59. Fejezet - Ha a múlt árnyai elragadnak

Sziasztok!
Meghoztam a fejezetet. Nos annyit tudnotok kell, hogy a történetben az egyik legfontosabb fordulóponthoz érkeztünk épp ezért most van a legnagyobb szükségem a véleményetekre. Tudom, hogy homályos és talán kicsit érthetetlen a fejezet, de így kellett megírnom. Jó olvasást. Remélem nem okozok nagy döbbenetet :) 
Puszi Trixi

Gyorsan suhantam ide-oda a szobánkban, miközben próbáltam minden fontosabb dolgot összeszedni. Csak a nélkülözhetetlen és eszmei értékkel bíró dolgokat pakoltam a bőröndjeinkbe. Jasper, Emmett és Rose vadászni mentek Lucy-val és Edwarddal kiegészülve. Lucy igaz már távolról megközelítette a várost, de emberek között még nem volt. Ennek is már jó néhány hete. Nem vagyunk biztosak benne, hogy jó ötlet egy repülőgépre felültetni, de így tudjuk a leggyorsabban elhagyni a várost. 

Néhány hete megegyeztünk abban, hogy távol Londontól az Egyesült Királyság egy kisebb városába fogunk átmenetileg költözni. Iskolába nem fogunk járni ezért ezzel sem kell majd bajlódnunk. Lucy amúgy sem mehetne még. Addig még jó pár évnek el kell telnie. A legfontosabb most az volt, hogy elhagyjuk a várost. Néhány napja volt egy látomásom, amiben a családom eltűnt. Semmit nem láttam, sem a családom sem a Volturisok jövőjét. Pusztán sötétséget. Akárhogy kémleltem a jövőt az csak ürességet mutatott. Ami azért volt furcsa, mert Alice ugyanúgy látta a családunkat és a Volturit is. Állítása szerint ő csak egy sötét erődöt látott már napok óta, amint előtte állok, majd eltűnök. Nem tudtuk ezeket a képeket mire vélni épp ezért a továbbállás mellett döntöttünk. Minden esetre mindegyik látomás aggasztó volt. 

Az egész család megijedt, de talán a legjobban mégis Jasper és Lucy. Nem kis vita támadt abból is, hogy Lucy-nak és Edwardnak nem mondtuk el a gyanakvásaimat. Amiknek talán itt mutatkozott meg az alapja. Az egész család ideges és feszült volt míg az utazás részleteit terveztük. Szerencsére Alice és Esme mindent elintéztek és már utazhattunk is. Ma délután megy a gépünk egyenesen Londonba, ahonnan kocsival utazunk tovább a kontinens másik felén lévő kisvárosba. Épp itt volt az ideje, hogy itt hagyjuk Forksot. Több mint egy év bőven elég volt. Lucy újszülöttsége vad részét itt élte ki. Már lassan egy éve nem látta Renesmee-t, és hogy most sem búcsúzhat el tőle nagyon fáj neki. Azonban senki sem szeretne kockáztatni, Nessie bármennyire is ragaszkodik hozzá. Renesmee és Jacob ugyanis itt marad és itt kezdik el élni az örökkévalóságot. Edward nem örült neki, főleg most nem, de végül belátta, hogy a farkasok között nem eshet semmi baja. 

Jasper ugrott be az ablakon én pedig egy pillanatra megálltam a pakolásban. Szerelmem karamell színű szemeibe néztem, és megengedtem magamnak, hogy egy pillanatra minden bajomat elfelejtsem. Nem gondoltam semmire, csak engedtem, hogy Jasper lénye magával ragadjon. A pillanat örökké megragadt bennem és már csak arra eszméltem fel, hogy ajkai az én ajkaimat becézgeti. Karjaimat a nyaka köré fontam és szorosan hozzá préseltem magam. Örökké így maradtam volna, Jasper biztonságot nyújtó karjai között érezve a szerelmét. 

Ajkait elszakította tőlem és parázsló tekintetével érdekesen vizslatott. Homlokát az enyémnek támasztotta és végigsimított arcomon, miközben orrát végighúzta arcom jobb oldalán. Elmosolyodtam rajta. 

-           - Olyan… különös, mintha megváltozott volna az illatod. – motyogta én pedig eltoltam magamtól és a szemeibe néztem, miközben összeráncoltam a szemöldököm. – Nem érdekes, ne is törődj velem. Lent várlak! – suttogta majd egy utolsó apró csók után, amit a szám sarkába hintett, a bőröndöt a kezébe kapva lefutott a nappaliba. 

Zavartan néztem utána, majd végül csak megráztam a fejem. Bánatosan néztem körbe a szobába. Kétség kívül ide is rengeteg emlék köt minket. Talán az egyik legfontosabb Lucy átváltozása. Mégis volt valami a helyben, ami taszított. Magam sem tudtam miért, csak azt éreztem, hogy el kell innen mennünk, mert ha itt maradunk akkor valami szörnyűség fog történni. Bár ezt sem az én sem Alice látomása nem bizonyította. Most minden annyira zavaros és kilátástalan. 

Hallottam, hogy Lucy és Edward is megjöttek és mindenki készen áll az indulásra, csak rám várnak. Így egy utolsó sóhaj után a nappaliba indultam. Bánatosan, de eddig még soha eddig nem érzett határozottsággal csuktam be magam mögött az ajtót és lépkedtem a lépcsők felé. Odalent a többiek csoportokba tömörülve beszélgettek. Alice, John és Jasper, mellettük pedig Rose, Emmett és Lucy. Esme és Carlisle pedig már az ajtóban álltak. Jasper mellé lépkedtem, aki rögtön átkarolta a derekam és egy apró mosollyal a szája szélében tekintett rám. Próbáltam visszamosolyogni, de most valahogy az érzéseim elhatalmasodtak rajtam és most ez sem sikerült. 

Végül mindenki autóba szállt, hogy elinduljunk a reptérre. Carlisle és Esme egyedül mentek a Mercedesszel, ahogy Emmett és Rose is a BMW-vel. Én és Jasper az Audival, Edward és Lucy pedig a Volvóval. Carlisle hajtott ki elsőként őket pedig szép sorban mindenki követett. Most kivételesen Jasper vezetett, így alkalmam nyílt gondolkodni. Fejem az ablaküvegnek döntöttem és az elsuhanó tájat kémleletem. A fejemből kiürültek a gondolatok. Jó érzés volt csak nyugodtan ülni és minden mást kizárni, ami körülötted zajlik. Legalább erre a néhány percre. Ugyanis hamarabb megérkeztünk a reptérre, mint gondoltam. Jasper finoman megérintette a kézfejem én pedig meglepetten kaptam felé a fejem. 

Elmosolyodtam és kiszálltam a kocsiból. Az eső cseperegni kezdett, ezért gyorsan kivettük a csomagokat a kocsikból és bementünk az épületbe. Mint sejteni lehetett elég sok ember várakozott az előtérben. Láttam, hogy Lucy megfeszül és Edwardhoz bújt, aki védelmezően karolta át, s bőszen suttogott valamit a fülébe. Én csak megfogtam Jasper kezét és Alice után sétáltam, aki a jegyeinket ment megvenni. Miután megvettünk a jegyeket, hogy Lucy-nak könnyebb legyen becsekkoltunk és a terminál felé vettük az irányt. Amíg fel nem szálltunk Lucy kiment a mosdóba ahova Alice és Rose kisérték ki. 

A repülőn eléggé szétszórtan ültünk, tőlünk legtávolabb Esme és Carlisle. Egy hármas sorban én Jasper és Lucy foglaltunk helyet. Lucy ült középen én pedig az ablak mellett. Ha szükséges akkor mindketten vissza tudjuk őt fogni. Ami szükséges is volt, ugyanis az út felét se tettük meg, mikor észrevettem, hogy Lucy feszültebb, mint kellene. Jasper nyugalomhullámokat küldött felé, de mivel láttam, hogy nem használ ezért én is használni kezdtem méghozzá Alec képességét. Lucy addig idegesen markolta az ülést, amin a következő pillanatban felfedezhetők lettek Lucy ujjainak a bemélyedései. Jasper finoman lefejtette róla a kezét, Lucy pedig idegesen szorította meg apja kezét, miközben kétségbeesett tekintetét a szemébe fúrta. Talán percek telhettek el én pedig összeráncoltam a szemöldököm. Alec képességének már el kellett volna érnie. Tekintetemmel lányomat fürkésztem, aki a következő percben döbbenten kapta felém a fejét. Innen tudtam, hogy használt Alec képessége. Nem vettem el Lucy szaglását, csupán lecsökkentettem minden érzékszervét, mintha ember lenne. Így nem hallja a szívdobbanásokat és nem érzi az emberek illatát sem. Majd egy apró mosolyt küldött felém, s fejét apja vállára hajtotta. 

Zavartan néztem magam elé. Éreztem Jasper fürkésző tekintetét rajtam ezért inkább az ablak felé fordítottam a fejem és kinéztem rajta. Nem láttam mást csak a kék eget, alattunk pedig felhőket. Meseszép látvány volt. A repülő oldalának dőltem fejem az ablaknak hajtva így hunyva le a szemeimet. Próbáltam relaxálni, és minden mást kiűzni a fejemből. Ez lényegében sikerült is. Úgy néhány perc erejéig. Aztán minden kezdődött előröl. A napok óta érzett feszítő érzés ismét hatalmába kerített és a félelem és kétségbeesés szint megbénított. Nem gyakran érzek ilyet, épp ezért vettem most ezt ilyen komolyan. Mintha az egész egy rossz előjel lenne, úgy érzem figyelmeztetni akarnak. Ami ha így vesszük nevetséges. Semmi furcsa nem történt évek óta. Nyugalomban élünk mióta Bella elhagyta a családot. Szemeim hirtelen pattantak ki és dőltem előre az ülésben. 

Zihálni kezdtem és éreztem, hogy Jasper és Lucy is ránk kapja a pillantását. Azonban most nem törődtem velük. Hiszen ki más akarna ártani a családunknak? Ki más ismerhetne engem és akarna nekem és ezzel a családnak is ennyi rosszat? A repülő távoli feléből egy erőteljes morgást hallottam és tudtam, hogy Edward követi a gondolatmenetem. 

-           - Szerinted lehetséges? – kérdezte tőlem Edward gondolatban. Azonban én is tanácstalan voltam. Már nem tudtam mit gondoljak. Kezdek paranoiás lenni?

-           - Nem tudom. – sóhajtottam végül és láttam, hogy Edward is végigpörgeti magában az elmúlt éveket esetleges nyomok után kutatva, akik segíthettek volna. Ám ilyen nem volt.

-           - Megoldjuk. – bíztatott bátyám. – És ne aggódj! Nem vagy paranoiás, csak aggódsz, ami most normális. Túl nagy volt rajtad a nyomás mostanság. Még Lucy átváltozása miatt sem dühöngtél. Pedig láttam, hogy meg akarod tenni, aztán elfojtottad magadba. Jobb lenne, ha beszélnél erről Jasperrel. – adott tanácsot bátyám én pedig ismét az ablak felé fordítottam a fejem. 

Talán igaza volt Edwardnak. Mostanában egyre hevesebb érzelmi kitöréseim voltak. Szerettem volna Lucy-t és Nessie-t is magam mellett tudni. Elvinni a családot a világ végére és elzárni őket valahova ahol tudtam, hogy nem eshet bajuk. Jasperrel is szerettem volna több időt tölteni. Annyira hiányzott már, hogy arra szavak sem voltak. Néhány napja, mióta Alice-nek látomása volt szinte alig láttam. Ő a papírokat intézte a család számára én pedig a lányoknak segítettem amiben csak tudtam. Ami pedig Lucy-t illeti, tényleg fájt, hogy ilyen módon kellett átváltoznia, de azt már lezártam magamban. Ez ellen úgysem tudok tenni semmit. 

A repülő este landolt a londoni repülőtéren. Nem tudom hogy, de a kocsikat is átszállították a kontinensre. Edward szerint hajóval hozták őket, külön kérésre. Na, igen, ezt nekem még szoknom kellett. Azonnal autóba szálltunk, mielőtt egy ismerős ember is felismerhetett volna minket és útnak indultunk. Az út maga néhány órás. De most én vezettem. Alapjában véve a vezetés nyugtatott és most erre volt szükségem. Nem akartam beszélni róla, kisírni a bánatom, csak néhány percre elfelejteni mindent. 

A motor szinte dorombolt a kezeim alatt én pedig nem győztem hajtani a ma este. A sebességmérő rögtön megugrott és elsőként hajtottam rá a főútra. Este révén kevesebben voltak, mint nappal, de így is előznöm kellett. Szemem üvegesen tapadt az előttem lévő útra és úgy vezettem, mint aki be van programozva. Ezt Jasper is észrevehette, mert nyugtatóan vezette a kezét a combomra. Hangos dudálás hallatszott mögöttem mikor egy hajszál híján mentem be egy kamion elé. A másik sávban az autó gyorsan suhant el mellettünk, Jasper pedig döbbenten nézett rám. Ismét gázt adtam és Londontól távolodva egyre kevesebb autó volt az úton. Megkönnyebbülésemre, vagy inkább Jasperére. Ő ugyanis hangot adott a meggondolatlanságomra én viszont úgy tettem, mint aki meg sem hallja. 

Sorban hagytuk magunk mögött a városokat. Akárhány városban elhaladtunk embereket már alig lehetett látni az utcán. Az utcákat csak a lámpák világították meg és a város enyhe pislákoló fényei. Kétség kívül szép volt én pedig örültem, hogy újra itt lehetek. Ahogy elhaladtunk egy ismerős kis ösvény mellett szorongó érzés tört rám. Fejem szinte csak egy pillanatra fordítottam a régi házam irányába, de úgy éreztem vissza kell jönnöm ide. Megráztam a fejem és céltudatosan haladtam az új otthonunk felé, ami talán egy kis megnyugvást hoz majd. 

Ha Forks elhagyatott és kisváros volt akkor ezt nem tudtam mire hasonlítani. Alig néhány négyzetkilométeren élt annyi ember, amennyi New York-ban egy tömbházban. A házunk természetesen itt is el volt dugva az emberek kíváncsi tekintetei elől. Nem volt nagy, sőt az ittenihez és a Forks-i házhoz képest kisebb volt. Leparkoltam a ház előtt és kiszálltam. A szél belekapott a hajamba én pedig halványan elmosolyodtam. Talán azt is mondhatnánk, hogy honvágyam volt az elmúlt időben. Hiányzott London, az otthonom. Bármi történt is ezt tekintettem otthonomnak, ahol gyökeresen megváltozott az életem. 

A többiek is kiszálltak. Az első, amit hallottam az Alice és Rose kiábrándult és sokkolt magas szoprán hangjuk volt, amin csak jobban elvigyorodtam. 

-           - Ezt nem hiszem el. Ha láttam volna képen tuti nem erre szavazok. Akkor inkább Deneali. – mormogta Alice, amint gyökeresen is tanulmányozta a házat. Esme megróva nézett rá, amit Alice valószínűleg észre sem vett.

-           - Bocs anya, de ez sokkal rosszabb, mint amilyennek elmondtad. – kontrázott rá Rose is és Alice mellé lépett szorosan fogva a bőröndjét.

-           - Egyáltalán nem így néz ki belülről. Gyertek! – intett Esme és a ház felé lépdelt. Nos tényleg nem volt egy palota. Inkább egy kis vidéki háznak mondtam volna. A festék már itt-ott lekopott róla és a vakolat is esedezett. Az ablakok így kívülről koszosnak látszottak és befedte őket a por. A házat körbevette a moha és a sok gaz, amit néhány óra alatt eltávolítunk. Időnk lesz bőven. Elsőként követtem anyát és léptem be vele a házba, ahol kellemes csalódás ért. Velünk szemben egy kandalló volt, amit be lehetett gyújtani. A falak úgy néztek ki, mintha frissen lettek volna festve. Rendkívül otthonos volt, amiről az enyhe barnás színek gondoskodtak. Elmosolyodtam Esme figyelmességén. A lányok is meglepődtek, amint beléptek és Esme mellé repülve egy-egy cuppanós puszit nyomtak az arca két oldalára. Anya csak elmosolyodott.

-           - El kell mennem vadászni. – nyögte ki kislányom nagy nehezen, aki megmarkolta Edward ingét. Edward felé fordult és aggódó tekintettel vizslatta. – Elkísérsz? – fordult szerelmem felé, aki egy röpke pillantást küldött felém majd bólintott. Lucy ki is rohant a házból Edward pedig követte.

-           - Nemsokára jövők. – suttogta én pedig elé lépkedtem. Talán egy belső késztetés hatására, de ajkaimat szerelmesen tapasztottam az övére. Jasper átkarolta a derekam és kicsit döbbentem viszonozta csókom. Az elmúlt napok után szükségem volt erre, jobban mint bármikor máskor. Jasper elvált tőlem és még egy utolsó pillantás után lányunk után eredt. Sokáig néztem azt a pontot, ahol eltűntek. Kezemmel végigsimítottam ajkaimon, amin még mindig Jasper csókja égett.

-           - El kell mennem. – nyögtem ki nagy nehezen és gépies mozdulatokkal indultam az ajtó felé, ahol ketten is utam állták. Alice és Emmett.

-           - Mégis hova? – kérdezte Alice és közelebb lépett hozzám. Tekintete arcomon cikázott és szemeit az enyémbe fúrta.

-           - A régi lakásomba. – hangom halk volt és szinte elnyelte az éjszaka. Immár határozottabban indultam az ajtó felé, ahol Emmett tanácstalanul ácsorgott. Alice azonban elém állt és megfogta a karom és nemet intett a fejével. – Muszáj. – könyörögtem és így néztem szemeibe. Alice elengedett én pedig kihasználva az alkalmat elrohantam mellette.

Gyorsan haladtam az ismerős fák között. Az éj leple alatt tudtam, hogy semmi esély arra, hogy meglássanak, arra meg még kevesebb, hogy fel is ismerjenek. Tekintetemmel mindent alaposan megvizsgáltam, mindent magamba akartam szívni, és érezni azt az érzést, mint mikor az ember egy hosszú utazás után hazaér. Talán most úgy is éreztem magam. Ahogy távolodtam a családtól egyre ismerősebb lett a környék. A távolban meghallottam a jól ismert folyó csobogását, ahogy a hullámok a sziklának csapódnak. Ahogy felnéztem az égre láttam, hogy a Hold bevilágítja az egész tájat. Irányt váltottam és az ismerős kis rét felé vettem indultam. 

Nem is kellett sokat futnom. A fák mögül kilépve megpillantottam a régi kis menedékváram. Mindig ide jöttem, ha valami bánatom volt, vagy csak egyszerűen gondolkozni szerettem volna. Mosolyogva lépkedtem az ismerős talajon. A Hold megvilágította a rétet ezzel ezüstöt színbe öltöztetve az erdőt. A folyó halkan zúgolódott mellettem. Megannyi emlék köt ide. Talán az egyik legfontosabb is. Jasperrel itt teljesedett be a szerelmünk először újratalálkozásunk után. Ide jártunk együtt, és itt éltünk meg rengeteg emlékezetes pillanatot. 

Lábaim automatikusan indultak meg régi lakásom felé, és gyerekes izgalom lett úrrá rajtam. Az ismerős bokrok és fák között haladva szívem helyén melegség áradt szét. Aztán még egy utolsó lépést téve megpillantottam az oly szeretett és régen látott házat. Fehér színe még most is virított a zöld környezetben. Ugyanúgy állt és mondhatnánk, hogy semmi nem változott. Arcomon egy apró mosollyal lépdeltem felfelé a lépcsőn majd megfogva a kilincset lenyomtam azt és beléptem. A nappali mint egy régi ismerős köszöntött. A fehér színek a fekete kanapé a hatalmas tv mind ugyanott álltak, senki sem mozdította el őket. 

Cipőm hangosan koppan a padlón, ahogy egyre beljebb haladtam a házban. Kezeimmel végigsimítottam a kanapén, a bútorokon, amin vastagon állt a por. Tovább haladtam a konyha felé. Itt alig töltöttem egy kis időt, talán akkor kezdtem el mikor Lucy hozzánk került. Az emelet felé pillantottam és emberi léptekkel haladtam kislányom régi szobája felé. A lila falak barátságosan világítottak és még most is boldogság öntött el, ha a gyermek Lucy-ra gondoltam. Az emeletes ágyához lépve felkaptam az egyik kispárnáját és mellkasomhoz szorítottam. A saját szobám felé indultam, ahova talán a legtöbb emlék kötött. A kilincset néhány percig csak szorongattam a kezembe, míg végül elég erőt nem gyűjtöttem, hogy le is nyomjam. A szobám most is a régi volt, ahogy megszoktam, és amit szerettem. Kék függöny és ágynemű valamint fából készült bútorok. A fürdő pedig a legmodernebb. Zuhanykabinnal és fürdőkáddal. Az én házam. A mentsváram és a menedékhelyem. 

Hirtelen ötlet volt, hogy éjjel kettő révén elsétáljak a városba. Hiszen ilyenkor nem hiszen, hogy olyan emberrel találkoznék, aki ismert minket. Szomorú szívvel hagytam itt a házam, de tudtam, hogy még eljövők ide. Lucy kispárnáját az ágyamra ejtettem és az erkélyre kilépve vettem egy mély levegőt. Minden olyan mint régen. Olyan nyugodt és békés. Mintha soha el nem mentünk volna, és talán így is kellett lennie. Akkor talán most nem lennénk ekkora bizonytalanságban. 

Az erkélyről kiugorva a város felé indultam. Lassan futottam, de még így is túl gyorsan értem oda. Emlékeztem a parkra, ahol először találkoztam Szofival. Vajon ő is férjhez ment már? Van családja? Biztos. Hiszen annyi év telt el. Jól sejtettem a parkban senki sem volt. A lámpák sárgás fénye világította meg a parkot ahol először indultunk Jasperrel közös randevúra Szofiékkal. Elmosolyodtam az emlék hatására. Tovább lépkedtem és mint egy turista úgy tanulmányoztam az utat még akkor is ha minden centiméterére pontosan emlékeztem. 

Hatalmas fényáradat ami a Temze folyó túlpartjáról árad. A London Eye még most is működésben van és fénye bevilágítják a várost. Nevetések szűrődnek át a túlpartról én pedig egyre letargikusabban sétáltam a folyóparton. Ahogy megállok a part szélén és a lenézek a folyóra abban a saját tükörképem látom. Ám most nem tudtam kit keressek. A tekintetem zavaros volt és úgy éreztem, mintha teljesen összezavarodtam volna. Már hetek, sőt talán hónapok óta éreztem így. Mintha a távolból figyeltek volna én pedig nem tudtam rájönni, hogy ki és miért. 

Felnéztem és egy kis örömmel töltött el, hogy az emberek gondtalan életüket élik. Gyerekek kacaja üti meg a füleimet én pedig akaratlanul is elmosolyodtam. Kezem akaratlanul is a hasamra csúszott. Ahogy lehunytam a szemeimet halott gyermekem arca rémlett fel előttem. Szúrni kezdték a szemem a nem létező könnyek. Még ennyi év elteltével sem tudtam magam túltenni a gyermekem halálán. És bár Lucy csökkentette ezt a fájdalmat elűzni sose fogja tudni. Kipattantak a szemeim és ziháltan indultam haza. A park felé indultam, hogy onnan minél gyorsabban futhassak haza, Jasper karjaiba. 

A zsebemben megrezzent a telefonom én pedig hirtelen álltam meg az erdő közepén. A saját házam közelében voltam, még messze a többiektől. Kivettem a telefont a zsebemből számítva arra, hogy Jasper hív hogy merre vagyok, azonban a telefonon egy másik név villogott. Döbbenten néztem a kijelzőre majd amilyen gyorsan tudtam felvettem és zaklatottan szóltam bele. 

-           - Aro? – kérdeztem rá. Hangom megtörten és keserűen csengett.

-           - Ashley? – kérdezett rá és döbbenetet hallottam a hangjából kicsengeni – Jól vagy? Hol vagy? – kérdezte én pedig beletúrtam a hajamba.

-           - Londonban. Ma érkeztünk meg. Én csak eljöttem a régi házamhoz. Azt hiszem… fáj a múlt. Még mindig. – suttogtam. Tudtam, hogy vele őszinte lehetek és nem kell hazudnom.

-           - Ashley azonnal menj haza. Megértetted? Hívd fel a többieket és mond meg nekik, hogy menjenek érted. – Aro hangja utasító volt én pedig tudtam, hogy baj van. Kezem magam mellé ejtettem és körbe néztem. Csend volt. Túl nagy csend.

-           - Mi történt? – kérdeztem rá végül. Tekintetemmel továbbra is az erdőt kémleltem, ami kezdett összefolyni előttem. Mindent homályosan láttam, már nem tudtam kivenni semmi alakját. Mögöttem megreccsent egy ág én pedig megfordultam. Legalábbis csak akartam. Döbbentem néztem magamra. El akartam futni azonban már nem tudtam. Csak mint egy… ember. Nem láttam, nem hallottam és már elfutni sem tudtam olyan gyorsan. Mi történik?

-           - Veszélyben vagy. Felix-ék nyomra bukkantak. Halálos veszélyben. Valaki már évek óta vadászik rád, és mostanában tervez rád lecsapni. Azonnal Volterrába kell jönnöd! – Aro hangja nem túrt ellentmondást én pedig jelen esetben nem is ellenkeztem volna vele.

-           - Rendben. Amilyen gyorsan csak tudok. – zártam le a témát és letettem. Azt nem raktam hozzá, hogy lehet, hogy már soha többé nem lesz ilyen. Egy hideg fuvallatott éreztem magam mögött én pedig megfordultam, de nem láttam semmit. Hunyorogtam, hogy ki tudjak venni valamit, vagy valakit, azonban csődöt mondtam. Aztán egyszer csak megszédültem. Kezeimmel valami kapaszkodó után nyúltam ám semmi nem volt a közelben így elterültem a földön. Szédülni kezdtem és éreztem a fájdalmat, amit a földre esés okozott. Lépteket hallottam magam mellől, azonban a fejem már nem tudtam oldalra fordítani. Elnyelt a sötétség. Ezt a sötétséget nem ismertem és féltem. Féltem, mert gyenge voltam és nem értettem mi történik. A sötétség viszont egyre mélyebbre taszított én pedig teljesen elvesztem. Egyet viszont tudtam… még nem akartam meghalni.