyöngybetűk pedig azt hirdették, hogy Jasper nevére jött. Tudtam, mi van benne. A következő pillanatban megcsörren a telefon. Esme felveszi, majd boldogan szól bele, miközben kihangosítja. Én pedig érzem, hogy elszorul a torkom. Olyan mintha a zokogás fojtogatná a torkom. Bűntudatom volt, de hatalmas. És bár Jasperrel és Alice-szel is megbeszéltük ezt ezerszer, én akkor sem éreztem máshogy magam. 

-           - Sziasztok!  Örülök, hogy végre hazaértetek. – csilingelte Alice. Látom a szemem sarkából, hogy Jasper rám néz, majd a kezem után nyúl és megszorítja. Én viszont mereven bámulom a borítékot.

-           - Akkor… - szólal meg Carlisle – Jasper? – kérdezi, miközben a boríték felé int a kezével. Jasper pár percig még engem fürkész a tekintetével, majd sóhajtva a boríték után nyúl. Hallottam a papír halk súrlódását, majd ahogy Jasper kinyitja, és kiveszi belőle a papírtömeget. Gyorsan átfutja az első oldalakat, és leteszi őket az asztalra.

-           - Nos! Mostantól ismét Jasper Whitlock vagy. Jason jó munkát végzett, mint mindig. Az összes papír ott van. Ami a másik papírköteget illeti… - Alice nem fejezte be a mondatot. Hangja már nem csilingelt. Én pedig borzasztóan éreztem magam. – Én már aláírtam, már csak neked kell. – fejezte be végül Alice a mondatot. Jasper letette a papírokat az asztalra, és a toll után nyúlt. Végül rá néztem, és ő is rám. Szemében elhatározottság ült. Egy végtelennek tűnő pillanatig még tekintetünk egymásba kapcsolódott, majd tekintetét visszafordította a papírokra. Az idő itt lelassult számomra. Láttam, ahogy Jasper felemeli a kezét, és a toll súrlódását a papíron. Ezt még kétszer megtette. Gyöngybetűi ott éktelenkedtek a papíron. Jasper letette a tollat és rám nézett, én viszont a papír bámultam.

-           - Elváltatok. – mondta ki Carlisle mindenki helyett a szavakat. Úgy éreztem megfulladok idebenn. Tudtam, hogy mindenki minket néz, én viszont képtelen voltam bármit tenni vagy mondani. Jasper a kezem után nyúlt, én viszont felpattantam.

Az ajtóhoz rohantam, majd kinyitottam, és ugyanazzal az erővel be is vágtam magam mögött. Sétáltam néhány lépést, majd megkapaszkodtam a korlátba. Szemeimet lehunytam és mélyeket lélegeztem. Boldognak kellett volna lennem, mégsem voltam az. Gyötört a tudat, hogy Alice talán miattam sírhat át napokat és éjszakákat. Tudom, hogy már rengetegszer megbeszéltük ezt, én mégis így éreztem. Nem úgy akartam boldog lenni, hogy közben eltaposok másokat. Nem. Én ezt nem így akartam. 

Nyílt az ajtó mögöttem, majd meghallottam az egyenletes cipőkopogást, amik csak egy valakihez tartozhattak. Mögém sétált és átkarolta a derekam. Fejem a vállának döntöttem és beszívtam az illatát. Szemeimet még mindig nem nyitottam ki. Jasper mindent tudott, tudta mi zajlik le most bennem. Nem mondott semmit, és ezért hálás voltam neki. Csak ott volt mellettem, és hagyta, hogy rá támaszkodjak. Én viszont támaszt akartam nyújtani, valakinek, akinek talán nagyobb szüksége van rá. Lefejtettem magamról Jasper kezeit, és visszamentem a nappaliba, ahol csönd honolt. A telefon és papírok még mindig ugyanúgy hevertek az asztalon. Felkaptam a telefont és kirohantam vele az erdőbe. 

Mikor már kellő távolságba értem a háztól, leültem egy fa tövébe és egy ideig csak hallgattam. Erőt kellett gyűjtenem ehhez a beszélgetéshez. 

-           - Tudom, mit szeretnél. De hidd el, én boldog vagyok, mert Jasper is az. Igen, elváltunk, de az még nem jelenti a végét a dolgoknak. Ugyanúgy a Cullen család része maradtam, és ezt neked köszönhetem. Jasperrel pedig megmaradunk barátok. Nagyon jó barátok. – mondandója végére a hangja csaknem teljesen elhalt. Hazudott. Fájt neki, még szép, hogy fájt. Hiszen Jasper majdnem százötven évig a férje volt.

-           - Ne mondd azt, hogy boldog vagy! – csattantam fel. – Nekem felesleges hazudnod Alice. Tudom, hogy fáj neked, hogy mindennél jobban fáj. Hogyne fájna? Hiszen Jasper több évig volt a férjed. Azt hitted, hogy szeret, hogy minden rendben van. Erre betoppan egy idegen az életetekbe, és felbolygat mindent. Hogy legyek boldog? Igen Jasperrel akartam lenni, de nem úgy, hogy közben áttaposok rajtad. Nem úgy Alice. Fontos vagy nekem. Rövid idő alatt, a barátnőmmé nőtted ki magad. És nem akarom, hogy szenvedj. Mégis szenvedsz, fáj neked. És előttem ne tagadd. Engedd ki. Mutasd meg nekem az érzelmeidet Alice. – suttogtam a végére. 

Alice nem mondott semmit, sok ideig csak csend volt a vonal végén. Ezt csupán a tenger morajlása törte meg. Alice ugyanis valami távoli szigeten volt innen. A sziget elvileg a családé. Mint később megtudtam Jasper és Alice ott voltak nászúton. És ezek után még azt állítja, hogy nincs semmi baja? Tudom, hogy van. Csak rejtegeti, és elfojtja magában. Nem mutatja a külvilág felé. Kívülről erős, de belül össze van törve. 

Végül meghallottam azt, amit akartam. Alice keserves zokogása betöltötte a térséget. Szívemet átjárta a fájdalom, és torkomat újult erővel kezdte fojtogatni az a bizonyos zokogás. Próbáltam visszatartani, akartam. Erősnek kellett lennem. Hiszen Alice csak rám támaszkodhat, nem gyengülhetek el előtte, szüksége van rám. 

-           - Szeretem Jaspert! Még mindig szeretem! És fáj… nagyon fáj. – zokogta Alice, nekem pedig összeszorult a szívem. Annyira fájt, hogy én tettem ezt vele. Egy angyallal. – Ad ki. Tudom, hogy… hogy neked is fáj. Engedd ki te is. – Alice hangja el-elcsuklott a sírástól. 

Átlátott rajtam. Tudta, hogy ez nekem is fáj. Megtettem, amit kért. Már nem tudtam tovább magamban tartani. Hagytam, hogy a zokogás erőt vegyen rajtam és kitörjön. Együtt sírtunk, éreztünk, és szenvedtünk. Mert ez mindkettőnknek fájt. Neki azért, mert most vesztette el örökre a szerelmét, nekem pedig azért, mert tudtam, hogy erről én tehetek. Nem akartam, hogy vigasztaljanak. A síráson keresztül akartam megkönnyebbülni. És ez sikerült is. 

Nem tudom mennyi ideig ültünk ott, egymás sírását hallgatva. Viszont én egyre jobban, azt éreztem, hogy jobb lesz, hogy csak így tudok megszabadulni ettől a fojtogató érzéstől. 

-           - Sajnálom! – szipogta Alice, majd vett egy nagy levegőt – És köszönöm. Nem kellett volna ezt hallanod. De segített. Hálás vagyok neked, és tudom, hogy Jasper nálad jobb nőt nem is találhatott volna. – hangján hallottam, hogy komolyan gondolja – És ne aggódj értem. Talán csak erre volt szükségem, de tudom, hogy most már el fogom tudni engedni. – hallottam, hogy halványan elmosolyodik.

-           - Köszönöm! Azt hiszem, ez nekem is segített. – mosolyodtam el szerényen – Hidd el, Jasper mindig tudja, hogy mire van szüksége. Tökéletesen választott. Mint veled, mind velem. És hiszem, hogy mindketten boldoggá tettük őt, és felejthetetlen éveket adtunk neki. – mondtam őszintén.

-           - Igen. Ebben én is biztos vagyok. És tudom, hogy boldogok lesztek, és talán én is az leszek. Talán még rám is vár a megérdemelt boldogság. – hangja a mondat végére sejtelmes lett.

-           - Biztos vagyok benne, mert megérdemled, és minden férfi örülne, ha boldoggá tehetne. De aztán ajánlom, hogy én legyek az első, aki tudjon róla. – kacagtam fel a végére.

-           - Biztosítalak. – csilingelte. – Még egyszer köszönöm. Tedd boldoggá. Remek, ember vámpír, nő és feleség leszel. Szia Ashley. – köszönt el gyorsan majd le is tette. Meglepetten néztem a kezemben tartott telefonra. 

Majd meghallottam a lépteket, amire felkaptam a fejem. Jasper bánatos arccal léptelt elém. Nem szerettem így látni. Kinyújtottam felé a kezem, ő pedig azonnal megfogta azt, majd leült mellém. Az ölébe húzott, és lágyan ringatni kezdett. Régen is mindig ezt csinálta, hogy megnyugtasson. Fejem a mellkasába nyomtam, és mélyen beszívtam az illatát, hogy megnyugodjak. 

Jasper hagyta, hogy lenyugodjak, majd felemelte a fejem, és a szemembe nézett. 

-           - Hallottál mindent igaz? – kérdeztem suttogva, bár a választ úgyis tudtam.

-           - Igen. – bólintott – De nem akarom, hogy érezd magad, sőt egyikőtök sem. Igen, elváltunk, és tudom, hogy ez mennyire fáj Alice-nek, nekem is fáj. Addig nem leszek teljesen nyugodt, amíg őt is nem látom ugyanolyan boldognak, mint minket. De ezért, nem kell magadat hibáztatnak. Ez most olyan, mint baj lenne, hogy szeretnénk egymást. A szerelem áldás, nem pedig átok. Nem akarom, hogy így érezd magad. Nem akarom, hogy boldogtalan legyél. – Jasper szemeibe néztem, amik szerelemtől csillogtak, ugyanakkor a bánat is felfedezhető volt bennük. 

Nem mondtam semmit, csak a mellkasába fúrtam a fejem, és úgy maradtunk. Jasper szorosan ölelt magához, én pedig hozzá bújtam. Jó volt így, elmenekülni a világ gondjai, és bajai elől. Csak elbújni szerelmem biztonságot nyújtó karjai között. Most pontosan ezt tettem. Nem akartam hazamenni, és szembesülni a családdal. Legszívesebben most örökre itt és így maradtam volna. 

Lassan kezdtem gondolkozni azon, amit Jasper mondott. Be kellett látnom, hogy igaza volt. nem hibáztathatom magam örökké. Alice elment, é s most keresi a boldogságot. Remélhetőleg meg is találja, és ha ez így lesz, akkor Jasper és én fogunk a legjobban örülni neki. Nem tehetem ezt Jasperrel. Nem lehetek boldogtalan, mert akkor tudtam, hogy ő is az lesz. Ha magam ostorozom azért, ami történt, akkor az neki is, fájni fog. Igaza volt. A szerelemnek áldásnak kell lennie, nem pedig átoknak. 

Befészkeltem magam a karjai közé, és megdöbbenve vettem tudomásul, hogy naplemente van. Alkonyat. A nap narancssárgára festi az eget, miközben eltűnik a horizonton, hogy átadja helyét a Holdnak és az éjszakának. Hogy aztán csillagok milliói ragyogják be az eget. Imádtam az éjszakát. Már kis korom óta, és ezt Jasper is tudta. Szorosan húzott magához, és ölelt át. Éreztem, ahogy lélegzik. Mellkasa egyenletes mozgását. Ahogy a levegő ki-be áramlik a tüdejébe. Éreztem meleg leheletét a fülemnél, ami csiklandozta a bőröm.

-           - Örökre együtt? – kérdezte tőlem hosszas hallgatás után

-           - Örökre együtt. – erősítettem meg, majd megfordultam és megcsókoltam. 

Mert tudtam, hogy ez a feladatom, hogy boldoggá tegyem. Mert nekünk együtt kell lenni vagy így vagy úgy. Mert nem számít mi történik, mi nem élhetünk a másik nélkül. Sorsunk örökre egybe fonódott, és ezt már senki nem választhatja szét. Örökre összetartozunk. Így boldog mosollyal öleltem át, mert végre elfogadtam, hogy ő az enyém. Szerettem őt.