60. Fejezet - Kétségbeesés

Sziasztok!
Tudom, hogy később hoztam mint kellett volna, de lebetegedtem és csak most lett vége az iskolai hajtásnak. Most lesz időm, és remélem több fejezettel is megajándékozhatlak titeket. :) Köszönöm a kettő kommentet, amit kaptam. Nos mostantól kezdve csak Jasper szemszög lesz, ugyanis írták, hogy azt szeretnének :) Jó olvasását. 
Puszi, Trixi

(Jasper szemszög)

A fák között haladva fokozatosan mértem fel lányom érzéseit, amik bűntudatról árulkodtak. Ez lehetett az oka, hogy megkérte, hogy jöjjek vele. Az évek folyamán én voltam az egyetlen, aki hatással volt rá és enyhíteni tudta ezt az érzést, ami benne dúlt. Mindenki úgy gondolta, hogy könnyebb lenne neki, ha Nessie mellette lehetne, ám Lucy még nem volt erre felkészülve. Erre a mai repülőút is elég bizonyíték. Sejtettem, hogy ez bántja. A mai eset felszínre hozhatta a múltat, mikor újszülöttként esett Nessie-nek. 

Én és Edward nem vadásztunk, hiszen a repülőút előtt voltunk. Lucy viszont éhesen vetette magát az őz csorda közé, ahol kettőnek is kioltotta az életét. Edward csillogással a tekintetében nézte kislányomat, ami nekem még most is furcsa volt. Tudtam, hogy Lucy a legjobb kezekben van, de az apai érzések ellen én sem tudtam mit tenni. Aztán tekintetem lányomra fordítottam. Ashley tanította mindenre, ami meg is látszott mind a harctechnikájában, mind a vadászati stílusában. Tényleg olyan mintha a mi lányunk lett volna. 

Lucy egy ideig még az áldozatát tartotta a kezei között majd eldobta maga mellől és szembe fordult velünk. Még mindig a földön térdelt, kezével a ruhája szélét gyűrögette és a földet fixírozta. Nem akartam így látni. Annyira fájt, és a régi önmagamra emlékeztetett. Talán csak most fogtam fel, hogy a családom mennyit szenvedhetett, hogy így kellett látniuk annak idején. Ha valaki át tudta érezni a helyzetét, akkor az én voltam. Nem vigasztalni akartam, hanem támaszt nyújtani neki és elmondani, hogy ezzel nincs minden veszve. Hogy nem kell utálnia magát, épp ellenkezőleg. Ez ezzel jár. Meg akartam tanítani neki, hogy hogyan kell elfogadnia önmagát. 

Közelebb léptem hozzá, lányom pedig hirtelen kapta fel a fejét, és nézett rám szőke hajzuhataga mögül. Szemei megbánásról árulkodtak, és eléggé ismertem már, hogy tudjam, hogy így is érez. 

-           - Lucy! – szólítottam meg finoman, de mégis egy enyhe éllel a hangomban. Tudta, hogy ilyenkor nem a harag beszél belőlem, hanem a szigorú apa. Azt akartam, hogy csak rám figyeljen, és türelmesen hallgasson végig, hogy aztán reményeim szerint könnyebben álljon hozzá a dolgokhoz.

-           - Megint elszúrtam ugye? – végre rám nézett. Gyönyörű arca megvonaglott a fájdalomtól, ajkai egy vonallá préselődtek és a szeméből tömérdek fájdalom tükröződött. Elé sétáltam és leguggoltam elé, miközben kezem az álla alá helyeztem, hogy ne nézzen másfelé.

-           - Nem szúrtad el. Akkor lenne okod bűntudatot érezni, ha öltél volna, de te ezt eddig soha, érted soha nem tetted meg. És már nem is fogod. Érzed, hogy mikor kell segítséget kérned. Ma is tökéletesen helytálltál. Az pedig, hogy mi segítünk neked az természetes. Ne érezd emiatt magad gyengébbnek, mert nem vagy az. – lassan beszéltem hozzá, minden mondatot kihangsúlyozva.

-           - Megtehettem volna. – hangja erőtlen volt. Rettentően elveszettnek tűnt.

-           - Én megtettem. – néztem mélyen a szemébe, amik most kicsit kikerekedtek. A háttérben hallottam Edward felszisszenését. – De a családom végig mellettem állt. Túljutottam ezen az időszakon, ahogy te is túl fogsz. Ez nem tart örökké. Én is édesanyád is végig itt leszünk melletted, ahogy eddig is. – Lucy szemében szeretet láttam fellobbanni. Egy ideig még fürkészet a tekintetével, majd átölelt és egy pillanatra a fejét a nyakhajlatomba fúrta, ahogy régen. 

Felálltunk és mindketten az eddig csendben várakozó Edwardra néztünk. Üzentem neki gondolatban, hogy innentől az ő feladata jobb belátásra bírni Lucy-t, ő pedig csak bólintott egy aprót. Kitárta karjait, Lucy pedig beléjük repült. Talán az érzelmek miatt, de elfeledkezve rólam csókolta meg Edwardot, én pedig mosolyogva fordultam el meghagyva nekik a meghitt pillanatot. Aztán lányom felocsúdott a pillanatból és szemlesütve fúrta a fejét Edward mellkasába. Megengedtem, hogy egy apró kuncogás hagyja el az ajkaimat, és láttam, hogy Edward is elmosolyodik, miközben lányom hátát kezdte simogatni. 

Lucy vetett véget ennek, mert szerinte ideje volt indulnunk. Egyet kellett értenem vele, bevallom volt egy nyomasztó érzésem már reggel óta, ami nem hagyott nyugodni, épp ezért szerettem volna Ashley-t magam mellett tudni. Gyorsan futottunk a fák között vissza az ideiglenes házunkhoz. Szerelmem mai különös viselkedése aggodalomra ad okot. Olyan álmodozó volt. A legváratlanabb pillanatokban mereng el, utána pedig mintha mi sem történt volna már együtt mosolyog velünk. Beszéltem erről Edwarddal, de ő sem tudott többet mondani. Szerinte Ashley-t gyötri valami, csak még ő sem jött rá, hogy mi. Az érzelmei sem tiszták. Össze van zavaródva és szorong. Nem tudom mi történik vele, de szerettem volna kideríteni minél előbb. 

Ahogy közeledtünk a házhoz a mellkasomban egy furcsa nyomást kezdtem érezni, ami nem hagyott nyugodni. Automatikusan lassítottunk, ahogy megláttuk a kis házat körvonalazódni előttünk. Azonban most még ez sem tudott megnyugtatni, amin nem segített a csönd, ami a ház körül alakult ki. Ahogy közeledtünk a hangok szépen lassan elhaltak és csak a nyomasztó csend maradt. Beleszagoltam a levegőbe és biztos voltam benne, hogyha most verne a szívem akkor most ezerszer gyorsabb tempóra kapcsolna. Ashley illata nem volt olyan intenzív mint a többieké. Nagyon reméltem, hogy ez nem azért van, amire gondolok. Edwarddal váltottunk egy futópillantást, felőle is nyugtalanságot éreztem. 

Elsőként léptem fel a verandára és nyitottam be a házba. Tekintetemmel az ismerős szempárt kezdtem keresni, ám a nappaliban mindenki ott volt őt kivéve. Az emelet felé pillantottam és felrohantam. Minden szobába benyitottam ám ő sehol sem volt. A szobák még érintetlenek voltak, sehol egy bőrönd vagy táska. A nyomasztó érzés csak fokozódott és most már egyenesen rettegtem. Mi történhetett? Merre van? 

Visszamentem a nappaliba, épp akkor mikor Lucy és Edward belépett a házba. Edward arcát kezdtem tanulmányozni, ami megrándult. Tehát történt valami. A többiek mind rám néztek. Nehéz lett volna abban a pillanatban leírni a szobában kialakult hangulatot. Emmett bűntudatot érzett és hatalmas aggodalmat. Esme aggódott és kétségbe volt esve. Carlisle tehetetlen volt, míg Rose… Rose is aggódott. Alice-ről nem is beszélve. Testvérem pedig látszólag próbálta Alice-t nyugtatni. Kislányom értetlenül nézett körbe, majd tekintete megállapodott Edward arcán. Látszott, hogy válaszokat követel, és most én is azt akartam. 

-           - Mi történt? Hol van? – kérdeztem nyugtalanul. Többen is egymásra néztek én pedig türelmetlenül morrantam fel. Carlisle lépett mellém egyik kezét a vállamra tette és megszorította azt.

-           - Elment. Azt mondta megnézi a régi lakását. – nevelőapánk hangja most is nyugodt volt, bár az idegesség is kicsengett belőle.

-           - Hagytátok elmenni? Most, mikor ki tudja milyen veszély fenyeget minket? – hangom keményebben hangzott, mint szerettem volna, azonban képtelen voltam megnyugodni. Ashley elment az éjszaka közepén. Ilyen zaklatott állapotban, mint amiben ő volt, ennél nagyobb ostobaságot nem is csinálhatott volna.

-           - Ez volt a baj Jasper. Azt hiszem a különös viselkedésének az okai ide vezethetők vissza. – Edwardra néztem, aki Alice-t mustrálta a tekintetével.

-           - Nem érdekel! Meg keresem! – jelentettem ki és már indultam is volna, ha valaki meg nem fogja a vállam.

-           - Veled megyünk! – nézett Emmett komolyan a szemembe, ami szokatlan volt tőle. Az egész család bólogatott én csak bólintottam és kirohantam az ajtón.

Ösztönösen haladtam a fák között a régi otthonunk felé haladva. Az hiszem mondhatjuk azt első otthonunknak. Annyi gyönyörű percet éltünk meg ott. Természetesen hiányzott a hely, de nekem nem ez volt a lényeg, hanem hogy velem legyen. Most sem szerettem volna mást, csak a karjaimban tartani, megcsókolni és tudni, hogy jól van. Legbelül most átkoztam magam. Miért nem tudott egy kicsit várni? Akkor vele mehettem volna, és most nem gyötörne a kétségbeesés. 

Közbe hallottam, hogy a többiek is utolértek azonban ők másik irányból mennek. Ashley akár merre ment megtaláljuk. Esme és Carlisle visszanéznek a régi közös házhoz én pedig egyenesen Ashley házához megyek. Rose és Emmett azt hiszem a rét felé mennek, a többiek pedig bejárják a környéket. Mindenki aggódott érte, hiszen már több órája elment és még csak nem is jelentkezett. Alice szerint még a mobilját sem vette fel, ami már tényleg aggodalomra ad okot. Csak remélni mertem, hogy nem esett baja és épségben megtalálom.

Talán soha nem futottam még olyan gyorsan, mint most. Még akkor sem mikor Nessie megmentéséért küzdöttünk és tudtuk, hogy minden másodperc számít. Mintha nem is talajon futottam volna, hanem szinte szárnyaltam. Valami belső erő hajtott előre, és mintha suttogott volna egy hang a fejemben, hogy ne álljak meg. Nem is tettem egészen addig, míg meg nem láttam az oly szeretett és régen látott házat. Egy pillanatra megtorpantam és elfogott a nosztalgikus érzés. Egy kis boldogságot mégis csak éreztem, hogy újra itt lehetek. Mintha sose mentünk volna el. 

Ashley illata intenzívebb volt és tudtam, hogy nemrég járhatott erre. Azonban a jelenlétét már nem érzékeltem. Elment volna? Lábaim hajtottak előre, én meg mire magamhoz tértem már a nappaliban álltam. Körbe jártam a házat minden szobába benézve. Lucy szobájánál megtorpantam. Az ajtó nyitva volt és Ashley illata talán itt volt a legintenzívebb. Azonban nem itt járt utoljára. Fejem automatikusan fordult balra majd léptem néhány lépést és az ajtót belökve léptem beljebb a régi hálószobánkba. Lucy egyik kispárnája az ágyra volt dobva, az erkélyajtó pedig nyitva. Távozott. Talán túl gyorsan is. 

Kiugrottam az erkélyen, mintegy ösztönös mozdulatsorként és kedvesem illatát követve futottam tovább. Azonban mikor egy női sikoly szelte ketté az erdőt megtorpantam. Ismerős volt, és bárhol bármikor felismertem volna. Alice. Valami történt. Tudtam, hogy a családom a közelben van ezért feléjük vettem az irányt. Egy ismerős kis réten találtam magam azonban ezzel foglalkoztam most a legkevésbé. 

Alice a rét közepén állt szemei üvegesen meredtek a távolba. Családunk gyűrűként fogták körbe és mindenki ijedten nézett rá. Alice elé suhantam és megragadtam a két vállánál. Egyet ráztam rajta, nem törődve John nem tetsző morgásával. Alice tekintete lassan tisztult ki és tekintetét az enyémbe fúrta. Apró fekete tincsei még jobban összekuszálódtak, ahogy megrázta a fejét. Tekintete rémült volt és ez megijesztett. Úgy mint még soha semmi. 

-           - Mit láttál? – kérdeztem tőle talán túl hevesen, mert testvérem mellém lépett és lefejtette a kezem Alice-ről.

-           - Nem lehet. – suttogta Edward megtörten és hitetlenkedve.

-           - Mondjátok már el végre! – morogtam és veszélyesen közel léptem Edwardhoz. Rose mellém suhant és a vállamnál fogva taszítgatott hátrébb.

-           - Ashley… az erdő előtt állt, ahogy az eredeti látomásban is. Azonban itt telefonált és… - Alice hangja elcsuklott, John pedig bíztatóan fogta meg a vállát - … egyszer csak eltűnt. Eltűnt a szemem elől és… már nem látom. Nem látom őt. – Alice szavai apró tűként hatoltak régóta fagyott szívembe. Fájt. Eszeveszettül. Elveszetnek éreztem magam. Tombolni lett volna kedvem, azonban csak lefagyva álltam Alice előtt, aki tehetetlenül nézett rám. Úgy éreztem, mintha az agyam kikapcsolt volna. Kérdések sokasága lepte el az elmém. Azonban én csak arra akartam választ kapni, hogy hol van most. Mégis mi történt? És Alice miért nem látta? Tehetetlennek éreztem magam, és úgy éreztem ez megöl engem.

-           - Kis húgi… - suttogta Emmett és a távolba nézett. Az érzései alapján reménykedett, hogy Ashley mosolyogva kisétál és közli velünk, hogy csak vicc volt az egész, és semmi baja. Én is szerettem volna, ha ez most megtörténik azonban nem történt. Csak teltek a percek és nem történt semmi.

-           - Anya? – Lucy sírós hangjára kaptam fel a fejem, aki a következő pillanatban Edward karjaiban kötött ki. Görcsösen markolta Edward ingét, miközben megállíthatatlanul szerelmemet szólongatta. Szerettem volna odamenni és megvigasztalni, elhitetni vele, hogy semmi baj és minden rendben lesz, mert Ashley elő fog kerülni éppen és egészségesen. Azonban nem tudtam megtenni. Képtelen voltam megmozdulni.

-           - Szerintem az lenne a legjobb, ha hazamennénk és… - Carlisle be se fejezhette a mondatot, mert kislányom dühösen vágott közbe.

-           - Menjünk haza? Szerinted képes lennék hazamenni és tehetetlenül várni, hogy előkerüljön? Nem! Én tovább fogom keresni, ha kell akkor egyedül! – soha eddig nem tapasztalt elszántság hallatszott Lucy hangjából. Szemeiben szikrák pattogtak és kissé előregörnyedve nézett Carlisle-ra.

-           - Lucy… - próbált Edward hatni Lucy-ra, ám ő egy dühös pillantással a torkára forrasztotta a szót.

-           - Én is maradok. Nem adom fel, nem bírnék otthon ülni. Keresem, ha kell akkor holnap, holnapután és azután. – mikor végre megtaláltam a hangom magam is meglepődtem, hogy milyen határozottan cseng. Nem voltam hajlandó csak úgy hazamenni és várni a csodára. Tenni akartam, hogy Ashley előkerüljön. És amíg nem bizonyosodom meg arról, hogy nincs a közelünkben nem fogok nyugton maradni. Minden követ megmozgatok érte.

-           - Én sem hagyom magára, bárhol is legyen. Tudom, hogy ő sem nyugodna, ha rólam vagy bárki másról lenne szó. Maradok! – Emmettől nem is számítottam másra. Ashley-vel egy erős kötelék alakult ki közöttük. Tényleg olyanok voltak, mint az édestestvérek.

-           - Ha Emmett marad én is maradok! – kulcsolta össze az ujjaikat Rose Emmettel. Emmett büszkén nézett feleségére. – Szeretem Ashley-t, és Emmettnek igaza van. Ő sem hagyna minket ott a bajban. – talán most tapasztalom csak meg, hogy mekkora áldás is, hogy ilyen fantasztikus családom van.

-           - Rendben! – sóhajtott Carlisle beleegyezően. – Akkor keressük párokban több kilométeres körzetben. Ha a közelben van megtaláljuk, de nem árt óvatosnak lenni. Lassan hajnalodik. Reggelre mindenki legyen a régi házunkban. Ott találkozunk. – Carlisle szavait mindenki részéről csak egy bólintás követte. 

Miután megbeszéltük, hogy ki merre megy mindenki útnak indult. Lányomat soha eddig nem láttam még ilyen elszántnak mint most. Megállíthatatlannak tűnt, és ismertem már annyira, hogy tudjam, hogyha az anyjáról volt szó akkor az is volt. Nem számított, hogy a nap első sugarai már elérték az égboltot én ugyanúgy kerestem tovább. Nem tudtam feladni. Túl könnyű lett volna beletörődni, és nem is akartam. Valahol legbelül éreztem, hogy jól van. Jól kellett lennie. Nála erősebb nővel még nem találkoztam, és ki árthatna neki? Hiszen a legjobbak képezték ki, és olyan sötét oldala van amiről még én sem tudok. Számára nincs ellenfél. Akkor mégis mi történt? Merre vagy Kicsim? 

Tehetetlenül és dühösen indultam haza. Úgy éreztem az idő egyre jobban sürget mi pedig kezdtünk kifogyni az időből. Mivel már hajnal volt abba kellett hagyni a keresést. A régi házunk felé indultam. Meg sem lepődtem mikor a többieket már ott találtam. Alice suhant mellém, és miközben a karjaival átölelte a vállam befelé támogatott a házba. Próbáltam megnyugodni és ésszerűen gondolkozni. Szükség lesz a hidegvérünkre. Bár ekkora aggodalommal, ami bennem van és a család többi tagjába nehéz lesz. 

-           - Értesítettük Nessie-t, hátha Ashley esetleg ott volt vagy láttak valamit, de semmi. Viszont azt elértük, hogy Nessie idejöjjön. Jobban aggódik mint mi együttvéve. Elsírta magát, mikor elmondtuk, hogy semmi hír róla és egyszerűen eltűnt. – Edward hangja halk volt. El tudtam képzelni, hogy Nessie mennyire aggódik. Csaknem annyira szereti Ashley-t, mint Lucy. – Nem bírtuk meggyőzni. A legközelebbi géppel jönnek. – én csak bólintottam, többre nem volt erőm. Lucy Edward mellkasába temette az arcát.

-           - Ki tehette? – kérdezte Esme majd néhány perccel később egy másik kérdést tett fel, ami teljesen más irányba tereli az eseményeket – Egyáltalán lehet felelőst keresni?

-           - Mindannyian tudjuk mi volt Ashley véleménye, ha jobban figyelünk és hallgatunk rá talán elkerülhetjük ezt. – Emmett hangja megtört volt és fájdalmas. Rossz volt így ránézni.

-           - Szerintetek lehet köze ennek ahhoz, amit gyanított? Aki megtámadta Lucy-t összeköttetésben állhat ezzel a dologgal? – kérdezte Alice miközben szemöldökét ráncolta. Látomást várt, vagy legalább egy képfoszlányt.

-           - Ki más tehette volna? Ashley nem ártott senkinek és már évek óta velünk élt. És ha valami veszély fenyegette volna arról a Volturi már értesítette volna. – Rose hangja sem volt bizakodóbb mint a többieké.

-           - A Volturi… Aro hátha tud valami. Felhívom! – Carlisle el is suhant és néhány pillanattal később a kezében egy telefonnal jött vissza. Rögtön tárcsázott és kihangosította a telefont. A remény szikrái kezdek kibontakozni bennem. Remélem, hogy jól van és ők többet tudnak mondani nekünk.

-           - Igen? – szólt bele egy mély hang, ami most valahogy még különösebben csengett.

-           - Aro. – Carlisle is a homlokát ráncolta. Ekkor ez mégsem megszokott Arotól. A remény hirtelen tovaszállt és csak az aggodalom maradt meg.

-           - Carlisle? Mi történt? Ashley már elindult? – kérdéseit követően döbbenet futott végig a családon. Elindult? Hová? Mikor beszélt Ashley Aroval? Aztán beugrott, amit Alice az erdőben mondott.  Ashley őt hívta mielőtt eltűnt. Erősen markoltam meg a magam mellett lévő egyik régi bútordarabot. Lucy lépett mellém és ölelte át a derekam. Először nem reagáltam, de ahogy Lucy illata bekúszott az orromba ösztönösen karoltam át.

-           - Ashley eltűnt. Nem találjuk sehol. Alice-nek volt egy látomása amiben eltűnik a szeme elől, most pedig már egyáltalán nem látja a jövőjét. – Carlisle tartott egy kis szünetet – Te beszéltél vele? Mikor? – érdeklődve hajoltam előre és vártam a választ. Bármi legyen is tudni akartam.

-           - Már több órája. Azóta ide kellett volna érnie. Remélem nem történt tragédia. – Aro az utolsó mondatot valószínűleg csak magának mormolta azonban az egész család hallotta. Most már tudni akartam mi történt. Az idegesség és aggodalom olyan szinten ütött meg a többiek felől, hogy egy pillanatra le kellett hunynom a szemem. Merre vagy szerelmem?

-           - Mi történt? – préseltem a mondatot a fogaimon keresztül. Lucy közelebb bújt hozzám én pedig mint egy utolsó mentőöv kapaszkodtam belé. Aro sóhajtott és belekezdett.

-           - Kiderítettük, hogy már több éve merényletet terveznek Ashley ellen. Mostanában készültek rá lecsapni. Valaki az életét akarja. – Aro hangja fenyegetően hatott még telefonon keresztül is. A háttérben valami megreccsent így gyanítottam, hogy az egyik bútordarab bánta Aro idegességét. Azonban az, amit mondott ledöbbentett. Ashley veszélyben volt és mi még csak nem is tudtunk róla. Nekem kellett volna megvédenem, és nem voltam itt. És most ki tudja hol van és jól van-e egyáltalán. Megráztam a fejem, hogy kiűzzem ezeket a gondolatokat belőle. Meg akartam keresni. Bármi áron. – Oda megyünk! Azonnal! – Aro megszakította a vonalat Carlisle-nak még reagálni sem volt ideje. Ha eddig aggódtam akkor most egyenesen rettegtem. Már nem tudtam ésszerűen gondolkozni. Az érzések hulláma szépen magam alá temetett. Hallottam, hogy a többiek beszélgetni kezdenek, de én már nem érzékeltem őket. Csak a feleségemet akartam. Az én bűbájos feleségem. Szerettem volna a karomban tartani, beszívni az illatát, megcsókolni és tudni, hogy jól van. De meg fogom találni. Ha kell az egész örökkévalóságon át keresem, mert nem élhetek nélküle.