62. Fejezet - Várakozás

Sziasztok!
Nos itt az év utolsó bejegyzése. Remek év van mögöttem, és bár voltak mély pontok mégis élményekben gazdag évem volt. Kívánok nektek sikeres, élményekben gazdag Boldog Új Évet! :) Jó olvasást! :) 
Puszi, Trixi

(Jasper szemszög)

Az ablakon lepergő esőcseppek játékát figyeltem. Odakint erősen süvített a szél, ami erősen szaggatta a fák ágait. Odakint már sötét volt, az éjszaka csendjét a szüntelen villámlás hangja törte csak meg. Tekintetem üvegesen meredt a távolba, miközben gondolatban teljesen máshol jártam. Merev testtartással ültem a kanapén a nappaliban a családom körében. Azonban most is mint minden más nap csend vett minket körbe. A tv ki volt kapcsolva, Emmett nem mondott vicceket, mi pedig nem ültünk össze beszélgetni vagy szórakozni. Mindenki csak ült és mélyen a gondolataiba feledkezett. 

A fák ágairól szüntelenül hullottak lefelé a falevelek így befedve a talajt. Ősz lévén ez nem volt meglepő. Ajkaimat egy sóhaj hagyta el. Már négy hónap telt el azóta, hogy szerelmem eltűnt. Vagyis… a jövő héten lesz négy hónapja. Négy kegyetlen várakozással teli hónap. Aroval folyamatosan tartottuk a kapcsolatot. Rengeteg helyet bejártak, mindenhol keresték, voltak nyomok, ám nem bukkantak szerelmem nyomára. Mi is kerestük, egész Londont bejártuk utána. Forksot és környékét is felkutatták a farkasok ám semmi. És ez idegőrlő volt. 

Lucy és Nessie jobban aggódtak érte mint valaha, és már Lucy is belátta, hogy valami rettenetes dolog történt. Esténként mikor egyedül voltam a szobánkban elmémet szörnyűbbnél szörnyűbb képek lepték el, és arra gondoltam, hogy vajon mit csinálhatnak vele. Belegondolni is szörnyű volt, hogy szenved és én nem teszek érte semmit. Mert bár kerestük őt mégis tehetetlennek éreztem magam. Az egész világot fel kellett volna forgatnom érte, és ha a Volturi nem tiltotta volna meg akkor meg is tettem volna. 

Gépies mozdulatokkal álltam fel és kezdtem sétálni a szobánk felé. Mozdulataim lomhák voltak, miközben a lépcsőn felfelé haladtam. Elmém kiürült és még ha akartam volna sem tudtam semmi értelmesre gondolni. Az aggódás, félelem, rettegés szép lassan felemésztett. Talán csak most kezdem átérezni kedvesem helyzetét. Mikor bevonultam katonának ő minden nap aggódhatott értem. Minden áldott nap kegyetlen várakozással és reménykeséssel telhettek el. Retteghetett ha levelet kapott, benne volt a félelem, hogy talán gyászjelentést kap. Reménykedve nézhette az utcákat, akárhány lovas kocsi hajtott el, mert bízott benne, hogy talán én jöttem vissza hozzá. 

Kezeim a kilincsre kulcsolódtak, majd lenyomtam azt, és belépve az ismerős szobába ismét elkapott az a nyomasztó érzés. A mellkasom fájón lüktetett, a szívem helyén hiába vártam, azt a bizsergő érzést, hátha megpillantom szerelmem, most is csalódnom kellett. Becsuktam magam mögött az ajtót és beljebb léptem a szobába. Megannyi emléket idézett fel bennem, ez a szoba. Akárhová néztem ő jutott eszembe. Az ágyra, ahogy szemei pajkosan csillannak fel, kis kezével felém nyújtózkodva, másikkal a selyemágyneműt tartva maga előtt, fekete tincsei, ahogy arcába hullnak, és csábos ajkait egy mosolyra húzza. A gondolatra is felnyögtem, majd az ágyhoz sétálva lerogytam rá és a kezeimbe temettem az arcom. 

Kegyetlen fájdalom volt, ami átjárt. Csak annyit akartam tudni, hogy jól van, épségben van valahol. Abba bele sem gondoltam, hogy ő vajon, hogy éli túl a napokat. Ilyenkor folyamatosan Alice szavai csengtek a fejemben. Csak miattad élte túl, Jasper! Ha arra gondolok, hogy vár rám, arra, hogy kiszabadítsam úgy éreztem mintha valaki fojtogatna. Kiszorítva minden levegőt belőlem. Mert nem tudtam neki segíteni, és ez lassan megölt engem. Minden nap valami jelért könyörögtem. Egy apró nyomért, amin elindulhatunk. 

Felálltam és a gardróbhoz sétáltam. Belépve a hatalmas helységbe ismét elöntöttek az emlékek. Ahogy Ashley nevetve fut előlem, én pedig karjaimba kapva felkapom és megforgatom, majd egy édes csókban forrunk össze. Némán sétáltam a ruhák között. Ahogy mély levegőt vettem, szerelmem összekeverhetetlen illatát éreztem keringeni a szobában. A ruhák mellett elhaladva kezemmel végigsimítottam a finom anyagú ruhákon. A ruhákat megpillantva újabb és újabb emlékek peregtek le a szemem előtt. Nem lehet, hogy ennyi járt nekünk, az lehetetlen. 

Carlisle irodájában megcsörrent a telefon én pedig reménykedve kaptam fel a fejem. Kifelé lépdeltem a gardróbból majd egy utolsó pillantás után a szobát is elhagytam. A lépcső felé haladtam és kissé sietős léptekkel értem el végül a nappalit. A többiek is felkapták a fejüket és Carlisle után néztek. Carlisle felvette és Aroval kezdett beszélni. Ám nem tudtam figyelni, mert Alice megakadályozott benne. 

Alice vett egy éles levegőt, és a tekintete a következő pillanatban már üres volt. Elé suhantam és várakozóan néztem rá. Hetek óta ez az első látomása. Bátyám folyamatosan beszélt hozzá és szólítgatta. Alice azonban nem reagált. Ajkai megremegtek, kezeivel görcsösen markolta testvérem ingét mikor véget ért a látomása. Szemeit az enyémbe fúrta és különösen csillogó tekintettel nézett rám. Ott volt a boldogság, de a szenvedés és a fájdalom is. Tudtam, hogy Ashley-ről látott valamit. Közelebb léptem hozzá, ám mielőtt bármit is kérdezhettem volna Carlisle jött vissza. 

-           - Mit mondott Aro? – kérdezte Alice és tekintetét Carlisle-ra kapta. Sejtettem, hogy ő már előre látott mindent.

-           - Láttad? – kérdezte Carlisle tőle szokatlanul halkan és bizonytalanul. Alice csak bólintott egy aprót. Kezdtem ideges lenni, lehunytam a szemem, kezeim ökölbe szorultak. Éreztem Emmett kezét a vállamon, amit megszorítja azt.

-           - Mégis mit? – kérdezte meg végül Emmett és idegesen tekintett körbe a családon.

-           - Aro felhívott és állítása szerint már úton vannak ide. Ugyanis… végre nyomra bukkantak. Tudják merre van Ashley. – nézett rám Carlisle engem pedig eddig soha nem érzett boldogság járt át. Végre volt egy apró reménysugár. Meg fogjuk találni, és újra velünk lesz.

-           - Ezt láttad? – kérdezte Rose Alice-t, aki megrázta a fejét. Meglepetten néztem rá. Talán látta Ashley-t?

-           - Nem. – suttogta – Láttam, amint egy ismeretlen rét felé haladunk. A Volturi is velünk volt. Az erdő sűrűjéből pedig előléptek azok, akik elrabolták Ashley-t. De nem csak néhány vámpír… egy egész hadsereg. Még a Victoria által létrehozott sereg sem volt ekkora. – kétségbeesett tekintetét az enyémbe fúrta. Félt, sőt egyenesen rettegett.

-           - De hát a Volturi is velünk lesz. – nézett rá Emmett értetlenül. Alice félelme mindenki számára nyilvánvaló volt. Alice megrázta a fejét s lehunyta a szemeit. Közelebb léptem hozzá, majd leültem mellé és kezembe fogtam apró kézfejét. Alice rám nézett. Megdöbbentő volt amit a tekintetében láttam. Alice szinte már sírt.

-           - Mit láttál? – kérdeztem tőle és próbáltam megnyugtatni. Alice hangja elcsuklott mikor beszélni próbált, így magamhoz öleltem. Megvártam míg megnyugszik, nyugtatóan simogattam a hátát, és a fülébe suttogtam.

-           - Valaki… valaki meg fog halni. – bújt ki az ölelésemből és nézett rám. A nappaliban szinte megfagyott a légkör. A csendet egyedül Nessie és Jacob szívdobbanásai törték meg. Nessie szaggatottan kezdte venni a levegőt és kezét szája elé kapta. Lemerevedve ültem a kanapén. Eddig bele se gondoltam, hogy a családomnak baja is eshet, az pedig, hogy elveszítsünk egy családtagot szinte elképzelhetetlen volt. A tüdőmből kiszorult minden levegő, ami megakadályozott abban, hogy bármit is mondjak. Gondolatban többször is leforgattam, hogy megtiltom a családomnak, hogy velem jöjjenek ám a szavak nem jöttek ki a torkomon.

-           - Ezt felejtsd el, Jasper! – szólalt meg Edward én pedig csak a tekintetemmel néztem rá, a testem még mindig merev volt.

-           - Nem fogom kockára tenni az életeteket! – hangom halkan ám annál elszántabban csengett. Mindenki ránk nézett, miután nekik is leesett, hogy miről is van szó.

-           - Apa ezt nem mondhatod komolyan. Anyáról van szó. Megyek! – Lucy felpattant Edward mellől és úgy nézett rám. Tekintetében egy egész vihart láttam. Egy pillanatra elképzeltem, ahogy Lucy élettelenül fekszik egy réten, megcsonkított testtel. Edward felmorgott én pedig lesütöttem a tekintetem. Nem akartam elveszíteni őket, és tudtam, hogy Ashley sem bocsátaná meg magának, ha bárkinek baja esne miatta.

-           - Erről nem nyitunk vitát, Jasper! Vagy megy az egész család vagy senki. Mindig melletted fogunk állni, és most egy családtagunkról van szó. Ha bajban van segíteni fogunk neki. Bárki másért megtennénk, és azt hiszem ez a mi döntésünk, hogy vállaljuk-e a kockázatot. – Carlisle körbepillantott a szobában és mindenkitől egyetértő bólintást kapott válaszul.

-           - Mikor indulunk? – kérdezte Lucy és Alice-re nézett. Alice megfogta a kezem és megszorította azt. Szükségem volt rá, a bátorítására.

-           - Amint a Volturi ideér. – válaszolta Alice automatikusan. Megszorította a kezem innen tudtam, hogy beszélni akar velem. Lehetőleg egyedül. Vontatottan álltam fel és indultam el kifelé. Kitártam a bejárati ajtót és kiléptem rajta. Alice követett, némán lépkedett mögöttem. Egyre mélyebbre hatoltunk az erdőben, mikor Alice váratlanul megfogta a kezem és szembefordított magával. Szemei az arcomon cikáztak. Láttam az arcán a tehetetlenséget és keserűséget.

-           - Jaj, Jasper! – zokogott fel és rám borult. Meglepetten fontam köré a karjaimat és húztam magamhoz. Egyik kezem a tarkójára vezettem a másikkal a derekát öleltem át. Csitítani próbáltam, ám Alice szüntelenül zokogott. Tudtam, hogy van valami amit nem mondott még el. Csak remélem, hogy nem az amire gondolok.

-           - Ugye nem Ashley? – kérdeztem és éreztem, hogy jeges félelem árad szét bennem. Az nem lehet, hogy neki baja essen. Alice eltávolodott tőlem, bár kezeit még mindig mellkasomon tartotta. Felnézett rám és megrázta a fejét. Szemöldök ráncolva néztem rá.

-           - Én… láttam a családot a nappaliban néhány nappal később. Bár nagyon homályosan. Csak foltokat láttam, azt azonban tisztán ki tudtam venni, hogy te nem vagy közöttünk. Te nem vagy ott Jasper. – csuklott el a hangja. Hirtelen nem is tudom mit éreztem. Megkönnyebbültem, hogy kedvesemnek és családomnak nem esik bántódása. Boldog voltam, mert ezek szerint Ashley jól lesz, ahogy a többiek is. Azonban szomorúság és kétségbeesés is eluralkodott rajtam. Nem akartam még szerelmemtől megválni, ám ha már a helyzet ilyen komoly volt, akkor inkább én mint ő. Átöleltem Alice-t, nem mondtam semmit csak szorosan magamhoz vontam. Így már sokkal nagyobb biztonságérzettel engedem oda a családom, ám azt is tudtam, hogy ez még változhat. Hiszen elég egy döntés, egy rossz lépés a jövő máris kicsúszik a kezeink közül.

-           - Ne aggódj, Alice! Nem lesz semmi baj! – suttogtam ő pedig felháborodottan nézett rám.

-           - Nem lesz semmi baj? Hogy mondhatod ezt? – csattant fel dühösen, majd tekintetem látva szomorúság tört utat magának Alice szemeiben – Nem akarlak elveszíteni. És Ashley… bele fog rokkanni. – suttogta én pedig sóhajtottam.

-           - Ha már így alakult akkor tudd, hogy én örülök neki. – Alice felhorkant – Talán jobban örülnél, ha Lucy vagy Nessie lenne az? – kérdeztem tőle, Alice pedig elhallgatott. Fájdalmasan tekintett rám.

-           - Jasper… - nyöszörögte én pedig megráztam a fejem. Alice görcsösen markolta az ingem és a vállamba fúrta a fejét. Sajnáltam őt. De ki tudja mit hoz a jövő? Az is lehet, hogy éppen akkor nem voltam velük, bár erre az esély minimális. Átkaroltam őt. Talán ez volt az utolsó meghitt pillanatunk. Némán ácsorogtunk egymást átkarolva az erdő közepén. Nem tudom meddig állhattunk ott, talán csak percek esetleg órák voltak. Alice végül elengedett és intett, hogy menjünk vissza. Szótlanul sétáltunk egymás mellett, Alice megragadta a kezem és összekulcsolta ujjainkat. Nem akartam arra gondolni, hogy mi fog történni, csupán az lebegett a szemem előtt, hogy nemsokára újra láthatom szerelmem és a karjaim közt tarthatom. 

A nappaliban immár mindenki készülődött. Carlisle és Edward egyeztettek, hogy miképp tudhatnák Lucy-t és Nessie-t a legnagyobb biztonságban. Jacob Nessie-ben tartotta a lelket, míg Lucy a lányokkal kezdett halk beszélgetésbe. Halványan elmosolyodtam. A családon hetek óta most először látszott a lelkesedés és az élet. Kislányomhoz sétáltam. Mögé ültem, Lucy pedig halvány mosollyal nézett rám. Hátát a mellkasomnak támasztotta én pedig átkaroltam. Fejem a tincsei közé fúrtam és belélegeztem az illatát. 

Az órák nagyon nehezen teltek. Míg vártuk, hogy a Volturi ideérjen mindenki különbözőféleképpen próbálta elütni az időt. Emmett a tv elé telepedett, ám hamar megunta és inkább becsatlakozott a Carlisle, Edward pároshoz akik még mindig tökéletesíteni próbálták az ütközetet. Mert mindenki biztos volt benne, hogy nem fogjuk megúszni csata nélkül. A lányok beszélgettek és egymást nyugtatták. Lucy bízott benne, hogy Ashley-t éppen kapjuk vissza és minden baj nélkül megússzuk ezt az egészet. Alice ilyenkor jelentőségteljesen rám nézett, azonban én nem foglalkoztam vele. 

Néha óra elteltével azonban végre megérkezett a Volturi. Ám mindenki meglepetésére nem egyedül jöttek, sőt sokkal többen voltak, mint pár hónapja. A három vezető mellett a szokásos gárda helyezkedett el. Mögöttük pedig legalább harminc vámpír sorakozott fel. Meglepődtem, hogy Aro ennyi vámpírt képes volt mozgósítani. Nyílván ő is tudta, hogy ez most nem játék. Aro levette a csuklyát a fejéről. Vérvörös tekintetében eddig soha nem látott elszántságot láttam. Érzései alapján bizakodó volt és biztos volt a sikerben. 

Éreztem, hogy Edward megfeszül és ideges. Nem akarta Nessie-t ezeknek a vámpíroknak a közelében tudni. Pedig Aro biztosított minket, hogy ők csakis biztosítéknak vannak itt. Ha kell akkor az életüket adják majd a harcmezőn. Most is meglepősséggel vegyes undorral néztem, ahogy Aro a katonáival bánik. Természetesen örültem, hogy mindent megtesz, hogy Ashley-t épségben kiszabadítsuk, de az, hogy így bánt velük egy keserű emléket idézett elő. Csak szerelmemet akartam látni, és végre biztonságban tudni. 

Minél hamarabb indulni akartam épp ezért rögtön útnak is indultunk. Aro szerint Ashley a hegyek felé van. Pontosabban egészen odáig el kell mennünk és a hegyek alatti tisztáson fognak ránk várni. Ezt Alice is megerősítette, így soha eddig nem érzett erővel és elszántsággal futottam a hegyek felé. Mi futottunk elől, Alice vezetett minket. A Volturi és a katonák hátul maradtak. Éreztem, ahogy a szél az arcomba vág, hallottam a távolban az állatok mancsainak dobogását. Próbáltam lehunyni a szemem és koncentrálni. Szükségem lesz rá, azonban semmi nem volt képes lenyugtatni. Addig amíg nem láttam Ashley-t addig nem. 

Néhány óra alatt meg is érkeztünk. A nap már lemenőben volt, ami szép lassan tűnt el a hegyek mögött. Egy eléggé fás területen voltunk én nem mondtam volna rétnek. Ha itt csatára kerül sor annak az erdő látja kárát. Alice megállt középen és lehunyta a szemét. Mellé és testvérem mellé léptem. Kérdőn néztem Alice-re, aki szomorú szemekkel nézett rám, de bólintott jelezve, hogy megérkeztünk. 

-           - És most? – kérdezte Emmett és körbe pillantott.

-           - Várunk! – jelentette ki Aro egyszerűen majd intett a Volturisoknak, hogy álljanak odébb. Egymás mögé sorakoztak fel, mint egy jól megerősített fal. Ez a mondat nem tetszett nekem. Vártam már eleget. Négy hónap tétlenség és aggódás. 

Azonban tényleg nem tehettünk mást mint várni. A Volturi katonákra néztem, akik meg sem szólaltak. Mint a kőszobrok álltak mellettünk és vártak Aro parancsára. Családom idegesen toporgott egyhelyben. Alice érzései az őrület szélére sodortak, így mellé léptem és vállát megragadva kényszerítettem, hogy a szemembe nézzen. Tekintetemmel könyörögtem, hogy hagyja végre abba, és ha tényleg itt az ideje akkor engedjen el. Egy pillanatra Jonathanra néztem. Alice megértette, tudta, hogy nélkülem is boldog lesz. Koncentrálnunk kellett, nem engedhettünk meg magunknak egy kis botlást sem. 

Edward hökkent lélegzetvételét hallottam. Elengedtem Alice-t és testvéremre néztem. Edward megrázta a fejét és szorosan húzta magához Lucy-t. Én csak elnézően elmosolyodtam. Lucy kérdőn nézett Edwardra majd rám. Mellé léptem és kisimítottam egy tincset a szeméből. Hálás voltam amiért megadatott a lehetőség, hogy Lucy által megismerjem az apaság okozta örömöket. Egyik kezem az arcára vezettem és egy csókot hintettem a homlokára. A szél feltámadt és éreztem, hogy idegen vámpírok illatát hozza felénk. 

Tekintetem azonnal a távolba szegeztem. Alice-nek igaza volt, rengeteg vámpír futott felénk. A családunk megállt a Volturi mellett és mindenki megfeszült izmokkal várta az érkezőket. Szemeim összeszűkültek, kezeim pedig ökölbe szorultak. Beleszagoltam a levegőbe remélve, hogy megérzem szerelmem illatát. Azonban nem éreztem. Helyette egy hasonló ám sokkal gyengébb illatot éreztem. Azonban volt egy másik. Egy másik de túlontúl ismerős illat. Ezer közül is felismertem volna. Torkomból automatikusan egy morgás tört elő. Lehetetlen… nem tehette. Lehunytam a szemem és azon erőlködtem, hogy elmém ne lepje el a vörös köd. Darabokra fogom tépni, ha akár egy ujjal is hozzáért Ashley-hez.

61. Fejezet - Tehetetlenség

Sziasztok!
Először is, ezzel a fejezettel ajándékozlak meg titeket így Karácsony alkalmából. Ezúton szeretnék mindenkinek Boldog Karácsonyt Kívánni! :) Ajándékokban gazdag áldott ünnepet kívánok mindenkinek. Remélem megajándékoztok engem néhány kommenttel, valamint arra is kíváncsi vagyok, hogy mit gondoltok erről az egész helyzetről. A fejezet nem pont boldog, sőt épp ellenkezőleg. Jó olvasást. 
Puszi, Trixi

Kegyetlen órákon volt túl az egész család. Mióta megtörtént az a telefonbeszélgetés már újabb fél nap telt el. Fél nap semmittevéssel és várakozással. Azonban semmi nem történt, Ashley-ről semmi hírünk nem volt. Nem tudtuk hol van, kikkel van és egyáltalán jól van-e. Bár ellenkezőjére még csak gondolni se mertem. Csend volt, mindenki hallgatott és a gondolataiba merült. Ahogy óránként végignéztem a családon újra és újra ugyanazt a képet láttam. Emmett maga elé nézve ült a kanapén. Arca kifejezéstelen volt. Rossz volt így ránézni. Rose próbálta benne és Lucy-ban is tartani a lelket. Kisebb nagyobb sikerrel. Lucy teljesen biztos volt benne, hogy az anyja jól van és elő fog kerülni. Edward őt is Nessie-t is támogatta egyben. Alice fáradhatatlanul kémlelte a jövőt, azonban semmi újjal nem tudott szolgálni. John meglepetés volt számomra, ugyanis elsősorban nem Alice-t bíztatta, hanem engem. Néha az is elég volt, hogy mellettem van, ha pedig szükségem volt rá, akkor bíztató szavakkal látott el. 

Nessie és Jacob néhány órája jöttek meg. Edward ment ki eléjük a reptérre. Most nem volt idő, hogy Lucy hozzászokjon a helyzethez. Egyenesen a mélyvízbe dobtuk, de mindenki megkönnyebbülésére, Lucy nem támadt Nessie-nek. És mivel Jacob folyamatosan vele volt, meg sem kísérelt a közelébe menni. Jacob vérfarkas mivoltának köszönhetően egyenesen taszította magától Lucy-t. Egy kis megkönnyebbüléssel töltött el mindenkit, hogy Lucy és Nessie végre újra együtt van. Lányom önutálata szép lassan köddé vált, ahogy Nessie határozottan beszélt hozzá, hogy nincs oka, hogy haragudjon magára, mert ő sem teszi. Megható lett volna az újra találkozásuk, ha nem ilyen körülmények között történik. Jacob biztosított minket, hogyha Ashley vagy idegen vámpírok lennének Forks területén azonnal szólnak nekünk. Örültem, hogy most is a család segítségére van, bár biztos voltam benne, hogy csak Nessie miatt teszi, de akkor is örültem neki. Minél nagyobb területről tudunk annál jobb. 

Abban viszont nem tudtunk közös nevezőre jutni, hogy kiknek szóljunk még. Én mindenkinek szóltam volna akit csak ismerünk, Carlisle szerint viszont ez nem volt jó ötlet. Állítása szerint olyanok is megtudhatják akiknek nem kéne. Ebben igazat is adtam neki, viszont azt ő sem várhatja el, hogy örökké itt üljek és várjak egy csodára. Ha mi nem teszünk érte, hogy várhatnánk bármit is. Végülis a Deneali családnak szóltunk még, akik támogattak minket bármiben, és mondták, hogy akármikor jönnek, ha szükséges lenne. Hálás voltam ezért nekik. A családunk rengeteg mindent köszönhet nekik. Így ők is nyitva tartják a szemüket, ha bármi szokatlant észlelnek szólnak. 

Az egyetlenek, akik tudták még az a Volturi volt. Aro azt mondta, hogy idejönnek, de még semmi hír nem volt róluk. Carlisle szerint ez csak azért tart el eddig, mert nem hagyhatják Volterrát védtelenül, ezért időbe telik míg mindent elrendeznek. Ők voltak az egyetlenek, akik tudhattak valamit amivel sikerül előrébb jutnunk. Vegyes érzelmekkel vártuk őket. Mindenki tudta, hogy csak ők szolgálhatnak nekünk bármilyen információval. Viszont Lucy és Nessie miatt sem szerettük volna őket vendégül látni. Pedig számítottunk rá, hogy nem egy röplátogatásról lesz szó. Legalábbis Alice szerint maradnak néhány napig. 

Kislányom hangos sóhajára kaptam fel a fejem. Fejem felé fordítottam és gyönyörködtem benne. Szőke haján megcsillant a lemenő nap narancssárgás fénye. Arca halványan sziporkázott, és igaz gyémántként csillogott, attól még fájdalmas grimaszba torzult. Edward átkarolta, de Lucy továbbra is a távolt fürkészte. Remélte, hogy valahol a távolban megpillanthatja Ashley-t. Talán újszülött révén neki voltak a legintenzívebbek az érzései. 

Szemeimet egy pillanatra lehunytam. Túl sok érzelem volt a szobában. Túl sok heves érzelem. Az aggodalom, tehetetlenség, bűntudat, szomorúság vegyes apró boldogsággal keveredtek. Apró kezek érintését éreztem a karomon. Nem kellett kinyitnom a szemeimet, hogy tudjam ki az. Kezem az övébe fektettem és engedtem, hogy kivezessen a házból. Ahogy a hideg kellemes levegő megcsapott máris kicsit engedett a merev testtartásom. Kinyitottam a szemem, ami találkozott Alice különösen csillogó tekintetével. Mindig tudtam olvasni benne, ha szomorú volt vagy letört, ha boldog és lelkes. A tekintetéből mindig olvasni tudtam. Most azonban nem tudtam. Talán az érzelmek sokasága miatt, talán azért, mert ő is változott az évek során. De lényegében ugyanúgy ő maradt a család lelke. Belőle mindig erőt tudtunk meríteni. Azonban most ő is tanácstalan volt és nyugtalan. 

Alice finoman húzni kezdett lefelé, némán lépdeltünk lefelé a lépcsőn. A kissé nyirkos füvön a fák takarása alatt Alice végül megállt. Tudtam, hogy beszélni akar velem. Talán már előbb is meg akarta tenni, csak most talált rá megfelelő alkalmat. Először nem mondott semmit. Mélyen a szemeimbe nézett és tudtam, hogy most felmérni szeretné, hogy milyen állapotban is vagyok. Nyugtalannak és megtörtnek láthatott, mert kezeivel végigsimított az arcomon, majd megállapodtak arcom egyik felén. Tudtam milyen szándék van a mozdulatai mögött, azt szerette volna kifejezni, hogy ő mellettem áll, ahogy mindig is tette, és rá számíthatok. 

Alice végül csilingelő hangon szólalt meg, és határozott magabiztosság csengett a hangjából. Utoljára akkor beszélt így hozzám mikor megígérte, hogy minden rendben lesz, mikor elhozott a Cullen családhoz. 

-           - Megtaláljuk Jasper! Bárhol is legyen most, megtaláljuk. A Volturi segíteni fog, tudod, hogy számukra is milyen fontos Ashley. Nem mondanának le róla egykönnyen. Hamarosan újra velünk lesz. – olyan magabiztos volt és olyan áthatóan nézett a szemeimbe, hogy a remény szépen kezdett úrrá lenni rajtam. Eddig is reménykedtem, és sose fogom feladni. Tudtam, hogy a családommal sikerülni fog.

-           - Tudom. Csak kegyetlen a várakozás. A tehetetlenség, hogy nem tehetek érte semmit. A kétségbeesés, hogy nem tudom, mi van vele. Az is lehet, hogy szenved Alice. – hangom elcsuklott Alice pedig közelebb lépett hozzám. Tekintete elszánt volt, azonban a szomorúságot ő sem tudta elrejteni előlem, bármennyire is próbálta.

-           - Erős nő. Annyi mindenen ment már keresztül. Egy vámpír is képes lett volna belerokkanni abba, amin ő keresztülment. Azonban ő kibírta. És tudod miért? Tudod Jasper? – kérdezte és a tekintete szinte égetett – Miattad. Egész létezésében csak te adtál erőt neki. Mikor azt sem tudta, hogy életben vagy ő akkor is életben maradt, mert tudta, hogy te várod valahol. És megtaláltok egymást. Most pedig tudja, hogy jól vagy és várod őt és keresed. Ezért fog kitartani. Mindent ki fog bírni, csak azért, hogy újra veled legyen. Pusztán a létezésed olyan erővel ruházza fel, amit elképzelni lehetetlen. – hangja nem volt több puszta suttogásnál mégis elérte, hogy reménykedjek, mert igaza volt. Mindenben igazat mondott. Ha Ashley nem adja fel, akkor én sem fogom. Addig keresem, amíg meg nem találom és újra együtt nem leszünk. Tekintetemben hála csillant ő pedig halványan elmosolyodott. Én szüntettem meg a köztünk lévő távolságot, és karjaimmal szorosan átkaroltam. Fejem a vállára fektettem és megmutattam neki, hogy mennyire hálás vagyok, amiért itt van velem és támogat. Alice átölelt és ez volt a legjobb módja, hogy kifejezze most is itt van és itt is lesz. Hálás lehettem, amiért a kapcsolatunk nem romlott meg, hanem átalakult valami mássá, de mégis ugyanolyan erős maradt. Már nem a szerelem volt a mozgatórugója, de mégis tökéletesen megértettük egymást. A tekintete még most is sokkal többet mondott nekem bárminél, és olyan jól ismertem, mint senki mást a családban.
Aztán Alice egyszer csak megmerevedett a karomban. Eltoltam magamtól és kérdőn néztem rá. Láttam, hogy üveges a tekintete és a messzeségbe néz. Megfogtam a vállát és szólongattam, hogy elmondhassa mit látott. Mikor tekintete újra tiszta lett rám nézett.

-           - Mit láttál? – kérdetem tőle csendesen. Alice szólásra nyitotta a száját, majd inkább becsukta. Lehunyta a szemét egy pillanatra majd mikor újra kinyitotta tekintete zavaros volt és kissé ijedt.

-           - A Volturi úton van. Hamarosan itt lesznek. – susogta halkan. Ez vegyes érzésekkel töltött el. Egyrészt örültem, mert megtudhatjuk mi történt Ashley-vel. Másrészt kicsit féltem, mert féltettem a családom, legfőképp a lányom.

-           - Menjünk be! – fogtam meg a karját és a ház felé irányítottam. Alice hangtalanul lépkedett mellettem és láttam rajta, hogy még a látomása hatása alatt áll. Nem akartam faggatni. Úgy éreztem hamarosan úgyis minden kérdésre választ kapunk. Odabent a többiek kérdőn néztek ránk. Edward megfeszült a kanapén  így biztos voltam benne, hogy ő már tudja.

-           - Mikor? – kérdezte a többiek pedig kíváncsian néztek rá, majd újra Alice-re.

-           - Néhány perc. – válaszolta automatikusan. Intettem testvéremnek, aki Alice mellé lépett és finoman a kanapé felé invitálta. Edward eközben felvilágosította a családot, miszerint a Volturi hamarosan megérkezik. Az egész családon izgalom és félelem lett úrrá. Carlisle állt fel először és állt meg a nappali közepén. Gondolom, hogy először köszöntse őket. Esme mellé lépett, de még így is láttam, hogy Carlisle fél testtel Esme előtt helyezkedik el. Edward szorosan húzta magához lányomat, amiért most hálás voltam neki. Jacob Nessie-t karolta át, és az ajtót szuggerálta. A percek nem akartak telni, én pedig úgy éreztem sosem érnek ide. 

Aztán végre az erdő felől hangokat hallottunk. Sokkal több vámpír jött mint amire számítottunk. Az erdőből egyszerre léptek ki a fekete csuklyás alakok. Legelöl talán a három vezető mögöttük pedig szorosan a katonák. Aro lépett előre majd intett, hogy ki jön velük és ki marad odakint. Carlisle előre lépett és kinyitotta az ajtót, amin néhány pillanattal később belépett a fél Volturi gárda. Legelöl Aro és mellette a másik két vezető. Mögöttük Ashley legjobb barátai és feltételeztem, hogy a legfontosabb katonák, vagy személyi testőrök. Aro levette a fejéről a csuklyát. Vörös tekintetét végigjáratta a családon, ami megállapodott rajtam, majd továbbfutatta Carlisle. 

-           - Aro! – lépett előre Carlisle és a kezét nyújtotta, amit Aro habozás nélkül elfogadott. Néhány percig fogadott apánk kezét fogta, majd valószínűleg miután mindent látott, amit kellett elengedte azt. Tekintetét ezúttal rám szegezte. Válaszokat akartam, bármi áron. Tudni akartam mi történt.

-           - Carlisle barátom, azt hiszem túl eshetünk az üdvözlésen. Elvégre sokkal fontosabb dolog miatt vagyunk itt, ami nem tűr halasztást. – Aro hangja céltudatos és erős volt. Volt benne egy parancsoló hangnem. Carlisle meglepett volt, így sejtettem, hogy tényleg komoly dolog történt, ha még Aro is ennyire megváltozott. Carlisle beljebb invitálta őket, és bár nem ültek le, én ugyanúgy kíváncsian vártam, hogy végre belekezdjenek a mesélésbe. Ideges voltam, és az érzelmek kezdtek eluralkodni rajtam.

-           - Amennyit megtudtunk, hogy Ashley nyílván beszélt veled. Mit mondtál neki? Mit derítettek ki? – kérdezte Carlisle ezzel végre elindítva a beszélgetést.

-           - Igen. Mikor beszéltünk akkor figyelmeztettem és szóltam, hogy telefonáljon haza és azonnal jöjjön Volterrába. – Aro hangja feszült volt és gondolkozó.

-           - Nekünk nem telefonált. – osztotta meg vele Carlisle ezt az információt bár magától értetődő volt.

-           - Valószínűleg rögtön a beszélgetés után megtörtént a tragédia. – mormogta és idegesen sóhajtott egyet.

-           - Mégis mi történhetett? Ki kereste őt? Merre lehet? Mit ártott ő bárkinek is? – soroltam a kérdéseimet. Aro rám villantotta a szemeit. Valószínűleg nyugtalannak láthatott, mert egy mély levegővétel után belekezdett.

-           - Ashley-re már évek óta vadásztak. Nem tudjuk, hogy ki és miért akar neki ártani, csupán csak annyit, hogy a halálát akarják. Mostanában terveztek rá lecsapni, és ezek szerint sikerült is nekik. Az egész ügy nagyon zavaros. Akiket találtunk vámpírokat semmilyen információval nem tudtak nekünk szolgálni. Az emlékeik között csak annyi szerepelt, hogy el kell vinniük Ashley-t valahová. Azonban a helyet, ahova vinniük kellett volna már ellenőriztük. A nagyobb körzetét is, de semmi. A nyomok egyszerűen zsákutcába vezetnek. – vártam erre az információra és most, hogy megkaptam nem voltam boldogabb. Lényegében semmit nem tudtunk meg amivel segíthetnénk neki, csak annyit, hogy akárhol is van veszélyben van, és biztos, hogy szenved.

-           - Nem indulhatunk el azon az útvonalon amerre vinni akarták? – kérdezte Emmett és reménykedve nézett fel.

-           - Már elindultunk és így tudtuk meg, hogy e-mögött nem egy személy áll. Akárhol is van, nem mehetünk oda egyedül. Mintha hamis nyomokat hagynának maguk mögött. Akárki is tette régóta tervezte ezt az egészet és minden részletre alaposan figyelt. – ezt a választ nem fogadtam el. Nem lehetett a helyzet ennyire lehetetlen. Kell lenni valami megoldásnak, az mindig van.

-           - Nem lehet hogy… egy olyan személy áll mögötte, akire még csak nem is gondolunk? – kérdezte Edward szemöldök ráncolva. Aro érdeklődve nézett Edwardra.

-           - Mire gondolsz ifjú Edward? – kérdezte tőle, Edward nem akart válaszolni, helyette elengedte Lucy-t, és Aro elé sétálva engedte, hogy Aro a gondolataiban olvasson.

-           - Ez egy meglehetően helytálló állítás. Épp ezért gondoltunk rá mi is. Azonban ellenőriztük. Biztos, hogy nem Isabella áll a dolgok mögött. Ő jelen pillanatban Oroszországban van és élvezi az életet. – Aro hangja gúnyosan csengett. A család felszisszent. Nessie pedig kikerekedett szemekkel nézett apjára.

-           - És Demetri? Ő sem találhatná meg? – kérdeztem miközben az említettre néztem. Ő kicsit szemrehányóan nézett rám.

-           - Ez volt az első, amit próbáltunk. Viszont egyszerűen nem találom. Mintha megszűnt volna a számomra. – homloka ráncokba szaladt és úgy tűnt most is koncentrál. Egyszerűen lehetetlen volt ez az egész. Nem létezhet, hogy nincs valami megoldás. Egy apró nyom, bármi amin elindulhatunk.

-           - És mégis ki tehette? Volt valaki, akinek oka lett volna rá? – kérdezte Carlisle ismét, én pedig érdeklődve kaptam fel a fejem.

-           - A helyzet és a vámpírok, akiket kihallgattunk ez ügyben felnyitották a szemünket. A helyzet kísértetiesen hasonlít egy évekkel ezelőtti eseményre. Egészen pontosan tizenöt évvel ezelőttre. Amikor Ashley-t megtámadták az erdőben akkor is olyan vámpírok támadták meg, akik ismerték a múltját és ezért akarták megölni. Ashley azt mondta olyan mintha a memóriájukat törölték volna. Ezeknél a vámpíroknál is ez volt a helyzet. Ismerték Ashley-t, és tudták, hogy el kell vinniük valakinek, azonban azt, hogy kinek és miért azt nem tudtuk meg. Arra gyanakszunk, hogy az elkövető egészen eddig meghúzta magát, és tervezgetett, most azonban lecsapott. Akkor mikor már nem is számítottunk rá. – ismét csak döbbent csend követette Aro szavait. Magam elé néztem és nem hittem el, hogy ez megtörténik velünk. Ennyi ideig nyugodtan éltünk miért pont most ütközött ez vissza?

-           - Én megmondtam, hogy nem szabadott volna elhagynia Volterrát. – mormogta Caius és vészjósló vörös szemeit végigfutatta a családon.

-           - Te is tudod, hogy nem tarthattuk volna ott örökké. Eljött volna, előbb vagy utóbb. Ez megtörtént volna, akármit tehettünk volna. Most a legtöbb, amit tehetünk, hogy keressük. – nézett rá a másik vezető, aki eddig csendben volt, azt hiszem Marcus.

-           - És akkor most nem teszünk semmit? Csak várjuk, hogy előkerüljön? Vagy, hogy az elkövető jelentkezzen? – kérdezte Rosalie cseppet sem kedvesen.

-           - Mást nem tehetünk. Akármi is legyen az elrablás célja reméljük, hogy hamarosan jelentkeznek, épp ezért sem leszünk sokáig távol Volterrától. – nem kellett sokat várni Rosalie kitört és minden dühét és aggodalmát Aron vezette le.

-           - Várunk? Mégis milyen hozzáállás ez? Az egész világot fel kellene kutatni érte, hiszen ő Volterra negyedik uralkodója nem? Vagy várjuk míg megkapjuk a halálhírét, esetleg amíg elő nem kerül a holtteste és az elrabló a képünkbe nem röhög? – dühöngött, Emmett fogta vissza. Felszisszentem a szavai hallatán. Bármennyire is fájt, és elfogadhatatlan volt ez a lehetőség Rose-nak adtam igazat. Nem adhatjuk fel ilyen könnyen. Tennünk kell valamit, bármit.

-           - Ha a fülükbe jut a hír, hogy keressük és kutatjuk, és érzik, hogy közel járunk hozzájuk, talán többet ártunk vele, mint segítünk. Természetesen keressük, csak nem esztelenül. – Aro hangja egyben volt kioktató és fenyegető is. Emmett is megérezhette ezt, mert maga mögé tolta Rose-t, aki dühösen fújtatott. Túl sok érzelem tolongott a szobában. Lehunytam a szemem, majd felsiettem a szobánkba. Becsuktam magam mögött az ajtót, majd kiléptem az erkélyre. Megmarkoltam a korlátot, miközben élesen szívtam be a levegőt. Nem akartam elfogadni, hogy Ashley veszélyben van és nem tehetek érte semmit. Az nem lehet, hogy nem segíthetek rajta. Hiszen megígértem neki, hogy mindig támogatni és vigyázni fogok rá. Felelősnek éreztem magam a dolgokért. Ha itt maradok és nem engedem el, akkor még mindig velünk lenne, vagy esetleg Volterrában, de mindenképp biztonságban. Hallottam, hogy nyílik majd rögtön csukódik is a szoba ajtaja. Egyenletes halk lépések közeledtek felém, összetéveszthetetlen volt. Kislányom hátulról átkarolta a derekam és fejét a vállamra támasztotta. Elengedtem a korlátot és magamhoz vontam. Szorosan öleltem, miközben mélyen beszívtam megnyugtató illatát.

-           - Megtaláljuk apa. Érzem, hogy minden rendben lesz, és minden ugyanolyan lesz, mint régen. – nézett fel rám karamell színű szemeivel – Anya erős, és mindent kibír.

-           - Tudom, Kicsim. – pusziltam meg a fejét – Csak borzasztó a tudat, hogy esetleg szenved. Elviselhetetlen. – suttogtam, kislányom pedig megremegett a karomban. Ezek után nem mondott semmit, nem tudott mit mondani. Hiszen ki tudja mennyi igazság van a szavaim mögött. Azt viszont tudtam, hogy bárki is tette ezt megfizet érte. Kegyetlenül fogom megtorolni azt, hogy elvették tőlem szerelmemet, ha pedig bántották több darabra tépem és máglyára vetem. 

(Ashley szemszög)

Erősen csapódtam a betonfalnak, majd mint egy rongybaba csúsztam le a földre. Lábaim természetellenes pózban álltak, karjaim erőtlenül hevertek magam mellett. Éreztem, hogy a szám sarkából vér folyik ki, ami lecsöpög a talajra. A fájdalomtól felnyögtem. A fejem sajgott és sejtettem, hogy az ütés következtében enyhe agyrázkódásom lett, már ha ez lehetséges volt. Minden testrészem fájt és lüktetett. A karomon zúzódások és horzsolások éktelenkedtek. Úgy éreztem, mintha a belső szerveim ki akarnának szakadni a helyükről. 

-           - Miért nem működik? – morogta egy ideges női hang, amitől kirázott a hideg. – Változtasd vissza! – parancsolta én pedig remegni kezdtem.

-           - Próbálom, de nem megy, olyan mintha valami megakadályozná. – egy kellemes, de ugyanakkor veszélyes férfihangot hallottam. A nő felmorgott és valószínűleg falhoz vágta a férfit, legalábbis a hangokból ítélve.

-           - Próbálkozz erősebben! – az egész helység beleremegett a nő dühös hangjába.

-           - Hallgasd csak! – kérte a férfi. A következő percen valószínűleg elengedte a férfit a nő, mert az hangosan érkezett a földre. Percek teltek el. Én nem hallottam semmit csak a kegyetlen fájdalmat éreztem. Mintha valaki egy forró vasat égetne a bőrömbe, ami szétroncsolja a csontjaimat és a húsom. A fájdalom átterjedt a mellkasomra és a hasamra. Nyöszörögve helyeztem a kezem az érintett felületre hátha enyhíti a fájdalmam.

-           - Hihetetlen! – csodálkozást hallottam ki a nő hangjából. A cipője hangosan koppant a padlón, ahogy valószínűleg közelebb lépkedett hozzám. Majd lehajolt és a fülemhez hajolt. Én próbáltam minél messzebb kerülni tőle, de a hátam már így is a falnak volt támasztva, így próbáltam belesüllyedni a falba, hátha elnyel és kiszabadulok innen. – Lám, lám, lám. Itt vagy kiszolgáltatottan és teljesen gyengén. Teljes lesz a bosszúm meglátod. Mindketten szenvedni fogtok. – hideg lehelete égette a forró bőrömet. Határozottan fordítottam el a fejem tőle, ő pedig felnevetett. Kinyitottam a szemeimet és láttam, hogy mindketten elhagyni készülnek ezt a helyet. – Szokj hozzá a helyhez édesem! – hallottam még utoljára a hangját, majd a hatalmas acélajtó erősen csukódott be, amibe a falak is beleremegtek. Élesen kezdtem venni a levegőt. A fájdalmaim felerősödtek én pedig erőtlenül hanyatlottam a földre. Kezeim ökölbe szorultak, ajkamba haraptam, hogy ne sikítsak fel hangosan. Az eddigi fájdalom ezerszeresére növekedett én pedig úgy éreztem, hogy ebben a pillanatban meg fogok halni. Sikításom hangosan visszhangzott a barlang falairól, mikor már nem bírtam a rám törő fájdalmat.

60. Fejezet - Kétségbeesés

Sziasztok!
Tudom, hogy később hoztam mint kellett volna, de lebetegedtem és csak most lett vége az iskolai hajtásnak. Most lesz időm, és remélem több fejezettel is megajándékozhatlak titeket. :) Köszönöm a kettő kommentet, amit kaptam. Nos mostantól kezdve csak Jasper szemszög lesz, ugyanis írták, hogy azt szeretnének :) Jó olvasását. 
Puszi, Trixi

(Jasper szemszög)

A fák között haladva fokozatosan mértem fel lányom érzéseit, amik bűntudatról árulkodtak. Ez lehetett az oka, hogy megkérte, hogy jöjjek vele. Az évek folyamán én voltam az egyetlen, aki hatással volt rá és enyhíteni tudta ezt az érzést, ami benne dúlt. Mindenki úgy gondolta, hogy könnyebb lenne neki, ha Nessie mellette lehetne, ám Lucy még nem volt erre felkészülve. Erre a mai repülőút is elég bizonyíték. Sejtettem, hogy ez bántja. A mai eset felszínre hozhatta a múltat, mikor újszülöttként esett Nessie-nek. 

Én és Edward nem vadásztunk, hiszen a repülőút előtt voltunk. Lucy viszont éhesen vetette magát az őz csorda közé, ahol kettőnek is kioltotta az életét. Edward csillogással a tekintetében nézte kislányomat, ami nekem még most is furcsa volt. Tudtam, hogy Lucy a legjobb kezekben van, de az apai érzések ellen én sem tudtam mit tenni. Aztán tekintetem lányomra fordítottam. Ashley tanította mindenre, ami meg is látszott mind a harctechnikájában, mind a vadászati stílusában. Tényleg olyan mintha a mi lányunk lett volna. 

Lucy egy ideig még az áldozatát tartotta a kezei között majd eldobta maga mellől és szembe fordult velünk. Még mindig a földön térdelt, kezével a ruhája szélét gyűrögette és a földet fixírozta. Nem akartam így látni. Annyira fájt, és a régi önmagamra emlékeztetett. Talán csak most fogtam fel, hogy a családom mennyit szenvedhetett, hogy így kellett látniuk annak idején. Ha valaki át tudta érezni a helyzetét, akkor az én voltam. Nem vigasztalni akartam, hanem támaszt nyújtani neki és elmondani, hogy ezzel nincs minden veszve. Hogy nem kell utálnia magát, épp ellenkezőleg. Ez ezzel jár. Meg akartam tanítani neki, hogy hogyan kell elfogadnia önmagát. 

Közelebb léptem hozzá, lányom pedig hirtelen kapta fel a fejét, és nézett rám szőke hajzuhataga mögül. Szemei megbánásról árulkodtak, és eléggé ismertem már, hogy tudjam, hogy így is érez. 

-           - Lucy! – szólítottam meg finoman, de mégis egy enyhe éllel a hangomban. Tudta, hogy ilyenkor nem a harag beszél belőlem, hanem a szigorú apa. Azt akartam, hogy csak rám figyeljen, és türelmesen hallgasson végig, hogy aztán reményeim szerint könnyebben álljon hozzá a dolgokhoz.

-           - Megint elszúrtam ugye? – végre rám nézett. Gyönyörű arca megvonaglott a fájdalomtól, ajkai egy vonallá préselődtek és a szeméből tömérdek fájdalom tükröződött. Elé sétáltam és leguggoltam elé, miközben kezem az álla alá helyeztem, hogy ne nézzen másfelé.

-           - Nem szúrtad el. Akkor lenne okod bűntudatot érezni, ha öltél volna, de te ezt eddig soha, érted soha nem tetted meg. És már nem is fogod. Érzed, hogy mikor kell segítséget kérned. Ma is tökéletesen helytálltál. Az pedig, hogy mi segítünk neked az természetes. Ne érezd emiatt magad gyengébbnek, mert nem vagy az. – lassan beszéltem hozzá, minden mondatot kihangsúlyozva.

-           - Megtehettem volna. – hangja erőtlen volt. Rettentően elveszettnek tűnt.

-           - Én megtettem. – néztem mélyen a szemébe, amik most kicsit kikerekedtek. A háttérben hallottam Edward felszisszenését. – De a családom végig mellettem állt. Túljutottam ezen az időszakon, ahogy te is túl fogsz. Ez nem tart örökké. Én is édesanyád is végig itt leszünk melletted, ahogy eddig is. – Lucy szemében szeretet láttam fellobbanni. Egy ideig még fürkészet a tekintetével, majd átölelt és egy pillanatra a fejét a nyakhajlatomba fúrta, ahogy régen. 

Felálltunk és mindketten az eddig csendben várakozó Edwardra néztünk. Üzentem neki gondolatban, hogy innentől az ő feladata jobb belátásra bírni Lucy-t, ő pedig csak bólintott egy aprót. Kitárta karjait, Lucy pedig beléjük repült. Talán az érzelmek miatt, de elfeledkezve rólam csókolta meg Edwardot, én pedig mosolyogva fordultam el meghagyva nekik a meghitt pillanatot. Aztán lányom felocsúdott a pillanatból és szemlesütve fúrta a fejét Edward mellkasába. Megengedtem, hogy egy apró kuncogás hagyja el az ajkaimat, és láttam, hogy Edward is elmosolyodik, miközben lányom hátát kezdte simogatni. 

Lucy vetett véget ennek, mert szerinte ideje volt indulnunk. Egyet kellett értenem vele, bevallom volt egy nyomasztó érzésem már reggel óta, ami nem hagyott nyugodni, épp ezért szerettem volna Ashley-t magam mellett tudni. Gyorsan futottunk a fák között vissza az ideiglenes házunkhoz. Szerelmem mai különös viselkedése aggodalomra ad okot. Olyan álmodozó volt. A legváratlanabb pillanatokban mereng el, utána pedig mintha mi sem történt volna már együtt mosolyog velünk. Beszéltem erről Edwarddal, de ő sem tudott többet mondani. Szerinte Ashley-t gyötri valami, csak még ő sem jött rá, hogy mi. Az érzelmei sem tiszták. Össze van zavaródva és szorong. Nem tudom mi történik vele, de szerettem volna kideríteni minél előbb. 

Ahogy közeledtünk a házhoz a mellkasomban egy furcsa nyomást kezdtem érezni, ami nem hagyott nyugodni. Automatikusan lassítottunk, ahogy megláttuk a kis házat körvonalazódni előttünk. Azonban most még ez sem tudott megnyugtatni, amin nem segített a csönd, ami a ház körül alakult ki. Ahogy közeledtünk a hangok szépen lassan elhaltak és csak a nyomasztó csend maradt. Beleszagoltam a levegőbe és biztos voltam benne, hogyha most verne a szívem akkor most ezerszer gyorsabb tempóra kapcsolna. Ashley illata nem volt olyan intenzív mint a többieké. Nagyon reméltem, hogy ez nem azért van, amire gondolok. Edwarddal váltottunk egy futópillantást, felőle is nyugtalanságot éreztem. 

Elsőként léptem fel a verandára és nyitottam be a házba. Tekintetemmel az ismerős szempárt kezdtem keresni, ám a nappaliban mindenki ott volt őt kivéve. Az emelet felé pillantottam és felrohantam. Minden szobába benyitottam ám ő sehol sem volt. A szobák még érintetlenek voltak, sehol egy bőrönd vagy táska. A nyomasztó érzés csak fokozódott és most már egyenesen rettegtem. Mi történhetett? Merre van? 

Visszamentem a nappaliba, épp akkor mikor Lucy és Edward belépett a házba. Edward arcát kezdtem tanulmányozni, ami megrándult. Tehát történt valami. A többiek mind rám néztek. Nehéz lett volna abban a pillanatban leírni a szobában kialakult hangulatot. Emmett bűntudatot érzett és hatalmas aggodalmat. Esme aggódott és kétségbe volt esve. Carlisle tehetetlen volt, míg Rose… Rose is aggódott. Alice-ről nem is beszélve. Testvérem pedig látszólag próbálta Alice-t nyugtatni. Kislányom értetlenül nézett körbe, majd tekintete megállapodott Edward arcán. Látszott, hogy válaszokat követel, és most én is azt akartam. 

-           - Mi történt? Hol van? – kérdeztem nyugtalanul. Többen is egymásra néztek én pedig türelmetlenül morrantam fel. Carlisle lépett mellém egyik kezét a vállamra tette és megszorította azt.

-           - Elment. Azt mondta megnézi a régi lakását. – nevelőapánk hangja most is nyugodt volt, bár az idegesség is kicsengett belőle.

-           - Hagytátok elmenni? Most, mikor ki tudja milyen veszély fenyeget minket? – hangom keményebben hangzott, mint szerettem volna, azonban képtelen voltam megnyugodni. Ashley elment az éjszaka közepén. Ilyen zaklatott állapotban, mint amiben ő volt, ennél nagyobb ostobaságot nem is csinálhatott volna.

-           - Ez volt a baj Jasper. Azt hiszem a különös viselkedésének az okai ide vezethetők vissza. – Edwardra néztem, aki Alice-t mustrálta a tekintetével.

-           - Nem érdekel! Meg keresem! – jelentettem ki és már indultam is volna, ha valaki meg nem fogja a vállam.

-           - Veled megyünk! – nézett Emmett komolyan a szemembe, ami szokatlan volt tőle. Az egész család bólogatott én csak bólintottam és kirohantam az ajtón.

Ösztönösen haladtam a fák között a régi otthonunk felé haladva. Az hiszem mondhatjuk azt első otthonunknak. Annyi gyönyörű percet éltünk meg ott. Természetesen hiányzott a hely, de nekem nem ez volt a lényeg, hanem hogy velem legyen. Most sem szerettem volna mást, csak a karjaimban tartani, megcsókolni és tudni, hogy jól van. Legbelül most átkoztam magam. Miért nem tudott egy kicsit várni? Akkor vele mehettem volna, és most nem gyötörne a kétségbeesés. 

Közbe hallottam, hogy a többiek is utolértek azonban ők másik irányból mennek. Ashley akár merre ment megtaláljuk. Esme és Carlisle visszanéznek a régi közös házhoz én pedig egyenesen Ashley házához megyek. Rose és Emmett azt hiszem a rét felé mennek, a többiek pedig bejárják a környéket. Mindenki aggódott érte, hiszen már több órája elment és még csak nem is jelentkezett. Alice szerint még a mobilját sem vette fel, ami már tényleg aggodalomra ad okot. Csak remélni mertem, hogy nem esett baja és épségben megtalálom.

Talán soha nem futottam még olyan gyorsan, mint most. Még akkor sem mikor Nessie megmentéséért küzdöttünk és tudtuk, hogy minden másodperc számít. Mintha nem is talajon futottam volna, hanem szinte szárnyaltam. Valami belső erő hajtott előre, és mintha suttogott volna egy hang a fejemben, hogy ne álljak meg. Nem is tettem egészen addig, míg meg nem láttam az oly szeretett és régen látott házat. Egy pillanatra megtorpantam és elfogott a nosztalgikus érzés. Egy kis boldogságot mégis csak éreztem, hogy újra itt lehetek. Mintha sose mentünk volna el. 

Ashley illata intenzívebb volt és tudtam, hogy nemrég járhatott erre. Azonban a jelenlétét már nem érzékeltem. Elment volna? Lábaim hajtottak előre, én meg mire magamhoz tértem már a nappaliban álltam. Körbe jártam a házat minden szobába benézve. Lucy szobájánál megtorpantam. Az ajtó nyitva volt és Ashley illata talán itt volt a legintenzívebb. Azonban nem itt járt utoljára. Fejem automatikusan fordult balra majd léptem néhány lépést és az ajtót belökve léptem beljebb a régi hálószobánkba. Lucy egyik kispárnája az ágyra volt dobva, az erkélyajtó pedig nyitva. Távozott. Talán túl gyorsan is. 

Kiugrottam az erkélyen, mintegy ösztönös mozdulatsorként és kedvesem illatát követve futottam tovább. Azonban mikor egy női sikoly szelte ketté az erdőt megtorpantam. Ismerős volt, és bárhol bármikor felismertem volna. Alice. Valami történt. Tudtam, hogy a családom a közelben van ezért feléjük vettem az irányt. Egy ismerős kis réten találtam magam azonban ezzel foglalkoztam most a legkevésbé. 

Alice a rét közepén állt szemei üvegesen meredtek a távolba. Családunk gyűrűként fogták körbe és mindenki ijedten nézett rá. Alice elé suhantam és megragadtam a két vállánál. Egyet ráztam rajta, nem törődve John nem tetsző morgásával. Alice tekintete lassan tisztult ki és tekintetét az enyémbe fúrta. Apró fekete tincsei még jobban összekuszálódtak, ahogy megrázta a fejét. Tekintete rémült volt és ez megijesztett. Úgy mint még soha semmi. 

-           - Mit láttál? – kérdeztem tőle talán túl hevesen, mert testvérem mellém lépett és lefejtette a kezem Alice-ről.

-           - Nem lehet. – suttogta Edward megtörten és hitetlenkedve.

-           - Mondjátok már el végre! – morogtam és veszélyesen közel léptem Edwardhoz. Rose mellém suhant és a vállamnál fogva taszítgatott hátrébb.

-           - Ashley… az erdő előtt állt, ahogy az eredeti látomásban is. Azonban itt telefonált és… - Alice hangja elcsuklott, John pedig bíztatóan fogta meg a vállát - … egyszer csak eltűnt. Eltűnt a szemem elől és… már nem látom. Nem látom őt. – Alice szavai apró tűként hatoltak régóta fagyott szívembe. Fájt. Eszeveszettül. Elveszetnek éreztem magam. Tombolni lett volna kedvem, azonban csak lefagyva álltam Alice előtt, aki tehetetlenül nézett rám. Úgy éreztem, mintha az agyam kikapcsolt volna. Kérdések sokasága lepte el az elmém. Azonban én csak arra akartam választ kapni, hogy hol van most. Mégis mi történt? És Alice miért nem látta? Tehetetlennek éreztem magam, és úgy éreztem ez megöl engem.

-           - Kis húgi… - suttogta Emmett és a távolba nézett. Az érzései alapján reménykedett, hogy Ashley mosolyogva kisétál és közli velünk, hogy csak vicc volt az egész, és semmi baja. Én is szerettem volna, ha ez most megtörténik azonban nem történt. Csak teltek a percek és nem történt semmi.

-           - Anya? – Lucy sírós hangjára kaptam fel a fejem, aki a következő pillanatban Edward karjaiban kötött ki. Görcsösen markolta Edward ingét, miközben megállíthatatlanul szerelmemet szólongatta. Szerettem volna odamenni és megvigasztalni, elhitetni vele, hogy semmi baj és minden rendben lesz, mert Ashley elő fog kerülni éppen és egészségesen. Azonban nem tudtam megtenni. Képtelen voltam megmozdulni.

-           - Szerintem az lenne a legjobb, ha hazamennénk és… - Carlisle be se fejezhette a mondatot, mert kislányom dühösen vágott közbe.

-           - Menjünk haza? Szerinted képes lennék hazamenni és tehetetlenül várni, hogy előkerüljön? Nem! Én tovább fogom keresni, ha kell akkor egyedül! – soha eddig nem tapasztalt elszántság hallatszott Lucy hangjából. Szemeiben szikrák pattogtak és kissé előregörnyedve nézett Carlisle-ra.

-           - Lucy… - próbált Edward hatni Lucy-ra, ám ő egy dühös pillantással a torkára forrasztotta a szót.

-           - Én is maradok. Nem adom fel, nem bírnék otthon ülni. Keresem, ha kell akkor holnap, holnapután és azután. – mikor végre megtaláltam a hangom magam is meglepődtem, hogy milyen határozottan cseng. Nem voltam hajlandó csak úgy hazamenni és várni a csodára. Tenni akartam, hogy Ashley előkerüljön. És amíg nem bizonyosodom meg arról, hogy nincs a közelünkben nem fogok nyugton maradni. Minden követ megmozgatok érte.

-           - Én sem hagyom magára, bárhol is legyen. Tudom, hogy ő sem nyugodna, ha rólam vagy bárki másról lenne szó. Maradok! – Emmettől nem is számítottam másra. Ashley-vel egy erős kötelék alakult ki közöttük. Tényleg olyanok voltak, mint az édestestvérek.

-           - Ha Emmett marad én is maradok! – kulcsolta össze az ujjaikat Rose Emmettel. Emmett büszkén nézett feleségére. – Szeretem Ashley-t, és Emmettnek igaza van. Ő sem hagyna minket ott a bajban. – talán most tapasztalom csak meg, hogy mekkora áldás is, hogy ilyen fantasztikus családom van.

-           - Rendben! – sóhajtott Carlisle beleegyezően. – Akkor keressük párokban több kilométeres körzetben. Ha a közelben van megtaláljuk, de nem árt óvatosnak lenni. Lassan hajnalodik. Reggelre mindenki legyen a régi házunkban. Ott találkozunk. – Carlisle szavait mindenki részéről csak egy bólintás követte. 

Miután megbeszéltük, hogy ki merre megy mindenki útnak indult. Lányomat soha eddig nem láttam még ilyen elszántnak mint most. Megállíthatatlannak tűnt, és ismertem már annyira, hogy tudjam, hogyha az anyjáról volt szó akkor az is volt. Nem számított, hogy a nap első sugarai már elérték az égboltot én ugyanúgy kerestem tovább. Nem tudtam feladni. Túl könnyű lett volna beletörődni, és nem is akartam. Valahol legbelül éreztem, hogy jól van. Jól kellett lennie. Nála erősebb nővel még nem találkoztam, és ki árthatna neki? Hiszen a legjobbak képezték ki, és olyan sötét oldala van amiről még én sem tudok. Számára nincs ellenfél. Akkor mégis mi történt? Merre vagy Kicsim? 

Tehetetlenül és dühösen indultam haza. Úgy éreztem az idő egyre jobban sürget mi pedig kezdtünk kifogyni az időből. Mivel már hajnal volt abba kellett hagyni a keresést. A régi házunk felé indultam. Meg sem lepődtem mikor a többieket már ott találtam. Alice suhant mellém, és miközben a karjaival átölelte a vállam befelé támogatott a házba. Próbáltam megnyugodni és ésszerűen gondolkozni. Szükség lesz a hidegvérünkre. Bár ekkora aggodalommal, ami bennem van és a család többi tagjába nehéz lesz. 

-           - Értesítettük Nessie-t, hátha Ashley esetleg ott volt vagy láttak valamit, de semmi. Viszont azt elértük, hogy Nessie idejöjjön. Jobban aggódik mint mi együttvéve. Elsírta magát, mikor elmondtuk, hogy semmi hír róla és egyszerűen eltűnt. – Edward hangja halk volt. El tudtam képzelni, hogy Nessie mennyire aggódik. Csaknem annyira szereti Ashley-t, mint Lucy. – Nem bírtuk meggyőzni. A legközelebbi géppel jönnek. – én csak bólintottam, többre nem volt erőm. Lucy Edward mellkasába temette az arcát.

-           - Ki tehette? – kérdezte Esme majd néhány perccel később egy másik kérdést tett fel, ami teljesen más irányba tereli az eseményeket – Egyáltalán lehet felelőst keresni?

-           - Mindannyian tudjuk mi volt Ashley véleménye, ha jobban figyelünk és hallgatunk rá talán elkerülhetjük ezt. – Emmett hangja megtört volt és fájdalmas. Rossz volt így ránézni.

-           - Szerintetek lehet köze ennek ahhoz, amit gyanított? Aki megtámadta Lucy-t összeköttetésben állhat ezzel a dologgal? – kérdezte Alice miközben szemöldökét ráncolta. Látomást várt, vagy legalább egy képfoszlányt.

-           - Ki más tehette volna? Ashley nem ártott senkinek és már évek óta velünk élt. És ha valami veszély fenyegette volna arról a Volturi már értesítette volna. – Rose hangja sem volt bizakodóbb mint a többieké.

-           - A Volturi… Aro hátha tud valami. Felhívom! – Carlisle el is suhant és néhány pillanattal később a kezében egy telefonnal jött vissza. Rögtön tárcsázott és kihangosította a telefont. A remény szikrái kezdek kibontakozni bennem. Remélem, hogy jól van és ők többet tudnak mondani nekünk.

-           - Igen? – szólt bele egy mély hang, ami most valahogy még különösebben csengett.

-           - Aro. – Carlisle is a homlokát ráncolta. Ekkor ez mégsem megszokott Arotól. A remény hirtelen tovaszállt és csak az aggodalom maradt meg.

-           - Carlisle? Mi történt? Ashley már elindult? – kérdéseit követően döbbenet futott végig a családon. Elindult? Hová? Mikor beszélt Ashley Aroval? Aztán beugrott, amit Alice az erdőben mondott.  Ashley őt hívta mielőtt eltűnt. Erősen markoltam meg a magam mellett lévő egyik régi bútordarabot. Lucy lépett mellém és ölelte át a derekam. Először nem reagáltam, de ahogy Lucy illata bekúszott az orromba ösztönösen karoltam át.

-           - Ashley eltűnt. Nem találjuk sehol. Alice-nek volt egy látomása amiben eltűnik a szeme elől, most pedig már egyáltalán nem látja a jövőjét. – Carlisle tartott egy kis szünetet – Te beszéltél vele? Mikor? – érdeklődve hajoltam előre és vártam a választ. Bármi legyen is tudni akartam.

-           - Már több órája. Azóta ide kellett volna érnie. Remélem nem történt tragédia. – Aro az utolsó mondatot valószínűleg csak magának mormolta azonban az egész család hallotta. Most már tudni akartam mi történt. Az idegesség és aggodalom olyan szinten ütött meg a többiek felől, hogy egy pillanatra le kellett hunynom a szemem. Merre vagy szerelmem?

-           - Mi történt? – préseltem a mondatot a fogaimon keresztül. Lucy közelebb bújt hozzám én pedig mint egy utolsó mentőöv kapaszkodtam belé. Aro sóhajtott és belekezdett.

-           - Kiderítettük, hogy már több éve merényletet terveznek Ashley ellen. Mostanában készültek rá lecsapni. Valaki az életét akarja. – Aro hangja fenyegetően hatott még telefonon keresztül is. A háttérben valami megreccsent így gyanítottam, hogy az egyik bútordarab bánta Aro idegességét. Azonban az, amit mondott ledöbbentett. Ashley veszélyben volt és mi még csak nem is tudtunk róla. Nekem kellett volna megvédenem, és nem voltam itt. És most ki tudja hol van és jól van-e egyáltalán. Megráztam a fejem, hogy kiűzzem ezeket a gondolatokat belőle. Meg akartam keresni. Bármi áron. – Oda megyünk! Azonnal! – Aro megszakította a vonalat Carlisle-nak még reagálni sem volt ideje. Ha eddig aggódtam akkor most egyenesen rettegtem. Már nem tudtam ésszerűen gondolkozni. Az érzések hulláma szépen magam alá temetett. Hallottam, hogy a többiek beszélgetni kezdenek, de én már nem érzékeltem őket. Csak a feleségemet akartam. Az én bűbájos feleségem. Szerettem volna a karomban tartani, beszívni az illatát, megcsókolni és tudni, hogy jól van. De meg fogom találni. Ha kell az egész örökkévalóságon át keresem, mert nem élhetek nélküle.