1. Fejezet - Az estély

/1859 Texas/              

Ashley Henning vagyok, John és Karen Henning egyetlen lánya. A szüleim elég befolyásosak a városban, szóval elég ismert személy vagyok, minden rendezvényen részt vesz a családunk. Nem mondanám, hogy nem örülök, de egy idő után már megunja az ember, legalábbis én így érzem. Az emberek nem ismernek eléggé, mindig is az elismert és befolyásos kislányként bántak velem, és úgy is néznek rám.  De már megszoktam.  Egy gyönyörű nagy házban lakunk, a város nemesebb részén. A házunk kétemeletes, a földszinten van a konyha az étkező, valamint a hatalmas nappali. Az első emeleten van anyuék szobája valamint a vendégszobák. A másodikon jóformán csak én vagyok meg a fürdőszobám. Van egy hatalmas erkély, ami a szobámból nyílik és egyenesen a kertre néz. A szobám ízlésesen van berendezve. A közepén egy hatalmas baldachinos ágy, fehér ágyneműhuzattal, szembe az erkély, arról balra a szekrényem, és jobbra egy kis asztal, az mellett pedig a fésülködő asztal. Sokkal egyszerűbb, mint más nemesi családnál, de én így szeretem.

Kiskoromban mindig is arról álmodoztam, hogy én is megtalálom a szőke hercegemet fehér lovon, lesz egy szép családom, szerető férjem és csodás gyerekeim. De ahogy egyre nagyobb leszek, és apám azt mondja, hogy lassan férjhez kéne adnia, kezdem elveszíteni a reményt, hogy szerelemből házasodjak. Sosem szerettem az érdekházasságokat, én mindig is az igaz szerelem híve voltam. Apám azt mondja, túl sok romantikus verset olvasok, ezért vannak ilyen gondolataim. Anyám erről beszélgetett már velem, és azt mondta, majd megszeretem a férjem, mert vele is ez történt apámmal. Őszintén nem nagyon győzött meg.

Ma is egy estélyre vagyunk hivatalosak, amit a másik, befolyásosabb család ad, apám nagyon jobban van velük. Nekik egy fiuk van, most nem jut eszembe a neve, de tudom, hogy az apja őt is ki akarja házasítani. Csak merem remélni, hogy apám nem tervez semmit az estével kapcsolatban, és semmi váratlan meglepetést nem fog tenni. Nagyon nem örülnék neki.

Hat órakor elkezdtem készülődni. Lefürödtem, majd elkezdtem a hajam megcsinálni, szerettem, ha más csinálja, de most én akartam. Egy részét hátul feltűztem a többi pedig kiengedve maradt. Utána jött a ruhám.  Apa egy új ruhát készítetett nekem, gyönyörű szép. Világoszöld, nem túl csicsás, de mégis elegáns. Mindenki azt mondja, hogy a zöld jól áll nekem. Nem tudom, hogy ez mennyire igaz, de az biztos, hogy szeretem a zöldet. Felvettem hozzá a fekete magas sarkú csizmám. Azt hiszem el is készültem. Még gyorsan megnéztem magam a tükörbe, majd elindultam a lépcső felé, hogy csatlakozzam a szüleimhez, akik már a nappaliban vártak. Anyán egy sötétkék ruha díszelgett, a hajában egy kék rózsacsat volt, amivel a tincseit tűzte fel. Apán pedig egy fekete öltöny.
- Gyönyörű vagy kislányom! – mondta büszkén apám.
- Köszönöm – mondtam pironkodva.
- Nagyon büszkék vagyunk rád! – anyám csak úgy ragyogott a boldogságtól. Miután kabátot húztunk bezártuk a lakást és a hintó felé vettük az irányt.

Apám mindkét karját nyújtotta, anya meg én is belekaroltunk és elindultunk.  Felszálltunk a hintóra és elindultunk. Nem volt messze. Az út körülbelül tíz percig tartott, addig az erdőket és fákat nézegettem. A gyönyörű havas táj még most is ámulatba ejt. Csodálatos ilyenkor a táj. Más korombeli lányokkal ellentétben, engem vonzott az erdő, annak ellenére, hogy mindig mondták, hogy veszélyes és soha ne mászkáljak egyedül. Volt benne valami titokzatos és természetfeletti. De nem sokáig nézelődhettem, mert egyszer csak a hintó megállt, vagyis megérkeztünk. Apám anyámat és engemet is kisegített így megnézhettem a házat. Az rögtön feltűnt, hogy egy emelettel nagyobb, mint a miénk, de ugyan olyan fehér volt kívülről és a kert is ugyanolyan gondos volt. Lassan indultunk meg befelé, a lépcsőn felérve megláttam apám jó barátját. Mr. Whitlock és a felesége.
- John örülök, hogy eljöttetek - köszöntötte apámat, majd kezet csókolt anyámnak – és milyen gyönyörű lányod van. Nagyon örülök Henning kisasszony – majd nekem is kezet csókolt.
- Én is nagyon örülök a találkozásnak Mr. Whitlock – mondtam illedelmesen.
- Érezzétek otthon magatokat – invitált befelé minket.
- Köszönjük – majd beléptünk a gyönyörű nappaliba.

Egy asztalhoz sétáltunk, majd leültünk Mr. Whitlock rövid köszöntő után mindenkinek jó szórakozást kívánt. Majd felcsendült a zene. Mr. Whitlock és felesége, majd lassan mindenki táncolni kezdett. Apám is felkérte anyámat, szóval egyedül maradtam. Tudtam táncolni, de sose szerettem nagyon. Nekem ez nem volt épp a kedvenceim között, talán ezért se szerettem ennyire ezeket az eseményeket. Ha lenne egy szerető férfi, akinek a karjaiban táncolhatnék, és átfogna erős karjaival, akkor persze szívesen táncolnék, de így nincs semmi kedvem.
- Szabad egy táncra kisasszony? – kérdezte valaki, ezzel kirángatva a gondolataimból. Egy kedvesen mosolygós arcra pillantottam fel. Szőke tincsei enyhén szemébe lógtak, szemei csillogtak és ajkain mosoly bujkált, nagyon helyes volt. Most vettem csak észre, hogy kedvesen a kezét nyújtja, és még mindig várja a válaszom. Megköszörültem a torkom, és visszamosolyogtam.
- Persze, szívesen – és kezem a kezébe helyeztem. Valahogy boldogsággal töltött el, hogy fogja a kezemet.

A táncparkettre vezetett, majd az egyik kezét a derekamra helyezte a másikat pedig még midig fogta, én a másik kezem finoman a vállara raktam, majd lassan elkezdtünk táncolni. Kicsit közelebb húzott magához, én pedig a szemébe néztem. Mikor csodálatos zöld szemeibe néztem azok fogva tartottak és nem eresztettek. A lábaim mintha önálló életre keltek volna, minden mozdulatát követte a kedves idegenemnek. Nem figyeltem semmi másra, csak hagytam, hogy vezessen, tökéletesen rábíztam magam. Mikor újra a szemeibe néztem úgy éreztem megszűnt körülöttem a világ. Semmi és senki nem volt, ami számítana abban a pillanatban csak mi ketten. Könnyedén siklottam a karjaiban és azt kívántam bárcsak sose engedne el. Bárcsak örökké tarthatna ez a pillanat. De mint minden jónak egyszer ennek is vége kellett, hogy legyen. A zene véget ért majd egy másikat kezdett el játszani. Pár pillanatig még egymás szemébe néztünk, majd elengedte a derekam és levezetett a parkettről.
- Köszönöm a táncot! – és kezet csókolt, én pedig azt éreztem, hogy a szívem hevesebben kezd verni.
- Én köszönöm – és szokásomhoz híven elpirultam, mikor megláttam a mosolyát. Majd a szüleim és Mr. és Mrs. Whitlock léptek mellénk.  
- Látom megismerkedtetek – nézett mosolyogva Mr. Whitlock – fiam ő itt Ashley Henning, John lánya. Ashley ő itt a fiam Jasper – mutatott táncpartneremre. Azt hiszem az enyhe kifejezés, hogy meglepődtem, szóval ő Mr. Whitlock fia, aki az egyik legnemesebb családba tartozott a városban. Akkor már értem miért csak hajadon lányok a meghívottak többsége. Valószínűleg az apja szeretné, ha végre megházasodna a fia. Fantasztikus vagy Ashley pont egy olyan fiú tetszik, meg aki valószínűleg már megtalálta, vagy ha nem is, de az este folyamán biztos megtalálja a számára tökéletes nőt, aki majd a felesége lesz. Magamba felsóhajtottam.
- Igen volt szerencsénk megismerni egymást – mosolygott továbbra is Jasper. Akkor ezek szerint örül, hogy megismert? De ezt a gondolatot rögtön ki is vertem a fejemből. Biztos csak illedelmes akart lenni. Ennek ellenére nem bírtam ki, hogy ne mosolyogjak vissza rá.

Ez volt az első alkalom, hogy találkoztunk, de ez után az este után az egész életem megváltozott. Magam is meglepődtem, mikor Jasper udvarolni kezdett nekem. Be kell, valljam nagyon boldog voltam, Jasper igazi úriember. Odafigyel rám, ha bármi problémám van, vele megoszthatom akár kicsi akár nagy. Mindig meglep valami újdonsággal, van, hogy egy szál virágot hoz, de valamikor kirándulni visz, ahol csak mi ketten vagyunk. Nagyon szeretem őt, már akkor beleszerettem mikor először megláttam, de most olyan dolgokat is megtudtam róla, amiről eddig csak álmodtam. Sose hittem volna, hogy Jasper pont engem választ majd, hiszen én is csak egy átlagos lány vagyok a sok közül, nem értettem mi az, ami felkeltette a figyelmét. Amikor megkérdeztem ezt tőle ő csak annyit mondott, hogy ne becsüljem alá magam, mert egy gyönyörű, okos, és vad vagyok, azt mondta lát bennem valamit, ami a többi lányban nincs meg. Most már biztos vagyok benne, hogy Jasper az, aki mellett le akarom élni az életem, és ő az, akit nekem szántak. Tudtam, hogy Jasper mellett biztonságban vagyok és megbízhatok benne, és reméltem, hogy ez életünk végéig kitart. De tévednem kellett.