63. Fejezet - A történelem megismétli önmagát

Sziasztok!
Nos meghoztam a fejezetet, ami extra hosszú lett. Köszönöm a komikat, amikre most számítok a legjobban. Hű... azt hiszem ez eléggé meg fog döbbenteni mindenkit. De ennek így kellett történnie. Ebben a fejezetben még nem magyarázok meg semmit azt majd csak a következőbe, de abba mindent. Hát... Jó olvasást! :) 
Puszi, Trixi

(Ashley szemszög)

Halkan nyöszörögve nyitottam ki a szemeimet. Most sem láttam sokkal többet mint máskor. A sötétség már hetek, sőt talán hónapok óta körbevett. A hideg, koszos földön ébredtem. A fejem lüktetett, a testrészeim sajogtak és a sebeim is fájtak. A horzsolások a karomon és a testem többi részén elfertőződtek ezért egyszerre égtek és szúrtak. Egyik kezemmel megtámaszkodtam és feltornáztam magam ülő helyzetbe. A másikat pedig a homlokomra szorítottam. Lehunytam a szemeimet és próbáltam fülelni hátha meghallok valami zajt odakintről, ám onnan most is csak csend érkezett válaszul. Szememet ellepték a könnyek. Rengeteg érzés tombolt bennem manapság, amik szép lassan maguk alá temettek. Több emlék tódult egyszerre a gondolataim közé. 

Jasper karjai szorosan öleltek körbe, miközben ajkaival a nyakamat cirógatta. Ajkaimon egy mosoly virított, ujjaim Jasper karján játszadoztak. A tengeri levegő lágyan belekapott még kissé nedves hajamba, meglengetve azt. Jasper egy hosszú csókot nyomott a nyakamra én pedig elégedetten sóhajtottam fel. Lehunyt szemmel élveztem, ahogy ujjai szép lassan felfedezőútra indulnak testemen. Egy faágon ültünk a tengerparton a nászutunkat kellemes békességben eltöltve. Egyik lábam felhúztam magam elé a másikat pedig szabadon lóbáltam. Jasper ujjai bebújtak a ruhám alá és hasamat kezdte cirógatni. Kinyitottam a szemeimet és néhány pillanatig még a tájban gyönyörködtem. Az óceán a messzeségbe nyújt mögötte pedig a nap lassan tűnt ezzel narancssárga festve az égboltot. Előttünk a hullámok lágyan nyaldosták a homokot a parton. Megfordultam és Jasper ajkaira hajolva szenvedélyesen megcsókoltam. 

Éreztem, hogy a könnyek kicsordulnak a szememből. Végigcsorogtak az arcomon majd a padlóra vagy a kezemre cseppentek. Szipogva emlékeztem vissza a nászutunkra. Minden pillanata gyönyörű volt. Mámoros és gyönyörben eltöltött boldog hetek. Akkor minden pillanatban egymásra figyeltünk és semmi más miatt nem kellett aggódnunk. Nem aggódtam a jövő miatt. Abban reménykedtem, hogy innentől csak a megérdemelt boldogság vár ránk. A családunkkal leszünk örökre, felneveljük Lucy-t és boldogan élünk. Csak mi Jasperrel. 

Élesen szívtam be a levegőt miközben próbáltam kontrollálni könnyeim áradatát. Milyen naiv voltam akkor. Nem törődtem azzal, hogy milyen pozíciót töltök be Volterrában, hátra hagytam a másik családom. Képes lettem volna róluk lemondani és az új családommal élni tovább. Pedig ők mindig mellettem álltak. Mióta a családomnál vagyok kétszer hagytam őket cserben. Szép lassan eltávolodtunk egymástól. Most pedig mardos a bűntudat emiatt. Talán ezért fizetek most. Ezért kell itt lennem. Hiszen nem minden csupa móka és kacagás, és ha erről megfeledkezünk csúnyán megjárhatjuk. Velem is ez történt. Sose szabad elfelejteni honnan jöttünk. 

A könnyeim rászáradtak az arcomra, ajkaim vészesen lefelé görbültek, szemeim pedig fájdalmasan és bánatosan csilloghattak. Fáradtan sóhajtottam fel. Elfáradtam az elmúlt napok alatt és legyengültem. Már legalább két napja nem járt nálam senki. Két napja nem ettem egy falatot sem. Egyre inkább gyengültem és tegnap már az ájulás határán álltam. Erősen szédültem és úgy éreztem nem bírom tovább. Ilyenkor szerelmem arca rémlik fel előttem és tudom, hogy ő miatta tovább kell csinálnom. Ki kell bírnom, mert legalább egyszer még látnom kell őt. 

Ahogy telnek az percek és órák egyre jobban meginog a hitem, hogy valaha is újra láthatom a családom. Hiszen fogalmam sem volt mikor megyünk el innen. Szerettem volna újra látni őket, legalább most utoljára. Ám ha erre gondoltam kettős érzések tomboltak bennem. Egyrészt boldog voltam, hiszen már nagyon hiányoztak, főleg kedvesem. Elég lett volna ha látom akár egy pillanatra is. Tudom az mekkora erővel ruházott volna fel, amire nagy szükségem volt. Másrészt nagyon féltettem őket. Nem akartam őket veszélynek kitenni, pedig minden kétség kívül ha elindulunk abban lesznek. Félelmetes veszélyben. Bele se gondoltam, hogy családom miként élné túl ezt a találkozást. 

Légzésem ismét normalizálódott. Lábaim szúrni kezdtek. Nem csoda, hiszen nagyon régóta már, hogy csak ülök vagy fekszek a földön. Máshogy ki se bírnám. Fáradtan mozgattam meg őket egy kicsit, kezeimmel próbáltam megmasszírozni őket ám néhány perc szenvedés után felhagytam a próbálkozással. Újra könnyek szöktek a szemembe ám ezek most örömkönnyek voltak. Örömkönnyek. Furcsa ezt gondolni egy ilyen helyzetben, ám volt ami mos is éltetett. És az nem csak Jasper volt. Újabb emlék férkőzött amúgy is zavaros gondolatmenetem közé. 

Edward zongorája előtt ültem, Lucy pedig mellettem foglalt helyet. Kezeim finoman siklottak a billentyűkre. Lucy türelmetlenül várta, hogy végre játsszak neki. Ujjaim végül lenyomták a billentyűket, a következő pillanatban pedig egy igen csak szép ám szomorú dallam töltötte meg a szoba csendjét. A család többi tagja is összegyűlt a nappaliban és némán hallgatták a játékom. Ez a dal még akkor körvonalazódott ki bennem mikor Volterrában éltem és egyedül voltam. Akkor sokat voltam egyedül és gyakran azon kaptam magam, hogy dúdoltam. Végül pedig megszületett ez a kis darab, amit már több hangszeren is eljátszottam. Ujjaim könnyedén siklottak a billentyűkön, Lucy ámulva hallgatta mellettem a darabot. Szívét fájdalom öntötte el és hallottam gondolatai között, hogy halott szüleire gondol. Fejét az ölembe hajtotta és úgy hallgatta a darabot. Ezek után még legalább három hasonló darabot játszottam el. Kezeim elemeltem a zongorától és kislányomra néztem. Elaludt. Szemei csukva voltak, ám szempilláin megcsillantak kitörni készülő könnyei. Finoman a karjaimba vettem és megcsókoltam a homlokát. 

Lucy majdnem annyi erőt öntött belém, mint Jasper. Kislányom arca akárhányszor felrémlett előttem, még a legkilátástalanabb helyzetben is képes volt mosolyt varázsolni arcomra. Kacaja a fülemben csengett, láttam magam előtt, ahogy felém fut, miközben szőke haja meglebben futás közben, szemei csillogtak, végül pedig karomban talált menedéket, miközben vékony kis hangjával kimondta azt a szót ami melegséggel töltött el. Anya. Ő volt az egyetlen aki így hívott. A rég áhított szó, annyi mindent jelentett nekem. Ő volt az életem egy része. Nélküle meghalna egy darab bennem. Félek ha elmegyek én is ilyen súlyos sebet ejtek majd rajta. Mert el fogok menni. 

Sosem szerettem búcsúzkodni. Ragaszkodó típus voltam és vagyok is, akiket szerettem azokat nagyon nehezen engedtem el. Azonban vannak helyzetek mikor kénytelenek vagyunk búcsúzkodni. Néhány napra, hétre, esetleg évekre. Ám a tudat, hogy valamikor még találkozunk egy kis örömmel tölt el bennünket. Én is sokat búcsúzkodtam már. Talán létezésem egyik legnehezebb búcsúzkodása akkor volt mikor eljöttem Volterrából. Első olyan pillanat volt mikor zokogás közeli állapotba hoztak a barátaim. 

Végigsimítottam a karkötőn, amit egy ideje újra elkezdtem hordani. Összesen kilenc medál csüngött egy apró ezüstláncon. Ez többet ért nekem, mint bármi más a világon. 

A nagyteremben állt mindenki, hogy elbúcsúzhassanak tőlem. Hat év után döntöttem úgy, hogy itt hagyom Volterrát egy időre. A többek próbáltak marasztalni ám én hajthatatlan voltam. Menni akartam, mert úgy éreztem így helyes. 

-           - Tudjuk, hogy nem tudunk maradásra bírni. – sóhajtott Aro én pedig rákaptam a pillantásom – Épp ezért engedd meg, hogy mindenki adjon valamit, amiről mindig eszedbe fogunk jutni. – Aro előhúzott a zsebéből egy apró ékszert én pedig kíváncsian pislogtam felé. Intett, hogy menjek oda én pedig azonnal így tettem. – Alig két éve lettél uralkodó. De azt hiszem ez mindig tudatni fogja veled, hogy honnan is származol. – jobban szemügyre vettem az apró ékszert Aro kezében. Egy ezüst karkötő volt, amin egy apró V betű díszelgett. Hálásan mosolyogtam rá.

-           - Mindenkitől kapsz egy apró medált így engedd meg… - állt fel Marcus és egy nyitott könyvet ábrázoló medált nyújtott át – A tudást szimbolizálja. Feltettem a karkötőmre és egy mosoly után Caius felé fordultam. Nem mondott semmit csak egy apró napnak kinéző medaliont nyújtott át. Azonnal tudtam mit jelent, nem kellett hozzá magyarázat. Caius egyszer említette, hogy én hoztam el a fényt Volterrába. Bár nem gyakran mondja, de tudom, hogy fontos vagyok neki, és így sose fogom elfelejteni. Ezek után a barátaim következtek. Először Alec. Tőle egy apró gyémántot kaptam. Tudtam, hogy én vagyok az ő gyémántja, a második legfontosabb személy a húga mellett. Igazi testvérekké váltunk. Egy erős öleléssel köszöntem meg. Jane egy kis L betűt adott. Ez jelképezhette volna a legjobb vezetőt, legjobb harcost vagy magába a legjobbat. Ám csak én tudtam, hogy a legjobb barátnőt akarja ez jelenteni. Hálásan mosolyogtam rá. Demtől egy kardot kaptam, hogy sose felejtsem el, hogy a legjobbak képeztek és ezáltal én is az egyik legjobbá váltam. Felix egy dobókockát nyújtott át. Az ő ajándéka volt talán a legleleményesebb.

-           - Minden számnak van egy külön jelentése. Az egyes az egyedülállóságodat jelképezi, a magányt. A kettes… a hónap második napján jöttél Volterrába. A három a szerencseszámom. A négy a mostani vezetőket jelképezi. Az öt pedig a mi kis csapatunkat – mutatott magára, rám, Demre, Alec-ra és Jane-re. – A hat pedig a remény száma. A reményé, hogy egy nap te is megtalálod a párod a férjed után és boldog leszel és akkor lesz majd teljes a mi csapatunk. – ölelt meg és úgy suttogta a szavakat a fülembe. A nem létező könnyek szúrták a szemem. Ez volt a legszebb mind közül. Chelsea-től és Afton-tól egy apró delfint kaptam a közepén egy kővel. A delfin az intelligenciát jelképezi, a kő pedig a delfin lelke. Szerintük én vagyok a Volturi szíve és lelke. Heidi-től és Renatától pedig egy cipőt kaptam. Lesütöttem a szemem. Tudtam, hogy ez azt akarja jelképezni, mikor egyszer cipő nélkül rohantam be a nagyterembe és úgy ítéltem halálra egy vámpírt. Az volt a legmókásabb kivégzés Volterra történelmében. Így intettem nekik búcsút. Akkor léptem ki a nagyterem ajtóján először, utána pedig egyre többször. Ezek után már sose tértem vissza hosszabb időre. 

Az emlékük viszont örökre velem maradt. Sosem felejtettem el őket, bár az elmúlt években kétség kívül háttérbe szorultak. Mindkét családom fontos volt számomra. Kedvesem és kislányom pedig az életem voltak. Ha bármi történne velük abba belerokkannék. Nem bírnám ki nélkülük. Ők az életem, a boldogságom. Elég ha meglátom őket és máris jobb kedvem lesz. Nem tudnék e nélkül az érzés nélkül élni többé. 

Hangokat hallottam kívülről nem sokkal később pedig feltárult a hatalmas acélajtó. Fény tört be a barlangba én pedig a hirtelen jövő fényességtől a szemem elé kaptam a kezem. Egyenletes cipőkopogás törte meg a csendet. Levettem a kezem a szememről és felnéztem az illetőre. Matthew mosolygott rám fölényes mosolyával. Akárhányszor megláttam reménykedni kezdtem, hogy kivisz innen. Számtalanszor könyörögtem neki, hogy segítsen szöktessen meg a családom megvédi minden veszélytől. Azonban ő meg sem hallgatott. Matthew szánakozva nézett rajtam végig, láthatta a szememben a remény szikráját, mert gonosz vigyorra húzta ajkait. Lesütöttem a tekintetem. Nem volt most szükségem a megvető és gőgös pillantására. Azonban a beljebb sétált majd leguggolt elém és egy tálcát helyezett elém. Meglepetten vettem észre, hogy két nap után végre újra ételt kapok. Felnéztem rá, azonban ő csak a hasamat bámulta, miközben elfintorodott és megrázta a fejét. 

-           - Egyél, nemsokára indulunk, és ugyebár nem szeretnénk, ha elájulnál út közben. – intézte hozzám a szavait, majd egy szó nélkül felállt és itt hagyott. A falak megremegtek, mikor becsukta maga mögött az ajtót, bár a bevágás helyesebb kifejezés lenne. 

Szavai ismétlődtek a fejemben. Mióta itt vagyok csak erre vágytam, hogy végre újra láthassam családom. Most azonban mégis félelem öntött el. Féltettem a családom és saját magam. Nem voltam még felkészülve erre, és nem éreztem magam elég erősnek. Pedig pontosan tudtam mi vár rám. Kezeimmel az étel felé nyúltam és enni kezdtem. jóízűen hümmögtem mikor a finom falatok lecsúsztak a torkomon. Néhány perc múlva semmi nem marad a tányéron. Kezeimmel kitapogattam a tálcán lévő poharat, majd ajkamhoz emeltem és megittam a tartalmát. A poharat visszatettem a tálcára és csendben ültem tovább. 

Egy erőteljes rúgást éreztem a hasamnál. Azonnal odakaptam a kezem, miközben ajkaimra egy apró mosoly kúszott. Túl kellett élnem legalább őérte. Neki szüksége volt arra, hogy ne adjam fel, hogy kitartsak még egy kicsit. Felelős voltam érte. A kisbabánkért. A Jasperrel való közös gyermekemért. Még most sem értettem, hogy miként történhetett ez meg azonban nem is kerestem rá választ. Bár már értettem, hogy idekerülésem napján miről beszélgetett Matthew azzal a nővel. Emberré akartak visszaváltoztatni. Ám nem tudtak és már azt is tudtam mi akadályoz meg benne. Nem voltam már teljes értékű vámpír ám ember sem. Valahol megálltam aközött, hogy kihordhassak egy babát. A legnagyobb ajándék volt ő nekem ebben az időszakban. 

Idekerülésem után néhány nappal már felfedezhetők voltak rajtam a jelek. Néhány héttel később pedig már tagadhatatlan volt, hogy állapotos vagyok. Én sem értettem, ám a csodálat és szeretet minden más érzést elnyomott. Újra elöntött az a kellemes érzés, amit az anyaság öröme okozott. Sokszor mikor legszívesebben már rég feladtam volna, akkor elég volt megsimogatnom a hasam vagy beszélnem a babámhoz és máris több erőm lett ahhoz, hogy küzdjek. Ő volt az, aki a napjaim nagy részét kitöltötte. Róla álmodoztam, álmaimban pedig Jasperrel együtt boldogan vártuk a babánk érkezését. 

Emlékszem, hányszor álmodtam arról, hogy Jasper babáját várom. Most, hogy megtörtént, mégsem ilyennek képzeltem el. Azt hittem Jasperrel együtt éljük meg, ezt a csodát. Hogy ott lesz mellettem minden pillanatban, hogy mikor a kicsikém a világra jön, akkor fogja a kezem, és biztat, én pedig őt szidom, hogy ez az ő hibája. Arcomra egy kis mosoly futott. Rengetegszer elképzeltem, a lányom és a fiam arcát. Sok lehetőség volt. Én mégis reméltem, hogy ha kislány lesz, akkor Jasperre fog majd hasonlítani. Neki is olyan szőke is kissé hullámos haja lenne, amit Jasper gyönyörű zöld szemei koronáznának meg. Egy csodálatos kislány, aki csak a miénk, és aki kiköpött Jasper. Sokszor elképzeltem apró kis testét. Ahogy a karomban tartom, miközben tanulmányozom apró kezeit, és lábacskáit. Talán ösztönösen megszámolnám, hogy minden lábujja megvan-e. Végigsimítanék apró arcán, orrocskáján, kis haján. Ahogy elaludna békésen a kiságyban talán elnyílna a pici szája és halkan szuszogna, én pedig Jasperrel magam mellett csodálnám őt éjjel és nappal. 

Mindkettőnk álma egy hatalmas és boldog család volt. Tudom, hogy Jasper még mindig emészti magát, azért, mert ezt nem adhatta meg nekem. Azért, mert az élet mindent elvett tőlünk. És most olyan, mintha az idő csak megismételné önmagát. Mintha ugyanazon kéne keresztülmennem. Kezem a hasamról felvezettem a karomra, majd a vállamra. Éreztem, hogy a forró könnycseppek lassan folynak végig arcomon. Már nem akartam őket visszafogni. Inkább most sírjak, mikor még senki sem látja. 

A könnyek teljesen elhomályosították a látásom, én pedig már szinte fuldokoltam a levegőért. Kezem a mellkasomra szorítottam, mert úgy éreztem nem kapok elég oxigént. Mintha bármelyik percben megfulladhatnék. Ismét elterültem a koszos, és hideg földön. Mellkasomból hangos zokogás tört fel. Sírtam, mert tudtam milyen sors vár rám, és, mert ezzel fájdalmat okozok majd Jaspernek. Nem akartam elhagyni, nem akartam, hogy fájjon neki. Annyira fájt, hogy itt kell hagynom őt. A fájdalom, a reményvesztettség, a veszteség elemi erővel telepedtek rám. Nem akartam, hogy fájjon neki, nem akartam szomorúan látni őt. A mai napon a kettőnk útja, külön fog válni, és bármennyire is fáj, ez ellen nem tehetünk semmit. Csak elfogadjuk és próbálunk vele együtt élni. Bár elviselhetetlen lesz a tudat, hogy nem lesz mellettem, tudom, hogy minket semmi, még a halál sem választ szét. Tudom, hogy őt még halálom után is szeretni fogom. 

Szipogva töröltem meg nedves arcomat. Néhány perc múlva, mikor sírásom már valamelyest csillapodott, megpróbáltam felülni. Kezem összecsuklott, ahogy először próbáltam megtartani magam. Második próbálkozásra sikerült csak. Kitapogattam a barlang oldalát, ami nedves volt és hideg, majd egyenletesen megpróbáltam felállni. A lábaim remegve fogadták, a hirtelen rájuk nehezedő súlyt, de kezeimmel megtartottam magam. Teljesen elzsibbadtam, olyan volt, mintha lábaimat apró tűkkel szurkálnák. Néhány lépést tettem előre, mire a zsibbadás alább maradt. Egyik kezem elvettem a barlang faláról és a hasamra helyeztem. Gyengén elmosolyodtam. 

A következő pillanatban az ajtó kivágódott és egy önelégült és gőgös pillantással találtam szemben magam. A gyomrom felfordult ettől a vámpírtól. Egy szempillantás alatt termett előttem, megfogta a karom, és egy másik vámpír karaiba lökött. Karjai szorosan kulcsolódtak a kezeimre, mintha attól félne, hogy elszaladok. Utolsóként hagytuk el ezt a helyet. Ahogy elértük a kijáratot, és végre kiléptünk a friss levegőre. Azonnal egy nagy levegőt vettem. Kellemes érzés volt, ahogy a friss oxigénnel teletöltöm a tüdőmet. Körbe néztem, láttam, hogy előttünk áll három vámpír. Előttük pedig vámpírok hada állt. Rengeteg vámpír, és a többség újszülött. 

Tudtam, hogy ennyivel nem bírnak el. Még akkor sem, hogyha Jacob szól a falkának. Akkor is túl kevesen vannak. A Cullen család nem teheti kockára az életét miattam. Azonban nem volt időm ezen gondolkozni, mert indultunk. Mindenki egyszerre indult el. Természetesen mi leghátul. De nem is baj, legalább nem kell látnom Matthew és a többi vámpír képét. Számomra felfoghatatlan volt, hogy egy vámpír ennyire érzéketlen legyen. Látszik, hol nevelkedtek fel. 

Engem a nagy darab vámpír a karjaiba kapott és úgy futott velem. Fejem a mellkasába temettem, ugyanis émelyegni kezdtem a gyors futástól. Fogalmam sincs, hogy mennyi ideig mehettünk, de azt tudom, hogy nem álltunk meg. Egy kicsit sem. Gyorsan haladtunk a fák között. A terv tökéletesen volt kivitelezve. Nem csoda, hogy ennyi évet vártak vele. Nem hiába, a bosszúért mindent megtesznek. Nem számít ezzel hány ember, vagy vámpír életét teszik tönkre. Még mindig hihetetlen volt számomra, hogy tulajdonképpen miért is csinálják ezt. 

Ha másból nem is, de a nap állásából ki tudtam venni, hogy már bőven délután van. A szívem igaz nem dobogott, én mégis úgy éreztem, hogy ha tudna, majd ki ugrana a helyéről. Kipislantottam a vámpír karjai közül és döbbenten vettem észre az ismerős fákat, ősvényeket, réteket. Itt voltunk, alig pár kilométerre tőle. Majd egyszer csak a csoport megállt, és sétára fogta. Nekünk nem kellett sokat sétálnunk, mert szinte meg is álltunk. Megjöttünk. Mivel minden vámpír előttünk állt, így teljes takarásban voltunk, és sajnos én sem láttam semmit. Viszont nem sokkal ezután meghallottam, azt a hangot, ami nekem a mindenséget jelentette. Lábaim megremegtek, és ha a vámpír nem fogta volna szorosan a karom, akkor összeestem volna. Hallottam, hangjában a dühöt, a kétségbeesést, a fájdalmat, a szomorúságot. Könnyek szöktek a szemembe, de gyorsan ki is töröltem őket. Nem engedem, hogy Jasper elgyengülve lásson. Azt akarom, hogy mosolyogva emlékezzen vissza rám. 

Mintha az égiek meghallgatták volna könyörgésem, mintha egy utolsó kívánságom teljesítenék, a vámpír elkezdett a mező felé húzni. A vámpírok elálltak az utunkból egy szó nélkül. Én pedig végre megpillanthattam a családom. Matthew megragadta a karom és a többiek felé fordított. Nagy meglepetésként ért, hogy láttam a Volturit is itt. Eljöttek értem. Majdnem négy hónap után végre láthatom őket. 

Mosolyogva néztem végig mindenkin. Először a Volturisokon, Chelsea és Afton, Santiago, Renata, Heidi, mind döbbenten néztek rám. Dem, Alec, Felix és Jane szemében már ott égett a bosszú édes tüze. Aro, Caius, és Marcus döbbentek néztek hol rám, hol a hasamra. Tudtam, hogy ez a dolog mindenkit meg fog lepni. Tovább mentem a családomra, akik megkövülten bámultak. Nem tudtam, hogy amiatt, mert már nem vagyok teljesen vámpír vagy, mert babát várok, esetleg azért, mert ilyen állapotban látnak. Esme, aki szinte már a második anyukám volt, most döbbenten nézett rám, a szemében temérdek fájdalommal. Carlisle, akire mindig minden helyzetben számíthattam, most érdeklődve és reménykedve nézett rám. Rosalie kicsit sokkolva állt Emmett mellett, és tekintetében láttam az elszántságot. Emmett teljesen komolyan nézett a szemembe és tekintete tele volt aggodalommal. Nessie, és Jacob egyszerre volt értetlen és dühös. Lucy, az én drága édes fogadott lányom, remegve bújt Edwardhoz, miközben kezét a szája elé kapta. Edward szorosan ölelte őt magához, miközben láttam, hogy arcvonásai percről percre változnak, és egyre dühösebb lesz. Alice és John, egymás kezét fogták, de amint Alice meglátott, Jasper mellé állt és kezét a vállára tette, aki ezt észre sem vette. Hálás voltam Alice-nek, tudtam, hogy ő itt lesz Jaspernek. És Jasper. 

Tekintete az enyémet kereste, és mikor megtalálta szinte üvöltött, hogy mennyire hiányoztam. Benne volt a hiány érezte fájdalom, a szeretet, a szerelem, a remény, a viszont látás öröme, és még valami. Tekintete lesiklott a hasamra és eddigi érzéseit döbbenet váltotta fel. A kezem a hasamra simítottam, és elmosolyodtam. Jasper újra rám nézett, és tekintetében csodálatot láttam. Láttam, rajta, hogy ha tudna, akkor már sírna. Sírna, mert emberkori vágyunk vált most valóra. Tekintetét nem eresztettem, még akkor sem mikor Carlisle előrébb lépett és beszélni kezdett. Nem figyeltem semmi másra csak Jasperre. Ki akartam élvezni a percet, ami még megadatott. 

Viszont a következő percben Jasper is kiabálni kezdett. Én kizártam a hangokat a fejemből. Valaki más tekintetét kezdtem keresni. És meg is találtam. Kezem még mindig a hasamon pihent és szinte könyörgően néztem a szemébe. Ő csak aprót rázott a fején, én viszont elszántan álltam a tekintetét. A vérvörös szemek bánatosan csillantak meg. Tudta, hogy nem hátrálok meg. Végül csak bólintott egy aprót, én pedig a szememmel egy vámpírt kezdtem keresni. Mikor megtaláltam, csak pislogtam néhányat és újra bátyámra néztem. Láttam a szemében a szenvedést és a gyötrődést, de végül csak bólintott egy aprót. Én pedig elmosolyodtam. 

Éreztem, hogy egy vámpír megragad és a fölre nyom. Térdre rogytam, és felnyögtem a fájdalomtól. Hallottam Jasper erőteljes morgását, mégis láttam, hogy a helyén marad. Láttam a szemében a tehetetlenség fájdalmát, mert itt van, és mégsem tehet semmit. Nem akartam, hogy így érezzen. 

Végül elkezdtem, azt, amivel örökre búcsút mondok nekik.          

-           - Edward - szólítottam meg gondolatban, ő pedig azonnal rám kapta a tekintetét.

-           - Kérlek, add át ezt az üzenet a családnak, amit most mondani fogok, hogyha már meghaltam. – meg akart szólalni, én viszont elmosolyodtam. – Mondd meg mindenkinek, hogy szeretem őket, és ne sírjanak utánam. Tudom, hogy nehéz, de túl fogtok jutni rajta. Kérlek, segítsetek majd Jaspernek, tudom, hogy utánam akar majd jönni, de ne engedjétek. Segítsetek egymásnak túljutni a hiányomon. Tudom, hogy ez most olyan, mintha lehetetlent kérnék, de idővel a fájdalom, majd enyhülni fog.
 Edward. Kérlek vigyázz Lucy-ra. Szeresd őt, és tedd boldoggá. Valamint, vigyázz Nessie-re is. Ne engedd, hogy depresszióba essen miattam. Remek testvér voltál, szeretlek. Segíts Jaspernek.
Esme. Az én drága anyukám. Mindig ott volt, ha baj van. Segítettél, és támogattál. Mondd meg neki, hogy nagyon szeretem. És ne bánkódjon miattam. Vigyázzon rátok, és az unokáira. Köszönöm.  
Carlisle. Segítettél, támogattál, és bíztál bennem. Nálad jobb vámpírt el sem tudnék képzelni. Ne engedd, hogy a fájdalom, és a gyász miatt a munkádba temetkezz. Szeresd és tartsd össze a családot ugyanúgy. Csináld, azt, amit szeretsz, és soha ne add fel. Köszönöm.
Lucy. Kislányom. Szeretlek. Élj boldogan Edward mellett. Nála jobb társat el sem tudnék képzelni neked. Kérlek, segíts apádnak túljutni ezen. Tudom, hogy együtt meg tudjátok csinálni. És szeresd a kistestvéred.
Rosalie és Emmett. Rose te mindig ott voltál, mint a legjobb barátnőm. Köszönöm a megértésed a támogatásod, és a sok szép pillanatot, amit együtt éltünk át. A mozis estéket, és a csajos napokat. Soha ne felejtsd el, hogy te ilyen vagy. Érző lény, épp ezért ne félj kimutatni, azt, amit érzel. Emmett. Az én nagy és vicces bátyám. Szeretlek. Ne felejtsd el, hogy te egy vicces és kicsit perverz vámpír vagy. Soha ne felejts el nevetni. Az mindig segít túljutni az élet nehéz dolgain.
Alice és John. Örülök Alice, hogy megtaláltad a boldogságot, és ilyen remek barátnők lettünk. Neked is köszönöm a támogatásod, és a vicces napokat. Jasper szeret téged, épp ezért kérlek, hogy segíts neki. Szüksége van rátok. John. Örülök, hogy megismerhettelek. Remek vámpír vagy, és köszönöm, hogy boldoggá teszed Alice-t.
Nessie és Jacob. Nessie, ne sírj utánam. Legyél boldog, és élvezd az életet. Szeressétek egymást Lucy-val, és támogassátok egymást. Tudom, hogy együtt képesek lesztek túllépni rajtam. Csináld, azt amit szeretsz, és azt ami boldoggá tesz. Jacob, köszönöm, hogy itt vagy, és most is kiállsz értem. Remek ember vagy, ezt sose felejtsd el.
Jasper. Szerelmem. Nem is tudom, mit mondhatnék. Mondhatnám, hogy lépj tovább, hogy próbálj meg boldog lenni, de tudom, hogy úgysem teszed meg. Most mégis, azt kérem tőled, hogy ne csinálj hülyeséget. Gondolj a családodra és a lányunkra. Valamint, arra a picurra, aki itt növekszik bennem. Emlékezz a szép pillanatainkra, és engedd, hogy az idő begyógyítsa a sebeket. Ha a sors elszakít most minket egymástól, akkor én még remélem, hogy egyszer leszel olyan boldog, mint most. Ha a szerelem újra rád talál, ne lökd el, hanem ragadd meg. Én hiszem, hogy leszel még boldog. Maradjatok együtt, legyetek az a nagy család, akikre büszke vagyok. És neveld fel azt a kicsit, aki a szerelmünk gyümölcse. Mesélj majd rólam. Tedd őt boldoggá, és élj érte, ha másért nem is. Örökké szeretni foglak Jasper. Bármi is történjen, emlékedet még a halál sem veheti el tőlem. Szeretlek. Örökkön-örökké. Ashley.
Edward kérlek, velem ne törődjetek, a babát mentsétek. Az én sorsom már előre meg van írva. Tudom mi lesz velem. De őt vegyétek ki belőlem. Neveljétek fel és szeressétek. Mert őbenne tovább élek én is. Nem hagylak el titeket soha. A szívetekben örökre veletek leszek. Soha nem felejtem el, hogy egy ilyen fantasztikus családom lehetett. Köszönök mindent. A szeretet, a gondoskodást, a törődést, a bizalmat. Soha nem tudtam eléggé meghálálni ezeket. Vigyázzatok egymásra. Szeretlek titeket. 

Edward kétségbeesetten nézett rám. Láttam, hogy Lucy megszorítja a kezét, de ő csak megrázta a fejét. Utoljára végignéztem mindenkin. Azt hiszem ez volt az utolsó pillanat. A búcsú pillanata. Némán mondtam búcsút mindenkinek. És mosolyogtam. Azt akartam, hogy így emlékezzenek rám. Mosolyogva és boldogan. Hogy csak a kellemes pillanatok maradjanak meg. 

Jasper szemébe néztem. Éreztettem vele, hogy mennyire szeretem, és mennyire fontos nekem. Az a fájdalom, ami a tekintetében volt, elmondhatatlan. Csalódás, fájdalom, szenvedés. Ez a tekintetet, egy késdöfés volt halott szívemnek. Nem akartam így látni. 

Éreztem, ahogy az egyik vámpír felráncigál a földről és kezeit a nyakam köré kulcsolja. Láttam Jasper szemében a rémületet. Nem tudtam szabadulni, még akkor sem, ha akartam volna. Éreztem, hogy szorítása egyre erősebb lesz, én pedig nehezebben kapok levegőt. Utolsó dolgok, amit láttam szerelmem elkínzott tekintete, ahogy nem tehet értem semmit. 

-            - Alec! – kiáltottam utoljára, az illető pedig rögtön ugrott.

Viszont ezzel egy időben egy hangos reccsenés is hallatszott. Az idő most lelassult. Láttam Jasper sokkolt tekintetét, ahogy felém akar ugrani, de testvérei lefogják. Utoljára mosolyogtam, és a legszebb emlékeimre gondoltam.
Ahogy Esme-vel sütök a konyhában, majd egy puszit nyomok a homokára. Carlisle-t, ahogy beszélgetünk, majd szorosan megölel. Ahogy Rose-zal elmegyünk vásárolni, és nagyokat nevetünk közben. Nessie-t, ahogy éppen táncolni tanítom. Emmettet, akivel együtt futkároztunk kinn a ház előtt, majd ahogy beledob a tóba, én pedig magammal húzom. Alice, akivel olyan jókat beszélgettünk, és a közös csajos éjszakák. Edward, aki ámulva figyeli kislányom. Lucy, aki mikor még olyan kicsi volt. Jasper, ahogy épp egymásra pillantunk, vagy csak ölelkezünk, esetleg több. Az esküvőnkre, és az emberi korunkra.
Éreztem, hogy testem elernyed, a vámpír karjai között. Jasper fájdalmas üvöltése volt az utolsó, amit hallottam. Majd a világ örökre elsötétült, és megszűnt létezni körülöttem.