8. Fejezet - Az első nap

Reggel hét órakor mentem el és lezuhanyoztam. Szerettem fürödni, ez az emberi szokás nagyon megmaradt rajtam. Kinyitottam a vizet, és élveztem, ahogy a forró vízcseppek lefolynak a jéghideg bőrömön. Vanília és kókuszos tusfürdőmmel megmostam magam, majd a hajam is megmostam, elvégre ez az első napom jó benyomást szeretnék tenni, a szülőkre. Miután kész voltam, kiszálltam és megtörölköztem, a hajam is megtöröltem. Kimentem a gardróbomba és kerestem egy kényelmes csőfarmert és egy halványlila pólót, a derekamra egy övet csatoltam, és lábamra, egy olyan cipőt húztam, amimbe azért táncolni is tudok. Megszárítottam a hajam, amit kiengedve hagytam, egy divatos sálat – ami megy a pólómhoz – csavartam a nyakamra, majd felvettem a vékony kabátom, megfogtam a táskám és indultam. Bezártam az ajtót, és beszálltam az autómba, amin az óra már fél kilencet mutatott. Így indultam el a stúdió felé. A rádiót egy pörgősebb zenére kapcsoltam, és elkezdtem énekelni, szerettem a tánccal és énekléssel kapcsolatos dolgokat. Gyorsan hajtottam, így pár perc múlva már oda is értem. Tudtommal mindenki kilencre jön. Most pedig öt perc múlva háromnegyed kilenc. Így felmentem a stúdióba, azon belül az irodámba, és vártam, hogy szép lassan mindenki megérkezzen.

Tíz perc múlva már egész szép kis csapat gyűlt össze. Voltak egészen kicsik, nagyobbak, tinédzserek, minden korosztályból volt valaki. A kicsiknél a szülők még itt maradtak, és halkan biztatták gyerekeiket. Miután a listámon szereplő minden kis pöttöm itt volt, ezért a bemutatkozással kezdtem. 

- Sziasztok! Köszöntök minden kedves szülőt! A nevem Ashley Henning, és én leszek a tanárotok. Már elég régóta tanítok táncot, ahonnan jövők ott is volt egy stúdióm.  Nem kell félnetek, és bármi kérdésetek van, nyugodtan szóljatok. Lassú tempóban fogunk haladni, és két csoportra osztom majd, a társaságot. A kezdőkre, és a haladókra. Épp ezért, hetente két óra lesz mindkét csoportnak. Egy táncóra, körülbelül egy és másfél óra között lesz. Ha bárkinek valami kérdése van, nyugodtan kérdezhet. – mondtam kedvesen. Teljesen nyugodt voltam, hisz nem most csinálom ezt először.
- És mi van, ha valaki nem tud táncolni? – szólalt meg egy félénk magas hangocska. Oda néztem, körülbelül egy négy-öt éves kislány volt. Szőke haja, és zöld szeme volt, félénken pislogott rám. Egy pillanatra megtántorodtam, mert Ő rá emlékeztetett. Miután rendeztem vonásaimat odasétáltam hozzá, kedvesen mosolyogtam és leguggoltam.
- Hogy hívnak? – kérdeztem
- Lucy Morgan – és aranyosan elpirult.
- Nem kell félned Lucy, azért vagyunk itt, hogy mind meg tanuljatok táncolni. Lassan fogok haladni, és mindenkinek segítek. – mosolyogtam rá. Amit ezután tett az meglepett. Elém sétált, és megölelt. Én egy percig lefagytam, de aztán visszaöleltem. Ahogy, kicsiny törékeny testét tartottam, az jutott eszembe, hogy vajon lehetséges-e, hogy ez a kislány ennyire hasonlítson Rá. Elengedett és visszalépett az anyukája mellé, én pedig felálltam és a gyerekek felé fordultam.
- Rendben. Van még valakinek kérdése?
- Igen. Mikor fognak kezdődni az órák? – kérdezte egy tizenkét év körüli lány.
- Nos, mivel nem csak itt fogok dolgozni, és ti is iskolába jártok. Ezért arra gondoltam, hogy öt órakor kezdődnének az órák, és hat óráig tartanának. De erről beszélhetünk még, ha valakinek nem jó ez az időpont, vagy esetleg túlkésőn van.  – és körbenéztem a terembe, de senki arcán sem láttam ellenvetést.
- Esetleg a kezdőknek, akik úgyis a kisebbek lesznek, azoknak lehet előbb. – mondtam, de senki nem mondta, hogy probléma lenne az idővel.
- Jól van, ha senkinek sincs több kérdése, akkor kezdhetjük is – mondtam határozottan. 

A szülők hátrébb húzódtak. Én pedig felkaroltam a kicsiket, és előre terelgettem őket. Mondtam mindenkinek, hogy egyszerű lépésekkel kezdjük. Betettem egy lassúbb számot. A terem elejére léptem, hogy mindenki jól lásson. Majd megmutattam, a lépéseket, amiket a mai napon akartam tanítani. A jobb lábammal előre kiléptem, a testsúlyom rá helyeztem majd a bal lábamat mellé húztam, utána a jobb lábammal oldalra kiléptem a testsúlyom ráhelyeztem és a balt mellé húztam. És utána csak ezt ismételgettem. Megfordultam, mire sok apró kíváncsi szempár szegődött rám. Ezen elmosolyodtam, ezért is szerettem ennyire gyerekeknek oktatni. Megfordultam és megcsináltam megint a lépéseket, de most magyaráztam is hozzá. Megkértem őket, hogy amennyire tudják, csinálják utánam, a tükörből láttam, hogy sok pici bizonytalan lábacska lépdel a padlón.  Ezt még háromszor elismételtük, majd zenét is tettem mellé. Az utolsó próbálkozásra már kicsit határozottabbak lettek.
- Rendben, most megnézlek titeket egyenként. Csak nyugodtan csináljátok. Egyenként segítek majd nektek, ne aggódjatok – és elindítottam a zenét. 

Háromra mindenki elkezdte a lépéseket. Egyenként, mindenkit megnéztem. Voltak, akik már profi szinten mozogtak, ezek úgy tíz-tizenkét év fölöttiek voltak, mindenkit megjegyeztem, hogy őket egy csoportba tegyem. Akik, ennél kisebbek voltak, azok nagyon bizonytalanok voltak. De köztük is voltak bátrabbak, és határozottabbak, akik próbálták minél jobban utánozni, a mozdulataimat. Lucy nagyon kis bizonytalan és ügyetlen volt. Mosolyogva mentem oda hozzá. Megfogtam a kis derekát, mire egy kicsit megugrott. Felpillantott rám, mire elmosolyodott, és zavartan sütötte le a szemeit. Lassan és könnyedén egy kicsit megemeltem és egymás után raktam le a lábait. Majd letettem, és most már egyedül, egy kicsit biztosabban lépkedett. Visszamentem előre, és mindenkit megdicsértem. Mondtam, hogy egy kicsit továbbmegyünk és a kezünket is belevesszük. Mikor a bal lábammal kiléptem a kezem a mellkasomhoz húztam, amikor a jobbat mellé húztam a karom a fejem fölé kinyújtottam. Oldalra léptem és a karom visszahúztam a mellkasomhoz és mikor a jobbat mellé húztam, a karom leengedtem. Ez a kicsiknek már sokkal nehezebben ment. De mindenkihez odamentem és segítettem, amit ők kitörő örömmel fogadtak. A nagyok megoldották a helyzetet és most már biztos voltam benne, hogy kiket teszek egy csoportba. Ezt zenére is megpróbáltuk és egész jól ment. Mivel ez volt az első óra ezért most mindenkit elengedtem. 

A szülők mosolyogtak, és kedvesen néztek rám. A gyerekek pedig, kacagtak, boldog kacajuk az egész termet betöltötte, én pedig gyengédséget, és szeretetet érzetem. Úgy éreztem, hogy mindegyik kis pöttöm már valahogy hozzám is tartozott. Azt hiszem, ezt hívják ragaszkodásnak. Igen. Ragaszkodás. Már most megszerettem őket, főleg egyet. A kis Lucy már az első pillanatba belopta magát a szívembe. Nem tudom, hogy azért, mert annyira hasonlít Rá, vagy csupán csak azért, mert olyan kis törékeny és minden pillanatban vágyik a szeretetre. Az ember estemben vámpír úgy érzi meg kell védenie ezt a törékeny apró, és aranyos kis teremtést. Miután mindenki átöltözött és elköszönt elmentek.

Boldog voltam, határtalanul boldog, mert boldogságot és szeretetet adtam, és kaptam is. Nekem pedig ez volt a fontos. Miután én is átöltöztem, átmentem az irodámba és összeírtam, hogy kik lesznek együtt. A kicsiket fogom kedden és csütörtökön oktatni, a nagyokat pedig hétfőn és szerdán. Így minden nap lesz valami dolgom. Délelőtt a kórházban leszek, míg délután itt, a stúdióban. Miután minden összeírtam, fogtam magam és autóba ültem. Mivel még korán volt ezért úgy döntöttem elmegyek a kórházba. Szerencsére a kórház nem volt messze a stúdiótól.

  

Gyorsan hajtottam, és néhány perc után már láttam is a megszokott fehér épületet. A kocsimmal leparkoltam, és a bejárat felé vettem az irányt. Mikor benyitottam becsapott a kórház jellegzetes illata. A fertőtlenítő és a tisztítószer valamint a vér szaga is kivehető volt. Az évek alatt meg tanultam kezelni a szomjam, már egyáltalán nem okozott problémát. Úgy látszik jókor jöttem, mert most nem voltak olyan sokan, alig néhány beteg ült a korteremben. Odaléptem a nővérpulthoz, abban a reményben, hogy beszélhetek az igazgatóval, és megnézhetem az irodám.
- Jó napot!  - köszöntem kedvesen – Dr. Ashley Henning vagyok, és a jövő héttől, mint gyermekorvos fogok itt dolgozni. Az igazgató, ha minden igaz már vár, beszélhetnék vele? – kérdeztem.
- Ó igen, a napokban várta önt, egy pillanat és felszólok – mondta, majd telefonon elmondta az igazgatónak, hogy itt vagyok, és vele akarok beszélni, mire ő rögtön mondta, hogy menjek fel.
- Már várja önt. Lifttel menjen fel az első emeletre, a folyosó végén az utolsó ajtó jobbra. Ott megtalálja. – nagyon kedves és segítőkész volt.
- Köszönöm. Viszlát. – köszöntem és elindultam, de még hallottam, ahogy utánam kiállt, hogy: Viszlát. Arra indultam, amerre mondta, a lifttel felmentem az elsőre, és végigmentem a folyosón. Miközben lépkedtem, sok törékeny és elesett gyereket láttam, szerettem volna megszűntetni, vagy legalább csökkenteni a fájdalmukat. És örültem, hogy jövő héttől már én is ezen fáradozhatok. Elérkeztem az utolsó ajtóhoz. Megálltam, és bekopogtam. Mire egy szabad után beléptem. Az asztal mögött egy középkorú, elegáns férfi ült. Amint beléptem felállt. Fekete félhosszú haja és sötét szeme volt. Öltönyt viselt, és nyakkendőt.
- Nagyon örülök Dr. Henning, már vártuk önt. David Smith vagyok – nyújtott kezet, amit elfogadtam.
- Ashley Henning vagyok, nagyon örvendek – kezet ráztunk, majd invitált, hogy üljek le, miután ő is helyet foglalt, elkezdtünk mindent megbeszélni.
- Ha jól tudom, akkor csak a jövő héttől kezd majd, nálunk dolgozni. – kezdte.
- Igen, mert most még a költözés miatt kicsit el vagyok foglalva. Valamint nem ez lesz az egyetlen hely, ahol dolgozni fogok.  – válaszoltam kedvesen.
- Igen, erről is esett már szó, és mondta, hogy épp ezért reggel héttől délután négyig legkésőbb fél ötig fog tudni dolgozni.
- Igen, mert a kórház után, még táncot is oktatok.
- Várjunk csak… - gondolkozott el egy percig – nem az öné véletlenül a Dancing Forever stúdió? – kérdezte kíváncsian.
- Igen, egy része, van ott egy stúdióm, ahol már ma elkezdtem oktatni – válaszoltam őszintén.
- Ez hihetetlen.  A lányaim is oda járnak, és ők is ma kezdték. – mondta meglepetten, mire én is igen csak meglepődtem, nem gondoltam volna, hogy a főnököm lányait fogom tanítani.
- Hogy hívják a lányait?
- Lilien és Alison Smith – nekem pedig rögtön beugrottak, most, hogy jobban belegondoltam Alison tényleg nagyon hasonlít az apjára, neki is sötét hosszú haja van, valamint az arca tisztája olyan, mint az apjáé. Míg Lilien inkább az anyjára hasonlít, barna hosszú kissé göndör fürtjei és barna szemei vannak.
- Igen emlékszem rájuk – mosolyodtam el.
- Ez nagyszerű. Nos, akkor természetesen rendben van, hogy csak kilenc órát dolgozik – nagyon megnyerő személyiség volt, kedves, megértő, de ugyanakkor határozott is.
- Köszönöm, nos, akkor biztos gyakrabban fogunk találkozni – mondtam
- Igen, lesz, hogy én megyek a lányokért.
- Esetleg megnézhetném az irodámat? – kérdeztem
- Természetesen, ha egy emelettel feljebb megy, akkor megtalálja rögtön a második ajtó. Remélem, elnyeri a tetszését. – kinyitotta az egyik fiókot, és keresett valamit, majd mikor megtalálta a kezembe helyezett egy kulcsot. Valószínűleg az irodám kulcsát.
- Biztos vagyok benne, és köszönök mindent. – majd felálltunk és kezet ráztunk.
- Nincs mit. Ha bármire szüksége van, akkor nyugodtan keressen meg – majd kikísért az ajtóig.
- Köszönöm szépen. Viszlát.
- Viszlát.

Majd a lift felé mentem, megnyomtam a hívő gombot, mire a lift kinyílt, és felmentem a másodikra. Mikor kiszálltam itt már sokkal több ember várakozott. Sejtettem, hogy itt egymás mellett vannak a rendelők. Elmentem a második ajtóhoz, majd kinyitottam, és beléptem. Nem volt benne semmi különleges. Szokásos fehér iroda egy íróasztallal rajta egy számítógéppel, és előtte és mögötte egy-egy székkel. Volt egy ágy, amin megvizsgálhatom a betegeimet, valamint a baloldalon, egy szekrénysor, amibe az iratokat, és a ruhámat tehetem. Odasétáltam az asztalhoz és leültem. Az asztalon volt egy naptár és egy feljegyzési könyv valamint rengeteg papír. Gondoltam, hogy van még mit alakítani rajta. Felálltam, és kimentem bezártam az ajtót és a kulcsot a táskámba dobtam. A folyosón még mindig rengeteg ember volt. Voltak, akik csak a hozzátartozójukra vártak, viszont voltak, akik magára a vizsgálatra vártak. Sok ember, és sok betegség. Sóhajtottam. Sajnáltam őket, azt, hogy nem tudok mindenkin segíteni. De azért van itt sok jó orvos, hogy ezt megtegye. A lift felé vettem az irányt, hogy haza menjek. A földszintre érve ugyanolyan látvány fogadott, mint a másodikon, csak itt kevesebben voltak. Kedvesen odaköszöntem a pultban ülő nővérkének, aki mosolyogva visszaköszönt, majd kiléptem a levegőre.

 Az ég borús volt, és éreztem, hogy vihar közeleg. A kocsimhoz mentem beszálltam, és indítottam. Most nem vezettem olyan gyorsan. Inkább a kinti tájat figyeltem. De így is hamar haza értem. Felmentem a szobámba ledobtam a kabátom és a táskám az ágyra, majd úgy döntöttem elmegyek vadászni. Kiléptem az erkélyre és egy percig csak a nyugodt erdőt kémleltem. Minden olyan nyugodt és békés volt. Távol a várostól és a nyüzsgéstől. 

Majd kiugrottam az erkélyről és az erdőbe vetettem magam. Imádtam, a sebességet, ahogy a szél lágyan simogatja az arcom, és ahogy a fákat magam mögött hagyom. A futás mindig segített abban, hogy tisztán tudjak gondolkodni. Olyankor úgy éreztem, hogy szabad vagyok, és a gondok, még ha csak pár percre is, de elhagynak. A szél felerősödött, ezáltal felém fújva egy kisebb szarvascsorda illatát. Azonnal arra felé kezdtem futni. Mikor oda értem, kiszemeltem egy nagyobb hímet és lecsaptam. Szegény álltnak még elfutni sem volt ideje. Átfogtam a nyakát, majd megnéztem hol fut a legsebesebben a vér az ereiben, és pengeéles fogaimmal, átharaptam a vékony bőrt. Ahogy a meleg nedű végigfolyt a torkomon azonnal átadtam magam az érzésnek. És csak ittam. Már egy ideje nem vadásztam, és szükségem volt rá. Akkor eszméltem fel, mikor már az utolsó csepp vért is kiittam belőle. Az élettelen állatot, eldobtam és felgyújtottam. Egész végig ott maradtam, amíg az állat égett, majd eloltottam a tűzet és haza indultam. 

Pont ebben a percben kezdett zuhogni az eső. Fejem az ég felé emeltem, és lehunytam a szemem. Ott álltam a kis mező közepén és élveztem, ahogy az esőcseppek végigfolynak bőrömön, majd eláztatják a ruhám. Néhány perc után, mikor már mindenem csurom víz volt, hazafelé kezdtem futni. Felugrottam az erkélyre és bementem a szobámba. A fürdőbe mentem, ahol levettem a vizes ruháimat, és megtöröltem a hajam. Majd átöltöztem, egy egyszerű farmert, és egy pólót vettem fel. Majd kilépve a szobámból a lépcső felé indultam, a nappaliba érve, leültem a kanapéra. Mivel a háznak a hátsó fala egy része üvegből volt ezért kinéztem rajta. Néztem, ahogy az esőcseppek leperegnek az üvegen. Ahogy a szél megmozdítja a fák ágait. Vihar dúlt, és nem tudom miért, de ez engem is nyugtalanított. Egy fojtogató érzés öntött el. Úgy éreztem valami közeleg. Valami ami, majd megváltoztatja az egész eddigi életem jobban mondva létezésem. A legrosszabb az volt, hogy nem tudtam megmondani, hogy jó vagy rossz. De tudtam, hogy nagy változás közeleg.