13. Fejezet - Meghívás

(Jasper szemszög)

Már több mint száznegyvenhét éve létezem ezen a földön, egy hideg kemény testbe zárva. Ez a fajta létezés minden lehetőségtől megfoszt, és a legrosszabb, hogy minden jó dolgot elvett az életemből. És egy olyan személlyé formált, amilyen sose akartam lenni. Mindig is a hazámat akartam szolgálni, segíteni az embereknek. Ennek ellenére egy szörnyeteggé tettek, és ahelyett, hogy segítettem volna, én voltam az, aki annyi ártatlan ember életét oltotta ki. Emberekét, akik előtt még ott állt az élet, akiknek még annyi lehetőségük volt. Ott volt a családjuk, a gyerekeik, és én megfosztottam őket tőlük. Egy olyan múltat tudok magam mögött, amit legszívesebben elfelejtenék, de hála a vámpírmemóriámnak sose fogok tudni megtenni. Ugyanakkor ez az időszak már lezárult, és soha nem fog visszatérni. 

És ezt csak Alice-nek köszönhetem. Philadelphiában találkoztunk ő mondta azt, hogy van egy nagy család, akik úgymond vegetáriánus életmódot folytatnak és mi is csatlakozni fogunk hozzájuk. Csak úgy, mint mindig akkor is igaza volt, így teljesen új életet kezdhettem, tiszta lappal indítottam. A családom nagyon sokat segített abban, hogy átálljak erre az életmódra, de végül sikerült. Most már Jasper Hale vagyok. A Cullen család tagja. Tízen vagyunk együtt, vannak a szüleink Esme és Carlisle, Esme mindenkit saját gyermekeként szeret, tele van szeretettel, míg Carlisle a család megfont és diplomatikus tagja. Aztán ott vannak a testvéreim, Rosalie, akinek a nevét felvettem, mert külsőre annyira hasonlítunk, és a párja Emmett, aki a család viccmestere és egyben legperverzebb tagja. De őt így szeretjük. Aztán ott van Bella és Edward, Bella okos, makacs, és imádja Edwardot, de Edward is őt. És ott van a kislányuk Renesmee, és a barátja Jacob, aki Nessie barátja és nem utolsó sorban vérfarkas. Mikor Nessie alig múlt el pár perces Jacob belé vésődött. Nem kell mondanom, hogy Edward és Bella mennyire kiakadtak, de mára már viszonylag elfogadták.  Nos, Renesmee nem épp normális baba, ugyanis ő félvér. Mint kiderült, a vámpírok teherbe tudják ejteni az embereket, ugyanis Bella még ember volt mikor Edwarddal összeházasodtak, és hát megszületett Nessie. Bella belehalt volna a szülésbe, ezért Edward átváltoztatta, és most boldogan élik az örökkévalóság mindennapjait. És ott van Alice az én kis szeleburdi, tündéri kis feleségem. Szeretem és tisztelem a családom, olyanok vagyunk, mint egy jól olajozott gépezet, mindig számíthatunk a másikra. 

Bármit elmondunk és nincsenek titkaink, bár ez nem mindig igaz. Az én múltamat senki sem tudja, és ha rajtam múlik, akkor soha nem is fogják megtudni. Mióta csak a Cullen család tagja vagyok, azóta próbálom elfelejteni és kitörölni a múlt az emlékezetemből. Na, nem mintha nem lenne csodálatos a múltam minden pillanata, mikor még ember voltam, és a családommal éltem. De úgy érzem, hogy rég nem dobogó szívem hasad meg azáltal, hogy arra gondolok, hogy mennyi mindent elvesztettem. Egy ideig egész jól sikerült, titkolnom, de néhány éve nagyon nehézzé vált. Néhány éve egyre többször jut eszembe a múlt. Mikor kiderült, hogy Bella terhes, akkor összeomlottam, és sokat voltam távol a családomtól. Az volt, az-az időszak mikor mindent átgondoltam, és visszagondoltam azokra az időkre, amikről senki sem tud. Egyszerű volt elrejteni a gondolataimat Edward elől, mert ő akkor teljesen Bellával volt elfoglalva, így másokra nem is nagyon koncentrált. Amikor először megpillantottam Renesmee-t rögtön felfedeztem rajta Bella és Edward vonásait. A szemét anyjától, míg hajszínét apjától örökölte. Egy kis angyal volt, aki mindenkit az ujja köré csavart. Mindenki imádja és még most is lesik minden kívánságát. Edward pedig amilyen puhány mindent megtesz az ő kicsi lányának. 

Sokat gondolkoztam, hogy vajon nekem lányom vagy fiam lett volna. Mennyire hasonlított volna rám és mennyire az anyjára. Magam elé képzeltem feleségem gyönyörű pirosos arcát, akár hányszor elpirult, sötétbarna szemeit, amik egy felhőtlen éjszakára emlékeztettek, amin sok millió apró csillag ragyog. Telt piros ajkait, amik finom szántottak végig az enyémen. Apró testére, amit a karomban tartottam. A gondolatra felnyögtem és mellkasomban az ismerős erős nyomást éreztem. Mintha valami egyre csak szorítaná lefelé ezzel kipréselve minden levegőt onnan.

Szerettem volna tudni, hogy milyen élete volt miután elmentem. Vajon megviselte? Volt még valaha is boldog? Született gyermeke? Gondolt rám, vajon sokat sírt miután megkapta állítólagos halálhírem? A családommal maradt vagy visszament a szüleihez? Olyan jelentéktelen kis kérdéseknek tűnhetnek, de én mégis szerettem volna választ kapni rájuk. Gyötör a bűntudat, hogy mennyi mindent megígértem neki és mégsem tarthattam be. Megígértem, hogy mindig vele leszek, és egy boldog nyugodt életünk lesz. Annyi minden akartam neki adni. Gyerekeket, boldogságot, biztonságot, de végül egyiket sem tarthattam be, mert ő azt hitte, hogy meghaltam. Azóta sem voltam, Texas  közelébe. A családom úgy tudja, hogy a múltam miatt, mert egy szörnyeteg voltam és Texas arra emlékeztet. Igazság szerint csak félek, félek, hogy mit találnék ott, hogy esetleg megpillantanám a rég olyannyira szeretett helyeket. Az ismerős utcákat, a régi házunkat, vagy esetleg a sírhelyét. Félek, hogy nem bírnám ki. 

Mostanában szinte minden gondolatomat ő tölti ki. Edward és a többiek előtt próbálom leplezni, már amennyire tudom, de Alice-nek még ez is feltűnt. Valamelyik nap rá is kérdezett, de én csak kitérő választ adtam. Tudtam, hogy Alice sosem bocsátaná meg nekem, hogy nem mondtam el a múltam. Talán a családom többi tagja is elítélne, Edward és Bella Alice mellé állna, Emmett meg csak kiröhögne. Épp ezért csak akkor gondolkozom ezen, mikor senki sincs itthon pont, mint ma. Edward és Bella együtt mentek el valahova. Rosalie, Alice vásárolni vannak, és Emmettet is magukkal cipelték. Esme az árvaházban van, Carlisle pedig dolgozik. Nessie és Jacob pedig csak sétálnak a városban. 

Annyira szerettem volna, Alice-t is így tiszta szívvel szeretni. Szerettem volna őt boldoggá tenni, és annyira szeretni, mint ahogy ő szeret engem. Nem arról van szó, hogy nem szeretem, mert szeretem és minden vágyam, hogy boldog legyen. Csak… mégsem szeretem olyan elsöprő szerelemmel, mint ahogy Őt. Annyira szeretném valahogy viszonozni, azt a sok jót, amit értettem tett. Ő ott volt és támaszt nyújtott mikor senki más nem tette. A legnehezebb időkben is velem volt, mindig segített, kitartó volt, és sosem ítélt el. Szeretett és várt rám. Mindig megnevetetett, de ha kellett, akkor velem együtt szenvedett, és ezt sosem tudom eléggé meghálálni neki. Szerettem volna, ha ő is talál valakit, aki megtudja adni neki azt, amit én nem. Szívesen engedtem volna el magam mellől, ha tudtam volna, hogy boldog lesz. Kétség kívül szerettem őt, hisz őt nem lehet nem szeretni. Egy élettel teli kis pöttöm, aki mindig túlpörög, és mindig mindenkinek jót akar. Szerettem, de nem voltam belé szerelmes. 

Felsóhajtottam, és felültem az ágyamon. Kezem a térdemre támasztottam, majd arcom kezeim közé temettem. Nem értettem miért nem tudok továbblépni, még most sem. Nem értem, miért nem hagy végre a múlt nyugodni. Mért nem tudok egyszerűen csak felejteni, de mintha egy kis hang azt suttogná, hogy ez nem helyes. Pedig én azt akartam, felejteni. Elfelejteni mindent, akkor talán szerethetném Alice-t. Miért ilyen bonyolult és nehéz minden?

Gondolkodásom a kopogás zavarta meg. Ennyire elgondolkodtam volna, hogy észre sem vettem, hogy hazajöttek?

- Gyere – szóltam ki, mire Esme kedves arca jelent meg az ajtó mögül. Megpaskoltam magam mellett az ágyat, ő pedig azonnal mellém repült és leült.
- Mit tehetek érted? – kérdeztem kedvesen. Esme olyan volt nekem mintha tényleg az édesanyám lenne, és úgy éreztem, hogy most rá volt szükségem.
- Jasper minden rendben? – arca aggodalmat tükrözött. Hihetetlen, hogy mindenkiért mennyire képes aggódni. Én nem mondtam semmit csak a karjai közé bújtam. Esme egy pillanatig megdöbbent, de aztán visszaölelt, és éreztem a szeretetet legördülni róla. Érdekesen festhettem, ahogy egy felnőtt férfi az anyukája karjaiba bújik, de most nem érdekelt semmi. Most még Emmett is bejöhetett volna egy fényképezőgéppel és lekaphatott volna. Nem érdekelt, mert szükségem volt erre. Arra, hogy valaki azt mondja, hogy minden rendben lesz.
- Anya – szólítottam meg, mire éreztem, hogy szorosabban ölel magához – ugye minden rendben lesz? – kérdeztem csendesen. Esme megdöbbent, majd eltolt magától, de csak annyira, hogy a szemembe tudjon nézni, ahol nem láttam mást csak szeretetet, boldogságot, és egy kis érthetetlenséget.
- Miért kérdezed ezt? – én csak lesütöttem a szemem. Hisz mit mondhattam volna? Tudod semmi baj, csak pár hónapja szinte minden nap gyötör a halott feleségem emléke, és úgy érzem, hogy a fájdalom felemészt. Nem. Mindenkinek jobb, ha nem tudják az igazat. Esme türelmesen várta a válaszom.
- Nem is tudom – motyogtam zavartan – csak olyan furcsa érzéseim vannak – a szemem ismét rá emeltem, ahol először zavart majd megértést tudtam kiolvasni.
- Miért nem mondod el, hogy mi bánt? Hidd el, jobb lenne utána.
- Nincs mit elmondanom – suttogtam, de most mintha fellángolt volna a lelkiismeretem, hisz hazudtam neki. Neki, akit az anyámnak tekintek, aki befogadott. Hisz ennyivel tartoznám neki.
- Rendben – hagyta annyiban a dolgot – és ne félj, minden rendben lesz. Mert mi mindenben melletted állunk tudod ugye? – mire én csak bólintottam – Nem tudom, hogy mi bánt, de ha készen állsz rá, akkor tud, hogy bárki meghallgat a családból. Nagyon szeretlek kisfiam – mondta és megölelt, és pedig örömmel simultam bele ölelésébe.
- Én is szeretlek anya – suttogtam, olyan halkan, hogy azt csak ő halhatta. Ezek után Esme magamra hagyott, mert még egy kicsit át rendezi a nappalit, hogy otthonosabb legyen. Én az ablakhoz sétáltam és kinéztem. Megint egy új hely. Ezúttal London, ahol nem egyszer megfordultunk már. Mégis azt éreztem, hogy most valami egészen más lesz ez a költözés. Mintha sok új dologgal kecsegtetne. Milyen új dolgokkal lepsz meg London?

(Ashley szemszög)

A kórházba érve már minden eshetőségre fel voltam készülve. Számítottam rá, hogy Carlisle ma meg fog keresni, azért ami tegnap történt. De valamilyen oknál fogva egyáltalán nem bántam meg. Úgy éreztem, hogy nekem volt igazam. Nem épp kedves dolgokat vágott a fejemhez, amit nem fogok ölbe tett kézzel tűrni, azt hiszen Alice átlépte azt a bizonyos határt. Sóhajtva nyitottam ki az irodám ajtaját és kezdtem el a mai feladataimat. Ma már sokkal többen voltak, mint tegnap. A gyerekek könnyen megfáznak ilyen esős időben. A legtöbbjüknek csak influenzája volt, semmi komolyabb. Miután mindenki elment, úgy döntöttem elmegyek és megnézem Joseph-et. Szerencsére a kezelések hatásosnak bizonyultak, és ha továbbra is így reagál, akkor pár nap múlva haza is mehet. De a gyerekosztályon voltak sokkal komolyabb betegek is. Mosolyogva néztem végig rajtuk ezzel egy kis erőt és reményt öntve beléjük. A szülök csak várták, hogy leteljen a vizit ideje és újra gyermekükkel lehessenek. Voltak, akik kissé boldogan és voltak, akik szomorúan üldögéltek. Szörnyű volt, hogy nem tudtam mindenkin segíteni. Az irodámba visszaindulva egy ismerős illat csapta meg az orrom. Miután befordultam a folyosón már meg is pillantottam azt a személyt, akire számítottam, és úgy látszik rám várt. Kinyitottam az ajtót és mutattam, hogy foglaljon helyet, miután én is leültem belekezdett.
- Az egész családom nevében szeretnék tőled bocsánatot kérni. Elfogathatatlan az a viselkedés, amit ők tanúsítottak. És amikkel megvádoltak az csak tetőzik a dolgokat. Rettenetesen sajnálom, és csak remélni merem, hogy megbocsájtasz nekünk – na, mindenre számítottam csak erre nem. Azt hittem, hogy a lányát fogja védeni, erre tőlem kér bocsánatot.
- Hű. Őszintén azt hittem, hogy mindennek elhordasz majd, mert kezet emeltem a lányodra. Erre te bocsánatot kérsz. Ez most meglepett.
- Alice most túllépett egy határt, és teljesen jogosan tetted azt, amit tettél. Hihetetlen, hogy Alice ilyeneket feltételezett rólad, és ezáltal rólam is – hangjában megbánást és csalódást véltem felfedezni.
- Nem haragszom. Már Nessie-nek is mondtam, hogy semmi baj. Ez érthető reakció, főleg, hogy Nessie ilyen nagy kincsnek számít – mondtam, hogy egy kis lelket öntsek belé, mire ő halványan elmosolyodott.
- Köszönöm. Nagyon nagy szeretet lakozik benned – de mielőtt bármit is mondhattam volna kopogtattak. Én pedig behívtam. Na, és ki volt ott? Nem más, mint a mi szeretett igazgatónk.
- Örülök, hogy mind ketten itt vannak, így legalább egyszerre letudunk mindent – mire keresgélni kezdett az öltönye zsebében, majd elővett két borítékot – Ezek meghívók az egy hónap múlva megrendező itteni rendezvényre szólnak, amire minden orvos hivatalos. Szeretném, ha eljönnének. Valamint Dr. Cullen nagyon szívesen várjuk az egész családját.
- Természetesen itt leszünk – mondta mosolyogva Carlisle.
- Rám is számíthat, itt leszek.
- Nos, ennek nagyon örülök. Akkor hamarosan találkozunk. Viszlát – köszönt el, majd el is ment.
- Akkor, ha nem is jössz el hozzánk, a rendezvényen találkozunk – mosolygott hamisan Carlisle.
- Úgy látszik nem tudom elkerülni – mosolyogtam.
- Akkor majd találkozunk. Szia. És még egyszer bocsánat. – köszönt el Carlisle.
- Semmi baj, és szia – mondtam. Majd miután elment átöltöztem. Összeszedtem minden cuccom, és a stúdióba indultam. Pár perc alatt odaértem. Felmentem az első emeletre és benyitottam. Odabent az ismerős falak néztek vissza rám. Az irodámban letettem a kabátom és a táskám. Épp neki láttam volna, hogy megírjam az orvosi jelentéseket, mikor megéreztem Nessie illatát. De nem volt egyedül. Egy számomra ismeretlen férfival volt, a lépteket egyre közelebbről halottam. Felálltam, és kíváncsian vártam, hogy kinyíljon az ajtó. Ami pár perccel később be is következett, halottam a lépteket, majd ahogy valaki lenyomja a kilincset majd az ajtó nyikorgó hangját.