61. Fejezet - Tehetetlenség

Sziasztok!
Először is, ezzel a fejezettel ajándékozlak meg titeket így Karácsony alkalmából. Ezúton szeretnék mindenkinek Boldog Karácsonyt Kívánni! :) Ajándékokban gazdag áldott ünnepet kívánok mindenkinek. Remélem megajándékoztok engem néhány kommenttel, valamint arra is kíváncsi vagyok, hogy mit gondoltok erről az egész helyzetről. A fejezet nem pont boldog, sőt épp ellenkezőleg. Jó olvasást. 
Puszi, Trixi

Kegyetlen órákon volt túl az egész család. Mióta megtörtént az a telefonbeszélgetés már újabb fél nap telt el. Fél nap semmittevéssel és várakozással. Azonban semmi nem történt, Ashley-ről semmi hírünk nem volt. Nem tudtuk hol van, kikkel van és egyáltalán jól van-e. Bár ellenkezőjére még csak gondolni se mertem. Csend volt, mindenki hallgatott és a gondolataiba merült. Ahogy óránként végignéztem a családon újra és újra ugyanazt a képet láttam. Emmett maga elé nézve ült a kanapén. Arca kifejezéstelen volt. Rossz volt így ránézni. Rose próbálta benne és Lucy-ban is tartani a lelket. Kisebb nagyobb sikerrel. Lucy teljesen biztos volt benne, hogy az anyja jól van és elő fog kerülni. Edward őt is Nessie-t is támogatta egyben. Alice fáradhatatlanul kémlelte a jövőt, azonban semmi újjal nem tudott szolgálni. John meglepetés volt számomra, ugyanis elsősorban nem Alice-t bíztatta, hanem engem. Néha az is elég volt, hogy mellettem van, ha pedig szükségem volt rá, akkor bíztató szavakkal látott el. 

Nessie és Jacob néhány órája jöttek meg. Edward ment ki eléjük a reptérre. Most nem volt idő, hogy Lucy hozzászokjon a helyzethez. Egyenesen a mélyvízbe dobtuk, de mindenki megkönnyebbülésére, Lucy nem támadt Nessie-nek. És mivel Jacob folyamatosan vele volt, meg sem kísérelt a közelébe menni. Jacob vérfarkas mivoltának köszönhetően egyenesen taszította magától Lucy-t. Egy kis megkönnyebbüléssel töltött el mindenkit, hogy Lucy és Nessie végre újra együtt van. Lányom önutálata szép lassan köddé vált, ahogy Nessie határozottan beszélt hozzá, hogy nincs oka, hogy haragudjon magára, mert ő sem teszi. Megható lett volna az újra találkozásuk, ha nem ilyen körülmények között történik. Jacob biztosított minket, hogyha Ashley vagy idegen vámpírok lennének Forks területén azonnal szólnak nekünk. Örültem, hogy most is a család segítségére van, bár biztos voltam benne, hogy csak Nessie miatt teszi, de akkor is örültem neki. Minél nagyobb területről tudunk annál jobb. 

Abban viszont nem tudtunk közös nevezőre jutni, hogy kiknek szóljunk még. Én mindenkinek szóltam volna akit csak ismerünk, Carlisle szerint viszont ez nem volt jó ötlet. Állítása szerint olyanok is megtudhatják akiknek nem kéne. Ebben igazat is adtam neki, viszont azt ő sem várhatja el, hogy örökké itt üljek és várjak egy csodára. Ha mi nem teszünk érte, hogy várhatnánk bármit is. Végülis a Deneali családnak szóltunk még, akik támogattak minket bármiben, és mondták, hogy akármikor jönnek, ha szükséges lenne. Hálás voltam ezért nekik. A családunk rengeteg mindent köszönhet nekik. Így ők is nyitva tartják a szemüket, ha bármi szokatlant észlelnek szólnak. 

Az egyetlenek, akik tudták még az a Volturi volt. Aro azt mondta, hogy idejönnek, de még semmi hír nem volt róluk. Carlisle szerint ez csak azért tart el eddig, mert nem hagyhatják Volterrát védtelenül, ezért időbe telik míg mindent elrendeznek. Ők voltak az egyetlenek, akik tudhattak valamit amivel sikerül előrébb jutnunk. Vegyes érzelmekkel vártuk őket. Mindenki tudta, hogy csak ők szolgálhatnak nekünk bármilyen információval. Viszont Lucy és Nessie miatt sem szerettük volna őket vendégül látni. Pedig számítottunk rá, hogy nem egy röplátogatásról lesz szó. Legalábbis Alice szerint maradnak néhány napig. 

Kislányom hangos sóhajára kaptam fel a fejem. Fejem felé fordítottam és gyönyörködtem benne. Szőke haján megcsillant a lemenő nap narancssárgás fénye. Arca halványan sziporkázott, és igaz gyémántként csillogott, attól még fájdalmas grimaszba torzult. Edward átkarolta, de Lucy továbbra is a távolt fürkészte. Remélte, hogy valahol a távolban megpillanthatja Ashley-t. Talán újszülött révén neki voltak a legintenzívebbek az érzései. 

Szemeimet egy pillanatra lehunytam. Túl sok érzelem volt a szobában. Túl sok heves érzelem. Az aggodalom, tehetetlenség, bűntudat, szomorúság vegyes apró boldogsággal keveredtek. Apró kezek érintését éreztem a karomon. Nem kellett kinyitnom a szemeimet, hogy tudjam ki az. Kezem az övébe fektettem és engedtem, hogy kivezessen a házból. Ahogy a hideg kellemes levegő megcsapott máris kicsit engedett a merev testtartásom. Kinyitottam a szemem, ami találkozott Alice különösen csillogó tekintetével. Mindig tudtam olvasni benne, ha szomorú volt vagy letört, ha boldog és lelkes. A tekintetéből mindig olvasni tudtam. Most azonban nem tudtam. Talán az érzelmek sokasága miatt, talán azért, mert ő is változott az évek során. De lényegében ugyanúgy ő maradt a család lelke. Belőle mindig erőt tudtunk meríteni. Azonban most ő is tanácstalan volt és nyugtalan. 

Alice finoman húzni kezdett lefelé, némán lépdeltünk lefelé a lépcsőn. A kissé nyirkos füvön a fák takarása alatt Alice végül megállt. Tudtam, hogy beszélni akar velem. Talán már előbb is meg akarta tenni, csak most talált rá megfelelő alkalmat. Először nem mondott semmit. Mélyen a szemeimbe nézett és tudtam, hogy most felmérni szeretné, hogy milyen állapotban is vagyok. Nyugtalannak és megtörtnek láthatott, mert kezeivel végigsimított az arcomon, majd megállapodtak arcom egyik felén. Tudtam milyen szándék van a mozdulatai mögött, azt szerette volna kifejezni, hogy ő mellettem áll, ahogy mindig is tette, és rá számíthatok. 

Alice végül csilingelő hangon szólalt meg, és határozott magabiztosság csengett a hangjából. Utoljára akkor beszélt így hozzám mikor megígérte, hogy minden rendben lesz, mikor elhozott a Cullen családhoz. 

-           - Megtaláljuk Jasper! Bárhol is legyen most, megtaláljuk. A Volturi segíteni fog, tudod, hogy számukra is milyen fontos Ashley. Nem mondanának le róla egykönnyen. Hamarosan újra velünk lesz. – olyan magabiztos volt és olyan áthatóan nézett a szemeimbe, hogy a remény szépen kezdett úrrá lenni rajtam. Eddig is reménykedtem, és sose fogom feladni. Tudtam, hogy a családommal sikerülni fog.

-           - Tudom. Csak kegyetlen a várakozás. A tehetetlenség, hogy nem tehetek érte semmit. A kétségbeesés, hogy nem tudom, mi van vele. Az is lehet, hogy szenved Alice. – hangom elcsuklott Alice pedig közelebb lépett hozzám. Tekintete elszánt volt, azonban a szomorúságot ő sem tudta elrejteni előlem, bármennyire is próbálta.

-           - Erős nő. Annyi mindenen ment már keresztül. Egy vámpír is képes lett volna belerokkanni abba, amin ő keresztülment. Azonban ő kibírta. És tudod miért? Tudod Jasper? – kérdezte és a tekintete szinte égetett – Miattad. Egész létezésében csak te adtál erőt neki. Mikor azt sem tudta, hogy életben vagy ő akkor is életben maradt, mert tudta, hogy te várod valahol. És megtaláltok egymást. Most pedig tudja, hogy jól vagy és várod őt és keresed. Ezért fog kitartani. Mindent ki fog bírni, csak azért, hogy újra veled legyen. Pusztán a létezésed olyan erővel ruházza fel, amit elképzelni lehetetlen. – hangja nem volt több puszta suttogásnál mégis elérte, hogy reménykedjek, mert igaza volt. Mindenben igazat mondott. Ha Ashley nem adja fel, akkor én sem fogom. Addig keresem, amíg meg nem találom és újra együtt nem leszünk. Tekintetemben hála csillant ő pedig halványan elmosolyodott. Én szüntettem meg a köztünk lévő távolságot, és karjaimmal szorosan átkaroltam. Fejem a vállára fektettem és megmutattam neki, hogy mennyire hálás vagyok, amiért itt van velem és támogat. Alice átölelt és ez volt a legjobb módja, hogy kifejezze most is itt van és itt is lesz. Hálás lehettem, amiért a kapcsolatunk nem romlott meg, hanem átalakult valami mássá, de mégis ugyanolyan erős maradt. Már nem a szerelem volt a mozgatórugója, de mégis tökéletesen megértettük egymást. A tekintete még most is sokkal többet mondott nekem bárminél, és olyan jól ismertem, mint senki mást a családban.
Aztán Alice egyszer csak megmerevedett a karomban. Eltoltam magamtól és kérdőn néztem rá. Láttam, hogy üveges a tekintete és a messzeségbe néz. Megfogtam a vállát és szólongattam, hogy elmondhassa mit látott. Mikor tekintete újra tiszta lett rám nézett.

-           - Mit láttál? – kérdetem tőle csendesen. Alice szólásra nyitotta a száját, majd inkább becsukta. Lehunyta a szemét egy pillanatra majd mikor újra kinyitotta tekintete zavaros volt és kissé ijedt.

-           - A Volturi úton van. Hamarosan itt lesznek. – susogta halkan. Ez vegyes érzésekkel töltött el. Egyrészt örültem, mert megtudhatjuk mi történt Ashley-vel. Másrészt kicsit féltem, mert féltettem a családom, legfőképp a lányom.

-           - Menjünk be! – fogtam meg a karját és a ház felé irányítottam. Alice hangtalanul lépkedett mellettem és láttam rajta, hogy még a látomása hatása alatt áll. Nem akartam faggatni. Úgy éreztem hamarosan úgyis minden kérdésre választ kapunk. Odabent a többiek kérdőn néztek ránk. Edward megfeszült a kanapén  így biztos voltam benne, hogy ő már tudja.

-           - Mikor? – kérdezte a többiek pedig kíváncsian néztek rá, majd újra Alice-re.

-           - Néhány perc. – válaszolta automatikusan. Intettem testvéremnek, aki Alice mellé lépett és finoman a kanapé felé invitálta. Edward eközben felvilágosította a családot, miszerint a Volturi hamarosan megérkezik. Az egész családon izgalom és félelem lett úrrá. Carlisle állt fel először és állt meg a nappali közepén. Gondolom, hogy először köszöntse őket. Esme mellé lépett, de még így is láttam, hogy Carlisle fél testtel Esme előtt helyezkedik el. Edward szorosan húzta magához lányomat, amiért most hálás voltam neki. Jacob Nessie-t karolta át, és az ajtót szuggerálta. A percek nem akartak telni, én pedig úgy éreztem sosem érnek ide. 

Aztán végre az erdő felől hangokat hallottunk. Sokkal több vámpír jött mint amire számítottunk. Az erdőből egyszerre léptek ki a fekete csuklyás alakok. Legelöl talán a három vezető mögöttük pedig szorosan a katonák. Aro lépett előre majd intett, hogy ki jön velük és ki marad odakint. Carlisle előre lépett és kinyitotta az ajtót, amin néhány pillanattal később belépett a fél Volturi gárda. Legelöl Aro és mellette a másik két vezető. Mögöttük Ashley legjobb barátai és feltételeztem, hogy a legfontosabb katonák, vagy személyi testőrök. Aro levette a fejéről a csuklyát. Vörös tekintetét végigjáratta a családon, ami megállapodott rajtam, majd továbbfutatta Carlisle. 

-           - Aro! – lépett előre Carlisle és a kezét nyújtotta, amit Aro habozás nélkül elfogadott. Néhány percig fogadott apánk kezét fogta, majd valószínűleg miután mindent látott, amit kellett elengedte azt. Tekintetét ezúttal rám szegezte. Válaszokat akartam, bármi áron. Tudni akartam mi történt.

-           - Carlisle barátom, azt hiszem túl eshetünk az üdvözlésen. Elvégre sokkal fontosabb dolog miatt vagyunk itt, ami nem tűr halasztást. – Aro hangja céltudatos és erős volt. Volt benne egy parancsoló hangnem. Carlisle meglepett volt, így sejtettem, hogy tényleg komoly dolog történt, ha még Aro is ennyire megváltozott. Carlisle beljebb invitálta őket, és bár nem ültek le, én ugyanúgy kíváncsian vártam, hogy végre belekezdjenek a mesélésbe. Ideges voltam, és az érzelmek kezdtek eluralkodni rajtam.

-           - Amennyit megtudtunk, hogy Ashley nyílván beszélt veled. Mit mondtál neki? Mit derítettek ki? – kérdezte Carlisle ezzel végre elindítva a beszélgetést.

-           - Igen. Mikor beszéltünk akkor figyelmeztettem és szóltam, hogy telefonáljon haza és azonnal jöjjön Volterrába. – Aro hangja feszült volt és gondolkozó.

-           - Nekünk nem telefonált. – osztotta meg vele Carlisle ezt az információt bár magától értetődő volt.

-           - Valószínűleg rögtön a beszélgetés után megtörtént a tragédia. – mormogta és idegesen sóhajtott egyet.

-           - Mégis mi történhetett? Ki kereste őt? Merre lehet? Mit ártott ő bárkinek is? – soroltam a kérdéseimet. Aro rám villantotta a szemeit. Valószínűleg nyugtalannak láthatott, mert egy mély levegővétel után belekezdett.

-           - Ashley-re már évek óta vadásztak. Nem tudjuk, hogy ki és miért akar neki ártani, csupán csak annyit, hogy a halálát akarják. Mostanában terveztek rá lecsapni, és ezek szerint sikerült is nekik. Az egész ügy nagyon zavaros. Akiket találtunk vámpírokat semmilyen információval nem tudtak nekünk szolgálni. Az emlékeik között csak annyi szerepelt, hogy el kell vinniük Ashley-t valahová. Azonban a helyet, ahova vinniük kellett volna már ellenőriztük. A nagyobb körzetét is, de semmi. A nyomok egyszerűen zsákutcába vezetnek. – vártam erre az információra és most, hogy megkaptam nem voltam boldogabb. Lényegében semmit nem tudtunk meg amivel segíthetnénk neki, csak annyit, hogy akárhol is van veszélyben van, és biztos, hogy szenved.

-           - Nem indulhatunk el azon az útvonalon amerre vinni akarták? – kérdezte Emmett és reménykedve nézett fel.

-           - Már elindultunk és így tudtuk meg, hogy e-mögött nem egy személy áll. Akárhol is van, nem mehetünk oda egyedül. Mintha hamis nyomokat hagynának maguk mögött. Akárki is tette régóta tervezte ezt az egészet és minden részletre alaposan figyelt. – ezt a választ nem fogadtam el. Nem lehetett a helyzet ennyire lehetetlen. Kell lenni valami megoldásnak, az mindig van.

-           - Nem lehet hogy… egy olyan személy áll mögötte, akire még csak nem is gondolunk? – kérdezte Edward szemöldök ráncolva. Aro érdeklődve nézett Edwardra.

-           - Mire gondolsz ifjú Edward? – kérdezte tőle, Edward nem akart válaszolni, helyette elengedte Lucy-t, és Aro elé sétálva engedte, hogy Aro a gondolataiban olvasson.

-           - Ez egy meglehetően helytálló állítás. Épp ezért gondoltunk rá mi is. Azonban ellenőriztük. Biztos, hogy nem Isabella áll a dolgok mögött. Ő jelen pillanatban Oroszországban van és élvezi az életet. – Aro hangja gúnyosan csengett. A család felszisszent. Nessie pedig kikerekedett szemekkel nézett apjára.

-           - És Demetri? Ő sem találhatná meg? – kérdeztem miközben az említettre néztem. Ő kicsit szemrehányóan nézett rám.

-           - Ez volt az első, amit próbáltunk. Viszont egyszerűen nem találom. Mintha megszűnt volna a számomra. – homloka ráncokba szaladt és úgy tűnt most is koncentrál. Egyszerűen lehetetlen volt ez az egész. Nem létezhet, hogy nincs valami megoldás. Egy apró nyom, bármi amin elindulhatunk.

-           - És mégis ki tehette? Volt valaki, akinek oka lett volna rá? – kérdezte Carlisle ismét, én pedig érdeklődve kaptam fel a fejem.

-           - A helyzet és a vámpírok, akiket kihallgattunk ez ügyben felnyitották a szemünket. A helyzet kísértetiesen hasonlít egy évekkel ezelőtti eseményre. Egészen pontosan tizenöt évvel ezelőttre. Amikor Ashley-t megtámadták az erdőben akkor is olyan vámpírok támadták meg, akik ismerték a múltját és ezért akarták megölni. Ashley azt mondta olyan mintha a memóriájukat törölték volna. Ezeknél a vámpíroknál is ez volt a helyzet. Ismerték Ashley-t, és tudták, hogy el kell vinniük valakinek, azonban azt, hogy kinek és miért azt nem tudtuk meg. Arra gyanakszunk, hogy az elkövető egészen eddig meghúzta magát, és tervezgetett, most azonban lecsapott. Akkor mikor már nem is számítottunk rá. – ismét csak döbbent csend követette Aro szavait. Magam elé néztem és nem hittem el, hogy ez megtörténik velünk. Ennyi ideig nyugodtan éltünk miért pont most ütközött ez vissza?

-           - Én megmondtam, hogy nem szabadott volna elhagynia Volterrát. – mormogta Caius és vészjósló vörös szemeit végigfutatta a családon.

-           - Te is tudod, hogy nem tarthattuk volna ott örökké. Eljött volna, előbb vagy utóbb. Ez megtörtént volna, akármit tehettünk volna. Most a legtöbb, amit tehetünk, hogy keressük. – nézett rá a másik vezető, aki eddig csendben volt, azt hiszem Marcus.

-           - És akkor most nem teszünk semmit? Csak várjuk, hogy előkerüljön? Vagy, hogy az elkövető jelentkezzen? – kérdezte Rosalie cseppet sem kedvesen.

-           - Mást nem tehetünk. Akármi is legyen az elrablás célja reméljük, hogy hamarosan jelentkeznek, épp ezért sem leszünk sokáig távol Volterrától. – nem kellett sokat várni Rosalie kitört és minden dühét és aggodalmát Aron vezette le.

-           - Várunk? Mégis milyen hozzáállás ez? Az egész világot fel kellene kutatni érte, hiszen ő Volterra negyedik uralkodója nem? Vagy várjuk míg megkapjuk a halálhírét, esetleg amíg elő nem kerül a holtteste és az elrabló a képünkbe nem röhög? – dühöngött, Emmett fogta vissza. Felszisszentem a szavai hallatán. Bármennyire is fájt, és elfogadhatatlan volt ez a lehetőség Rose-nak adtam igazat. Nem adhatjuk fel ilyen könnyen. Tennünk kell valamit, bármit.

-           - Ha a fülükbe jut a hír, hogy keressük és kutatjuk, és érzik, hogy közel járunk hozzájuk, talán többet ártunk vele, mint segítünk. Természetesen keressük, csak nem esztelenül. – Aro hangja egyben volt kioktató és fenyegető is. Emmett is megérezhette ezt, mert maga mögé tolta Rose-t, aki dühösen fújtatott. Túl sok érzelem tolongott a szobában. Lehunytam a szemem, majd felsiettem a szobánkba. Becsuktam magam mögött az ajtót, majd kiléptem az erkélyre. Megmarkoltam a korlátot, miközben élesen szívtam be a levegőt. Nem akartam elfogadni, hogy Ashley veszélyben van és nem tehetek érte semmit. Az nem lehet, hogy nem segíthetek rajta. Hiszen megígértem neki, hogy mindig támogatni és vigyázni fogok rá. Felelősnek éreztem magam a dolgokért. Ha itt maradok és nem engedem el, akkor még mindig velünk lenne, vagy esetleg Volterrában, de mindenképp biztonságban. Hallottam, hogy nyílik majd rögtön csukódik is a szoba ajtaja. Egyenletes halk lépések közeledtek felém, összetéveszthetetlen volt. Kislányom hátulról átkarolta a derekam és fejét a vállamra támasztotta. Elengedtem a korlátot és magamhoz vontam. Szorosan öleltem, miközben mélyen beszívtam megnyugtató illatát.

-           - Megtaláljuk apa. Érzem, hogy minden rendben lesz, és minden ugyanolyan lesz, mint régen. – nézett fel rám karamell színű szemeivel – Anya erős, és mindent kibír.

-           - Tudom, Kicsim. – pusziltam meg a fejét – Csak borzasztó a tudat, hogy esetleg szenved. Elviselhetetlen. – suttogtam, kislányom pedig megremegett a karomban. Ezek után nem mondott semmit, nem tudott mit mondani. Hiszen ki tudja mennyi igazság van a szavaim mögött. Azt viszont tudtam, hogy bárki is tette ezt megfizet érte. Kegyetlenül fogom megtorolni azt, hogy elvették tőlem szerelmemet, ha pedig bántották több darabra tépem és máglyára vetem. 

(Ashley szemszög)

Erősen csapódtam a betonfalnak, majd mint egy rongybaba csúsztam le a földre. Lábaim természetellenes pózban álltak, karjaim erőtlenül hevertek magam mellett. Éreztem, hogy a szám sarkából vér folyik ki, ami lecsöpög a talajra. A fájdalomtól felnyögtem. A fejem sajgott és sejtettem, hogy az ütés következtében enyhe agyrázkódásom lett, már ha ez lehetséges volt. Minden testrészem fájt és lüktetett. A karomon zúzódások és horzsolások éktelenkedtek. Úgy éreztem, mintha a belső szerveim ki akarnának szakadni a helyükről. 

-           - Miért nem működik? – morogta egy ideges női hang, amitől kirázott a hideg. – Változtasd vissza! – parancsolta én pedig remegni kezdtem.

-           - Próbálom, de nem megy, olyan mintha valami megakadályozná. – egy kellemes, de ugyanakkor veszélyes férfihangot hallottam. A nő felmorgott és valószínűleg falhoz vágta a férfit, legalábbis a hangokból ítélve.

-           - Próbálkozz erősebben! – az egész helység beleremegett a nő dühös hangjába.

-           - Hallgasd csak! – kérte a férfi. A következő percen valószínűleg elengedte a férfit a nő, mert az hangosan érkezett a földre. Percek teltek el. Én nem hallottam semmit csak a kegyetlen fájdalmat éreztem. Mintha valaki egy forró vasat égetne a bőrömbe, ami szétroncsolja a csontjaimat és a húsom. A fájdalom átterjedt a mellkasomra és a hasamra. Nyöszörögve helyeztem a kezem az érintett felületre hátha enyhíti a fájdalmam.

-           - Hihetetlen! – csodálkozást hallottam ki a nő hangjából. A cipője hangosan koppant a padlón, ahogy valószínűleg közelebb lépkedett hozzám. Majd lehajolt és a fülemhez hajolt. Én próbáltam minél messzebb kerülni tőle, de a hátam már így is a falnak volt támasztva, így próbáltam belesüllyedni a falba, hátha elnyel és kiszabadulok innen. – Lám, lám, lám. Itt vagy kiszolgáltatottan és teljesen gyengén. Teljes lesz a bosszúm meglátod. Mindketten szenvedni fogtok. – hideg lehelete égette a forró bőrömet. Határozottan fordítottam el a fejem tőle, ő pedig felnevetett. Kinyitottam a szemeimet és láttam, hogy mindketten elhagyni készülnek ezt a helyet. – Szokj hozzá a helyhez édesem! – hallottam még utoljára a hangját, majd a hatalmas acélajtó erősen csukódott be, amibe a falak is beleremegtek. Élesen kezdtem venni a levegőt. A fájdalmaim felerősödtek én pedig erőtlenül hanyatlottam a földre. Kezeim ökölbe szorultak, ajkamba haraptam, hogy ne sikítsak fel hangosan. Az eddigi fájdalom ezerszeresére növekedett én pedig úgy éreztem, hogy ebben a pillanatban meg fogok halni. Sikításom hangosan visszhangzott a barlang falairól, mikor már nem bírtam a rám törő fájdalmat.