46. Fejezet - Rég nem látott családtag

Sziasztok!

Nos, nem tudom, hogy megérdemlitek-e a fejezetet. Már fejezetek óta csak két komit kapok. Ez, azért van mert ennyire rosszul írok, vagy mert teljesen kihalt a blogvilág? Na, mindegy. Most még kaptok fejezetet, aztán ha elkezdődik a suli akkor elég rendszertelenül fogom őket hozni, ugyanis két előrehozott érettségit teszek. Na, nem rizsázok. Jó olvasást. 

Puszi, Trixi

A nappalira kínos csend telepedett, miközben mindenki az érkezőket nézte. Alice szikrázóan mosolygott, miközben a férfiba karolt. Volt valami a tekintetében, amit utoljára akkor láttam, mikor Jasperre nézett. De most más volt. Most már nem Jasper váltotta ki belőle ezeket az érzéseket és reakciókat, hanem az, aki mellette állt, és még mindig engem nézett. Szemeiben egy furcsa villanást láttam, ami amilyen hamar jött, olyan hamar el is tűnt. Tüzetesen megvizsgáltam, tekintetem többször is végigjárattam rajta, hogy megbizonyosodjak az igazságról. Viszont semmi kétségem nem volt. Tudtam, hogy ki ő. 

Alice közelebb lépett, miközben Őt is közelebb húzta magával. Alice már épp bemutatta volna nekünk új párját, azonban most én léptem közelebb, és meg sem álltam addig, amíg a férfi elé nem értem. Szemei rám villantak és kíváncsian mért végig. Kezeivel a kezem után nyújt, hogy egy csókot leheljen rá, miközben a szemeimbe nézve elmosolyodjon és megszólaljon. 

-           - Nagyon örvendek! – nézett rám, én pedig hirtelen úgy éreztem, hogy visszarepülök az időben. Lehunytam a szemem, és lelki szemeim előtt megjelent halott családom képe. Éreztem a virágok illatát keringeni a levegőben, hallottam a cipők koppanását a padlón, amik egyre közelebb értek hozzám, láttam a családom mosolyát. Hirtelen úgy éreztem, hogy újra ember vagyok, és Jasperrel együtt a házunkban vagyunk. Mintha semmi sem változott volna. Jasper ugyanúgy köszönt minden reggel, Mr. Whitlock ugyan olyan arckifejezéssel vár minket az asztalnál, miközben az újságot olvassa, Mrs. Whitlock boldogságtól sugárzó arcát. Jasper kihúzza nekem a széket miközben mosolyogva egy csókot lop tőlem…

-           - Minden rendben? – szakít ki Jasper a gondolataimból, miközben éreztem, hogy megérinti az arcom. Szemeim hirtelen pattantak ki, és találkoztak Jasper aggódó tekintetével. Észrevettem, hogy közben a kezeim nyugodnak az oldalam mellett. Felnéztem a most már kérdő tekintető vámpírra, akinek vörös tekintetében zavartságot tudtam kiolvasni. Felé fordulok és minden magyarázat nélkül megölelem. Érzetem, hogy megfeszül az ölelésem alatt, és nem ölel vissza, azonban ez most nem tud érdekelni. Mosolyogva engedem el, és fordulok Jasper felé, aki összeráncolt szemöldökkel mered ránk.

-           - Jasper! Engedd meg, hogy bemutassam neked Jonathan Whitlockot. A testvéredet. – mosolygok Jasperre, aki megmerevedik. Visszanézem Jonathanra, akinek az arcán zavartság látszódott. Pontosan olyan volt, mint Jasper, csak neki barna haja volt, és apja keményebb vonásait örökölte. Jasper megrázta a fejét, és összeszűkült szemekkel nézett a testvérére.

-           - Nekem nincs testvérem – jelentette ki, mintha csak magát próbálná meggyőzni. Pedig ő is nagyon tudja, hogy ez az igazság, csak még ő maga is harcol ez ellen.

-           - Pedig így igaz Jasper. Én sem akartam elhinni, de igaz – lépett közelebb Alice, és Jasper szemeibe nézett. Jasper rám nézett, és a tekintetében eddig soha nem látott vihart láttam.

-           - Te tudtad? Honnan? Miért nem mondtad el? Jogom lett volna tudni róla, az istenért! – fakadt ki Jasper, én pedig teljes mértékig megértettem. Lesütöttem a tekintetem. Eddig még sosem beszélt velem így, és még ha tudom is, hogy igaza van, akkor is rosszul esett.

-           - Édesanyád mondta el, mikor bevonultál. Ő sem szándékozta megosztani velem, csak véletlenül tudtam meg, és megesketett, hogy soha nem beszélek róla senkinek. Ők is úgy tudták, hogy… - néztem Jonathanra -… szóval, hogy meghalt – mondtam normálisnál halkabban. Éreztem, hogy Jasper meghökken, és tele van kérdésekkel. Mielőtt bárki is mondhatott volna bármit is, Jasper kirohant a bejárati ajtón egyenesen az erdőbe. Fájdalmas tekintettel néztem utána. Tudtam, hogy egy kis időre van szüksége, hogy mindezt megemésztse.

-           - Majd én – mondta Alice és a következő pillanatban Jasper után vetette magát. Alice eltűnt a szemünk elől, én pedig percekig azt a pontot néztem, ahol mindketten eltűntek. Tudtam, hogy Alice majd beszél vele, mert annak ellenére, ami történt. Jaspernek fontos Alice, és mindig hallgatni fog rá. Egy olyan múltat tudnak maguk mögött, ami mindkettőjüknek fontos, és életet megváltoztató.

-           - Nem hittem volna, hogy valaha is beszélni fognak még rólam. Azt hittem édesanyám teljesen elfelejtett – hallottam meg magam mellől John hangját, és automatikusan arra fordítottam a fejem. Feltűnt, hogy ennyi év után is milyen tisztelettél beszél az anyjáról. Nyílván nagyon szerették egymást.

-           - Ez nem igaz, nagyon szomorú volt, amikor rólad beszélt. Látszott rajta, hogy hiányzol neki – Hangom szokatlanul furcsán csengett, amire nem akartam okot keresni. Intettem Johnnak, hogy nyugodtan üljön le. Én is így tettem, és legnagyobb meglepetésemre mellettem foglalt helyet.

-           - Elköltöztek. Kerestem őket, de már sehol nem találtam rájuk – meglepetten néztem rá, de ő csak mereven bámulta a padlót. Esküdni mertem volna, hogy a hangjában szomorúságot véltem felfedezni.

-           - Nem akartak ott maradni, ahova annyi szörnyű emlék kötötte őket. Új életet akartak kezdeni. Ennek legjobb megpecsételése Jasper volt, aki a „halálod” után született néhány évvel – osztottam meg vele, azokat az információkat, amiket én magam is tudtam.

-           - Utál engem, és én teljesen megértem. Ki akarna egy olyan testvért, mint én? – nézett rám, miközben éreztem, hogy önmagát vádolja mindenért. Edwardra néztem, akinek a gondolatai arról árulkodtak, hogy mennyire hasonlít Jonathan Jasperre. Jasper is ugyanilyen volt, mikor a családhoz költöztek. Merev, távolságtartó, tisztelttudó, és átkozta magát a múltjáért, azért mert nem tudott nemet mondani a vér csábításának. Gondolatban üzentem Edwardnak, hogy egy kicsit beszélgetek vele, ő pedig mereven bólintott. A többiek gondolatai John és Jasper körül forogtak, és arról, hogy van-e még valami, amit nem tudnak Jasperről. Miközben olyan gondolatfoszlányokat is felfedeztem, miszerint jobb lesz, ha Lucy-t távol tartjuk tőle. Felálltam, és a kezem John felé nyújtottam, aki meglepődve, de felállt, majd követett az emeletre. Egy régi szobába nyitottam be, ami egykor Alice és Jasper közös szobája volt. Senki sem járt itt, azóta, hogy Alice elment. Direkt nem Jasper és az én szobámba vittem, ugyanis Lucy most ott aludt. Becsuktam magunk mögött az ajtót, és felé fordultam. Láttam, hogy körbe néz a szobában, majd ajkain egy apró félmosoly jelenik meg.

-           - Tipikus Alice féle szoba nem? – kérdeztem, miközben felé intéztem egy mosolyt, és leültem az ágyra. John nem ült le, csak megállt a szoba közepén.

-           - Igen. De talán pont ezért olyan különleges, és egyedi – mondta halkan, miközben láttam, hogy elmereng egy pillanatra.

-           - Hogy találkoztatok? – kérdeztem, mert tényleg érdekelt. Szerettem volna vele jó kapcsolatot kialakítani, és nem tudom miért, de éreztem, hogy bízhatok benne és egyszer lehetünk egymásnak olyanok, mint a testvérek. John ajkai mosolyra húzódtak.

-           - Épp vadásztam az erdőben, mikor megéreztem egy másik vámpír illatát. Nem tudom miért, de automatikusan arra kezdtem futni. Egy réten kötöttem ki, ahol megpillantottam Őt. Meglepetten tapasztaltam, hogy épp egy medve vérét szívja. Abban a pillanatban, mikor a fejét felém kapta és rá néztem, valami megmagyarázatlan érzés vett erőt rajtam. Fekete tincsei ezerfelé meredeztek, miközben ajkairól egy vércsepp csöppent le. Kecsesen állt fel, s miközben megnyalta ajkait felém kezdett sétálni, immár ajkain egy elbűvölő mosollyal. Elém sétált és csak mosolygott. Aztán beszélgetni kezdtünk. Elhívott magához és a családjáról kezdtünk beszélgetni. Aztán a dolgok mentek maguktól, egyre többet találkoztunk és beszélgettünk. Végül Alice azt mondta, hogy jöjjünk el a családjához. És most itt vagyunk – fejezte be végül még mindig mosolyogva. Én is elmosolyodtam. Volt egy olyan érzésem, hogy Alice ezt előre látta, és ezért nem jött haza eddig. Minden esetre örülök a boldogságának, annak meg még jobban, hogy ezt a boldogságot Jonathan mellett találta meg.

-           - Tudod… szerintem egyáltalán nincs okod arra, hogy elítéld magad az életmódod miatt. Erről én nem beszélhetek, de érdemes lenne Jasperrel beszélned, mert ő mindenkinél jobban megértene téged – szólaltam meg pár perc némaság után. John meglepetten nézett rám.

-           - Nem is ismerem. Van egy testvérem és egészen eddig a létezéséről sem tudtam. Ez olyan furcsa helyzet… - motyogta, mintha csak magához beszélne. Felálltam és elé sétáltam.

-           - De mi segíteni fogunk, mindenben. Már van egy családod – mosolyogtam rá, amit ő nem viszonzott.

-           - Egészen eddig egyedül voltam, senkim sem volt. Nem vágytam se egy párra se családra, és most, hogy mindkettő megadatott. Ez csak… nem találok rá szavakat… - láttam rajta, hogy ez a helyzet tényleg furcsa és idegen számára.

-           - Én is egyedül voltam. Tudod én minden elvesztettem, ami emberi életemben fontos volt. Százötven évig éltem egyedül, abban a tudatban, hogy jobb lenne meghalnom – John leült az ágyra, és úgy láttam kíváncsi a történetemre. Sóhajtva ültem le mellé, és kezdtem bele a mesébe.

-           - Jasper és én remekül megvoltunk együtt, semmiben sem szenvedtünk hiányt. A szerelem csak úgy lángolt közöttünk, és még most is ugyan úgy izzik, ennyi év után is. Mikor Jasper bevonult akkor úgy éreztem, hogy sosem fog visszajönni hozzám, de két év után mégis visszajött, és én nem voltam tisztában vele, hogy akkor látom utoljára. Mikor Jasper ismét elment depressziós lettem. Nem sokkal később kiderült, hogy állapotos vagyok. Életem egyik legszebb időszaka volt, amíg… ki nem derült, hogy Jasper „meghalt”. Összeomlottam. Egy vámpír változtatott át, és hagyott ott az erdőben. Elvesztettem a szerelmem, a kisbabám, a családom. Nekem senki sem segített. Egyedül voltam. Egészen addig, amíg ide nem költöztem. Jasper akkor már Alice férje volt. Nem akartam, hogy elváljanak miattam, de az érzéseknek nem lehet parancsolni, és Alice elment. Magam okoltam mindenért. Az élet kárpótolt. Visszakaptam Jasper, és lett egy új családot. Valamint nem régen fogadtunk örökbe egy kislányt. Az életem úgy érzem ismét kiegyensúlyozott. Hidd el, neked is egyenesbe fog jönni minden – mosolyogtam rá, majd tétován megszorítottam a karját.

-           - Sajnálom! – nézett rám, és szemeiben őszinte együttérzést láttam.

-           - Már nem fontos. Mondtam. Az élet mindent visszaadott nekem – mosolyogtam, és a szobára néztem, ami most olyan üresnek tűnt.

-           - Azt hiszem arról is beszélnem kéne vele, hogy neki milyen érzés volt, mikor idejöttek a családhoz – kezeit összekulcsolta a combján és a padlót kezdte fixírozni. Összeráncoltam a szemöldököm és úgy néztem rá.

-           - Ezt, hogy érted? – kérdeztem, és vártam, hogy végre a szemeimbe nézzen.

-           - Lehet, hogy te megszoktad, de én nem érzem másnak magam, mint egy szánalmas alaknak, akit megsajnáltak, és csak azért hoztak ide – nézett rám, és szemeiben fájdalmat láttam megcsillanni. Fájt így látnom, mert akaratlanul Jasper jutott eszembe, hogy ő is volt ilyen állapotban.

-           - Ez nem igaz. Alice nem szán téged, az érzései valósak – néztem rá, miközben próbáltam olvasni benne, ami elég nehéz volt. Az érzései és gondolatai is zavarodottak voltak. John felállt és az asztalhoz sétált majd elemelt róla egy képet. Mögé sétáltam és a válla fölött megnéztem. A képen Alice volt és Jasper. Valószínűleg egy erkélyen készülhetett, mert a háttérben egy fa, és mögötte a hegyek magasodnak. Alice hajában egy aranyos masni van, és egy sötétkék ruha van rajta. Jasperen öltöny van, kék inggel és lilás színű nyakkendővel. Átkarolják egymást és mélyen egymás szemébe néznek. Látszott, hogy szeretik egymást. Hátráltam néhány lépést, és vártam, hogy John megforduljon, és a szemembe nézzen.

-           - Nem tudom, mit gondoljak. Mire vagy kire hallgassak – végre megfordult, de a szemét nem vette le a képről.

-           - Nyisd ki a szemed, és lásd meg, amit az egész család látott. Alice-t soha nem láttam még olyan boldognak, mint mikor belépett az ajtón. És ez nem a családja viszontlátásának öröme, annál sokkal több. Elég, ha a szemeibe nézünk és meglátjuk, hogy milyen érzések keringenek benne – kitartóan néztem rá, és reméltem, hogy sikerül jobb belátásra bírnom.

-           - Nem tudom, hogy mikor rám néz, akkor valójában engem lát, vagy csupán Jasper hasonmását látja bennem – szemei összeszűkültek, és testtartása merev lett.

-           - Esélyt sem adsz neki, hogy bizonyítsa, hogy másként van – érveltem Alice mellett. Tudom, mit láttam, és biztos voltam Alice érzéseiben és ítélőképességében.

-           - Annyi évig voltak együtt. Egy ilyen érzést nem lehet csak úgy elfelejteni. Te biztos lehetsz Jasperben, mert ti még ember kortokban szeretettek egymásba. De én nem lehetek magamban ilyen biztos – Akaratlanul is eszembe jutott a pillanat mikor Alice és Jasper elváltak. Akkor még őszintén szerette Jaspert. De azóta sok minden megváltozott.

-           - Igazad van. Alice valóban szerette Jasper, nagyon szerette. De ez az érzés megváltozott, mikor megismert téged. Abba nem gondolsz bele, hogy Alice-nek mennyire fájdalmas volt? Hogy talán ő is lassabban fog haladni, mert fél, hogy megint csalódnia kell? De ha nem kockáztat, akkor talán örökre bánni fogja – Jonathan végül rám nézett, majd vissza a képre, s nem sokkal később tekintete rajtam állapodott meg.  

-           - Igazad lehet – sóhajtott, én pedig elmosolyodtam.

-           - Hát persze, hogy az van. Hagyd, hogy az idő döntsön helyetted. Haladj lassan, és ismerd meg. Azt nem mondom, hogy szeresd meg, mert szerintem már megtörtént. Ami nem nehéz, mert Alice elbűvölő teremtés – kacsintottam rá, ő pedig halványan elmosolyodott, és újra a képre szegezte a tekintetét.

-           - Szerinted van esély rá, hogy egyszer Jasper testvéreként fog rám tekinteni? – kérdezte, s visszatette a képet a helyére majd rám nézett.

-           - Biztos vagyok benne. Most csak meglepték a hírek, de minden rendben lesz – mosolyogtam bíztatóan, és meghallottam, hogy két vámpír fut a házunk felé. Tudtuk, hogy kik voltak azok. Egymásra néztünk, majd elindultunk lefelé. Hallottam az ajtó kattanását, és amint Alice és Jasper belépnek a nappaliba. Jonathannal együtt lépkedtünk lefelé a lépcsőn. Amint elértük a lépcső alját mindenki ránk nézett. Alice és Jasper egymás mellett álltak. Alice ránk mosolyogott, Jasper pedig kicsit idegesen állt mellette.

-           - Jól elbeszélgetettek? – kérdezte Alice és közelebb sétált hozzánk. Mikor elém állt szorosan az ölelésébe vont, én pedig nem győztem visszaölelni. – Hiányoztál! – suttogta a fülembe, majd mosolyogva elengedett, és John elé állt.

-           - Igen. Ashley remek beszélgetőpartner volt. Nem hittem volna, hogy pont ő fog jobb belátásra bírni – Alice kicsit zavarodottan nézett ránk.

-           - Jobb belátásra bírni? – kérdezte miközben felhúzta szépen ívelt szemöldökét.

-           - Hosszú történet. Majd egyszer elmondom – mosolyogtam Alice-re, aki csak vállat vont. Majd a család felé fordult, és mindenkihez odament, hogy megölelje. Esme szorosan ölelte magához, miközben fejét Alice vállába fúrta.

-           - Annyira hiányoztál Kicsim! – suttogta vékony hangon, és látszott rajta, hogy tényleg hiányzott neki a lánya. Carlisle is üdvözölte Alice-t, majd ezek után mindenki. Mikor Edwardhoz ért, egy kis ideig vacillált végül Edward húzta magához és ölelte meg.

-           - Nem az a baj, hogy ez történt, hanem az, hogy nem mondtad el – suttogta Alice fülébe, aki lesütötte a fejét, majd egy szikrázó mosoly kíséretében Edwardhoz intézte a következő mondatot.

-           - Hidd el, az idő mindenért kárpótol – kacsintott Edwardra, aki összehúzott szemekkel kezdte méregetni Alice-t. – Ne is reménykedj, mert nem mondok semmit – mondta Alice mosolyogva, mert John mellé szökdécselt. – Bemutatom Jonathan Whitlockot, Jasper édestestvérét – mosolyogott a családra. Nem kellett csalódnom. Mindenki szívélyesen fogadta és köszöntötte őt. Mikor Jasperen lett volna a sor, közbeszóltam.

-           - Akkor mesélj magadról! – kértem immár a kanapén ülve Jasper mellett.

-           - Texasban születtem és nőttem fel. Azt hiszem, a családomról nem kell sokat mondanom, és nem is igazán emlékszem rájuk. Inkább édesanyámra. Nagyon szerettem, remek anya és feleség volt. Nem sokra emlékszem az átváltozásból. Az erdő mellett sétálhattam, mikor elragadott egy vámpír és átváltoztatott. Elmondta, hogy megsajnált, és ezért hagyott életben, mindent elmondott, amit tudnom kell, aztán magamra hagyott. Azóta egyedül élek, és járom a világot. Egy ideig kerestem a családom, de hamar megtudtam, hogy elköltöztek. Akkor hagytam el véglegesen Texast, és soha nem is tértem vissza. Nem volt erőm hozzá – fejezte be. Alice közelebb húzódott hozzá, és megfogta a kezét. Kezem a szám elé kaptam, hogy ne látszódjon a mosolyom. Igaz John azt mondta, hogy ő bizonytalan, de én láttam. Külső szemmel teljesen más volt őket látni. John szeme akaratlanul is megcsillant, ahogy Alice-re nézett. Tudtam, hogy gyönyörű pár lesz belőlük.

-           - Sajnálom! Nem voltam éppen túl illedelmes veled. Ez a helyzet azt hiszem mindkettőnknek furcsa. Időre van szükségünk, hogy megszokjuk és megismerjük egymást. De szeretném, ha tudnád, hogy Alice mindig is fontos szerepet fog betölteni az életemben. Azonban én már nem szeretem őt, egykor mindent megadtam volna neki. Viszont ez a feladat most rád hárult, és biztos vagyok benne, hogy remekül helyet állsz majd – Jasper a kezét nyújtotta Jonathannak, aki rögtön elfogadta azt.

-           - Azt hiszem a segítségedre lesz szükségem, de… együtt megoldjuk – Jonathan megrázta Jasper kezét, akinek a szája szegletében egy mosoly volt. 

Alice és én egymásra mosolyogtunk. Egy fontos pillanathoz érkeztünk a család életében. Végre együtt voltunk. Az egész család. Ahogy Jasperre és Jonathanra néztünk tudtuk, hogy most már semmi sem választja szét a családot. Örökké együtt leszünk. Boldogságban és békességben. Esme és Carlisle egymást ölelve néztük családunk legújabb tagját, aki most már Jasperre mosolygott önfeledten. Alice mellé sétáltam, és megfogtam a kezét. Rámosolyogtam. Jasper és Jonathan mellénk sétáltak. Jasper átölelte a derekam, míg Alice csak mosolyogva állt John mellett. Elkezdődött a mi boldog nyugodt életünk. 

Az a bizonyos kép