56. Fejezet - Angyalom

Sziasztok!
Igen tudom, hogy késtem egy kicsit, és ezért bocsánat. De vasárnap belázasodtam, és jól akartam megírni a fejlit. Nos azt hiszem egy kis megdöbbenést fog okozni ez a fejli. :) Köszönöm a komikat. Olvassátok szeretettel. Jó olvasást. 
Puszi Trixi

(Edward szemszög)

Lucy talán még gyönyörűbb volt, mint valaha. Olyan volt, mint egy angyal. Az én angyalom. Még akkor is, ha ő ezzel a ténnyel nincs tisztában. Porcelánfehér bőre, kecses alakja és szőke tincsei tették számomra angyalivá. És bár most vörös szemekkel bámult minket, ez még sem rontott semmit az összképen. Számomra most sem változott semmit, az a szerethető lány maradt, aki régen volt. Csak reméltem, hogy Ashley nem téved, és van esélyünk a boldogságra. Semmire sem vágyom jobban, mint boldoggá tenni Őt. 

Lucy vörös szemei ködösek voltak, és a gondolatai között láttam, hogy teljesen össze van zavaródva. Válaszokat próbált keresni, de még inkább összezavaródott. Olyan gyorsan és hirtelen pattant fel az ágyról, hogy még én is alig láttam mozdulatait. Tekintetével minket fürkészet, miközben testtartása merev maradt. Mellkasa már nem mozgott és a számomra oly kellemes dallam, amit szíve diktált is megszűnt örökre. Tekintetét rám szegezte és láttam, hogy a köd, ami eddig meggátolta az ésszerű gondolkodásban most oszladozni kezdett. Tekintete ellágyult és láttam, hogy a fejében megállíthatatlanul pörögnek az emlékek. 

-           - Lucy! – szólította meg Ashley lágyan, Lucy pedig rögtön felé kapta a fejét. Mozdulatai gyorsak voltak, és tudtam, hogy emlékszik az anyjára érzései mégis labilisak voltak. Ezt Jasper is megérezhette, mert testével Ashley-nek feszült. Tudtam, hogy ő lenne az utolsó, aki bántja Lucy-t, viszont ő most nem volt megbízható. Tettem felé egy tétova lépést, amit talán nem kellett volna, mert Lucy az ágyig hátrált, majd neki feszült, miközben tekintetével engem fürkészett.

-           - Emlékszel rám Lucy? – kérdeztem tőle lágyan és a kezem felé nyújtottam. Lucy tekintete a kezemre siklott és bizonytalanul méregette.

-           - Igen. – Lucy hangja olyan volt, mint amikor sok száz csengőt megcsilingeltetünk. Az egyik kezét a torkához kapta és láttam, hogy tekintete sötétedni kezd. Ashley kitért Jasper mögül és lánya elé suhant, majd megragadta az egyik kezét és kényszerítette őt, hogy a szemébe nézzen. Jasper idegesen szemlélte az előtte ácsorgó párost és ugrásra készen állt. Azonban Lucy érzései és gondolatai másról árulkodtak. Megdöbbent. Tekintetét Ashley kezére vezette, majd felnézett anyjára, és finoman végigsimított annak arcán. Talán ez a mozdulatsor volt az, ami reménnyel tölthetett el minket. Lucy nem veszítette el teljesen az emberiségét, és bár az újszülött ösztönök dolgoztak benne, a lelke mélyén ugyanaz a lány maradt, akibe beleszerettem.

-           - Most már minden rendben lesz. – lehelte neki Ashley és Lucy gondolataim keresztül láttam, hogy szinte hipnotikusan nézett lányára.

-           - Anya. – suttogta Lucy, én pedig éreztem, hogy a szívem helyén melegség árad szét, e kellemes hang hallatán. Ashley közelebb lépett lányához, és figyelte annak minden reagálását, nem akart hirtelen mozdulatokat tenni. Majd finoman az ölelésébe vonta. Lucy talán a kelleténél kicsit erősebben ölelte meg anyját, de ezt Ashley nem mutatta. Örült neki, hogy a lánya nem hasonlít a vérengző újszülöttek közé. De nem is olyan, mint Bella volt.

-           - Ashley! – szakította meg Jasper a pillantott. Megvárta, míg felesége rá néz, majd néhány figyelmeztető pillantást küldött neki, amit ő rögtön megértett. Lucy-nak vadásznia kellett, de gyorsan. Valamint a határt sem ártott volna megmutatni neki. Jacob és a falka így is ideges, és már várják a fejleményeket. Jasper közelebb lépett hozzájuk, és most látszott csak meg igazán, hogy ő hol is vált vámpírrá. A múlta most kiütközött. Ami talán ilyen körülmények között haszon volt.

-           - El kellene menned vadászni, Lucy. – szóltam hozzá, mert láttam, hogy kezd ideges lenni, amiért senki nem mondott neki semmit. Riadt szemeit az enyémbe véste és láttam, hogy gondolatban levetítette maga előtt, ahogy egy őzre vadászik. Mosolygásra késztetett Lucy gondolatmenete, amit látszólag ő is észrevett, mert szikrázó szemekkel nézett rám. Mögöttem mindenki megfeszült, míg Lucy elszántan tett felém egy lépést.

-           - Szerinted ez nevetséges? – kérdezte összeszorított fogakkal, és láttam, hogy sikerült rendesen felhúznom. Ashley és Jasper a két oldalára léptek, hogy vissza tudják fogni.

-           - Nem Lucy, dehogy. Félreértettél. – emeltem fel a kezeimet és próbáltam jó magyarázatot adni, mielőtt még nekem esett volna. Jasper egyik kezével megragadta Lucy-t, és néhány figyelmeztető pillantást küldött lánya felé, mikor az dühösen fordult meg. – Nem kell félned Lucy. Az egész család melletted áll, és túl leszel ezen az időszakon. – magabiztosan beszéltem hozzá, ezzel is erőt sugározva neki. Aztán, mint derült égből a villám Lucy gondolatai úgy változtak meg. Ha eddig dühös volt, akkor most inkább transzba esett. Vérvörös szemeit az enyémbe véste és érdeklődve kémlelt tekintetével. Hatalmas szempillái megrebbentek, ahogy sűrűn pislogott, ajkai kicsit elnyíltak és szemei furcsán csillogtak, és számomra megfejthetetlen érzések lappangtak a vörös ködös tekintet mögött. Ilyenkor irigyeltem Jasper képességét.

-           - Nem kéne tényleg elvinni vadászni? – kérdezte mögöttem Esme és aggódó szemekkel nézte Lucy-t. Ashley váltott egy jelentőségteljes pillantást Jasperrel, majd mindketten bólintottak.

-           - Lucy! – lépett mellé Ashley és megérintette a karját, Lucy nem fordította arra a fejét, sőt még rá sem nézett. A tekintetét továbbra is rajtam tartotta.

-           - Ashley és én elmegyünk veled. Lucy! Figyelsz rám? – kérdezte Jasper mikor látta, hogy Lucy semmi életjelet nem mutat. Mellé lépett és finoman maga felé fordította. Lucy pislogott párat majd apjára nézett és bólintott egy aprót. Ahogy Lucy elfordította a fejét hiányérzet öntött el. Hiányzott az igéző tekintete, ami magába szippantott. Bár tisztában voltam vele, hogy ez a néhány pillanat az egész családnak feltűnt, és ez mindenkit reménnyel töltött el. Addig én csak rá tudtam koncentrálni. Persze gondolatban Emmett már elképzelt őrültebbnél őrültebb lehetőségeket a jövőnkre nézve, ezért megpróbáltam teljes egészébe Lucy-ra koncentrálni.

-           - Edwarddal szeretnék menni! – jelentette ki, bár inkább követelésnek hatott. Ashley tüdejében rekedt a levegő, és láttam, hogy nem igazán örül a dolgok mostani állásának. Jasper inkább bizonytalanul méregette lányát. Én pedig megdöbbentem. Természetesen még kérnie sem kellett volna és mentem volna. Örültem, hogy én lehetek az, aki először fogja látni, vámpírként, és kibontakozni az új személyiségét. Ez olyan, mint mikor egy csecsemő megteszi az első lépéseit. Ilyenkor számára egy új világ tárul fel, és akárki akármit mondd, ha ezt a pillanatot elszalasztjuk, az soha nem jön vissza. Aztán gondolataim új irányt vettek. Akaratlanul is eszembe jutott mikor Bella vált vámpírrá. Részben még mindig felelősnek éreztem magam azért, mert ez történt vele. Mert talán tehettem volna, hogy megakadályozzam, mégsem voltam mellette. Mi lesz, ha Lucy-nál is hibázok? De Lucy teljesen más, mint Bella. Már emberként is más volt. Sokkal jobban ráillenek az újszülött jellemzők, mint Bellára. Ő más volt. Talán azért, mert volt ideje megszokni a gondolatot. Míg Lucy sose gondolkozott ezen. Ő csak egyszerűen élvezte az életet. És sajnáltam, amiért ezt a lehetőséget elvették tőle. De amit lehet, azt visszaadom neki, és ha kell, én magam viszem el innen messze, hogy felfedezze a világ csodáit.

-           - Természetesen elviszlek! – válaszoltam, mikor már többen is gondolatban szóltak hozzám. Bár Emmett inkább kiabált. A gondolatai elég idegesítőek, és nem volt elég idő, hogy a piszkálódásait megszokjam. Válaszom után Lucy arcára egy bájos mosoly futott, ami megmelengette halott szívem. Szőke kissé hullámos haja a vállaira omlott, és az keretezte be az arcát. Szinte ragyogott közöttünk, és igaz a zöld csillogó szemei hiányoztak, de idővel majd megszokom a hiányukat. A lényeg, hogy itt maradt, és nem veszítettem el.

-           - Jó ötlet ez? – adott hangot végül Ashley egyet nem értésének, és Esme gondolatai is arról árulkodtak, hogy jobb óvatosnak lennünk.

-           - Elkísérhetne még titeket valaki. – Jasper is félt, hogy Lucy elveszítheti az önkontrolt és akkor nem bírok majd vele egyedül. Reméltem, hogy erre nem fog sor kerülni.

-           - Egyedül mennek és minden rendben lesz. – csilingelte Alice a szokásosnál is magasabb hangnemben. Kérdőn fordultam felé, de csak egy csillogó szempárral találkozott a tekintetem. Tudtam, hogy csak akkor szokott így beszélni, ha előtte látomása volt. Viszont, mivel Lucy-ra figyeltem így nem láttam. Alice csak rám kacsintott és szikrázóan mosolyogva karolt bele Johnba, aki végigsimított az arcán. Ashley-re néztem, akinek ellágyult a tekintete, és mosolyogva hajtotta le a fejét, majd engedte el Lucy karját és sétált férje mellé, aki kérdőn nézett rá. Tehát akkor Ashley is látta. A kérdés már csak az, hogy mit. Gyanús volt ez nekem, és nem szerettem mikor Alice a hátam mögött szervezkedett. Ashley felvonta a pajzsát és Alice-t is bevonta alá, így esélyem sem volt kideríteni, hogy mire gondoltak néhány pillanattal ezelőtt.

-           - Anya? – fordult Lucy kérdőn anyja felé, és összeráncolt szemöldökkel nézett rá. Ashley csak elmosolyodott és megrázta a fejét. Belekarolt Jasperbe és mosolyogva szólalt meg.

-           - Ne aggódj! Edward tökéletesen fog rád vigyázni, és nem lesz semmi baj. – mondta el Ashley is azt, amit Alice. Nem tetszett ez nekem. Ők tudtak valamit, amit én nem és ez aggasztott. Mégis mi történhetne egy vadászat alkalmával?

-           - Menjetek! – szólalt meg Alice, aki egyhelyben toporgott John mellett, és néhány megrovó pillantást kaptam tőle. Tudtam, hogy úgysem szedek ki belőlük semmit, ezért csak reméltem, hogy tényleg nem lesz semmi gond.

Egy biztató mosolyt küldtem Lucy felé és léptem felé egyet, miközben kinyújtottam a kezem. Lucy gondolkodás nélkül és talán kicsit mohón kapott a kezem után, és erősen zárta azt szorításába. Elmondhatatlan érzés volt apró ujjait a sajátomba fogni. Ujjai puhák voltak és melegek. Arról nem is beszélve, hogy milyen érzéseket indított el bennem ez az apró gesztus. Ahogy ujjait az enyémre kulcsolta úgy éreztem, mintha ezentúl semmi sem állhatna közénk. Amiért jól meg is róttam magam gondolatban. Éreztem magunkon a család fürkésző tekintetét azonban nem törődtem velük, és reméltem, hogy Lucy sem teszi ezt.

Lucy-t az erkély felé húztam ő pedig engedelmesen követett. Léptei kecsesek voltak és istennőhöz hasonlítottak. Mintha nem is földön járna hanem lebegne. Az erkélyre kiérve Lucy bizonytalanul szemlélte a magasságot és kérdőn nézett rám. Erősebben szorítottam meg az ujját ő pedig egy szó nélkül megértette néma kérésem. Néhány pillanat múlva már csak azt vettem észre, hogy Lucy kiugrott az erkélyről, így kénytelen voltam utána ugrani. Egyszerre érkeztünk meg a biztos talajra, és láttam, hogy angyalom arcán egy mosoly bujkál. Elengedtem a kezét, ő pedig kérdőn nézett rám. Nem tudom, hogy beképzeltem, vagy tényleg szomorússággal teli szemekkel nézett rám. Mindenesetre az erdő felé bólintottam, és mélyen a levegőbe szagoltam. Szerencsére ember egyáltalán nem tartózkodott a közelünkbe ezért nyugodtan intettem Lucy-nak, aki futásnak eredt. 

Én voltam a leggyorsabb a családban és eddig csak Ashley tudta felvenni velem a versenyt, de Lucy alig néhánytized másodperc alatt eltűnt a szemem elől, köszönhetően az újszülöttségének. Azonnal utána eredtem és követtem illatát, ami kellemesen édes volt, és ami bekúszott az orromba. Könnyedén haladtam a fák között Lucy-t követve, aki úgy tűnt élvezte a futást, mert teljesen megfeledkezhetett a távolságról. Aztán Lucy hirtelen irányt váltott, én pedig egy pillanatra megfagytam, majd még gyorsabb tempóra kapcsoltam. Lucy a határ felé tartott, ami nem volt túl szerencsés. A fák összemosódtak előttem és egyenesen tartottam Lucy után, aki végre úgy látszott lassít a tempón. A szőke hajzuhatag hirtelen tűnt fel előttem, ahogy Lucy kecsesen szlalomozott a fák között. Lábai nem is érintették a talajt, szinte szárnyalt. Hallottam a gondolatait, hogy mennyire élvezi. 

Hirtelen ragadtam meg a csuklóját és nyomtam neki az egyik fának, mielőtt még végzetes hibát követhetett volna el. Lucy döbbenten nézett rám, majd szemeiben apró szikrák kezdtek keletkezni, és tudtam, hogy nem tetszett neki, amit csináltam. Lucy vett egy éles levegőt, majd dühösen fújta ki, bár most inkább morgásnak hatott, amin látszólag ő is meglepődött. 

-           - Ez itt a határ Lucy. Ami elválasztja Forks-ot, és La Push-t. – mutattam a hátam mögé – Ezt soha semmilyen körülmények között még csak meg se közelítsd. Megértetted? – kérdeztem, miközben minden szót kihangsúlyoztam. Lucy olyan volt, mint egy kislány, akinek megmondták, hogy mit ne csináljon, mert az veszélyes. Végül csak bólintott egy aprót, és láttam, hogy megbánta, hogy ilyen gyorsan előreszaladt. – Most pedig szagolj a levegőbe és mondd el, hogy mit érzel. Majd enged, hogy az ösztöneid átvegyék az irányítást feletted. – utasítottam ő pedig azt tette, amit mondtam. 

Lehunyta a szemét és mélyen a levegőbe szagolt, így én is így tettem. Fenyőillat keringett a levegőben, ami a vadvirágok édes illatával keveredett. Tőlünk keletre pedig egy kisebb szarvascsorda volt. Lucy gondolatai között láttam, hogy ő is megérezte őket, és ahogy a vörös köd átveszi az irányítást felette. Elfutott mellettem én pedig rögtön utána eredtem. Az állatok messze elkerültek minket és mancsok dobbanását lehetett hallani a közelben. Lucy hangtalanul suhant a fák között, már jóval előttem járva. Lassítottam, és ahogy kiléptek a fák takarása alól, pillantottam meg. Egy szarvas fölött térdelt, és teljesen átadta magát az érzésnek. Ruháját átitatta a vér, majd, ahogy az állat elernyedt a karjai között elhajolt mellőle. 

Tétováztam. Nem tudtam, hogy én menjek oda hozzá, vagy várjam meg, míg újra önmaga lesz. Végülis elindultam felé, lassú megfontolt léptekkel. Lucy hirtelen pattant fel az állat mellől, és villantotta rám szemeit. Megtorpantam és vártam, hogy miként reagál a jelenlétemre. Tekintete ködös volt, csakúgy, mint néhány órával ezelőtt. Az összefüggő gondolatmenete már rég megszakadt, és csak néhány gondolatfoszlányt tudtam felfogni abból a zűrzavarból, ami most benne volt. Felfogni se volt időm Lucy előttem termett és olyan erővel szorított neki egy fának, hogy csodáltam, hogy nem tört azon nyomban ketté. Rögtön arra gondoltam, hogy Lucy keresztülharapja a torkom, amiért megzavartam őt, azonban arra, ami történt még csak gondolni se mertem. 

Lucy ajkai lepkeszárny finoman simítottak végig az enyémen, hogy aztán egy édes csókban forrjanak össze. Ajkai forrók voltak és úgy éreztem felforrósodott a testem. Kezeim automatikusan fonódtak a derekai köré, hogy még közelebb húzzam magamhoz. Ujjai finoman simogatták az arcom, és úgy éreztem, minden érintése nyomán egy apróbb áramütés ér. Mellkasát az enyémnek préselte és ujjai a hajamba futottak. Ekkor tört rám a felismerés. Nem tehetem ezt vele. Hisz ő most nem tudja mit csinál, nem használhatom ki. 

-           - Lucy! – toltam el magamtól és zavartan néztem rá. Lucy kapkodta a levegőt annak ellenére, hogy nem lett volna szüksége rá. A szemeimbe nézett egy végtelennek tűnő pillanatig. Az érzelmek gyorsak cserélődtek Lucy tekintetében, majd végül hátat fordítva nekem elfutott. Legalább csak tette volna, ha nem ragadom meg a kezét és tartom szorosan. Dühösen rántotta ki a kezét az enyémből és szikrázó szemekkel nézett rám.

-           - Nem kell elutasítanod még egyszer. Elsőre is megértettem. Sajnálom, hogy nem érhetek fel a tökéletes feleséged emlékéhez. – szavaiból csak úgy csöpögött a gúny én pedig megmerevedtem. Emlékeztetnem kellett magam, hogy ő most újszülött és a túláradó érzelmek mondatják ezt vele.

-           - Ez nem igaz. Neked fogalmad sincs arról, hogy mit érzek irántad. – tagoltam a szavakat szép lassan, hogy magam is lenyugtassam. Lucy csókja még mindig ott égett ajkamon és legszívesebben újra megcsókoltam volna, és abba se hagytam volna soha. Ha megtehettem volna.

-           - Akkor bizonyítsd be! – kérte és közelebb lépett hozzám. Lehelete súrolta az arcom. Édes illata bekúszott az orromba, és semmi mást nem láttam magam előtt, csak szőke tincseit, amit meglebbent a szél, csábos csókolnivaló ajkait, és perzselő pillantását. Egy férfi sem tudott volna ellenállni neki. És már most kisajátítottam volna magamnak. Lucy közelebb hajolt hozzám és egy apró csókot hintett a szám sarkába. Mikor látta, hogy nem ütközik ellenállásba folytatta útját. Nem tett semmit, csupán ajkaival súrolta az enyém. Automatikusan kaptam utánuk és csókoltam meg. Finoman egyik kezem a tarkójára vezettem másikkal átöleltem a derekát és közel húztam magamhoz. Lucy szenvedélyesen tapadt nekem és gondolatai között láttam, hogy ő az én Lucy-m. Az, akibe beleszerettem és nem pedig egy vérengző újszülött, akit csak az ösztönei irányítanak. Az én angyalom.

-           - Jasper meg fog ölni! – suttogtam mikor Lucy áttért nyakam kényeztetésére. Halványan elmosolyodott és megcsókolt, én pedig átadtam magam neki. 

~

Szerelmem csupasz hátat simogattam, aki a mellkasomon feküdt és lehunyt szemmel pihent, s emésztette az alig néhány órával ezelőtti eseményeket. Még számomra is hihetetlen volt, hogy ez az angyal itt fekszik a karjaimban és úgy szeret engem, ahogy én őt. Sose hittem, hogy képes leszek még valaha is szeretni, de akkor jött Lucy. Felborított mindent és megváltoztatta az életem. Sőt az egész család életét. Az, hogy a családunkhoz került a legjobb dolog volt, kislányom születése után. Ő elhozta nekem a boldogságot, mikor nem is reméltem. Megmutatta, hogy nem zárkózhatok be örökre. A jókedve és boldogsága valahogy rám is átragadt, és az évek múltával csak sodródtam az árral. Aztán hirtelen azon kaptam magam, hogy mindennél jobban szeretem őt. Jobban, mint Bellát. Amit talán évekkel ezelőtt még lehetetlennek tartottam most bekövetkezett. 

A nap megvilágított minket a fák takarása mögött. Lucy csodálkozva emelte fel a karját, ami gyémántként ragyogott. Olyan volt, mint egy kislány, aki most fedezi fel a világ apró-cseprő dolgait. Elmosolyodtam rajta, és egy puszit nyomtam a feje búbjára. 

-           - Gyönyörű vagy! – suttogtam a fülébe ő pedig felkuncogott. Felemelte a fejét és rám nézett. Bíbor tekintete csillogott és most már pontosan tudtam, hogy miért.

-           - Szerinted a többiek mit fognak szólni? – kérdezte és állát megtámasztotta a mellkasomon. Végigsimítottam szőke tincsein és füle mögé tűrtem egy tincset, majd megvártam míg rám néz.

-           - A többiek már tudták. Mindenki nagyon fog örülni neki. – néztem rá és láttam, hogy meglepődött.

-           - Mindenki tudta? – kérdezte és láttam, hogy kicsit idegesebb, mint kellene. Nyugtatóan simítottam végig háta vonalán ő pedig csak kifújta a levegőt. – És Nessie? – nézett rám, és emlékei között felrémlett kislányom képe.

-           - Igazság szerint, szerintem ő fog nekünk a legjobban örülni. – mosolyogtam rá, és az ő arcán is megjelent egy apró mosoly.

-           - Mikor láthatom? – kérdezte és könyörgően nézett a szemembe.

-           - Majd meglátjuk. – nem akartam hazudni neki. Hisz még nem volt emberek között, és Nessie csak félig ember, de ugyanúgy dobog a szíve és vér csörgedezik ez ereiben. Lucy ajkaimra hajolt és egy édes csókot lehelt rájuk.

-           - Szeretlek! – suttogta és ujjaival simogatni kezdte az arcom. Elmosolyodtam rajta.

-           - Én is szeretlek Angyalom! – csókoltam meg, és így is gondoltam. Ő volt az én Angyalom, aki akkor toppant be az életembe mikor a legnagyobb szükségem volt rá. Hiszem, hogy ő azért született, hogy a végén a mi életünk egymásba fonódjon. És csak csodával határos lehet az, hogy ő is szeret engem. De most már az enyém és sose fogom elengedni. Mert csak ő képes rá, hogy a mennyekre repítsen és örök boldogságot és szerelmet adjon nekem.