Sziasztok! :)

Nos kezdjük talán ott, hogy köszönöm a csodaszép fejlécet. Vivri csodaszép munkát végzett, és szeretném még egyszer megköszönni.
Másodszor pedig. Még élek. :D Végül is három tantárgyból kell vizsgáznom, amire egy hét múlva kerül sor. Utánra már remélem több időm lesz.
Valamint örömmel közlöm, hogy már sokkal jobban vagyok, nem is tudom hogy köszönjem meg. De igaz a mondás az igaz barát a legjobb bajban is ott van, vagy valami ilyesmi. :D Szóval, ha minden igaz akkor már csak egy hétig kell nélkülöznötök, aztán egész nyáron a tietek vagyok, mert semmi sem kapcsol ki annyira mint az írás. :) További szép hetet, és erőt az utolsó hetekhez.
Remélem lesztek néhányan, akik gondolnak rám a vizsgán. :)
Puszi, Trixi

Szakadék szélén

Sziasztok!
Nem is tudom hol kezdjem.
Talán az elején. Mostanában eléggé össze jöttek a gondjaim. Baj baj hátán, és nem tudok belőlük kihátrálni. A családomban, a suliban, de legfőképp lélekben. Egy ideje már nem vagyok megelégedve önmagammal, és egyre inkább, azt veszem észre, hogy magamba fordulok.
Ti nem veszitek észre, de én már a fejezeteimmel sem vagyok megelégedve. Úgy érzem a bennem dúló vihar kihat a munkámra is. Olyan mintha már nem is lennék önmagam. Nem alszok, és nem eszek, annyit stresszelek.
És ez a mostani időszakban még inkább fel fog halmozódni. Ma derült ki, hogy osztályozó vizsgát kell tennem. Egyenlőre még nem tudom, hogy mennyi tantárgyból, de a vizsga már biztos. Nekem kell megkérdeznem a tanárokat, hogy le tudnak-e zárni. Rengeteget hiányoztam, ami a betegségemnek volt köszönhető.
Szóval most gőzerővel tanulnom kell. Hat tz-t írok három nap leforgása alatt. Valamint már most el kell kezdenem ismételni a vizsgára.
Épp ezért fogalmam sincs, hogy mikor hozok új fejezetet. Tudom, hogy a saját gondjaim miatt nem titeket kéne büntesselek, de ha most leülök és írok, nem élvezem. A mostani helyzetben inkább szenvedés. Talán, ha túl leszek mindenen, akkor újra menni fog. Ígérem, hogy amint tudok jelentkezem. De szünet elejéig biztos, hogy ne várjatok fejeztet, aztán majd meglátjuk.
Nem biztos, hogy mindenki elolvasta és kíváncsi az én zűrös életemre, de úgy érzem jó volt, hogy legalább ide leírhattam.
Köszönöm a megértéseteket.
Puszi Trixi

33. Fejezet - Az idő telik

Sziasztok!
Először is nagyon sajnálom, hogy csak most hozom a frisst, már készen volt csak tegnap nem tudtam gépközelébe jönni, mert belázasodtam, és a csípőm olyan szinten fájt, hogy menni alig bírtam. Na, de a lényeg, hogy most itt van. Remélem tetszeni fog, és megtiszteltek néhány kommenttel. Jó olvasást.
Puszi Trixi

-           - Felix! – ordítottam, mikor egy nagy adat hótömb a nyakamban landolt. Az illető csak vigyorgott, majd elfutott előlem. Már kész voltam utána menni, mikor éreztem, hogy a hátamba csapódik még egy hógolyó. Megpördültem a tengelyem körül és egy pimaszul vigyorgó Alec-kel találtam szemben magam, miközben a kezében már egy másik hógolyót dobált fel-le. Meggondoltam magam és inkább Alec után eredtem, aki vigyorogva futott el előlem. A hó ropogott a lábunk alatt, miközben emberi szemmel kivehetetlenül futottunk a fák között. Alec gyors volt, de általában mindig meg tudtam előzni. Viszont ez most nem így lett. A következő percben eltűnt a szemem elől.
Szemeimmel körbepásztáztam az erdőt. Gyönyörű volt az egész táj. A hófehér hó megcsillant és gyémántként sziporkázott a felhőkön áttörő napsugarak hatására. Az erdő ilyenkor nyugodt és csendes. De talán ebben az időszakban az egyik legszebb. A napsugarak utat törtek maguknak a felhőkön keresztül és egyre nagyobb teret világítottak be. Az én bőröm is elérték, és az arcomról több millió színben vetődtek vissza a fénysugarak.

Végül a tisztás felé kezdtem futni, ahol az előbb is játszottunk. Volt egy olyan érzésem, hogy a fiúk terveznek valamit. Általában mindig kijátszom őket, a képességeim miatt, de most hagyom őket. Hadd legyen egy jó napjuk. Visszaérve láttam, hogy a fiúk eltűntek. Legalábbis Alec, Dem és Felix. Chelsea és Afton aranyosan játszottak a frissen esett hóban. Chelsea kacagása betöltötte az egész térséget, mikor Afton felkapta és megpörgette a levegőbe. Szívem egy aprót összeszorult, hogy láttam őket együtt. Legszívesebben most én is Jasperrel lettem volna. 

Nem tudtam tovább gondolkozni, mert éreztem, hogy a következő pillanatban három test csapódik belém, majd elterülünk a hóban, ami beterít mindannyiunkat és gurulunk tovább a földön. Mikor végre megálltunk mindhárom fiú felnevetett. Hihetetlen, hogy mit ki nem tudnak találni. Felálltam majd lesöpörtem magamról a havat és csípőre tett kézzel a fiúkra néztem. Akik rögtön abbahagyták a nevetést, felálltak és kiskutyaszemekkel néztek rám, kezüket a hátuk mögé tették és lehajtották a fejüket. Olyanok voltak, mint a kisfiúk, amiket az anyukájuk épp valami rosszaságon kapott rajta. Én viszont nem bírtam tovább és hangosan felkacagtam. Már a hasam fogtam a nevetéstől, mikor a fiúk felkapták a fejüket, és sértetten néztek rám. Nekem viszont eléggé rossz érzésem támadt, mikor megláttam gonosz vigyorukat. A nevetés a torkomban rekedt, mikor egyszerre kaptak fel és hempergettek meg a hóban. Hangosan felkacagtam, a fiúk karjai között. Végül őket is magammal húztam és együtt nevetünk a hóban. 

Mindenki arcán hatalmas vigyor volt, ahogy ott feküdtünk a hóban a felhők alatt. Megnyugtató volt. Ők tényleg el tudták egy kicsit terelni a gondolataimat. És most erre volt szükségem, ezt ők is tudták. Főleg így, hogy még most sem tudunk semmit a támadásról. 

Végül úgy döntöttünk bemegyünk, mindenki felállt és lesöpörte magát, majd befelé mentünk. Mindenki örült, ezt betudhattam a közelgő eseménynek és annak, hogy itt vagyok. Sietve haladtunk végig a hosszú folyosókon, amik most még sötétebbek voltak, mint általában. Viszont a hangulat annál jobb. Végigsétálva a folyosókon mindenki ment a saját szobájába, hogy elkészüljön a délutánra. Egy integetés után én is beléptem a szobámba. 

Azonnal a fürdő felé indultam, s miután ledobáltam magamról a vizes és átázott ruhákat, beültem egy kád forró, habos vízbe. Lehunytam a szemem és gondolkoztam. Az elmúlt időn és az itt töltött napokon. Már fél év eltelt mióta eljöttem a Cullen családtól. Rettenetesen hiányoznak, nem telik el úgy nap, hogy ne gondolnék rájuk. Főleg mostanában. Holnap karácsony, a szeretet ünnepe, mikor az egész család együtt van. Biztos boldogan szervezkednek otthon, Esme esetleg süt az árváknak, és feldíszítik az egész házat. A többiek kinn a kertben játszanak és élvezik a telet. Emmett az én nagy mackó bátyám, és Nessie. Mindketten annyira hiányoznak. És Jasper. Mindig azon gondolkozom, hogy vajon abban a percben mit csinál? Hol van? Gondol-e rám? Annyira rossz, hogy nem lehetek velük ezen a napon. Pedig legszívesebben rohannék hozzájuk. Jasper is egyre nehezebben bírja. Igaz nem mondja és próbál erősnek tűnni, mégis hallom a hangjából, hogy mennyire hiányzom neki. És ilyenkor nem győzőm mondani neki, hogy ő is nekem. 

De nem mehetek, mert a támadásról még mindig semmi hír. Nem jutottunk előbbre. Az illető, mintha csak megérezte volna, hogy baj van, most teljesen nyugodt. Nem ad magáról semmi életjelet. Nekünk pedig így szörnyen nehéz dolgunk van. Aro-ék nem akarnak elengedni, mert félnek, hogy amint elmegyek megismétlődik ez a dolog. Lehet, hogy igazuk van. De nem tudom meddig bírom még. Aro is látja, hogy egyre nyugtalanabb vagyok. Sokszor figyelmetlen. Képes vagyok órákon át gondolkozni, és ilyenkor teljesen kizárni a külvilágot. Aro nem akar így látni, viszont tudja, hogy a biztonságom miatt ez a legjobb. 

Ráadásul még mindig nem tudom, hogy az, amit egy hónapja láttam, azt jól láttam, vagy csak képzeltem. De egy vámpír nem tud képzelődni. Tudom mit láttam. Még mindig a szemem előtt lebeg a kecsesen ringatózó test, aki egy szerencsétlen fiút elcsábítva vitte véghez akaratát. Mert tisztában voltam vele, hogy mit akart. De elvégre ő nem is lehetett az országban. Ezt nem tenné meg. Vagy mégis? Elvégre tőle minden kitelik, de nem hittem, hogy ilyen dolgokra képes lenne. Hiszen mindene megvan, akkor mégis jó ez az egész? Aljas egy nőszemély. 

Egy mély sóhaj tört fel a mellkasomból. Kinyitottam a szemem és a maradék habot magam elé húztam és megmostam magam. Valószínűleg megint elgondolkoztam, mert hallottam, ahogy a többiek már türelmetlenül toporognak a szobájukban. Az izgalom, ami bennük tombolt rám is átragadt. Bár gondolataim így a másik családom körül keringtek. Magam köré tekertem egy törölközőt, és a gardróbomba mentem valami ruha után nézni. Az alkalomhoz illő ruhát kellett keresnem. Holnap lesz karácsony, de mi ma ünnepeljük meg. Ami annyiból fog állni, hogy mindenki összegyűlik itt a szobámba és ajándékozunk, majd beszélgetünk. Pont úgy, mint régen. Választásom végül egy fekte, nyakban megkötős, térd fölötti ruhára esett. Nem volt túl csicsás, de nekem most pont megfelelt. 

Felvettem és miután kifésültem a hajam és felvittem az arcomra egy enyhe sminket, az ágyamra feküdtem és az éjjeli szekrényhez nyúltam. Ma még nem is beszéltünk ezért ideje lesz bepótolni. Tárcsáztam a mára már jól berögzült számot, amit néhány pillanat múlva fel is vettek. 

-           - Szia, kis húgi! – ordított a telefonba egy jól ismert kisfiús hang, majd egy öblös nevetés is társult hozzá. Nem bírtam ki, és én is felkacagtam. Olyan régen hallottam már az én hatalmas bátyám nevetését.

-           - Szia, Emmett! Mindenki ott van? – kérdeztem rá a nyilvánvalóra.

-           - Igen, és ki vagy hangosítva, úgyhogy jól válogasd meg a szavaidat. – elképzeltem, ahogy vigyorog közben, és akaratlanul is felkuncogtam.

-           - Ne hülyéskedj Emmett, inkább add ide a telefont. – hallottam meg kedvesem méltatlan hangját.

-           - Karácsony van, és te ilyenkor is ki akarod sajátítani? – hallottam Emmett hangján a sértettséget.

-           - Hagyjátok már abba! Olyanok vagytok, mint a gyerekek. – sóhajtott Rose, amire csak felkuncogtam. – Mind beszélni akarunk vele, és fogunk is. Utána Jasper akár tőlem egész éjszaka beszélhetsz vele. – szerintem Rose, innentől kezdve lezártnak tekintette a témát.

-           - Háhá. Én megmondtam. – nevetett fel Emmett, mint egy óvódás. Szinte láttam a lelki szemeim előtt, ahogy gyerekesen mutogat Jasperre, aki erre csak megforgatja a szemét.

-           - Ha ti itt ilyen jól elvagytok, akkor akár le is tehetem. – kacagtam a telefonba.

-           - Nehogy letedd. – hallottam Nessie izgatott hangját. Olyan régen nem beszéltünk.

-           - Meséljetek! – kértem őket lázasan.

-           - Jaj, el sem hiszed milyen felfordulás van itthon. – Emmett fáradtan sóhajtott. – Az egész ház pompában áll. A család női tagjai pedig nem győznek ugráltatni minket. De képzeld én találtam a legnagyobb fenyőfát az erdőben. – mesélte Emmett büszkén, miközben gondolom kihúzta magát.

-           - És veled minden rendben? – kérdezte Jasper tőlem, a mára már jól begyakorolt kérdést.

-           - Igen. Minden a szokásos. Bár most itt is nagy az öröm. Hosszú évek után végre újra velük töltöm a karácsonyt, amit ma ünneplünk meg. Épp készülődtem, mikor úgy döntöttem felhívlak titeket. – mondtam és arcomra akaratlanul is egy mosoly kúszott, ha visszagondoltam a délelőttre.

-           - Nahát… a világ legöregebb vámpírjai tudják mi az, hogy ünnepelni. Ez nekem új. Bár ha most belegondolok a helyzetbe akkor… - a következő pillanatban Emmett hangosan felröhögött a telefon túlsó felén. Még a feltevés is sértő lett volna a Volturi tagokat illetően, de nem bírtam ki és én is felnevettem. Mindenkiből egyszerre tört ki a nevetés, és egy jó ideig csak nevettünk.

-           - Jaj, Emmett! – sóhajtottam, mikor már végre csillapodott egy kicsit a nevetésem.

-           - Most miért? Te el tudnád őket képzelni, ahogy lazítanak? Mondjuk azért kíváncsi lennék, hogy mit csinálnának, ha otthagynánk őket egy discoba. – szinte láttam magam előtt, ahogy Emmett húzogatja a szemöldökét, és közben vigyorog.

-           - Ez gonosz volt. – mosolyogtam. – Sokat köszönhetek nekik. És tudom, hogy számodra ez hihetetlen, de ők igen is tudnak lazítani. Ma például kinn hógolyóztunk az udvaron a többiekkel. – mosolyom még mindig törtetlen volt.

-           - Mi is azt csináltunk ma, de mi arra gondoltunk, hogy nélküled nem olyan jó buli. – motyogta Emmett, és tudtam, hogy most ha nem is szándékosan, de megbántottam valamilyen szinten.

-           - Jaj, te hatalmas mackó. Tudod, hogy mennyire szeretlek titeket. Rátok gondolok, szinte minden percben. – sóhajtottam. –Viszont sajnos, még nem jutottunk előrébb ezzel az üggyel. Mintha felszívódtak volna a tettesek. – hangom kicsit bosszús volt, nem tagadom bosszantott, hogy nem jövők rá a titok nyitjára.

-           - Nyugodt meg. Így nem is fog menni. Ha ott lennél elvinnélek és tartanánk egy csajos napot. Hidd el segíteni. – hallottam meg Rose mosolygós hangját. Nessie torokköszörülése viszont további beszédre sarkalta. – Természetesen a kedvenc és egyetlen unokahúgommal együtt. – fejezte be, mire Nessie elégedett nevetése hallatszott.

-           - Viszont most mennem kell. – mondtam szomorúan, mert hallottam a többiek gondolatait, akik már alig várták, hogy végre velem legyenek.

-           - Kellemes Karácsonyt, Drágám! Vigyázz magadra! – hallottam Esme kellemes hangját a telefonból, mire nekem melegség áradt szét a testemben.

-           - Boldog Karácsonyt! És siess vissza hozzánk, már nem sokáig tudom féken tartani a gyerekeimet. – hallottam Carlisle megnyugtató ugyanakkor most vicces hangját.

-           - Siess vissza kis húgi, mert ha nem jössz, akkor én fogok érted menni. – hallottam Emmett hangját, és biztos voltam benne, hogy megtenné.

-           - Várunk már nagyon. Ha megjöttél mindenképp el kell mennünk vásárolni. – hallottam Rose hangján, hogy mosolyog.

-           - Nagyon hiányzol, te is meg a táncóráid is. Úgyhogy siess vissza. – hallottam Nessie hangján, hogy próbál vidáman cseverészni, én mégis kihallottam belőle a szomorúságot.

-           - Szeretlek! Vigyázz magadra! Boldog Karácsonyt Kicsim! – hallottam Jasper szerelemtől túlfűtött hangját.

-           - Én is szeretlek. Boldog Karácsonyt! – suttogtam.

-           - A legboldogabb karácsonyom lenne, ha te lehetnél az ajándék. – hallottam Jasper hangjában csengeni a keserűséget.

-           - Hamarosan találkozunk, ígérem. Szeretlek. – mondtam neki utoljára, majd letettem. 

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy lelkileg ez a telefonbeszélgetés nem viselt meg. Igen is megviselt. Fáj, hogy holnap az év legfontosabb ünnepén nem lehetek velük. Akkor mikor minden család együtt van, és boldogan ünnepelnek. Akkor engem egy kontinens választ el azoktól, akiket már a családomnak hívok. Viszont, nem szabad ezeket az érzéseket kimutatnom. Elvégre ma ünnepelünk. Hosszú évek után végre itt vagyok újra, a másik családomnál. 

Felálltam az ágyról és végigsimítottam a ruhámon. Majd szóltam a többieknek, hogy készülhetnek. A gondolataik kuszák lettek, ezért inkább ki is kapcsoltam a gondolatolvasást. Az izgalom a következőkben a tetőkig vágott, szinte már én sem bírtam elviselni. Ekkor döntöttem úgy, hogy végre kinyitom az ajtót, és beengedem őket. Mindenki ott toporgott az ajtóm előtt. Én elálltam az utat és beengedtem őket. Mivel az én szobám volt a legnagyobb, ezért itt gyűltünk össze. Mindenki letelepedett az ágyam előtt a földre és csillogással a szemükben néztek rám.

Én is helyet foglaltam Jane és Alec között. Alec mellett ült Dem, mellette Felix, aztán Afton, aki az ölébe húzta Chelsea-t. Mellettük Renata, Santiago, és végül Heidi-vel zárult be a kör. Mindenki arcán mosoly volt, és a hangulat meghitt volt. senki sem gondolta volna, hogy a Volturi így is össze tud gyűlni és ünnepelni. Végig néztem mindenkin és örömmel nyugtáztam, hogy kitettek magukért. Mindenkin átlagos öltözék volt, a lányokon pedig szebbnél szebb ruhák. Láttam, hogy dugdos valamit előlem, amit én csak egy szemöldök felhúzással nyugtáztam. Ő csak mosolyogva megrázta a fejét, jelezve, hogy majd később megtudom. Végül csak megrántottam a vállam és mosolyogva elfordultam. 

Beszélgetni kezdtünk. Átlagos témákról. Nem volt szó, sem a támadásról sem a jövőről. Csak élveztük a pillanatot, amit a sorstól kaptunk, hiszen ki tudja megint, mikor ünnepelhetünk újra.
Olyan késő este pedig az ajándékokat kezdtük bontogatni. Felhőtelen jókedvvel és nagy nevetések közepette nézegettük az ajándékokat. Mondanom sem kell Felix ajándékai taroltak. A lányoknak valami erotikus dolgot vett. Chelsea például egy bőrszerkót kapott ostorral. Szegény Afton arckifejezését nehéz lett volna leírni, szerintem, ha lehetséges lett volna akkor kiverte volna a víz. Jane egy fehér fehérneműt kapott tőle. Míg Alec felmorgott az ajándékán, addig Jane kikerekedett szemekkel bámulta, szerintem nem sok hiányzott neki, hogy megkínozza. Felix elmondása szerint már Jane arckifejezéséért is megérte. Én csak megcsóváltam a fejem. Ezek után már senki sem nézte, hogy mit kap a másiktól, csak adogattuk őket egymásnak. Míg végül én nem következtem. Alec felém fordult és elővett valamit a háta mögül. Így első ránézésre, egy téglalap alakú valami volt. 

-           - Ezt közösen kapod mindenkitől. Mikor idő jöttél, már akkor elkezdtük elkészíteni. Reméljük tetszeni fog. – Alec mondatát befejezve átadta nekem a csomagot, én pedig szépen lassan kezdtem bontogatni. Végül egy kis könyvet láttam magam előtt. Fekete bőrkötéssel, amin arany betűkkel pedig az én nevem volt belevésve: Ashley Volturi. Végigsimítottam a betűkön. Gyönyörű volt, és még nem is láttam belülről. Viszont, amint kinyitottam elállt a lélegzetem. Ahogy haladtam oldalról oldalra egyre jobban megbizonyosodtam abban, hogy egy csodálatos dolgot kaptam, ami számomra egy örök emlék. A könyvben ugyanis fényképek voltak, és minden fénykép alatt egy kis szöveg. A kézírásokból láttam, hogy mindenki írt bele valamit. Még arról is volt fénykép, miután nem sokkal később ide kerültem. Akkor még vérvörös szemeim szinte virítottak a képeken. Majdnem minden közös emlékünkről volt egy kis kép vagy szöveg. Ennél szebb ajándékot elképzelni sem tudtam.

-           - Látjátok, mondtam, hogy tetszeni fog neki. – hallottam Heidi mosolygós hangját. Valószínűleg látta rajtam a megrökönyödést, és ezért jutott ilyen következtetésre.

-           - Köszönöm srácok. Ez egyszerűen gyönyörű. Nem is tudom, mit mondhatnék. – suttogtam teljesen meghatódva.

-           - Nem kell semmit mondanod. Örülök, hogy tetszik. – Alec közelebb jött és megölelt. Én pedig visszaöleltem.

-           - Így legalább mindig lesz nálad valami, ami tőlünk van. – Jane-t is megöleltem, aki szorosan ölelt magához.

-           - Én se maradjak már ki a nagy ölelgetésből. – a következőkben Felix hatalmas karjaiban találtam magam, aki egy csontropogtató ölelésben részesített.

-           - Jól van Felix. Most már elengedhetsz. – nevettem fel, mikor már percek óta csak szorosan ölelt magához.

-           - Én csak kifejezem, hogy mennyire szeretlek. – engedett el végül és egy mosoly kíséretében leült a helyére.

-           - Szerintem, ezt a nélkül is kifejezheted, hogy teljesen összenyomod. – nevetett fel Santiago. Felix pedig elmormogott valamit az orra alatt. Mire Santiago és a többiek még jobban nevetni kezdtek.

-           - Te is tudod, hogy milyen fontos vagy nekem. – mosolyogtam rá békítőleg, mire ő és elvigyorodott.
Ezek után többek is kisebb csoportokra szakadtak, és úgy kezdtek beszélgetni. Én maradtam Jane és Alec társaságában. Viszont Chelsea kérdésére felkaptam a fejem.

-           - Akkor most már nem is számíthatunk arra, hogy látogatni fogsz minket? – kérdezte tőlem, próbálta a hangjában lévő szomorúságot leplezni, de én meghallottam.

-           - Miből gondolod ezt? – kérdeztem tőle döbbenten.

-           - Most, hogy végre újra rád talált a boldogság, és van egy másik családod, ezért mi háttérbe fogunk szorulni? – habár Chelsea ezt kérdezte tőlem, mégis inkább kijelentésnek hangzott. Erre viszont már mindenki felkapta a fejét és érdeklődve várták a válaszom.

-           - Figyeljetek! – sóhajtottam. – Attól, hogy van egy másik család, akik fontosak a számomra, ez még nem jelenti, azt, hogy titeket elfelejtelek. Ugyanúgy foglak titeket látogatni, mivel ez kötelességem is. Ti mindig is egy fontos szerepet fogtok betölteni az életemben, hiszen nálatok nevelkedtem fel. Ti segítettetek nekem a legnehezebb időszakomban, és támogatatok. Ez hálátlanság lenne veletek szemben. Nem utolsó sorban pedig, nem szoktam a barátaimról megfelejtkezni. – mosolyogtam a társaságra. Mindenki szemében láttam a megkönnyebbülést.

-           - Ennek igazán örülök, és szerintem ezzel mindenki így van. – mosolygott rám Demetri, amit ezer örömmel viszonoztam. Sokat beszélgettünk az elmúlt hónapokban. Meséltem neki Jasperről, és nagy nehezen, de elfogadta, hogy már máshoz tartozom, és végül is mindig is tartoztam.
Beszélgetésünk a kopogást zavarta meg. Kíváncsi voltam, vajon mit akarnak tőlem ilyenkor. Az ajtóhoz sétáltam és kinyitottam. Meglepetésemre az egyik őr volt az, aki mondta, hogy a vezetők beszélni óhajtanak velem, ezért menjek a nagyterembe.
Bocsánatkérően néztem a többiekre, majd tettem, amire kértek. Lépteimet megszaporáztam, kíváncsi voltam, hogy mit szeretnének tőlem. Mert biztos nem csak a karácsonyi ajándékomról volt szó. Lefutottam a csigalépcsőn és egyenesen a terembe mentem. Nem lepődtem meg mikor csak hármójukat pillantottam meg odabent.

-           - Sziasztok! – köszöntem nekik mosolyogva, viszont ezt egyedül Aro viszonozta, ami kicsit meglepett.

-           - Szia, kedvesem! – köszöntött Aro most is mosolyogva.

-           - Miért hívatattok? – kérdeztem tőlük, mert volt egy olyan érzésem, hogy nagy hírük van a számomra.

-           - Először is. Megengeded… - Aro nem fejezte be a kérdést, de tudtam mit szeretne. Kezét felém nyújtotta, én elé sétáltam és kezem a kezébe helyeztem. Egy percig lehunyta szemeit, majd mikor kinyitotta őket, szomorú tekintetével találtam szemben magam. Olyan volt, mintha csak erre a megerősítésre várt volna, sóhajtott és visszaült a helyére.

-           - Nos, akkor talán kezdjük a könnyebbel. – mondta Marcus. Aro bólintott és elővett a köpenye zsebéből egy kis dobozt, egy mosoly kíséretében átnyújtotta. Én pedig rögtön kinyitottam. A dobozban egy gyönyörű fehérarany karkötőt találtam. Apró kis kövekkel volt kirakva, az egész, a végé nem volt teljesen egybe forrasztva, így a végéről lelóghatott egy kis V betű. Meseszép volt.

-           - Szabad? – kérdezte Aro és a karkötőért nyújt, én csak bólintottam ő pedig felhelyezte a bal csuklómra.

-           - Ez meseszép. Köszönöm. – hálálkodtam nekik. Meg sem érdemeltem ennyi figyelmet és kedvességet.

-           - Szerettük volna, ha van valami, ami mindig nálad van, és elég ránézned és mi jutunk eszedbe. – Caius hangjára kaptam fel a fejem, aki most szólalt meg először mióta bejöttem.

-           - Azt hiszem ez sikerült. – mosolyogtam rájuk.

-           - Azért is kaptad ezt tőlünk, mert mi is tisztában vagyunk vele, hogy most már nem fogsz olyan gyakran meglátogatni minket, mint régen.  – úgy tűnik Aro belekezdett a dolog nehezebbik részébe.

-           - Érzem, hogy mennyire erősen kötődsz a Cullen klánhoz, főleg az egyik tagjához. Jasperhez, a férjedhez. – Marcus előtt nem tudtam leplezni semmit, még ha akartam volna, akkor sem.

-           - Látjuk rajtad, hogy mennyire hiányoznak neked. Igaz, hogy te is tisztában voltál vele, hogy csak a biztonságod miatt, és, mert szólított a kötelesség azért jöttél el. Viszont, úgy tűnik, hogy most a támadónk visszavonult. – nem tudtam Aro mit akar ebből kihozni.

-           - Habár ki tudja mennyi időre. – Caius csendben mormogott mégis mindenki hallotta.

-           - Akárhogy is legyen, nem akarunk így látni, ezért közös megegyezés alapján úgy döntöttünk, hogy visszamehetsz hozzájuk.  – bökte ki végül Aro én pedig lefagytam. Nem akartam elhinni. Túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen.

-           - Komolyan? – kérdeztem rá, mert félő volt, hogy vámpír létemre rosszul hallottam.

-           - Igen, bár azt szeretnénk, hogy legalább egy hétig még legyenek veled a többiek. – tudtam, hogy a többiek itt jelen esetben Jane, Alec, Dem és Felix.

-           - Jaj, annyira köszönöm. El sem hiszitek milyen hálás vagyok. Sose fogom tudni eléggé megköszönni. – ugrottam a nyakukba, ők pedig szorosan öleltek magukhoz. Néhány percig csak így álltunk, de aztán Caius elkezdett a kezével legyintgetni, hogy menjek.

-           - Siess, ha még holnapra oda akarsz érni. – ez volt az a pont, ahol végérvényesen is ledöbbentem.

-           - Már holnap? – kérdeztem sokkoltan.

-           - Ha akarsz, akkor még maradhatsz, csak gondoltuk, hogy a karácsonyt sokkal inkább töltenéd a kedveseddel. – Aro hamisan mosolygott, én pedig nem is lehettem volna ennél boldogabb.

-           - Ez egyszerűen hihetetlen. – mondtam ki a szavakat, bár a gondolataim már rég nem itt forogtak.

-           - Nem az. Szeretnénk, ha boldog lennél, és tudjuk, hogy így az leszel. – Marcus hangjába most költözött egy kis életkedv, ami tőle már hatalmas haladás volt.

-           - Igen, de jobb lesz, ha igyekszel, mert a végén még meggondoljuk magunkat. – tudtam, hogy Caius nem gondolta komolyan. Erre a szája szélében lévő mosoly is megerősített. Imádott engem húzni, és sosem hagyott ki egy alkalmat sem, most viszont nem zavart, normális esetben már rég visszaszóltam volna neki, most viszont túl boldog voltam.

-           - Erre nem fog sor kerülni. Még ma összepakolok, és már hajnalban indulhatunk. Legrosszabb esetben is holnap ebéd körül már ott leszünk. – mosolyogtam rájuk, amit ők is viszonoztak.

-           - Akkor azt hiszem csak annyi a dolgunk, hogy jó utat, és Kellemes Ünnepeket kívánjunk. – Marcus jött oda először és ölelt meg.

-           - Vigyázz magadra. És értesíts minket mindenről. Azért örülnék, ha nem felejtenél el minket, és azért meglátogatnál. – Caius volt a következő. Utána pedig már csak Aro maradt.

-           - Azt hiszem már mindent elmondtak előttem, amit akartam. Vigyázz magadra, és ha nem lesz semmi, akkor egy héten belül küldd haza a többieket. Remélem egy felejthetetlen karácsonyban lesz részed, és egy boldogabb és szebb újévben. – Aro is megölelt, majd egy utolsó intés után elhagytam a termet. Fogalmam sem volt, hogy mennyi időre.
A szobámba mentem, ahol búskomor képű vámpírokat találtam. A jókedvet mintha egyről a kettőre elfújták volna.

-           - Mi történt? – kérdeztem tőlük, miközben leültem közéjük.

-           - Elmész? – kérdezett vissza Heidi.

-           - Szóval tudjátok. – sóhajtottam.

-           - Igen, mi már tudtuk. Csak reméltük, hogy a Mester nem ilyen hamar közli veled a hírt. – Chelsea amúgy kellemes hangja, most szomorú volt és összetört. Szorosan préselte magát Aftonhoz, aki karjaival magához ölelte.

-           - Ne csináljátok ezt. Nem örökre megyek el. Lehet, hogy egy kicsit több idő telik el, mire újra találkozunk, de nem ez volt az utolsó. Jönni fogok, bár lehet, hogy akkor már nem egyedül, de jövők. – próbáltam egy kis reményt adni nekik, ami most nem nagyon jött össze.

-           - Pakoljatok. Még ma hajnalban el akarok indulni. – intéztem a szavaimat a négyes felé, azok pedig egy szó nélkül álltak fel, és hagyták el a szobát. A többiek is felálltak, és egyesével mind megöleltek és elköszöntek tőlem. Amikor az utolsó vámpír is elhagyta a szobát hirtelen nem is tudtam, hogy mit csináljak. Boldog voltam, felhőtelenül boldog, mert a karácsonyt mégis csak a családommal tölthetem. Először fel akartam hívni őket, de aztán meggondoltam magam. Legyen a jövetelem csak meglepetés. 

Ashley ruhája
Ashley karkötője 
Egy régi kép Ashleyről:

Novella

Sziasztok! 
Nem rég beneveztem egy novella pályázatra, aminek az eredményeit most közölték. Komolyabb helyezést nem érted el vele, amit meg is értek, mert szerintem összecsaptam. De szeretném a ti véleményeteket is kikérni. Valamint a friss helyett, hogy legyen mit olvasni. A frisst már elkezdtem és legkésőbb holnapra fel is teszem. Addig tessék. Jól olvasást. 
Trixi

Romantika a roncsok között

Utolsó szó

Sebesen haladtak el mellettünk a fák, és mi egyre közelebb kerültünk úti célunkhoz. Az ablakon bámultam kifelé, és az eddigi életemen gondolkoztam. Szerencsésnek mondhatom magam, gyönyörű gyerekkorom volt, szerető szülőkkel és egy kisöccssel. Akivel sokat vitatkoztunk, de azon túl nagyon szerettük egymást. Sosem volt sok barátom, de mégis az a kevés, akik voltak, azok még is most is megmaradtak. Immár egyetemre járok, mert gyerekorvos szeretnék lenni. Itt az egyetemen változott meg minden. Mert itt ismertem meg Őt. Őt, akinek most is fogom a kezét. Mikor megismertem őt is csak egy fiúnak gondoltam, de szép lassan megismertem, és felfedeztem benne a csodákat. Ő más volt. Nem szégyellt bemutatni a barátainak, figyelmes, kedves és kitartó volt. Mindig kimutatta mennyire szeret és szakított időt kettőnkre. Ő az, akinek barna haja van, és gyönyörű csillogó barna szeme, amik már az első percben elvarázsoltak.

Szemeimet rá emeltem és gyönyörködtem a látványában. Ő megérezte, hogy figyelem és egy pillanatra rám nézett és rám villantott egy édes mosolyt, amitől mindig a fellegekben járok. Kezeink össze voltak kulcsolva a combján, és élveztük egymás közelségét. Egy üdülőhelyre megyünk, ahol végre letölthetünk egy nyarat kettesben. Mivel már másodéves vagyok az egyetemen, ezért vége elengedtek minket együtt. Mark egyre többször pillantott rám és pedig csak mosolyogtam, de beütött a baj. Egy sofőr, aki valószínűleg részeg volt ugyanis cikk-cakkban haladt, megrántotta a kormányt és egyenesen belénk jött. Mark próbálta elkerülni, de már késő volt. Frontálisan ütköztünk. 

A fény elárasztotta a látókörömet, ahogy pislogni kezdtem. A kezem a szememhez kaptam volna, de nem tudtam megmozdítani, mintha valaki fogta volna. Akkor minden beugrott. Mark és a baleset. Szemeim hirtelen pattantak ki és néztem kedvesemre. Nem láttam rajta komolyabb sérülést, viszont a fejét elég csúnyán beverhette, mert piros volt, és még nem ébredt fel, az is lehet, hogy agyrázkódása van. Ahogy elfordítottam a fejem és nyúltam a biztonsági övemhez, hogy kicsatoljam magam éreztem, hogy valami meleg végigfolyik a nyakamon. Odakaptam a kezem és megnéztem mi az. A kezem piros volt a véremtől. Valószínűleg betörtem a fejem és az vérzik. Láttam a karomon is néhány karcolást, de az nem volt olyan vészes. Kicsatoltam az övem és akkor néztem meg a károkat. A szélvédő be volt törve, és a másik kocsi még ugyanúgy állt, mint mikor belénk hajtott. Viszont a sofőr nem volt benne. Reméltem, hogy csak segítségért telefonál. 

Kedvesem nyöszörögni kezdett, én pedig azonnal rá fordítottam minden figyelmem. Ő is pislogni kezdett, majd kinyitotta gyönyörű szemeit. Már majdnem fellélegeztem, hogy jól van, mikor meghallottam keserves nyögését, ami fájdalommal volt tele. Azonnal végignéztem rajta. Már a lábainál jártam mikor láttam, hogy mi történt. Kezem a szám elé kaptam. Mark jobb lábán egy nyílt törés volt, amin a csont már szinte teljesen kilátszott. Tudtam, hogy egy ekkora sebesülés, mekkora fájdalommal is jár. Meg kellett őriznem a hideg véremet. 

-           - Mark! – fogtam két kezem közé az arcát, és kényszerítettem, hogy rám nézzen. Nem kellett neki látni ezt, elég ha érzi. – Próbálj meg nyugton maradni jó? Én… hívok segítséget – a táskám után kezdtem kutatni, mert abba volt a telefonom. Szerencsére hamar megtaláltam és már tárcsáztam is volna, de sajnos lemerültem. Mark zsebeiben kezdtem kutakodni, aki még fel sem fogta, szerintem egy enyhe agyrázkódást vagy sokkot kapott. Szerencsére az övé be volt kapcsolva, de mivel az erdő közepén voltunk nem volt térerő. Dühösen vágtam le a telefont a földre. Reménykedek benne, hogy a sofőr hív segítséget, bár amilyen állapotban az volt.

-           - Mark! Édesem tudom, hogy fáj, de ki kell bírnod. Hamarosan ki fogunk innen jutni. Megígérem. – a kezét szorongattam és tényleg bíztam benne, hogy minden rendben lesz.

-           - A lábam. Mi van a lábammal? – kérdezte akadozva. Nem gondolkoztam csak tettem, azt amivel tudtam hogy segítek. Levettem a pulcsim és jó szorosan megkötöttem Mark térde felett.

-           - Eltört, de ne aggódj nem lesz semmi baj. – nyugtattam meg és megsimogattam az arcát. Megfogta a kezem és a szemembe nézett majd fájdalmasan elmosolyodott.

-           - Te vagy a legnagyobb ajándék az életemben. Szeretlek. – intézte nekem a szavakat én pedig megszorítottam a kezét.

-           - Én is szeretlek. Meglátod, pár nap és nevetünk ezen az egészen. – reménykedtem a lehetetlenben. Mark a mellkasára húzott és a hajam simogatta pont úgy, ahogy minden este.

-           - Emlékszel mikor először találkoztunk? – elmosolyodtam – A tengerparton, akkor beszéltünk először. Te egy kis kék ruhában voltál, a szél pedig összekócolta amúgy egyenes hajad. Emlékszem minden szavadra. Először elmentél mellettem, de én utánad mentem. Mert mikor megláttalak az egyetem folyosóján már akkor tudtam, hogy te kellesz nekem, te leszel az, aki mindig megdobogtatja majd a szívem, aki mindig boldog mosollyal fog rám várni, csillogással a szemében. Tudtam, hogy téged akarlak a barátnőmnek, majd feleségemnek és a gyermekeim anyjának. Szeretlek már attól a naptól kezdve és örültem, hogy ilyen kitartó vagyok, mert ennek most meglett a gyümölcse. Örökké szeretni foglak kicsim, a helyed senki sem pótolhatja szívemben. – Mark szavaitól könnybe lábadt a szemem. Felnéztem rá, és láttam, hogy neki is könnyek csillognak a szemében, de mosolyog, fáradtan, de mosolyog. Sose tett még ennyire őszinte vallomást, nekem pedig ez mindennél többet jelentett. Nem kellettek sem tárgyak sem felesleges dolgok, csak érezzem, hogy itt van és szeret. Mellkasához bújtam és hallgattam egyenletes szívverését.

-           - Én is szeretlek. Mikor először megláttalak az egyetemen nem keltetted fel az érdeklődésem, de ahogy egyre közelebb kerültem hozzád, rájöttem, hogy különleges vagy. Kimutatod, hogy mennyire szeretsz, és a barátaid előtt is felvállalsz. Szeretlek, mert olyan kedves, figyelmes, romantikus, szerény és odaadó vagy. Életem legszebb napja volt, mikor megkértél, hogy legyek a barátnőd. Emlékszem az első csókunkra a tengerparton, ahogy fújt a szél, te rám néztél én pedig rád. Tekintetünk elárulta, hogy mit akar a másik. Érzéki és kedves csók volt. A randevúinkra, és ölelésedre, a boldog percekre, mikor együtt nevettünk vagy épp sírtunk. Te mindig ott voltál. – néztem fel rá és láttam, hogy a szeme hálás nekem ezekért a szavakért. Lágyan megcsókoltam ő pedig azonnal viszonozta. De ebben a csókban volt valami más. Olyan sürgető volt, mintha már nem lenne sok időnk együtt. Mark a szemembe nézett és elmosolyodott.

-           - Emlékszel mikor átmentem hozzátok és együtt főztünk? – kérdezte mosolyogva én pedig bólintottam.

-           - Azt mondjuk én nem nevezném főzésnek – kuncogtam – Az minden volt csak nem főzés, de a te hibád volt, te kezdtél egy tojással dobálni. – durcáskodtam.

-           - Héé. Most ne akard rám kenni. – nevetett fel nehezen.

-           - A lényeg, hogy jól szórakoztunk. – mosolyogtam.

-           - És mennyi boldog percünk volt együtt. – nézett a szemembe szomorúan. Én pedig nem értettem. Volt. Miért múlt idő, hisz még rengeteg időnk lesz együtt.

-           - Mi…? – kérdeztem volna, de félbeszakított.

-           - Te is tudod, hogy ez a seb nem játék. Olyan érzésem van, mintha leszakadna a lábam, a fájdalom már szint elviselhetetlen. Azt mondják az ember megérzi, ha itt az ideje. Azt hiszem most az enyém jött el. – suttogta én pedig lesokkoltam. Mit mondott? Nem, ez nem lehet. Biztos, csak a fájdalom miatt, beképzeli magának. Igen. Ráztam a fejem, mint egy eszelős és görcsösen szorítottam a kezét.

-           - Ne mondd ezt. Értünk fognak jönni meglátod és kijutunk innen – mondtam, de már cseppet sem voltam benne olyan biztos.

-           - Nem Holly. Már semmi sem lesz rendben. – mondta fájdalmasan, nekem pedig elszorult a torkom. Szívem összefacsarodott és kétségbeesetten kerestem valami kiutat. Valamit, bármit csak segítsen. Lenéztem a lábára és láttam, hogy minden tiszta vér. Rengeteg vért vesztett, csoda, hogy még eszméleténél van.

-           - Hagyd abba – csattantam fel, és éreztem, hogy a könnyeimet már nem tudom sokáig visszatartani. – Nem fogsz meghalni érted? Nem. Mert én nem engedem meg. Nem tudok nélküled élni. Neked élned kell, ha te meghalsz, akkor megyek utánad. – a könnyek már teljesen elhomályosították a látásom.

-           - Na idefigyelj! Nem engedem meg, hogy ilyeneken gondolkozz. Ha én el is megyek neked élned kell. Ha fordított esetben lenne ez, akkor elvárnád, hogy én is eldobjam magamtól az életem? Tudom, hogy most engem szeretsz és hiszel abban, hogy csak én tehetlek boldoggá, de nem akarom, hogy egész életedben boldogtalan legyél. Mert neked tovább kell élned, kettőnk helyett is. Ígérd meg. Ígérd meg Holly. – kérlelt, nekem ekkor kifolyt egy könnycsepp a szemem sarkából. Nem akartam elengedni. Nem akartam.

-           - Megígérem. – suttogtam, mert mindent megtennék, hogy boldog legyen.

-           - Szeretlek! Ezt sose felesd el. – mondta majd megcsókolt, lágyan és gyengéden. Az utolsó csók.

-           - Én is szeretlek! – próbáltam tartani magam, és mosolyogni, hogy így emlékezzen rám. Hosszan néztünk egymás szemébe. Fogtuk egymás kezét, miközben már mindkettőnk szeméből sűrűn patakzottak a könnyek. Mindketten tudtuk, tudtuk, hogy most el kell válnunk. Mert elveszik őt tőlem. Mark hirtelen egyre nagyobbakat és nehezebben lélegzett. Kezem a szám elé kaptam, ő megfogta a másik kezem és az arcára rakta, és elmosolyodott. Összekulcsoltam ujjainkat és néztem a gyönyörűen csillogó szempárt. Mark egy utolsó szót suttogott.

-           - Szeretlek! – majd szemei örökre lecsukódtak, feje oldalra bicsaklott, és keze elernyedt.  Mellkasomból hangos zokogás tört fel. Felsikítottam, és a mellkasát püföltem, de ő nem válaszolt. Könnyeim teljesen eltakarták a látásom. Fejem a mellkasára hajtottam és sírtam. Lenéztem az összekulcsolt kezeinkre. Soha többé nem hallom, gyönyörű hangját, nem látom a csillogást a szemében, soha nem ölel magához, és nem biztat. Minden egy pillanat alatt ment tönkre. Az eltervezett jövőnk, az álmaink, mind a semmibe vesztek. Tudtam, hogy már soha többé nem leszek boldog. Hiába mondta, hogy legyek boldog én még sem tudok. De tudtam, hogy egyszer még találkozunk, mert egyszer utána fogok menni, és akkor már semmi sem választhat el minket. Görcsösen szorítottam a pólóját, könnyeim megállíthatatlanul folytak végig arcomon. Szemeimre fáradság telepedett, fáradt voltam és aludni akartam. Aludni, ahol nem érzem, ezt a fájdalmat. A mellkasomba, mintha egy lyukat ütöttek volna. Már nem volt értelme élni, de érte megteszem, mert ő kérte ezt tőlem. És betartom, még akkor is, ha bele halok a fájdalomba. Mert az eddigi életem már csak gyötrődés lesz. Szemeim lecsukódtak, eszméletemet vesztettem, de utoljára még hallottam egy sziréna hangját, és csak egy dologra gondoltam. Túl késő.

Köszönöm!

Sziasztok, ismét csak köszönöm a két díjat, amivel megajándékoztatok. Köszönöm Brigi Bogyónak :)

Köszönöm Brigi Bogyó és Szoffi.
A díjakat most nem küldözgetem tovább, vigye aki akarja :)
5 dolog magamról:
- Hétvégén voltam Szombathelyen :)
- Mindig is szerettem volna egy háziállatot, de szőrallergiám van
- Pesten lakom, de lehet ez már nem sokáig lesz így :D
- imádom a csillagászatot és a tengerbiológiát
- misztikus történtetek a favoritak nálam

Még egyszer köszönöm mindkettőtöknek.

32. Fejezet - Ez egyszerűen nem lehet

A csillagokat és a holdat figyelve szerelmem arcát látom magam előtt. A gyönyörűen csillogó szempárt, a mosolyra húzódó ajkakat, kissé hullámos szőke fürtjeit. Egy mély sóhaj szakadt fel belőlem, hiszen ki tudja mikor láthatom újra. Az is lehet, hogy idén már nem is látom. Most épp az erkélyemen állok és az éjszakát tanulmányozom, az eget, az erdőt, mindent ami elterelheti egy kicsit a figyelmem. Ki kellett jönnöm egy kicsit levegőzni. A fejem tele van gondolatok ezreivel és nem jutok előre. Még mindig fogalmam sincs, hogy ki lehet az, aki elárult. 

A testőrség egész nap mindent figyelemmel kísér. A legjobbak is nyitva tartják a szemüket, de egyszerűen már abban sem vagyok biztos, hogy ki az akiben bízhatok és ki az akiben nem. Frusztráló ez az érzés. Annyi szeretném tudni és minél jobban akarom, annál kevésbé jutok előre. Most minden normális, mint mikor itt voltam. Senki sem mer ellen szegülni és mindenki fejet hajt az uralkodók akarata előtt. Aminek így kellett volna maradnia. 

Gondolkodásomból az ajtón való kopogtatás rángatott ki. Fejem az ajtó felé fordítottam.

-           - Szabad! – szóltam ki monoton hangon. Az ajtón pedig Dem lépett be a tőle szokásos elegáns testtartásával, majd tőlem néhány méterre megállt.

-           - Mindenki a nagyteremben gyülekezik, rád is szükség van. Úgy tűnik valami gond adódott. Na, nem mintha nem lenne így is elég. – sóhajtott a végén, mire én is elhúztam a számat. Remek. Nem elég, hogy valaki szervezkedik ellenünk, még jön a többi gond is.

-           - Rendben, menjünk! – visszasétáltam az erkélyről, majd miután becsuktam az ajtót, kimentünk a szobámból és a nagyterem felé indultunk. Csendben haladtunk egymás mellett. Valószínűleg ő többet tud, mint én és most ezen gondolkozik. Belépve a nagyterembe már mindenki ott volt. Természetesen most is csak a legfontosabbak. Aroék elé sétáltam és feszülten vártam a legújabb híreket.

-           - Sajnos rossz hírek. Egy vámpír csoport, amint megtudtuk valószínűleg újszülöttek, vérontást rendeznek Firenzétől nem messze egy kisebb faluban. Azonnal ki kell küldenünk egy csoportot, akik megölik őket. Az emberek közül is nyílván vannak szemtanúk. Nem engedhetjük, hogy ennél nagyobb baj legyen és egy ember sem menekülhet. Arra gondoltunk, hogy Jane, Alec, Felix és Demetri mehetnének. Mivel nem tudjuk mennyien vannak, ezért mindenre fel kell készülni. Viszont szeretném, ha minél hamarabb visszaérnétek, nem szeretnék még ennél is nagyobb bajt. – akik a nevüket hallották csak egy bólintással jelezték, hogy mindent értettek. Viszont egy dolgot én is tudtam és nem érdekelt, hogy mit fognak szólni, már eldöntöttem.

-           - Én is megyek! – jelentettem ki. Minden szempár rám szegeződött. Láttam a többiek szemében az ellenzés és az egyet nem értés minden jelét, de nem érdekelt. Mennem kellett, így legalább kiszabadulok egy kicsit az itteni környezetből.

-           - Ashley, nem hiszem, hogy ez a legjobb ötlet. – Aro hangja nem volt dühös, inkább figyelmeztető.

-           - Már eldöntöttem. Megyek. Különben is senki sem bánthat, csak a hasznukra lennék, hiszen egyedül elbántam három újszülöttel. – kérlelve néztem Aro szemeibe. Egy ideig csak néztük egymást, a vérvörös szempár most féltést és aggodalmat is sugárzott.

-           - Rendben. – sóhajtott végül én pedig elmosolyodtam.

-           - Aro, nem gondolhatod… - mielőtt Caius folytathatta volna a szavába vágtam.

-           - Szeretném, ha mindenki magunkra hagyna minket. – fordultam a többiek felé, akik egy szó nélkül mind távoztak, így csak négyen maradtunk a teremben. A vezetők felé fordultam. Caius szikrázó szemekkel nézett rám, tudtam, hogy a dühe nem elleném irányul, de egy könnyen nem egyezik ebbe belé, ezért küldtem ki mindenkit.

-           - Nem mehetsz el, túl veszélyes! – Caius hangja nem tűrt ellentmondást. Általában hallgatok rájuk, de nem most. Tudtam, hogy igazam van, hasznukra lennék.

-           - Ez nem igaz. Te is tudod, hogy hasznos lennék. Különben is nem tudnának bántani. – próbáltam könyörgő hangon beszélni. Caius viszont nem nagyon mutatott enyhülést.

-           - Lehet, hogy igaza van, hiszen az egyik legjobb. Nem hiába lett vezető. Bíznunk kell benne, és a döntésében. – Marcus most szólalt meg először, de hálás voltam, amiért mellém állt.

-           - És, ha ez egy csapda? És arra megy ki a játék, hogy megszerezzék? – Caius kétségbeesetten kereste a kiskaput, ami megakadályozza, hogy elmenjek.

-           - Ha ez igaz is lenne, akkor én vagyok a legalkalmasabb személy arra, hogy ezt kiderítsük. Mennem kell. Ha közük van ehhez a dologhoz, akkor mindenképp nekem is ott a helyem. Ráadásul csak én fogom tudni, hogy igazat mondanak-e. – próbáltam az utolsó érvemet is bevetni, és úgy tűik hatásos volt. Caius úgy tűnt még egyszer mindent alaposan átgondol, majd sóhajtott egyet és beleegyezően bólintott, az én arcomra pedig egy hatalmas mosoly szaladt.

-           - Azt hiszem, már döntöttél és bármit is mondanák, úgyis elmennél. – Aro ezt inkább kijelentette, mint kérdezte.

-           - Higgyétek el, minden rendben lesz, és mindannyian épségben visszatérünk. – próbáltam magabiztosan beszélni, mert az is voltam.

-           - Csak vigyázz magadra. – Aro úgy féltett, mint valami felbecsülhetetlen értékű dísztárgyat.

-           - Tudjátok azért egy kicsit sértő, hogy ennyire nem bíztok bennem. Úgy csináltok, mintha nem itt képeztek volna ki, ráadásul a legjobbak. – karomat keresztbe fontam a mellkasom előtt és próbáltam rájuk kicsit durcásan nézni. Az arcuk rögtön megenyhült, és olyan dolgot láthattam, amit sokan mások még elképzelni sem tudnak. A három vezető mosolygott. Egytől-egyig mindegyik. Odarepültem hozzájuk és megöleltem őket, ők pedig szorosan öleltek magukhoz. Ha nem lettem volna vámpír szerintem már rég összetörték volna minden csontom.

-           - Igazad van, csak féltünk. – Marcus engedett el először és ült vissza a székébe.

-           - Igen, úgyhogy fokozottan vigyázz magadra, különben, ha visszajössz, akkor nagyon keményen meg fogunk büntetni, azért, mert ilyen engedetlen kislány voltál. – Caius arcán még mindig mosoly volt. Imádott úgy kezelni, mint egy gyereket, akinek minden lépését nyomon kell követni és elő szeretettel cukkolt ezzel. Én pedig mint mindig most is próbáltam morcosan nézni rá, ami nem nagyon jött össze, mert a következő percben már mindenkiből kitört a nevetés.

-           - A lényeg, hogy figyelj a többiekre, és vigyázzatok. Hozd elő a régi emlékeket és emlékezz, hogy kell sikeresen végrehajtani egy ilyen feladatot. – Aro utolsó mondata ez volt.

-           - Mintha el tudnám felejteni. – léptem ki végül egy mosoly kíséretében az ajtón. 

A szobám felé indultam, hogy elkészüljek és még ma elindulhassunk. Ahogy a folyosón lépkedtem, hallottam, hogy a többiek is készülődnek már. Mindenkinek üzentem gondolatban, hogy én is megyek és együtt indulunk. Belépve a szobámba első utam a gardróbba vezetett. Becsuktam magam mögött az ajtót és tanulmányoztam, azt a temérdek ruhát, ami itt volt. A nagy része, csak fekete és az ilyen alkalmakkor használom. Ledobáltam magamról a ruhákat és átöltöztem. Felvettem egy fekete csőszárú farmert, egy fekete rövid ujjú felsőt, egy magas sarkú cipővel és természetesen az elengedhetetlen Volturi köpeny. Mikor mindent felvettem a fürdő felé indultam. A szemem fekete szemceruzával kihúztam és szempillaspirállal emeltem ki még jobban. Mikor késznek tituláltam magam visszamentem a szobámba és elterültem az ágyon és lehunytam a szemem. 

Viszont nem sokáig élvezhettem a nyugalmat, mert a telefonom hangos csörgése jelezte, hogy keresnek és jó lenne, ha felvenném. Azonnal a telefonom után kezdtem kutatni, amit meg is találtam az éjjeli szekrényen. Megnéztem a számot, és akaratlanul is melegség áradt szét bennem. 

-           - Szia! – leheltem a telefonba.

-           - Szia kicsim! Hogy vagy? Minden rendben? Hogy haladtok? – tette fel szokásos kérdéssorozatát szerelmem én pedig akaratlanul belekuncogtam a telefonba.

-           - Persze, minden rendben. És ne aggódj annyit, jól vagyok. – szinte láttam magam előtt, ahogy ilyenkor elhúzza a száját, és magában olyanokat mondogathat, hogy: na persze, még hogy ne aggódjak.

-           - Valami újdonság? – kérdezte végül. Én pedig elhallgattam. Nem szándékoztam hazudni neki, mégis úgy gondoltam, hogy jobb, ha erről nem tud. Hiszen megyünk és jövünk, minek izgassam fel feleslegesen. – Ashley! Mit titkolsz? Tudsz valamit, ha igen el kell mondanod! – Jasper hangja hirtelen idegessé vált. Belül pedig ilyenkor átkoztam magam, hogy nem tudok hazudni neki, és amiért ilyen jól ismer.

-           - A támadással kapcsolatban semmi új információnk nincs, sajnos. Viszont van valami más… - hallgattam el, mert nem is tudom, hogy kéne elmondanom neki. Csak mondd ki egyszerűen, biztattam magam. Szép, a végén még skizofrén leszek.

-           - Igen? Mi történt? – szegényt szépen sikerült teljesen kétségbe ejtenem.

-           - Nincs semmi baj. Nem kell aggódnod. Néhány újszülött vérontást rendez egy kis faluban, és a Volturinak közbe kell lépnie. – mondtam el neki mindent, egy apró részletet kihagyva.

-           - Miért érzem úgy, hogy ennyivel még nincs vége? – kérdezte most már valamivel nyugodtabban.

-           - Semmi fontos… csak épp annyi, hogy én is megyek. – hadartam el végül, és feszülten vártam Jasper reakcióját. A vonal viszont néma volt. Hagytam egy kis időt, hogy megeméssze a hallottakat, de mikor már több perc is eltelt kezdtem kicsit aggódni. – Jasper nézd tudom, hogy aggódsz, de nem kell… - mielőtt befejezhettem volna, végre megszólalt.

-           - Vigyázz magadra. – suttogta. A szívem szakadt meg, mikor meghallottam ezt a hangot. Olyan fájdalmas és szomorú volt, de ugyanakkor feszült és aggódó. Nem akartam szóváltásba keveredni ezért inkább hagytam a dolgokat.

-           - Mindig azt teszem. Szeretlek, nagyon-nagyon. – suttogtam a telefonba, mert ha hangosabban beszélek kihallatszódott volna a hangomból, hogy mennyire bánt ez a dolog engem is.

-           - Én is szeretlek. Amint visszaértetek hívj fel, mindent tudni akarok. – hangja most inkább kérlelő volt és szinte láttam magam előtt, azt az igéző aranybarna szempárt.

-           - Úgy lesz. Szia. – köszöntem el végül, majd letettem. 

Felpattantam az ágyról és szinte kitéptem a szobám ajtaját. A többiek már a folyosón vártak. Senki sem nézett rám, feltételeztem, hogy hallották az egész beszélgetést. Intettem egyet a fejemmel és mind elindultunk. Elsőként hagytam el a kastélyt. A többiek mind utánam futottak. Ilyen esetekben általában mindig Jane a vezető, de most, hogy én is itt voltam, így én vezettem a többieket. Az időjárás enyhén felhős volt, de hogy ne legyen probléma, esős időt csináltam, így nem kellett félnünk, hogy esetleg meglátnak minket. 

A köpenyem halkan susogott a fák között. Az erdőben futva, minden állat érezte, hogy jövünk és mind elmenekültek. A madarak elrepültek a faágakról. A nagyobb vadak pedig irányt váltottak. Lábam szinte alig érintette a talajt. A fákat gyorsan hagytam magam mögött és a levelek megrezdültek a lábam alatt. Ősz volt, az erdő ilyenkor gyönyörű, minden barnás és narancssárgás színben úszik. Az én figyelmemet viszont, most mégsem tudta lekötni. A futás segített egy kicsit kiüríteni a fejem és nem gondolni semmire. 

Firenze nem volt olyan messze, de még így is körülbelül fél napi futásra van innen. Egyértelmű volt, hogy nincs több időnk. Ki tudja, hány ember szerzett tudomást erről. Az is lehet, hogy néhányan elmenekülnek. Csodálom, hogy még nem volt benne a hírekbe. Bár az emberek eltűnése már így is megnövekedett. Csak remélhetjük, hogy időben oda érünk és mindent el tudunk simítani. Nem szerettem embereket ölni, és eddig még nem volt rá példa. Ha lehet, akkor minél több embert szeretnék életben hagyni. 

Az út hátralévő részében mindenki csöndben volt. Ez furcsa volt számomra, mert eddig mindig el tudtuk hülyéskedni az időt. Mi tényleg olyanok voltunk, mint egy nagy család. Még Jane-t is sikerült betörnöm, nem volt könnyű, de mostanra a legjobb barátnőm. Felix mindig meg tudott nevettetni és az ilyen alkalmakkor sem szokott szó nélkül maradni. Azt hiszem most mindenki érezte, hogy ez nem a legjobb pillanat a szórakozásra. A küldetéseket mindig mókásan fogtam fel. Ilyenkor mindig kiszabadulhattam a megszokott környezetből és együtt lehettünk a többiekkel. 

Pár perccel később pedig megérkeztünk Firenzébe. Az emberek még most is nyüzsögtek az utcán pedig már este tíz is elmúlt. Egy pillanatra megálltunk és a levegőbe szagoltam. Érezni lehetett a friss vér illatát igaz nagyon halvány, de akkor is ott volt a levegőben. Intettem a többieknek, hogy siessünk. Mindenki azonnal futásnak eredt, a falu szerencsére itt volt nem messze. Ahogy közelebb értünk úgy a vér szaga is egyre élénkebb lett. Lassítottunk, ahogy meghallottuk a sikításokat. Itt voltunk, kiléptünk a fák közül és nem épp mindennapi látvány tárult szemeink elé. 

Emberek hada feküdt a földön vérbe fagyva. Saját vértócsájuk ölelte körbe őket. Voltak olyanok, akik még nem haltak meg, azokra pedig tudtam milyen sors vár. A falu közepén pedig egy csapat újszülött épp a maradék embert akarta megölni. Az emberek egy kupacba futottak és könyörögtek, az életükért. Tudtam, hogy a könyörgés mit sem ér, a vad ösztönök ellen. Többen voltak, sokkal többen. Nem érdekelt, tudtam, hogy mire vagyunk képesek. Az ember sikolya rángatott ki a gondolataim közül. A tekintetem azonnal oda kaptam. Egy fiatal férfi éppen egy nőt készült megölni. 

Nem gondolkoztam csak cselekedtem. A férfi mögé futottam és a kabátjánál fogva jó messze elhajítottam, aki egyenesen egy ház falának csapódott. Erre mindenki felkapta a fejét. Míg az emberek szemébe egyszerre jött a félelem és a remény, addig az újszülöttek őrjöngtek. A többiek sem tétlenkedtek, mindenki egyszerre vetette magát a többiek közé és kezdték sorban megölni a vámpírokat. Egyszerre ketten jöttek nekem, a becsapódás hatására elterültem a földön. De nem hagytam olyan könnyen magam. Az egyiket lerúgtam magamról, míg a másik próbált belém harapni és megölni. Nem ment neki olyan könnyen. Ilyenkor örültem, hogy újszülöttekkel van dolgom. Könnyedén találtam fogást rajta és egy mozdulattal eltávolítottam a fejét a nyakától. Láttam, hogy a többiek remekül haladnak, ezért fogtam és a köpenyem zsebébe nyúltam, majd kivettem onnan egy doboz gyufát. Tűzet raktam és elkezdtem rádobálni a testrészeket. A többiek még mindig keményen harcoltak, ezért megnéztem hol segíthetnék még. A tekintetem ide-oda kapkodtam mikor észrevettem egy magas alakot az egyik ház mögött, mikor észrevette, hogy őt nézem, eltűnt. Utána mentem és nem is kellett sokat keresnem. Rögtön tudtam, hogy ő lehetett az, aki teremtette őket. Mikor látta, hogy nem adom fel, hogy elkapjam megállt és megfordult. Nem foglalkoztam a kinézetével, úgyis tudtam milyen sorsa lesz. Elé sétáltam és ekkor olyan dolog történt, amire nem számítottam. Letérdelt elém és a szemembe nézett, mintha csak a halált várná. Gondolatban üzent nekem, hogy legyek gyors és kíméletes. Először megfordult a fejemben, hogy ez csak valami trükk, de mikor megérintettem még csak el sem húzódott. Megtudtam, amit akartam. Ő volt, az, aki ezt az egészet kitervelte, de ő nem ismert. Nem akart mást csak látni a híres Volturit és az ő kezük által meghalni. Komolyan képes volt ezért megölni egy tucat embert, majd őket ráuszítani egy falura? Megfogtam a fejét és éreztem, ahogy a repedések kezdenek kibontakozni az arcán, majd egy mozdulattal megöltem és tűzre dobtam. 

Ahogy visszafelé kezdtem sétálni a többiekhez, meghallottam az emberek vérfagyasztó sikolyát. Jane pontosan tudja, hogy mit kell tennie. Egyértelmű volt, hogy az emberek nem maradhattak életben. Úgy döntöttem, hogy ameddig ők elintézik a munka piszkos részét, addig én vadászok, úgyis rég voltam. Irányt váltottam és az erdő felé kezdtem futni. Szerencsére a közelben volt egy kisebb szarvascsorda. Elfogtam három őzet és úgy döntöttem ennyi elég volt. Lassan sétáltam vissza a többiekhez, akik már vártak. 

Miután mindent elintéztünk és meggyőződtünk, hogy minden nyomot eltüntettünk magunk után haza indultunk. Az út most valahogy sokkal felszabadultabban és nyugodtabban telt. Az utat is gyorsabban tettük meg. Mire a nap elérte volna a tetőpontját, amit persze nem hagytam, mert az eget felhőkkel borítottam be, már vissza is értünk. Aro majd ki csattant a büszkeségtől mikor megtudta, hogy minden rendben ment. Én csak mosolyogva csóváltam a fejem és nem győztem ismételni, hogy én megmondtam. Aro azt mondta, hogy lazíthatnék egy kicsit, és megpróbálhatnák kikapcsolódni. A többiek persze rögtön felvetették az ötletet, hogy menjünk bulizni úgy, mint régen. Most persze egyik vezető sem látott semmi kivetni valót a dologban. Én csak annyit mondtam, hogy még meggondolom. 

Természetesen Jane nem győzte mondani, hogy ennyi nekem is jár, és csak jót tenne. Körülbelül egy óra győzködés után végre beadtam a derekam és beleegyeztem, hogy elmenjünk. Én magam is meglepődtem, hogy a többiek jókedve rám is mennyire átragadt. Felix nem győzte ecsetelni, hogy mennyire hiányoztak már neki az ilyen esték. Egészen addig, amíg Jane úgy nem döntött, hogy ideje készülődni és ki nem rakta a fiúkat a szobámból, aminek természetesen mind hangot adtak, de Jane elhallgatatta őket. 

Most épp itt ülünk a szobámban és ruhát választunk, majd megcsináljuk egymás haját és sminkjét. A gardróbom közepén állva, hirtelen azt sem tudtam, hogy mit vegyek fel. Jane már döntött. Egy rövid kis vörös pántos ruhát választott fekete magas sarkúval. Gyönyörű volt benne, szőke haját kiengedte. Kétség kívül remek összhangban volt a ruhája a hajával. Az már egy másik kérdés, hogy Alec mit fog szólni, ha meglátja így a húgát. Én Jane javaslatára egy fekete pántnélküli testre simuló ruhánál maradtam. Végül maradtunk a sminknél, ami mindkettőnknek visszafogottabb volt. Majd mikor Jane késznek nyilvánított mindkettőnket kimentünk a fiúkhoz, akik már vártak ránk. 

Azt hiszem az gyenge kifejezés, hogy leesett az álluk. Szó szerint tátott szájjal bámultak minket. Jane-nel egymásra néztünk és felnevettünk. Olyan vicces volt a fiúk arckifejezése. Majd miután nagyjából rendezték a vonásaikat, nagy nehezen megszólaltak. 

-           - Gyönyörűek vagytok! – Alec egy mosoly kíséretében mindkettőnk arcára egy-egy puszit nyomott.

-           - Az nem kifejezés, azt hiszem mindenki ránk fog irigykedni. – Felix-nek az a szokásos perverz vigyor volt ott az arcán.

-           - Azt hiszem mi vagyunk a legszerencsésebb férfiak a világon. – Demetri most tőle szokatlan módon ellazult és mosolygott.

-           - Akkor menjünk. – vigyorogtam és a többiekkel a nyomomban a garázs felé indultunk. Ott mind beszálltunk a kocsimba és indítottunk. Volterrától nem messze van egy night club, oda megyünk. Régen mindig oda jártunk, és szerintem ideje megmutatni a mostani fiataloknak, hogy-hogy is kell bulizni. Imádtam táncolni és ilyenkor teljesen ellazultam és kieresztettem a gőzt. Azt hiszem ezért győzködtek ennyit. Megérkezve a club elé, leparkoltunk és a hátsó bejárathoz mentünk. Elől a fények bevilágították az egész utcát és a fiatalok szinte őrjöngtek, hogy bemehessenek végre. A hátsó ajtónál, még ugyanaz a biztonsági őr volt, aki régen is. Rá mosolyogtam, amit rögtön viszonzott. Ő azok emberek közé tartozott, aki diszkrét és figyelmes. De ahogy észrevettem már felette is eljárt az idő. Mosolyogva léptünk be a clubba és vettük az irányt egy üres box felé. Nem vacilláltam sokat rögtön a táncparkett felé kezdtem kacsingatni.

-           - Táncoljunk! – ráncigáltam fel a többieket és mind a táncoló tömeg felé mentünk. A zene ritmusa bekúszott az elmémbe és a csípőm kezdtem rázni. Jane-el együtt szorosan simultunk egymáshoz és táncoltunk, ami rengeteg fiúnak tetszhetett, mert fütyültek és ordítoztak, elég gátlástalan dolgokat, de ezt most próbáltam kizárni az elmémből. Majd Jane otthagyott így egyedül folytattam, de nem bántam, csak az számított, hogy végre lazíthattam. Eddig fel sem tűnt, hogy mennyire hiányzik a tánc, de azt hiszem a mai este után, minden nap fogok táncolni. Fogalmam sincs meddig táncolhattam ott, szerintem már órák telhettek el. Mikor végre megálltam úgy döntöttem leülök egy kicsit a többiekhez. Azonban egy valami megragadta a figyelmem. Szemeim elkerekedtek és nem akartam elhinni, amit látok. Ez nem lehet, ő nem lehet itt. Azonnal szóltam a többieknek, hogy induljunk. Ők, ahogy láttam nem vették észre, azt amit én. A hátsó kijárat felé kezdtem húzni a többiekhez, de utoljára még visszanéztem még egyszer, hogy lássam tényleg jól látok-e. De sajnos, igaz volt. Ahogy kiértünk a levegőre észrevettem, hogy már hajnalodig. A kocsim felé mentünk és indultunk. A többiek nem értették mi bajom. Én viszont egyszerűen már lehetetlennek tartottam, hogy egyik bajt kövesse a másik. De, hogy történhetett ez? Miért? Ez egyszerűen lehetetlen. Akár, hogy gondolkoztam nem találtam választ. Csak a kecses alak van előttem, ahogy egy emberrel táncolt, bár az sokkal több volt, mint tánc. Egyáltalán mit keres itt? Neki otthon kéne lennie. Miért szakad ennyi baj a nyakamba?