31. Fejezet - Újra a régi

A kocsiban ülve fejem az ablaknak döntöttem és a tájat kémleltem. Nem akartam gondolkozni, de a táj sem kötötte le nagyon a figyelmem. Láttam a mellettünk lévő fákat, erdőket, majd épületeket, amik mellett sebesen haladtunk el. Ahogy egyre távolabb kerültünk Londontól a szívem egyre jobban sajgott, mert minden kilométernél egyre távolabb voltam szerelmemtől. Egyedül az a tudat vigasztalt, hogy egyszer újra vele leszek, mert én soha nem adom fel, amit egyszer elterveztem az úgy is lesz. Ez az alkalom sem lesz másként. Lehet napok, hetek, hónapok vagy akár évek is eltelnek, amíg újra láthatom, de az a pillanat mindennél boldogabb lesz. 

Most viszont nem szabad ezen gondolkoznom. A fájdalmat el kell hagynom út közben és újra kemény és sebezhetetlen katonának és uralkodónak kell lennem. Annyi időm volt csak, amíg Volterrába nem érünk. Utána nem láthatnak sem megtörtnek sem szomorúnak. Azért megyek oda, hogy megoldjuk ezt a gondot és újra tiszteljenek még akkor is, ha nem vagyok ott. Nyílván túl sokáig voltam távol, és ezért merte valaki kinyitni a száját. De ezt soha többé nem engedem meg, ha kell mindenkit megkínzok Volterrában, de engem nem fognak semmibe venni. 

Vonattal mentünk át Európába, az út amúgy nem volt hosszú, de nekem egy örökkévalóságnak tűnt. Szerettem volna végre Volterrába érni és minél hamarabb lezárni ezt az ügyet. Bár az agyam szinte ordította, hogy ne is álmodjak erről. Sóhajtottam. Fogalmam sem volt, hogy mikor lesz ennek az egésznek vége, vagy, hogy vége lesz-e egyáltalán. Valaki nagyon jól kitervelte ezt az egészet, és féltem, hogy nem találjuk meg azt, aki ezt az egészet okozta. Viszont mikor a második családomra néztem egy kis remény terjedt szét bennem. Tudtam, hogy nem engedik majd, hogy bajom essen, és ha kell, éjjel-nappal a bűnöst fogják keresni. Nem is értem, hogy érdemeltem ki ennyi vámpírnak a szeretetét. 

Leszállva a vonatról kocsival folytattuk utunkat, most én vezettem. A száguldozásban kiélhettem egy kicsit a dühömet. Aro ült mellettem a többiek pedig hátul, Alec ölében Jane foglalt helyet, mert csak így fértünk el. Száguldottam az utakon, azon sem csodálkoztam volna, ha az aszfalt felforrósodik a kerekektől. Országról országra jártunk. A havas tájtól kezdve a nyüzsgő városokon át, lassan elértük célunkat, a napsütötte Olaszországot. Szerencse, hogy sötétítettek az üvegek, mert most is sütött a nap. A tenger mellett végig haladva végre elértük Volterrát. A kocsiból már lehetett is látni a várat. Kétség kívül csodálatos egy hely. Nagyon rég jártam már itt utoljára és magamnak is be kellett vallanom, hogy hiányzott már. 

Volterrában a kacskaringós utakon haladtam végig egyenesen a garázsunkba hajtva. Néhol dudáltam, hogy az emberek tudtára adjam, hogy kocsival közlekedem és jobb lesz, ha elállnak az utamból. Végül lekanyarodtam az ismerős úton, ami egyenesen a garázsunkba vezetett. Leparkoltam az ismerős kocsik mellett és mindenki kiszállt. Elégedett sóhajok törtek fel mindenki mellkasából. Az út alatt nem beszélt senki, amiért hálás voltam nekik. Tudták, hogy gondolkoznom kell, és nem első sorban megszokni a gondolatot, hogy újra kemény legyek. De sikerült. Arcomon egy hideg maszk volt, és semmi más nem lebegett a szemem előtt csak a cél. Meg kell tennem értük. 

-           - Legközelebb Dem ölébe ülsz. Vámpír vagyok, de ez még nekem is fárasztó és kényelmetlen volt. – Alec látszólag kinyújtóztatta elernyedt izmait.

-           - Az enyémbe aztán biztos nem. Üljön Felix-ébe. – Dem teljesen felháborodott.

-           - Ki van zárva. De mi van Alec, nem tetszett, hogy a húgod ülhetett az öledben? Jobb, ha hozzászoksz, mert más nem fog ott ülni. – Felix és Dem egyszerre röhögtek fel.       Jane tekintete pedig elsötétült, már épp készült volna megkínozni a fiúkat, de én odaszökkentem mellé.

-           - Nyugi van srácok. Hagyjátok már szegényeket, nem lehetett valami kellemes. – nyugtattam meg Jane-t, aki csak felhúzta az orrát, én pedig elmosolyodtam. A fiúk már nem nevettek, de a kaján vigyor ott volt a képükön.

-           - Ezért még számolunk. – morogta oda nekik Alec mikor elsétált mellettük és kilépett a garázsból.

Aro csak megcsóválta a fejét. Alec után sétáltam és megfogtam a kezét, Alec rám mosolygott. Ő tényleg olyan volt nekem, mint a bátyám, mindig el tudtam vele beszélgetni akármiről. A többiek is beértek minket, Alec elengedte a kezem és a hátam mögé állt a többiekhez. Én pedig elöl lépkedtem. Kecsesen haladtam a hideg, kietlen és sötét folyosókon. A falak visszaverték cipőink kopogását. Mindenki csendbe burkolózott. Fejem felszegtem és tekintetem megkeményítettem. Felmentünk egy csigalépcsőn és tudtam mindjárt elérjük a nagytermet. A falak kissé nyirkosak és ez által hidegek voltak. Az, aki most voltam tökéletesen illett ebbe a sötét és félelmetes környezetbe. 

Felértünk arra a szintre ahol a nagyterem volt. Senki sem tudta, hogy jövők így ez meglepetés lesz. Számukra egy kellemes meglepetés. A recepciós lány, aki már más volt, döbbenten állt fel, és tekintetét végigfutatta rajtam, majd mikor észrevette, hogy figyelem lesütötte a pillantását. Nagyon helyes. A nagyteremben csend volt. A terem ajtaja pedig a következő pillanatban kitárult előttem. A többiek pedig mögöttem jöttek be. Mindenki elfoglalta a helyét. Aro a trónjához sétált, a többiek pedig oldalt álltak meg, csak én maradtam a terem közepén. 

Bejövetelem csend követte, akik benn voltak, mind elképedtek. Egyrészt azért, mert velük jöttem vissza, másrészt pedig azért, mert most jöttem vissza, és tegyük hozzá nem is akárhogy. Mikor még itt éltem, akkor sem öltöztem így, és ez most szerintem mindenkit megdöbbentett. A teremben mindenki, akit ismertem jelen volt, ők voltak azok, akikben feltétel nélkül megbíztam. Renata, Chelsea, Heidi, Afton, Santiago, mindenki, aki számított. Rájuk mosolyogtam, olyan vicces volt, hogy mindegyikük eltátotta a száját, és sűrűn pislog. Van, aki még a szemét is megdörzsölte, ezen már nem bírtam ki és felkacagtam. Csilingelő nevetésem visszhangzott az egész teremben. Majd Caius-ra és Marcus-ra néztem, akik mosolyogtak, ami hatalmas szó volt. Odarepültem hozzájuk és megöleltem őket. 

Lesétáltam a lépcsőről és a katonákra néztem. Senki sem mert a szemembe nézni. Helyes. De így is ki fogom deríteni, hogy mi történt. Intettem a katonáknak, hogy hagyják el a termet, egy kis ideig még vacilláltak, majd távoztak. Ezen is változtatni fogunk. Megtudják milyen, hogy visszajöttem. Szembefordultam a vezetőkkel. Míg Caius és Marcus kíváncsi és boldog tekintettél néztek rám, addig Aro kicsit gondterhelten. Közelebb sétáltam hozzájuk, és sóhajtottam. Átgondoltam még egyszer mindent, hogy semmit se felejtsek ki. Mindent el kell mondanom nekik is részletesen. Intettem a többieknek, hogy jöjjenek közelebb. Nem akartam túl hangosan beszélni, nehogy olyan is meghallja, akinek nem kéne. 

-           - Nem ok nélkül vagyok itt. Valami történt, valami, aminek minél hamarabb a végére akarok járni. – tekintetem elszánt volt. Az öröm eltűnt a tekintetekből, mindenki azonnal komoly lett.

-           - Tegnap megtámadtak. Három nomád volt, kettővel végeztem. De ami a legfurcsább volt, az-az, hogy tudták, hogy uralkodó vagyok. – mindenki felszisszent – Valahonnan megtudták. Azt tervezték, hogy elkapnak, és megzsarolnak velem titeket, hogy ha nem mondotok le a trónról, akkor engem megölnek. Bár mindegy lett volna a válasz, mert így is-úgyis meghaltam volna. Viszont mikor a gondolataikban olvastam nem derült ki semmi. Mármint tudták, hogy meg kell ölniük, de nem tudták, hogy kinek a parancsára teszek ezt, valamint azt sem, hogy honnan tudták meg, hogy már négy uralkodó van. Mintha törölték volna az emlékük ezen részét. – mondtam el azt, amit már ma is. Mindenki megdöbbent a teremben és a gondolataiba mélyedt. Én is ezt tettem. Gondolkoztam, hogy mégis milyen módon derülhetett ez ki.

-           - Mégis hogyan? Hiszen eddig titkoltuk, akkor most hogyan és miért? – Heidi is értetlen volt. Az egyik legjobb barátnőm volt ő is.

-           - Jó kérdés Heidi. – sóhajtott Aro. Ha ő így reagál, akkor már régen baj van.

-           - És ha elárultak minket? – tette fel a kérdést Chelsea, bár a szavakat csak préselte. Ő is ideges volt, amit megértettem.

-           - Igen, ez elég valószínű. – csatlakozott Alec is a beszélgetéshez.

-           - De csak olyan valaki lehetett, aki már régóta ismeri Ashley-t, aki akkor kerülhetett ide, mikor ő. – Demetri állításai nagyon is helyesek voltak.

-           - Nem hiszem, hogy lenne olyan. Akik újak jöttek azok is néhány éve, és ők nem tudhattak róla. – szólalt meg Felix csalódottan.

-           - A lényeg ugyan az valaki a Volturi vesztét akarja, és ott támad ahol a legsebezhetőbb. Rajtam. Valaki pontosan tudja, hogy milyen szerepet töltött itt be. Tudja, hogy túl fontos vagyok számotokra. És, ezt ki is használja, mármint csak akarja. – hangom erősen hatott a gondolkozó ötletek között. Mindenki rám pillantott és tekintetükben mind ugyanazt láttam. Félelmet.

-           - Nem hagyunk egyedül. Mindig lesz melletted valaki. – Caius most először szólalt meg, de tudtam, hogy rögtön felfogta a dolog súlyosságát. Ő is féltett, mert hozzá is nagyon közel álltam, mint az összes uralkodóhoz.

-           - Akárki is tette ezt nem marad megtorlatlanul. Kiderítjük ki az, akár innen való, akár idegen. Egyet pedig biztosan tudok, szenvedni fog, kínok között fogom széttépni és máglyára vetni. – szemeimben most tűz éghetett, és tudták, hogy szavaim komolyak.

-           - Így lesz. – sétált mellém Jane, és megérintette a vállam. Szemeimben megértés csillogott. Halványan elmosolyodtam.

-           - Mi pedig mindenben segítünk majd neked – sétáltak mellém a többiek, és támogató pillantásokat és öleléseket kaptam. Nagyon jól esett. Örültem, hogy itt lehetek, mert tényleg hiányoztak már. Mindenkit egyszerre öleltem meg. Ők pedig felkuncogtak. Egy kicsit szégyelltem is magam, amiért ennyi ideig nem is néztem feléjük, de most itt vagyok és ez a lényeg. Viszont bár csak ne ilyen körülmények között tenném.

-           - Örülünk, hogy itt vagy – Chelsea megölelt, tudtam, hogy magára és Aftonra gondolt, aki csak mosolygott rám.

-           - Akkor már csak egy dolog maradt hátra. Isten hozott újra itthon! – kiáltott föl mindenki egyszerre én pedig elmosolyodtam. Annyira jól esett a törődésük, mert ha én nem is, de ők gondoltak rám. Szerencsésnek mondhatom magam, amiért két családom van.

-           - Jól van – kacagtam fel – Szerintem most megyek és kipakolok. A szobám ugye még a régi? – fordultam Aro felé.

-           - Hát persze, senki sem járt ott, minden úgy maradt, ahogy hagytad. – Aro helyett Marcus válaszolt. Rájuk mosolyogtam és egy intés után elindultam a szobámba. 

A szobám ugyan ott, mint ahol a többieknek, mármint azoknak, akik a jobbak közé tartoztak. Szóval azok, akik a nagyteremben voltak. Felsuhantam a csigalépcsőn és végigsétáltam a hosszú folyosón. A szobám körülbelül a közepén volt, Alec szobája mellett. Pontosan emlékeztem mindenre, nem változott semmi. A falak ugyanolyan színűek voltak, az ajtók ugyanolyan fából voltak mint huszonöt éve. Az ajtóm elé élve pár percig gondolkoztam, majd a régi kilincsre helyeztem a kezem és lenyomtam. Ugyanaz a kép tárult elém, mint huszonöt éve. A bal kéz felőli fal az sötét lilára volt festve a többi pedig feketére. A lila fallal szemben egy hatalmas franciaágy, fekete ágyneműhuzattal és fehér kispárnákkal. Az ágy jobb oldalán egy gardrób a balon pedig a fürdő volt. Velem szemben pedig a terasz volt. 

Beljebb léptem, a csomagjaimat már felhozták, csak ki kellett pakolni. Letettem a bőröndöm az ágyra és először a személyes dolgaimmal kezdtem, amit az asztalra tettem. A kis dobozom és a fényképeket, amit magammal hoztam az éjjeli szekrénye helyeztem. Jöttek a ruhák. Megnéztem a gardróbom, aminek a fele tele volt ruhákkal. Azokat, amiket most hoztam magammal a gardrób elejébe raktam, hogy kéznél legyen. Bár ahogy a lányokat ismerem úgyis el fognak rángatni vásárolni. 

Egy sóhajt után lefeküdtem az ágyamra és lehunytam a szemem. Kettős érzések dúltak bennem. Egy részem boldog volt, mert újra itt lehetek, a másik viszont borzasztóan szenvedett Jasper hiányától. E gondolatom után azonnal a válltáskámhoz rohantam és kotorászni kezdtem benne. Pár perc szerencsétlenkedés után megtaláltam a mobilom és tárcsáztam is Jaspert. Úgyis megígértem neki, hogy minden nap hívom. Alig csörgött kettőt már fel is vette. 

-            - Ashley! – hallottam az oly szeretett hangot.

-           - Szia! – suttogtam bele áhítatosan.

-           - Hogy vagy? Megérkeztetek? Minden rendben? – zúdította rám kérdésözönét, én csak felkuncogtam, olyan aranyos volt, ahogy aggódott.

-           - Persze, megérkeztünk, és jól vagyok. Már az első beszélgetés is meg volt. Most pakoltam ki, és gondoltam felhívlak, mivel megígértem, hogy minden nap beszélünk. – válaszoltam készségesen a feltett kérdésekre.

-           - Jól tetted, ha nem hívtál volna órákon belül, képes lettem volna utánad menni. – hallottam hangjában a szomorúságot.

-           - Jól vagyok, hidd el. És sokkal nyugodtabb vagyok, hogyha tudom, hogy ti is jól vagytok. – hangom kérlelő volt, Jasper pedig lemondóan sóhajtott.

-           - Itt minden rendben. Mindenki vagy a párjával van, vagy valahol a városban. Mindenkinek hiányzol, de nekem a legjobban, annyira szeretném, ha most te is itt lennél velem. Ha átölelhetnélek és csókolhatnálak egész nap. – Jasper szavaira elszorult a torkom és egy furcsa nyomást éreztem mellkasomban, olyat, amit már régóta nem éreztem.

-           - Kérlek! – suttogtam – Tudod, hogy nekem is hiányzol, de el kellett jönnöm. Szeretlek mindennél jobban. – éreztem, hogy a láthatatlan könnyek gyűlnek a szemembe, és ha lehetne, akkor már végigfolytak volna arcomon.

-           - Sajnálom, nem akartam, ezt még nehezebbé tenni. Csak úgy éreztem tudnod kell, hogy mennyire szeretlek és hiányzol. – Jasper szavai kicsit bűnbánóak voltak, és szinte láttam magam előtt, ahogy lehajtja a fejét és a szemeit is lesüti.

-           - Én is szeretlek, most mennem kell, majd még beszélünk. Üdvözlök mindenkit. – motyogtam, mert még mindig az előző szavai hatása alatt voltam.

-           - Én is szeretlek. Átadom. Kérlek vigyázz magadra, nem tudnám elviselni, ha valami bajod esne. – Jasper hangja szinte könyörgő volt, nekem pedig le kellett nyelnem a torkomban keletkező gombócot.

-           - Szeretlek és ígérem, vigyázok. Szia, édesem! – búcsúztam tőle, majd belecsókoltam a telefonba és néhány búcsúszó után letettem. 

Lefeküdtem az ágyamra és összekuporodtam. A telefont szorosan szorítottam a mellkasomhoz, mintha az lenne az egyetlen mentő övem. Jasper szavai felkavartam. Még csak néhány órája váltunk el egymástól, mégis ez a rövid idő már éveknek tűnik. Hiányzott, ő volt a másik felem, a társam, a szerelmem, a támaszom. De tudtam, hogy ő biztonságban van és csak ez számított. A következő pillanatban egyenletes lépteket hallottam közeledni egyenesen a szobám felé. Tudtam ki az. Ezért is maradtam úgy ahogy. Ő ismert és neki mindent elmondtam. Megálltam az ajtóm előtt és kopogott, elmosolyodtam és egy „szabad” után belépett a szobába. Mikor meglátott tekintete szomorú lett és megértő. Elém sétált, majd ő is lefeküdt az ágyamra velem szemben. Vérvörös szemeit az enyémbe fúrta. A közelsége kicsit megnyugtatott. Közelebb kúsztam hozzá és fejem a mellkasára hajtottam, ő pedig elkezdte a hajam simogatni. 

-           - Ő az igaz? – kérdezte Alec egy kis idő után. Tudtam mire gondol. Ő ismerte a múltam, minden apró részletet tudott. Meséltem neki az emberi életemről és akkor még eléggé rossz állapotba voltam.

-           - Igen. Jasper volt a férjem. – suttogtam a mellkasába.

-           - Most pedig szenvedsz, pont úgy, mint régen. – Alec nagyon hamar átlátta a helyzetet. – Figyelj! – emelkedett fel és felemelte a fejem, hogy a szemébe nézzek. – Én nem vagyok Marcus, nem tudom megmondani, hogy mi van köztetek, de szemem nekem is van. Szeretitek egymást, ezt még a vak is látja. Sőt, ez annál sokkal több. Talán te nem láttad, de a mozdulataival kész volt bármikor ugrani, hogyha esetleg nem bírtál volna Isabellával. Egyet viszont tudok, nem akarlak megint úgy látni, mint mikor idekerültél. – Alec mélyen a szemembe nézett és tudtam, hogy tényleg aggódik miattam.

-           - El kellett jönnöm, te is tudod, hogy mit vezető kötelességeim vannak. Nem akartam ott maradni, mert akkor őket is veszélybe sodornám. – mondtam halkan. Annyira örültem, mert vele őszintén tudtam beszélgetni.

-           - Igen tudom. Csak… nem akarom, hogy fájjon neked. Elég volt, akkor olyan szomorúnak látni. Nem akarom újra. Szinte már a húgom vagy, és csak szeretném, ha boldog lennél. – tudtam, hogy őszinték a szavai és örültem, hogy ellát tanácsokkal. Na, igen a nehéz helyzetben derül ki, hogy kik az igazi barátaink. Alec nekem az volt, sőt több. A bátyám volt, aki mindig megvédett.

-           - Köszönöm. – pusziltam meg az arcát. – És ígérem, amint ennek az egésznek vége, boldog leszek. Boldogabb mint valaha. Mert ő az Alec. Ő az, aki boldoggá tesz és mindent megad nekem. Sose voltam még ennyire szerelmes, és tudom, hogy ezt is átvészeljük. Addig meg bulizunk egy nagyot. – böktem oldalba, mire elmosolyodott. Felültünk ő pedig magához ölelt.

-           - Azért örülök, hogy itt vagy. – motyogta a hajamba én pedig felkuncogtam.

-           - Én is, hidd el. – öleltem át a derekát.

-           - Akkor azt hiszem megyek is. – állt fel az ágyamról, de ekkor kopogtattak.

-           - Szabad! – szóltam ki, és az ajtón Jane lépett be.

-           - Nem akarok zavarni, de Aro a nagyterembe hívatott titeket. – mondta kicsit félve. Alec-re néztem, aki csak megrázta a fejét jelezve, hogy ő sem tudja mi ez az egész.

-           - Akkor menjünk! – mondtam, majd Alec és Jane társaságában kiléptem az ajtón és a nagyterembe mentünk. Úgy tűnik már vártak ránk. Dem és Felix a szokásos helyén állt, ami csak egyet jelenthetett.

-           - Ashley! Mivel újra itt vagy, szeretnénk ha kicsit vissza zökkennél a megszokott menetrendbe. Épp ezért most szeretnénk, ha te hoznál döntést egy vámpír életéről, aki a szabályokat megszegve, embereket ölt, méghozzá szembetűnően. – Aro nagyjából felvázolta a helyzetet. Caius és Marcus rám nézték és várták a válaszom. Nem láttam értelmét ellenkezni.

-           - Rendben! – bólintottam rá. A vezetők elé sétáltam és megálltam a trónok előtt. Tekintetem az ajtóra szegeztem és fejemben végig pörgöttem azokat az emlékeket, amik erre emlékeztettek. Tudtam mit kell tennem. A következő pillanatban pedig egy vámpírt hoztak be. Két karját lefogták és térdre kényszerítették előttem. Én a vámpír elé sétáltam és a szemébe néztem.

-           - Nézzenek csak oda! A Volturi egy kislánnyal végezteti el a piszkos munkát, hová süllyedtünk. – a vámpír elmosolyodott, én pedig felmorogtam. Nem tudja, kivel húzott ujjat.

-           - Igaz, hogy tömegmészárlást végeztél és emberek életét oltottad ki, nem törődve azzal, hogy felfeded magad? – hangom keményen és hidegen csengett és volt benne egy tiszteletet követelő hangsúly. A vámpír szemöldök ráncolva nézett rám, értetlen volt.

-           - Igen, igaz, de gondolom ezt magadtól is tudtad – kicsit Bellára emlékeztetett. Nem tudta, hol a határ, majd én megmutatom neki.

-           - Törvény szegtél. Viseld a következményeit. – Jane erejével kezdtem kínozni a vámpírt, aki ordítozott és a földön vergődött a kíntól. A teremben visszhangzott a hangja, testemben szétterjedt az adrenalin. Újra a régi voltam, élveztem, hogy ott vergődik és ordítozik. Arcomra egy mosoly kúszott fel, és szánakozva néztem a vámpírra. Minden dühömet rajta éltem ki. Bosszantott, hogy nem tudtam, hogy ki támadott meg és ki akarja a Volturi vesztét és ezt most ezen a vámpíron vezettem le. Szerencsétlen már rég halálért könyörgött, de egyáltalán nem sajnáltam, tudta, hogy törvényt szegett most viselje a következményeit. Intettem Felix-nek és Demetrinek, akik lefogták én megfogtam a fejét és éreztem, ahogy az inak szakadnak és csontok törnek. Egyszerre téptük szét. Hátrébb álltunk és a vámpír maradványait felgyújtottam. Néztem, ahogy a tűzön ropognak a testrészei és örültem. Boldog voltam, hogy valakin levezethettem ezt az egészet. Majd mikor a teste elporladt eloltottam a tűzet és végig néztem mindenkin. Jane büszkén nézett rám, és ajkain mosoly volt. Alec kicsit ijedten nézett rám, de tekintetében neki is ott volt a büszkeség. Dem és Felix csak egy-egy mosoly küldtek felém, bár Felix inkább vigyort. Caius szemében örömöt láttam, örömöt, hogy ez az énem nem veszett el. Marcus arca érzelemmentes volt, míg Aroé kicsit büszke, elégedett és bizakodó. Tudtam, hogy erre volt szükség, csak az a bizonyos szikra kellett, és előjött a régi énem. Már nem féltem semmitől, mert tudtam, hogy mindennel szembeszállok. Most már újra én irányítottam. Mindenki megtudja, ki vagyok én. Mert újra a régi lettem. És ettől az énemtől retteghetnek. 

Ashley szobája