12. Fejezet - Veszekedések

Egy másodperc alatt mintha minden felgyorsult volna. A szőke hajú nő védelmezően lökte hátrébb Renesmee-t és elé állt. Miközben szinte minden fogát kivillantotta. A barna haj nő Renesmee bal oldalára, míg a fekete hajú kis tündér a jobb oldalára álltak. Mint valami királynőt minden oldalról védték. Renesmee csak döbbenten és kétségbeesetten pislogott rám. Nem akartam, hogy elfajuljanak a dolgok, ezért feltartott kezekkel egészen az asztalomig hátráltam. Bár tudtam, hogy ha kell, akkor a simán megvédem magam, még így is, hogy többen vannak. De próbáltam menteni a menthetőt. 

- Nem akarok harcot. Nem tudom, hogy mi bajotok van, de jó lenne leülni és megbeszélni nyugodt fejjel – próbáltam valahogy hatni rájuk, de nem nagyon tágítottak.
- Mi bajunk van? – a szőke hajú nő szinte köpte a szavakat.
- Nem kell itt megjátszanod magad. Vedd úgy, hogy lelepleztünk. Bárki is küldött mondd meg neki, hogy senki nem mehet Renesmee közelébe – először fel sem fogtam, hogy a kis törpe mit mondott. Leleplezni?  Miről beszél? Azt hiszik, hogy azért küldtek, hogy kémkedjek?
- Miről beszélsz? Nem küldött senki. Nem tudom, hogy ezt honnan vetted, de jó lenne, ha nem vádaskodnál alaptalanul. Először kérdezz, és aztán cselekedj – nem hiszem el. Azt, hittem Carlisle gyerekei jól neveltek és illedelmesek, erre beállítottak úgy, mint valami bűnözőt.
- Nem kell tovább tettetned, mondd meg Aronak, hogy soha, egyikünk sem fog csatlakozni. És kár azon fáradoznia, hogy összeugrassza a családunkat, mert nem fog menni – a szőke hajú nő szavai, mint egy tüske úgy hatoltak be elmémbe. Mi köze van egyáltalán Aronak mindehhez? És miért gyanúsítanak azzal, hogy ő küldött?
- Mi köze van ehhez a Volturinak? Tudjátok mit, nem is érdekel. Nem tartozom nektek magyarázattal, és ti se nekem. Rengeteg tánciskola van még, mehettek máshova. De azért azt megjegyzem, hogy senki sem küldött. Ha nem hiszitek el, kérdezzétek meg Carlisle-t. – mondtam, majd leültem a székembe. Nem hiszem el. Mi jöhet még ezek után. Hallottam, hogy mind élesen vesznek egy levegőt. Most kivételesen a barna hajú nő szólalt meg.
- Honnan ismered Carlisle-t? – kérdezte és észrevettem, hogy elbizonytalanodott.
- Mondtam, ha kíváncsiak vagytok, kérdezzétek meg. De nem hittem volna, hogy ilyenek a gyerekei. – mondtam halálosan őszintén.
- Mi közöd a családunkhoz? – a fekete hajú kis törpe alig pár centiméterre állt meg tőlem, és összeszorított fogakkal folytatta – Jobb, ha távol tartod magad tőlünk. Ha nem tudnád Carlisle-nak felesége van. És nem fogom engedni, hogy befurakodj közénk. Biztos van valami hátsó szándékod, azért nem látlak – sziszegett. Oké most több dolog is meglepett az első és legfontosabb, hogy képzelheti, hogy valaha is „úgy” néztem volna Carlisle-ra. Sose tenném. A második azt mondta nem látott. Szóval biztos van valami képessége. Csak meg kéne érintenem. De jelen pillanatban a düh ellepte elmém. Hogy képzelhet, hogy kikezdek egy házas férfival?
- Hogy képzelhetsz ilyet rólam? – felálltam és közel hajoltam arcához, alig pár milliméter választott el – Sose kezdenék ki egy házas férfival. Ráadásul nem is ismersz, és látásról ítélsz meg. Hát akkor mondok valamit, rosszul teszed. Mert nincs igazad. – sziszegtem.
- Akkor miért nem láttalak, és látlak most sem? – ő is dühös volt, ami engem csak még dühösebbé tett. Hallottam, ahogy odakint, beborul és dörögni kezd. Nekem ennyi elég volt. A torkánál fogva szegeztem a falnak. Amint megérintettem, megéreztem milyen képessége is van. A jövőbe lát. A tekintetem pár tized másodpercig elhomályosodott, míg átvettem a képességét. Igazából én sem értettem miért nem látott. De attól még nem kell úgy beállítania, mintha egy könnyűvérű kis nőcske lennék.
- Fogalmam sincs, hogy miért nem látsz engem. De csak ezért nem kell rögtön azt feltételezni, hogy egy kis könnyűvérű nőcske vagyok, aki rosszat akar nektek. – ő csak hörgött. Hallottam, hogy odakint egyre jobban esik az eső – ami idő közben eleredt – és villámlik. Ezért elengedtem, aki a földre esett, és a barna hajú lány azonnal odarohant hozzá.
- Alice jól vagy? – kérdezte aggódva
- Igen persze – krákogta Alice.
- Hogy merészelted? – sziszegte a szőke hajú nő, aki még mindig Renesmee előtt állt. Renesmee megfogta a karját, nehogy nekem ugorjon.
- Rosalie néni elég, hagyd – Renesmee próbálta meggyőzni őt, megmondom nem sok sikerrel.
- Elég – csattant a barna hajú nő hangja – mindenki megnyugszik. Nyilván rosszul ítéltünk meg – fordult felém – sajnálom, de csak a lányom féltem. Nem kérem tőled, hogy értsd meg, de nekem ő mindennél fontosabb. Amúgy Bella vagyok – nyújtott kezet én pedig elfogadtam. Abban a pillanatban a tekintetem megint elhomályosult pár pillanatra, és átvettem a képességét, ami nem más volt, mint egy mentális pajzs. Hm. Ez még jól jöhet.
- Bella nem mondod komolyan, hogy te megbízol benne? – kérdezte Rosalie és még mindig nem tágított Renesmee mellől. De Renesmee kikerülte, és egyenesen elém jött, majd mosolyogva megölelt. Visszaöleltem. Renesmee-nek is volt képessége. És nem is akármilyen. Képeket és emlékeket tudott másoknak levetíteni a gondolatain keresztül.
- Ha bennem nem bízol Rose, akkor legalább bízz Carlisle-ban. Tudom, hogy ha most ellenségként válunk el, akkor azt nagyon megbánjuk. És nem kell mindenkiben az ellenséget látni – Rose csak dühösen fújtatott, Alice-szel együtt.
- Nem kényszerítelek semmire. Nem akarom, hogy miattam a családod ellen fordulj, hidd el sok táncstúdió van még. Nem kell hozzám járnod, ha ez választás elé állít. Nem akarok viszályt szítani – mondtam Renesmee-nek. Ő csak kétségbeesetten és könyörögve pillantott édesanyjára. Bella még egyszer rám nézett, majd a lányára és végül sóhajtva bólintott. Renesmee boldogan ugrott a karjaiba.
- Köszönöm anya. Köszi. Köszi. Köszi. – ismételgette a fülébe, mire Bella csak felnevetett.
- A legnagyobb kincsem bízom rád. Ne adj rá okot, hogy megbánjam – nézett rám komolyan Bella. Én pedig mosolyogva bólintottam. Hiszen nem dolgoznék gyerekekkel, ha ártani akarnék bárkinek is.  
- Rendben. Akkor azt hiszem, mi most megyünk. – mondta Bella és az ajtó felé terelgette Alice-t, aki még mindig bizonytalan szemekkel méregetett.
- Biztos, hogy jó ötlet ez? – kérdezte idegesen Rosalie.
- Igen, menjünk már. Renesmee hívj, ha vége. Vigyázz magadra. Sziasztok. – még hallottam, ahogy Rose dühöng és Alice kételkedését. De Bella bízott bennem, és én nem akartam ezt eljátszani.
- Sajnálom. Nem akartam, hogy ez történjen, csak mindentől óvni akarnak. – suttogta Renesmee és lehajtotta a fejét. Én mellé léptem, és finoman álla alá nyúltam, ezzel kényszerítve, hogy rám nézzen.
- Megértem, hidd el. Mindenkinél jobban megértem, csak mégis úgy érzem, hogy igazságtalanok. Mert ha okot adtam volna, hogy kételkedjenek, akkor rendben van, de így azt hiszem csak elítéltek. De már semmi baj, be fogom bizonyítani, hogy semmi rossz szándék nem vezérel. De mondd csak te miért engem védtél? – kérdeztem és ez tényleg érdekelt, mert Renesmee olyan kétségbeesett volt, mikor el akarták vinni.
- Pontosan én sem tudom, de érzem, hogy sosem bántanál, és egy remek lány vagy – mosolygott – de ha már a kérdéseknél tartunk, honnan ismered a nagyapát? – kérdezte kíváncsian.
- A tánc mellett, még gyerekorvos is vagyok az itteni kórházban. És ma ott ismertem meg – mosolyogtam.
- Aszta – hüledezett – akkor még csodálatosabb vagy, mint gondoltam. Eddig csak a nagyapát ismertem, aki vámpír létére ezt a szakmát választotta – a szavain csak csilingelően felnevettem.
- Te tényleg nem bántanál senkit – mondta most már komolyan.
- Soha senkit. De sajnos a rokonaidat nem sikerült meggyőznöm – fanyarul elmosolyodtam.
- Majd a nagyapa beszél velük. Azt hiszem, egy kicsit ki lesz akadva, hogy így viselkedtek. Pedig nagyapa mindig egy nyugodt, és diplomatikus gondolkodású vámpír, de ezt a viselkedést ő sem tűri. – mondta Renesmee.
- Nem. Nem akarom, hogy miattam családi vitáitok legyen. Jaj, Renesmee – én tényleg nem akartam, hogy ez történjen.
- Ne aggódj, megérdemlik. Így legalább egy kis szabad teret hagynak majd nekem. Unom már, hogy úgy kezelnek, mint egy kisbabát – fintorgott.
- Jól van. Hamarosan itt lesznek a többiek, gyere – fogtam meg a kezét és átvittem a táncterembe.

Igazam volt, néhány perccel később már itt voltak a haladok. Miután mindenki megjött, beálltak a helyükre és kezdtünk. Először elismételtünk pár lépést, majd egy teljesen új mozdulatsort mutattam meg nekik. Amit kitörő lelkesedéssel és örömmel fogadtak. Tényleg keményen dolgoztak azon, hogy a lehető legjobbat nyújtsák. Egész órán ezt a mozdulatsort gyakoroltuk, egy-két helyen kiegészítettem, de nagyon újat már nem vettünk. Voltak, akiknek ez is jól ment. Az óra második felében énekelni kezdtem a zene szövegét, pár perc után mindenki becsatlakozott. Így együtt táncoltunk és énekeltünk. A hangulat mesés volt, mindenki nevetett és énekelt. Láttam Renesmee-n, hogy élvezi azt, amit csinál. És örömmel csatlakozott az énekléshez, és önfeledten táncolt a többiek között. Ezt az élményt semmiért sem cseréltem volna le. Úgy éreztem ezekért a pillanatokért érdemes élni. Ezek azok a napok, amik egy kis színt hoznak az amúgy sötét életembe. Örömet okozni másoknak a legjobb dolog az egész világon, azért is dolgozom és csinálom azt, amit csinálok. De sajnos ez az óra is véget ért. A gyerekek boldog mosollyal az arcukon hagyták el a tánctermet. Mindenki elment már csak Renesmee és én maradtunk. 

Átsétáltunk az irodámba, ő közben küldött egy SMS-t, hogy valaki jöjjön érte. Felvettem a kabátom a táskám, és kifelé indultunk. Az utat kifelé csendben tettük meg, de láttam, hogy Renesmee vigyorog. Kiérve a parkolóba a kocsim felé vettem az irányt, Renesmee pedig jött velem. Majd mikor meglátta a kocsimat, eltátotta a száját, és kikerekedett szemmel bámulta. 

- Ez a te kocsid? – kérdezte ámuldozva, én csak egy nevetéssel válaszoltam.
- Igen – nevettem még mindig.
- Hűha. Nálunk is szeretik a gyors kocsikat, de a tied valami eszméletlen.
- Köszönöm. Mikor jönnek érted? – kérdeztem.
- Hát, ahogy apám vezetési stílusát ismerem pár másodperc múlva – Renesmee-nek valóban igaza volt. Ugyanis egy ezüst Volvo parkolt le közvetlenül mellettünk, alig egy perccel később. Majd kinyílt az ajtó és kócos bronzos hajú férfi szállt ki belőle. Innen örökölte Renesmee a haja színét, állapítottam meg. A férfi odasétált Renesmee-hez és miután alaposan megnézte megcsókolta a homlokát. Majd elém lépett és kezet nyújtott.

-           - Edward Cullen vagyok, Renesmee édesapja – elfogadtam a kezét és megráztam, de ezzel egy időben a képességét is lemásoltam. Gondolatolvasó.

-           - Nagyon örülök. Ashley Henning vagyok – mutatkoztam be én is.

-           - Mehetünk Nessie? – kérdezte kedvesen.

-           - Nessie? – kérdeztem rá.

-           - Igen. A barátom folyton így hív és mindenki átvette tőle – mosolygott Renesmee, Edward pedig csak vágott egy fintort. Én viszont úgy éreztem mintha gyomorszájon rúgtak volna.

-           - Majd találkozunk. Sziasztok. – köszöntem el gyorsan, majd a kocsimba bepattanva, amilyen gyorsan csak tudtam elhajtottam. 

Nem érdekelt, hogy most mit gondolhatnak rólam. Hogy neveletlennek vagy illetlennek tűntem, de úgy éreztem, hogy ma túl sok minden történt. Gondolkoznom kellett. Amint hazaértem, felmentem a szobámba, és az ágyamra feküdve bámultam a plafont. A kórházban mindent jól ment, a gyerekek aranyosan és kedvesek voltak. Valamint segíteni is tudtam nekik, ami a fő célom volt. Ma megismertem három új vámpírt. Akiknek minden bizonnyal nem nyertem el a tetszését. Ellenségként tekintenek rám, bár csak Renesmee-t akarják megóvni. Valamint ma azt képzelték rólam, hogy egy könnyűvérű kis nőcske vagyok. Emiatt össze is kaptam Nessie egyik rokonával. Minden bizonnyal, ha Alice ezt elmondja otthon, akkor Carlisle majd szépen lehord holnap, hogy miért emeltem kezet a lányára. Valamint arra is számíthatok, hogy a barátja esetleg széttép. Sóhajtottam. A mai napom nem tartozott a kedvenceim közé, de a vége egész jól alakult, a gyerekek boldogsága rám is hatott. Ez volt az egyetlen, ami boldoggá tett. És ott volt a legutolsó, de legfontosabb dolog. Az, hogy még Nessie is a szemem alá dörgölte – még ha nem is szándékosan – hogy, van barátja. Ami nekem nagyon rosszul esett. Ők még csak nem is sejtik, hogy mekkora fájdalom ez nekem. Oldalra fordultam, és összeszorítottam a szemem, majd átadtam magam a kellemes emlékeknek. Az emlékek birodalmában senki sem bánthat, és nincs semmi rossz. Ott semmitől és senkitől nem kell félnem. Csak élvezni azt, amit a múlt nyújtott. Elképzeltem aranyszínű tincseit, amit meglenget a szél, a csodaszép ragyogó szempárt, és a kívánatos ajkakat. Láttam magam előtt, ahogy kezeit kitárva vár rám, én pedig egyenesen oda futottam, az erős biztonságot nyújtó karokba. Mert tudtam, hogy nekem ott a helyem. Jasper oldalán. Jasper.