64. Fejezet - Valamit valamiért

Sziasztok!
Nos megkértétek, hogy siessek én pedig siettem. :) Remélem örültök. Nos négy komit kaptam, amit köszönök. Azt hittem jobban fel tudtam kelteni az érdeklődéseteket, de hát ez van :) Jó olvasást!
Puszi, Trixi

Meghalni valaki után, akit szerettünk, az könnyű. Tovább élni érte, és tovább örülni helyette is, az a nehéz!

Kun Erzsébet

Gyereket akarni igen nagy elhatározás. Úgy dönt az ember,hogy élete végéig a testén kívül dobogjon a szíve.

Elizabeth Stone

(Jasper szemszög)

Megfeszült testtel vártam, hogy végre kilépjenek a fák takarása mögül a vámpírok. Összeráncoltam a szemöldököm. A remény és az aggodalom egyszerre telepedtek rám. Egy érzés folyamatosan szorította a mellkasom ezzel kiszorítva minden levegőt onnan. Kezeim ökölbe szorultak, még testvérem és Alice nyugtató hangja sem csökkentette, ezt a feszültséget, ami bennem volt. Addig nem, amíg nem látom a saját szememmel, hogy Ashley jól van és nincs semmi baja. Kegyetlen napokon, heteken és hónapokon voltunk túl. Tudtam, hogy ő talán jobban szenvedett, mint én. Viszont reméltem, hogy ezek után örökre lezárhatjuk a múltat, és boldogok leszünk. 

A levelek megrezdültek, a szél egy összekeverhetetlen illatot hozott magával. Ajkaimat egy morgás hagyta el. A vámpírok egyszerre léptek ki a fák mögül. Rengeteg újszülött volt, nagyobb sereg, mint amit Victoria állított fel. Legelöl állt három férfi, akik egy nőt vettek körbe. Vérvörös tekintetük rám függesztették, azonban én egy ismerős szempárt kezdtem keresni. Mikor nem láttam sehol végignéztem az előttem állókon. A három férfi közül látszott, hogy az egyik csak az ereje miatt lett átváltoztatva. Egy normális vámpírnak a kétszerese volt. Karjait keresztbe fonta mellkasán, és kemény tekintettel vizslatta az ellenséget. A másikat inkább taktikai embernek mondtam volna. Nem látszott különlegesnek, talán a képessége vagy a tehetsége miatt volt itt. A harmadik a háttérben volt, úgy nézett ki, mintha őt is védelmeznék. Különleges lehetett, és nyílván szükség volt rá. 

A férfiak mögött pedig egy ismerős személyt pillantottam meg. Ajkai fölényes mosolyra húzódtak. Fekete haját meglengette a szél, vérvörös pillantásával pedig fogva tartotta az enyémet. Maria. A múltam egyik olyan alakja, akit sosem szerettem volna viszont látni. A lelkiismeret-furdalás, miszerint Ashley miattam van veszélyben kegyetlenül söpört rajtam végig. Dühös voltam magamra és Mariára is. Tudtam, hogy sosem bocsátotta meg nekem, hogy elszöktem azonban sosem gondoltam volna, hogy ott üt vissza, ahol a legjobban fog fájni. Egyáltalán honnan szerzett Ashley-ről tudomást? Rengeteg kérdésem volt, amikre válaszokat akartam, és tudtam, hogy most meg is fogom kapni. 

-           - Hol van? – kérdésemet Mariához intéztem, aki még jobban elvigyorodott. Bosszantott ám nem engedtem, hogy a dühöm és a mérgem kitörjön. Nyugodnak kellett maradnom, annak ellenére, hogy hangomból tisztán kiérződött az aggodalom és ijedség.

-           - Látni szeretnéd… nem is csodálom. Mennyi ideig is nélkülözted? Négy hónap? Nyílván nem olyan sok, mint száznegyvenhét év. Nem igaz? – kérdezte és ajkain sejtelmes mosoly ült. A döbbenet volt az első, amit éreztem. Aztán jött a megvilágosodás és irtózatos düh lett úrrá rajtam.

-           - Azonnal mondd meg, hol van! – követeltem. Hangom fenyegetően hatott, és ha ismert engem valamennyire, akkor tudta, hogy nem viccelek. Komoly szándék volt szavaim mögött. Ha ennek vége és szerelmem a karjaim közt tartom, akkor saját kezűleg vetem máglyára.

-           - Kérésed számomra parancs! – mosolygott negédesen és valahova hátra felé intett. 

Összeráncolt szemöldökkel meredtem a tömegre, ami ketté szakadt. Egy nagy darab vámpírnak adtak utat, néhány pillanattal később pedig megpillanthattam szerelemem. Ám mindenre számítottam csak erre nem. Megmerevedtem és üveges tekintettel néztem előre. Rengeteg érzés öntött el hirtelen. A viszont látás öröme, a szomorúság, a kétségbeesés, értetlenség, aggodalom és félelem. Nem sok alkalom volt, mikor féltem most viszont féltem. Sőt egyenesen rettegtem. Rossz előérzetem volt. Tudtam, hogy ma itt rettenetes dolog fognak történni. Erre Maria bosszútól csillogó tekintete és Ashley jelenlegi állapota is megerősített. 

Szerelmem borzasztóan nézett ki. Szemei alatt sötét karikák éktelenkedtek, ajkai cserepesek voltak, haja összekuszált és ápolatlan. Ugyanabban a ruhában volt, mint amiben utoljára láttam, ám farmerja néhány helyen felszakad, pólója pedig felcsúszott a pocakjára, ami gyűrött és koszos volt. Hófehér bőrét karcolások, horzsolások csúfították, amik legjobb tudásom szerint el voltak fertőződve. Kegyetlen kínokat élhetett át. Először a Volturis ismerősein nézett végig, majd családunkon végül pedig tekintete megállapodott rajtam. Az első ami szembetűnt, hogy tekintete már nem karamell színű hanem fekete. Olyan fekete mint ember korában. Tekintete csillogott a boldogságtól és a szerelemtől. 

Fejem kissé oldalra fordítottam és tekintetemmel éreztettem vele, hogy mennyire hiányzott. Annyira szerettem volna odarohanni hozzá, megölelni, megcsókolni. A karjaimba zárni és soha el nem engedni. Ezek a hetek felértek egy örökkévalósággal. Aztán tekintetem lejjebb vándorolt. Egész pontosan a hasára, ami szép gömbölyű volt. Rengeteg érzés árasztott el. Legelőször talán mégis emberi életünknek emlékei ugrottak be. Ashley pont ugyan ilyen lehetett, mikor várandós volt. Most pedig újra megtörtént. Fogalmam sem volt, hogy de megtörtént. Ashley a hasára vezette a kezét és mosolyogva nézett rám. Boldog voltam, mert Ashley az én gyermekemet hordta a szíve alatt. Lehunytam egy pillanatra a szemem. Ashley szíve ugyan nem dobogott ám pocakja irányából egy átlagember szívverésénél kétszer gyorsabb, egyenletes kis dobbanásokat hallottam. Elöntött a boldogság és a szeretet a gyermekem iránt. Szerettem őt már most és mindennél jobban vágytam rá, hogy a karjaimba tarthassam. Természetesen az édesanyjával együtt. 

-           - Ashley-nek szakszerű ellátásra van szüksége. Méghozzá sürgősen. Kérlek, engedd meg, hogy elvigyük innen! – Carlisle hangja kérlelő volt, Maria pedig rávillantotta a szemét. Ajkai felfelé görbültek ezzel kivillantva szemfogait. Arca dühtől torzult el.

-           - Soha! Ő fog fizetni minden hibádért Major! – Maria görnyedt testtartásából újra felegyenesedett és kihívóan nézett a szemeimbe. Elszakítottam a szemem Ashley-től és dühtől forrva fordultam Maria felé.

-           - Ne merészelj akár egy ujjal is hozzá érni! – figyelmeztettem – Ha Ashley-nek akár egy haja szála is görbül, megöllek! Ezt pedig veheted ígéretnek. – hangom eltorzult a dühtől. Már-már morgásnak hatott.

-           - Oh, ezt nem te döntöd el. Itt mindenről én döntök, és egy rossz lépés és Ő fizeti meg az árát. Hiszen láthatod milyen törhető. – Maria odaszólt egy vámpírnak, aki megragadta szerelmemet és a földre nyomta. Ajkait egy fájdalmas nyögés hagyta el. Tehetetlenül morrantam fel. Erőteljesen morogtam, készen az ugrásra, ám a helyemen maradtam. Nem akartam meggondolatlanul cselekedni. Előbb Ashley-t biztonságban kellett tudnom. A tehetetlenség, mint egy régi ismerős köszöntött. Borzasztó volt a tudat, hogy itt voltam és mégsem tehettem semmit.

-           - Azt hiszem nem tudod, hogy kit tartasz fogva, és kivel állsz szemben. – Aro hangja veszélyesen nyugodt volt. Bárki, aki ismerte megijedt volna tőle, engem azonban most reménnyel látott el. Tudtam, hogy ők nem fogják annyiban hagyni, ezt az egészet és épségben kijuttatják Ashley-t ezeknek a kezei közül. Ha pedig így lesz, örömmel vetek majd véget Maria életének.

-           - Dehogynem! Mindent tudok róla. Az egész életét nyomon követtem. Egészen attól a naptól, hogy Volterrába került, majd szárnyra kapott és a saját életét kezdte élni. Az újra találkozását a Majorral és a vele valamint a családjával töltött éveket. – Maria magabiztosnak tűnt én pedig, ahogy talán a családom többi tagja ledöbbentem. Maria végigkövette volna Ashley életét? Egyáltalán honnan tudott róla? Összeszűkült szemekkel néztem rá, válaszokat követelve.

-           - Mégis honnan tudtál róla? Én nem mondtam neked semmit. – értetlenség hallatszhatott ki hangomból, mert Maria gúnyosan elvigyorodott. Szemei egy pillanatra elködösültek, ám ez nekem elég volt ahhoz, hogy rájöjjek, hogy éppen egy emlékét idézte fel. Szörnyű gyanú kezdett megfogalmazódni bennem.

-           - Milyen különös dolog is a várandóság nemde bár? – kérdezte és tudtam, hogy minél tovább akarja húzni az időt, ezért rámorogtam, ő pedig egy vigyort intézett felém. – A véletlen műve lehet, hogy megismertem őt. Egy éjszaka vadásztam az erődben és belé botlottam. Téged akkortájt változtattalak át. Egyedül volt, összetörve és kétségbeesetten. Tökéletes volt azt az egyet leszámítva, hogy várandós volt. Ám az ösztönökön nehéz felülkerekedni, nem így van? Aztán egyszer csak meghallottam, hogy a nevedet motyogja. Nem öltem meg, kíváncsi voltam, hogy vajon a véletlen műve-e az egész. Kiderült, hogy nem. Folyamatosan a nevedet sikítozta átváltozás közben. Téged viszont nem hagyhattalak egyedül. Három nap múlva eltűnt. Az viszont megkérdőjelezhetetlen volt, hogy a gyereket elvesztette. Miután elszöktél tőlem úgy döntöttem megkeresem ezt a titokzatos nőt az életedből. És meg is találtam. – Maria megvonta a vállát. Úgy beszélt mintha ez természetes lenne. Harag lobbant bennem. Ő tehetett róla. Mindenért ő volt a felelős. Elvette az éltem és szerelmem életét is. Megölte őt és a születendő gyermekünket is. Legszívesebben neki rontottam volna, de megéreztem Alice apró kezeit a vállamon.

-           - Hogy lehettél ilyen szívtelen? Egy várandós nőt, megölni? Te teljesen őrült vagy! – jelentette ki Rose és úgy tűnt őt is felpaprikázta Maria mondandója. Emmett fogta vissza testvéremet.

-           - Jobb, ha nem sértegetsz, mert megbánod. Vagy esetleg ő bánja meg. – pillantott lenézően szerelmem felé. Újabb morgás tört fel mellkasomból. Nehezen türtőztettem már magam.

-           - Te tervelted ki! – egyszerűen kijelentettem ő pedig csak vigyorgott és furcsán csillogó szemekkel nézett rám. – Te támadtad meg őt már évekkel ezelőtt! Lucy megtámadásáért is te vagy a felelős! Az egész eddigi tragédiákért. – hangom forrt a méregtől. Ashley előérzetei mind igazak voltak. Már akkor hallgatnunk kellett volna rá.

-           - Nagyon jó, látom összeálltak benned a kirakós darabkái. Igen, én álltam a dolgok mögött már az elejétől kezdve. Több mint tizenöt éve én kértem, hogy támadják meg és a Volturis múltja jó indok volt erre. – magyarázta, amitől a bennem tomboló düh egyre inkább kitörni készült. Nyugodtsága, állandó vigyora és bosszúéhes tekintete csak fokozták a mérgem.

-           - De mégis miért? – kérdezte Carlisle és értetlenül meredt előre, miközben fél szemét Ashley-n tartotta.

-           - Elhagytál engem Major! Mégis, mit hittél? Hogy büntetlenül megúszod, hogy annyiban hagyom a dolgot? Nem! Meg kell fizetned ezért, és erre a legjobb módszer, ha ott ütök, ahol a legjobban fáj. – hangja dühösen csengett és szemei veszélyesen villantak meg. Előre görnyedt és az eddigi higgadtságának már nyoma sem volt.

-           - Mégis hogy… hogy lehet, hogy ő… ? – akarta kérdezni Esme ám hangja elhalt.

-           - Terhes? Nos, ez igen egyszerű. Néhány hónapja már közvetlen közelből figyeltettem őt. Van valaki, akit megkértem, hogy változtassa vissza, hogy a bosszú még édesebb legyen. Ám úgy tűnt, hogy idő közben sikerült megállni egy fél stádiumban. A fattyú, akit hord megakadályozta, hogy ténylegesen is visszaváltoztassuk. Viszont azt hiszem, így még kellemesebben szórakozunk majd. – hangja újra magabiztosan csengett, szemei pedig ördögien villantak meg. John tartott vissza attól, hogy neki ne ugorjak. Szavai feldühítettek, és már nem akartam megakadályozni kitörni készülő dühömet. Le akartam tépni a fejét, hogy aztán Ashley-t biztonságba vigyem.

-           - Ne merészeld őt becsmérelni! A kisujjához sem érhetsz fel. Ő egy tisztességes nő, bátor és bármit megtenne a családjáért. Ha pedig valami gondja van, azt az illető szemébe mondja. Gyáva vagy! Nem mertél volna szembenézni velem. Helyette elraboltad őt, hogy zsarolhass ám ez most nem fog összejönni. – láttam rajta, hogy szavaimmal sikerült igencsak feldühítenem. Rám morgott és előre görnyedt. Vérvörös szemei elszántan és dühösen csillantak, ajkait pedig felhúzta. Veszélyes volt, ám rajtam kívül senki más nem ismerte. Én voltam a jobb keze, így mindent tudtam róla. Nem volt számomra ellenfél.

-           - Örökre megbánod még, hogy ezt mondtad. Örökre Major erről kezeskedem! – Maria szinte kiabált majd keményen nézett a vámpír szemeibe, aki szerelmemet tartotta a földön.

Félelem söpört végig rajtam. Kétségbeesett és félelemmel teli szemekkel néztem, ahogy a vámpír felráncigálja kedvesem a földről és nyaka köré kulcsolja kezeit. Ashley halványan elmosolyodott és így nézett rám. Szemeiben boldogság és szerelem csillant. Én viszont tehetetlenséget és keserűséget éreztem, félelmet, bánatot, bűntudatot és ezeknek az érzéseknek a keverékét. A vámpír egyre szorosabban szorította a kezét Ashley nyaka körül, akin látszott, hogy nehezebben kap levegőt. Próbálta nem mutatni, de láttam a szemében elsuhanó bánatot, és keserűséget. A vámpír végül eltörte szerelmem nyakát. 

Egy reccsenés, egy mosoly, egy elgyötört tekintet, egy távoli kiáltás. Csupán ennyi jut el a tudatomig. Távolról egy üvöltés üti meg a fülem. Ugorni akarok, ám nem tudok, mintha földbe gyökerezett volna a lábam. Másodpercek kérdése míg rájövők, hogy én kiáltottam és azért nem tudtam szerelmemhez ugrani, mert testvéreim lefogtak. Alice és Rose a mellkasomnál tartottak vissza, míg Emmett, John és Edward karjukkal öleltek körbe, hogy lefogjanak. Szerelmem élettelen teste kicsusszant a vámpír kezei közül és hangosan ért földet, majd terült el a földön. Haja szétterült, ajkai kicsit elnyíltak és szemei lecsukódtak. Megráztam a fejem. Nem akartam elfogadni az elém táruló képet. Nem! Lehetetlen volt. Ő nem… 

Karjaim megfeszültek, ahogy kitörni próbáltam testvéreim szorításából. Szinte húztam magam után mindenkit. Inak feszültek meg és érzem, hogy karjaim kis híján kiszakadnak a helyükről ezért testvéreim is jöttek utánam. Alice beszélt hozzám ám szavait nem fogtam fel, csak annyit láttam, hogy mozog a szája. Sejtettem, hogy nyugtatni próbált én azonban képtelen voltam erre. Csak szerelmem mellett akartam lenni, karjaimba emelni és várni, hogy ragyogó tekintetét az enyémbe fúrja. Hogy felkeljen és mondja, hogy semmi baj. Hogy együtt leszünk és most már semmi nem áll közénk. 

Az érzés letaglóz, felfoghatatlan. Látom szerelmem élettelen testét, ahogy a földön fekszik, én pedig nem teszek érte semmit. Szomorúság, keserűség, bánat. Nem hittem el, hogy ilyen könnyen veszítettem el. Hiszen csak most kaptam vissza. Ő nem fizethet az én hibámért, nekem kellett volna meghalnom, nem neki. Előttünk állt az élet, a boldogság. Régi álmunk válhatott volna valóra. Elvették őket tőlem, elvették. Harag, és gyűlölet vette át az eddigi érzések helyét. Ölni akartam. Megölni azt, aki ezért az egészért felelős. 

Mellkasom hevesen hullámzott, ahogy kapkodtam a levegőt. Hirtelen történt, hogy Maria csapata és a Volturi katonák egymásnak ütköztek. Villámlással felérő robajjal érték el egymást, és kezdték ölni a másikat. Családom tagjai elengedtek és ők is az újszülöttek felé fordultak. Volt néhány újszülött, akik áttörtek a katonákon és családomnak rontottak. A felismerés miszerint a csata elkezdődött már akkor mikor Ashley elkiáltotta magát hirtelen ért el. Egy pillanatra körbenéztem és láttam, hogy már családom összes tagja is vámpírokkal küzd. A Volturi is megtett mindent. 

Az újszülöttek közé vetettem magam és én is harcolni kezdtem. Mindenre emlékeztem és mivel ők nem voltak megfelelően kiképezve és csak az ösztöneik hajtották őket, ezért nem voltak komoly ellenfelek. Mariát körbevette a három férfi és láttam, hogy elégedetten szemléli az eseményeket. Közben hallottam a csata hangjait, Alice kétségbeesett kiáltását John felé, a tűz ropogását, az újszülöttek kiáltozását. Jane nyílván nem kímélte őket. Megértettem őket. A Volturi valóban szerette Ashley-t, igaz a maguk módján, de szerették. Az érzések alapján mindenki döbbent volt és a koncentráció fele annyira sem volt jó, mint amennyire kellett volna. 

Egy női sikolyra kaptam fel a fejem. Kislányom mellé suhantam, hogy segíthessek neki. Hátulról rontottam a vámpírnak és téptem szét, majd a legközelebbi máglyára dobtam. Lucy hálásan mosolygott rám. Edward mellénk suhant és végignézett Lucy-n. Megfordultam és egy pillanatra körbe néztem. Jacob teljes mértékben Nessie-t védte. Tökéletesen mozgott a harcmezőn. John és Alice nem messze egymástól harcoltak, közbe figyelve a másikra. Emmett tömegesen pusztította az újszülötteket. A veszteség hajtotta előre, és bosszúéhesen mozgott a vámpírok között. 

Egy test csapódott belém, aminek hatására a földre kerültünk és néhány métert még repültünk hátra felé. Egy vérvörös szempár bosszúszomjasan nézett rám. Maria vicsorgott rám. Arca alig pár centiméterre volt az enyémtől. Megragadtam a kezét és ledobtam magamról majd sebesen felálltam és szembe néztem vele. Teste előregörnyedt és újból nekem támadt. Semmit sem változott az évek során. Ugyanazokkal a jól ismert betanult mozdulatsorokkal harcolt. Szinte előre láttam minden lépését. Végezni akartam vele, végre véget vetni ennek az egésznek. A düh hihetetlen erővel ruházott fel. Maria egy rossz lépésénél megragadtam a két karját és a háta mögé szorítottam. Fordítottam rajta és a mellkasomra húztam. Mellkasomból morgás tört fel, ahogy a karjaim között rángatózott. Senki nem sietett a segítségére. Erősen szorítottam, szinte már hallottam, ahogy a csontok és inak szakadnak. Karjain repedések jelentek meg. Nem sikított viszont hevesebben kapkodta a levegőt. Véget vethettem volna ennek az egésznek. 

-           - Jasper! – Carlisle hangja messziről érte el a fülemet.  Mint, aki egy transzból ébredt úgy néztem nevelőapánkra. Azonban Mariát még mindig erősen tartottam. Carlisle szemeiből óva intést tudtam kiolvasni. Tudtam, hogy nem akarja, hogy megöljem őt, én azonban mindennél jobban vágytam rá.

-           - Majd mi! Ez úgyis a mi hatáskörünk. Tartozunk ennyivel Ashley-nek. – Aro sétált mellém, majd Felix és Demetri átvették tőlem Mariát és térdre kényszerítették Aro előtt. Üveges tekintettel néztem, ahogy Jane megkínozta Mariát, majd Aro elé sétált és egy mozdulattal letépte a fejét, Dem és Felix pedig széttépték, majd máglyára vetették. 

Elfordítottam a tekintetem a tűzről, aminek a lángjai magasra csaptak. Hát nyerünk! De mégis milyen áron? Megérte? Egyértelmű, hogy nem. Az életemet adtam volna Ashley-ért. Ezerszer szívesebben haltam volna meg én, minthogy ő… Tekintetem automatikusan a még most is földön heverő testére esett. Senki nem mozdította, még csak hozzá sem értek. Ugyanolyan nyugodtan feküdt, haja szétterülve, ajkai kicsit elnyílva és szemei lecsukva. Halott szívem összefacsarodott a látványra. 

Gépies mozdulatokkal indultam meg felé. Éreztem magamon a családom tekintetét azonban most nem foglalkoztam velük. Ahogy egyre közelebb értem, a nyomás a mellkasomban szinte már elviselhetetlenné vált. Felnyögtem, ahogy mellé értem, majd erőtlenül térdre rogytam mellette. Az ő elvesztésével én is meghaltam. Már nem volt miért élni. Utána akartam menni. Vele akartam lenni. Jelen pillanatban még a családom és a lányom sem érdekelt. Tudom, szörnyű, hogy ilyen gondolat megfordult a fejembe, de így éreztem. Ashley nélkül nem volt miért élni. Ő volt az, aki éltetett. A mosolya engem is mosolygásra késztetett. A szemei ragyogása megmelengették halott szívem. Érintései olyan érzést keltettek bennem, amire más nem volt képes. Ő volt számomra a boldogság. Ő volt minden. Nélküle semmi vagyok. Csak egy üres, színtelen papír a többi fényes és ragyogó között. Ő volt az, aki kiemelt, aki különlegessé tett. Mellette éreztem, és mellette váltam jobbá. Még Lucy-t is felneveltük, együtt. Mert együtt mindenre képesek voltunk. Azonban egyedül képtelen vagyok bármire is. 

Kezeimmel felé nyúltam, ám megérinteni nem mertem. Aztán erőt vettem magamon és finoman az ölembe emeltem a fejét. Végigsimítottam tincsein és közel hajoltam hozzá. Élesen szívtam be a levegőt. Érezni akartam az illatát, haja selymességét, ujjaim alatt bársonyos bőrét, ajkait a sajátomon. Még utoljára hallani a hangját, látni szemei csillogását Tincsei közé temettem az arcom és lehunytam a szemem. Kétségbeesetten kapaszkodtam belé. Erősen szorítottam vállait, ám figyeltem nehogy ártsak neki. Most tűnt a legsebezhetőbbnek, olyan törékeny volt. Ahogy feküdt a karjaim között és nem mozdult lassan kezdtem felfogni, hogy mi történt néhány perccel ezelőtt. Bár szívem még hevesen tiltakozott ellene. Keresni akartam egy megoldást. Bármit csak újra legyen velem. 

-           - Jasper! – guggolt mellém Carlisle és éreztem, hogy megszorítja a vállam. Felemeltem a fejem és felnéztem rá, meggyötört tekintettel. Némán könyörögtem neki, hogy mentse meg. Szükségem volt rá. Nélküle nem élhettem tovább.

-           - Mentsd meg! – könyörögtem. Hangom halk volt, megtört és reményvesztett. Ashley vállaiba kapaszkodtam és szorosabban húztam magamhoz. Homlokára hajoltam és csókot leheltem rá. Carlisle hallgatása összetörte azt az apró reményem is, ami eddig volt. Szorosan összezártam a szemeimet és görcsösen markoltam Ashley vállait és karját. Nem akartam elengedni. Nem tehettem.

-           - Jasper, kérlek! Hallgasd! – kérte Edward én pedig lassan emeltem fel a fejem. Először nem értettem mire gondol. Majd egy hang furakodott az elmémbe. Most vettem csak észre, hogy eddig teljesen kizártam a külvilágot. Családom tagja körbeálltak és szomorú szemekkel néztek le rám. Aztán tettem, amire Edward kért. Szemeimet Ashley hasára vezettem, ahonnan egy egyeletlen szívdobbanásokat hallottam. Háromszor gyorsabban vert. Tudtam, hogy nincs sok gondolkodási időm. A gyermekünk életéről volt szó. Ha nem döntök gyorsan, akár… Lesütöttem a szemem. Vettem egy mély levegőt és elvettem a kezem szerelmemről.

-           - Mentsd meg! – ezúttal mindenki tudta, hogy a gyermekre gondoltam. Carlisle vetett rám egy pillantást, majd finoman a karjaiba emelte Ashley-t és futni kezdett vele. 

Úgy éreztem magam, mint egy kőszobor. Érzések nélkül ültem ott a földön magam elé bámulva. Semmit nem éreztem csak mélységes fájdalmat, ami szép lassan emésztett fel. Egyszerűen véget vethettem volna ennek az egésznek. Csak egy még égő máglya felé kellett volna sétálnom, és talán már szerelmemmel lehetettem volna. Edward és Alice guggoltak le mellém, majd együtt felállítottak. Alice beszélt hozzám ám szavait nem értettem csupán a szájáról tudtam leolvasni, hogy szerinte haza kéne mennünk. Nyeltem egyet. Nem akartam visszamenni oda, ahol minden rá emlékeztetett. Nem akartam látni Carlisle vizsgálóágyán, ahogy ott fekszik, és nem mozdul. Nem! 

Aztán Alice finoman megfogta a kezem azonban én kihúztam a kezem a kezéből. Nem bírtam más érintését elviselni. Alice szomorúan nézett rám, így megfogta a karom és húzni kezdett a ház felé. Futottam a fák között, amiből csak annyit érzékeltem, hogy a szél az arcomba csapott és a fák elmosódtak mellettem. A többieket szinte nem is érzékeltem. Nem tudtam volna megmondani, hogy jöttek-e utánunk vagy sem. De jelen pillanatban nem is érdekelt. Semmi nem érdekelt. Belépve a ház nappalijába a kanapé felé mentem és szinte lerogytam rá. Előre meredtem, éreztem, hogy a többiek bejönnek, ám nem mondtak semmit. Csend vett körbe minket. 

Aztán hirtelen esni kezdett az eső. Az ablak felé fordítottam a fejem és néztem, ahogy az esőcseppek elmosódott csíkot hagynak maguk után az üvegen. Mintha minden az érzéseimet sugallná. A ma ért veszteséget. Azt, ami pótolhatatlan. Minden velem gyászolt. Aztán egy villámlás szelte ketté a beálló csendet, majd ezt követően egy erőteljes csecsemősírás. A fejem azonnal az emelet irányába kaptam. Esme jelent meg a lépcsőn néhány pillanattal később. Azonban az én tekintetem csak a karjában lévő fehér törölközőbe csavart kis gyermekre fókuszált. Az első, ami a tudatomba hatolt az a lassú egyenletes szívdobbanásai voltak. A legszebb hang volt, amit egész létezésem alatt hallottam. 

Azon kaptam magam, hogy Esme már a lépcső alján áll, és úgy mosolyog rám halványan. Lassan, megfontolva álltam fel. Esme elém lépett és finoman a karjaimba helyezte a csecsemőt. Olyan ösztönös volt, ahogy karjaimmal védelmezően öleltem magamhoz. Azonban féltem, hogy ha túl erősen szorítom, akkor még talán valami kárt teszek benne. Annyira picinek tűnt, olyan védtelennek. Éreztem a belőle áradó melegséget. Pici szívdobbanásai ismétlődtek a fülemben. Elhúztam az arcából a takarót és eddig soha nem tapasztalt érzések törtek rám. 

Csodálatos és tökéletes. Ezekkel a szavakkal tudtam volna leírni őt, első látásra. Kíváncsian pislogott fel rám gyermekem és hatalmas szemeivel engem vizslatott. A tekintete olyan tiszta volt, és szinte regényeket olvastam ki belőle. Mintha ő is érezte volna, hogy valami rossz történt. Tekintetem végigjárattam rajta. Rettenetes pici volt. Kezeim közé fogtam apró kezét, és többször is megszámoltam kis ujjacskáit. Majd ajkaimhoz emeltem és egy leheletfinom csókot nyomtam rájuk. Pici lábait nem fedte a törölköző ezért előszeretettel lóbálta a lábát fel-le. Apró fejecskéjét szőke selymes kis haja fogta körbe. Kékeszöld szemeivel kíváncsian kémlelte a felette lévő mennyezetet. Kis kezét a szájába dugta és közelebb préselte hozzám magát. Feljebb emeltem ő pedig nyakhajlatomba fúrta a fejét. Elmondhatatlan szeretetet éreztem iránta. Tudtam, hogy mindentől megvédem őt. Őérte fogok élni, mert sejtettem, hogy ő lesz az, aki minden áldott nap erőt ad a további küzdelmekért. 

-           - Lily Whitlock! – suttogtam, miközben egy puszit hintettem szőke kis fejecskéjére. A haja csiklandozta az arcomat. Ahogy tekintetébe néztem, szerelmemet láttam magam előtt. Benne talán tovább élt ő is.