28. Fejezet - Aminek nem szabadott volna megtörténnie

Sziasztok!

Nagyon sajnálom, hogy ennyit késtem, de sajnos most nem vagyok a legjobb állapotban. Remélem azért tetszeni fog. Az előző fejlihez 5 komit kaptam, ami nagyon jól esett, de a 8-10 után nekem kicsit furcsa volt, ha nem tetszett mondjátok meg nyugodtan, mert abból tanulok. Remélem most többet kapok. Jó olvasást. Puszi

A napok gyorsan pörögtek egymás után. Minden nap hálát adtam, hogy visszakaptam Jaspert, és mellé egy ilyen csodálatos családot, akik mára már teljesen elfogadtak úgy, mint Jasper párja. Számomra minden nap különleges volt, minden nap valami újat fedeztem fel. Igaz, hogy már majdnem százötven éve létezem, most mégis úgy érzem, hogy Jasperrel minden nap egy ajándék. A kötelék köztem és a családja között határozottan erősebb lett. Esme szinte már lányaként szeret, Carlisle a lányának és egyben kollégájának is tart. Szeretek vele együtt dolgozni, és beszélgetni. Ő egy határtalanul megértő és kedves személy. 

Ami a többieket illeti Rosalie-val együtt járunk vásárolni. Nessie-t pedig még otthon is táncolni tanítom. Emmett még mindig az én hatalmas és kedves mackó bátyám. Jasperrel pedig jobban szeretjük egymást, mint valaha. Mindenhová együtt járunk, és tervezett is közös programokat. Néha meg is jegyezte, hogy a családja teljesen kisajátít, én persze tudtam, hogy kell ilyenkor kezelni, és szerencsére mindig sikerült kiengesztelnem. Ugyan olyan megértő, kedves és szeretnivaló, mint amilyen régen volt. Akár mikor kedveskedik nekem, egy-egy aprósággal, mindig újra és újra egyre jobban beleszeretek. 

Most ősz van. A levelek sárgás barna színt öltenek, és a fák ezrével hullajtják őket. Beterítve a földet, és minden mást. Az ősz valaminek az elmúlását jelenti. Én viszont semmi ilyesmire nem tudtam gondolni. Most minden tökéletes volt és szinte biztos voltam benne hogy ezt semmi sem ronthatja el. Most minden békés és nyugodt és ez reméltem, hogy így is marad. Különben is, ha valami baj lenne, akkor arról már rég tudnék. 

Most épp a gardróbomban állok és ruhát választok. Ugyanis ma van a dupla randink Jasperrel. Beszéltem Szofival telefonon és elmondtam, hogy mi a helyzet, azonban ő nem hitt nekem, ezért megbeszéltünk egy találkozót. Jasperrel épp oda készülünk most. Abban a parkban fogunk találkozni, ahol legelőször is találkoztunk Szofival és Bennel, mivel megtudtam, hogy így hívják a barátját. Mivel ősz volt és kicsit hűvös ezért egy csőszárú farmer, egy rövid ujjú felső és egy farmerkabát mellett döntöttem. Gyorsan magamra kapkodtam őket, fogtam a táskám, és indultam a Cullen ház felé. Igaz nem laktak messze, de nem volt kedvem már visszamenni a kocsimért, ezért azzal mentem el hozzájuk. 

Hamar meg is érkeztem. Leparkoltam a hatalmas ház elé és kiszálltam. Mint mindig Emmett már a teraszon állt és hatalmas vigyorral az arcán várt rám. Kipattantam a kocsiból és odasuhantam elé, ő pedig szorosan ölelt magához. 

-           - Rómeo még készülődik! – mondta Emmett a kelleténél hangosabban, hogy az a személy is meghallja, akinek a szavakat intézte. Emmett ugyanis mostanában ezzel cukkolta Jaspert. Szegény először eléggé meglepődött és bosszantotta a dolog, de mostanra már megszokta. Én csak mosolyogva csóváltam a fejem és beléptem a nappaliba. Esme rögtön mellém suhant és megölelt, Nessie és Rose is így tettek. Bella csak felment az emeletre, Edward egy bocsánatkérő pillantás kíséretében követte feleségét.

-           - Már elkészültem te mamlasz, csak nem volt kedvem lejönni és a favicceidet hallgatni. – azonnal a hang irányába kaptam a fejem. Jasper a lépcsőn sétált lefelé a szokásos kedves mosollyal az arcán. Egyszerűen csodálatosan nézett ki, már ha mondhatok férfira ilyet. Egy farmert és egy fekete csíkos inget viselt. Mikor elém ért puha ajkait rögtön az enyémhez érintette. Azonnal viszonoztam édes csókját, és ha Emmett meg nem köszörüli a torkát, valószínűleg tovább folytatjuk.

-           - Nem kéne már mennetek? A végén még elkéstek a megbeszélt találkáról. – Emmett már pukkadozott az elfojtott röhögéstől. Rose jól tarkón csapta, mire valamennyire kontrollálta magát. Én csak elmosolyodtam és Emmett szemébe néztem.

-           - Szerintem csak féltékeny vagy! – jelentettem ki, mire Emmett meghökkent – Azért, mert Jaspernek ilyen remek ötletei vannak arra, hogy együtt legyünk. Ő mindig ugrik, ha megkérem valamire. Mondd csak, te mikor kedveskedtél így utoljára Rosalie-nak? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel. Emmett arcáról rögtön lefagyott a mosoly és félve nézett feleségére. Rose arca pillanatról pillanatra változott, de a végén csak egy hideg maszkkal nézett Emmettre. Hát, sajnáltam szegény Emmettet, az biztos, hogy most nem lesz könnyű kiengesztelnie.

-           - Rose! – szólította meg Emmett amennyire kedvesen csak tudta – Ugye tudod, hogy én… - azonban Emmettnek torkán akadt a szó, mikor Rose leintette.

-           - Szeretsz? Igen? Hát nem nagyon mutatod ki! – Rose karjait összefonta a mellkasa előtt és így nézett Emmett szemébe. – Talán én nem érdemlem meg a törődést és kedveskedést? – kérdezte Rose felhúzott szemöldökkel. Emmett ha lehetséges volt, akkor még jobban lesápadt. Szegény, nem láttam még ennyire kétségbeesettnek.

-           - Dehogynem. Tudod, hogy mindennél jobban imádlak. – Emmett próbálta menteni a menthetőt, kevés sikerrel. Rose megtörhetetlennek tűnt.

-           - Amíg nem mutatod ki, hogy szeretsz, addig lemondhatsz rólam és minden féle közös programunkról. – Rose kemény volt, Emmett pedig felnyögött és könyörögve nézett feleségére, de ellenkezni nem mert. – Én is megérdemlek egy kis törődést. – mondta ki Rose az utolsó szavait, majd felsétált az emeletre. De előtte gondolatban megköszönte nekem ezt az egészet, mert tudta, hogy Emmett most azon lesz, hogy kiengesztelje. Biztos voltam benne, hogy nem fog ez sokáig tartani.

-           - Kösz szépen húgi – morogta Emmett az orra alatt, és bánatosan elkullogott a kanapéig és ledobta magát rá. Belőlünk pedig már majdnem kitört a röhögés. De szerencsésen visszafogtunk magunkat.

-           - Na, jó nekünk mennünk kell! – jelentette ki Jasper és átkarolta a derekam. Emmett csak duzzogott tovább a kanapén, még fel sem nézett. Odatáncoltam hozzá, és az ölébe ültem, átkaroltam a nyakát és egy nagy mosolyt villantottam, majd egy cuppanós puszit nyomta az arcára. A tervem bevált, mert Emmett elmosolyodott.

-           - Jó szórakozást! – vigyorgott ránk Nessie. Én is elmosolyodtam, azt hiszem Emmett rossz hatással van Nessie-re. Túlságosan is kezd hasonlítani rá.

-           - Az biztos, és hidd el már próbáltam tenni ellene. – Edward kiáltott le az emeletről, én pedig felnevettem. Majd felálltam és Jasper mellé sétáltam, elköszöntük és mentünk is a találkozóra.

Jasperrel nem beszéltünk az út alatt. Kellemes csendben tettük meg az út hátralévő részét. Nyugodtan hajtottam a Temze partján, és közbe nézelődtem. Az utcák lassan kezdtek megtelni emberekkel. A z ég be volt borulva, de kellemes idő volt, még az emberek számára is. Majd leparkoltam a parktól nem messze és ott hagytuk a kocsit. Jasperrel kéz a kézben sétáltunk. Minden olyan nyugodt és békés volt, az emberek néha összesúgtak a hátunk mögött, de nem foglalkoztunk vele. 

Ez az idő arra emlékeztetett mikor még emberek voltunk, és ugyanígy sétáltunk a városban. A köztünk lévő erős érzelmek nem változtak, talán erősebbek is lettek. A hely és idő viszont változott. A mostani korban az emberekből már kiveszett a segítőkészség és a szeretet a másik iránt. Bár már akkor is voltak kétszínű és aljas emberek, de régen ez sokkal ritkább volt. Jasperre néztem, kusza tincsei most is a szemébe lógtak, ajkai most egy vonallá préselődtek, ami tudtam, hogy az emberek miatt van, arca óvatos volt és tökéletesen sima, szemei mégis boldogságtól csillogtak. Elértük a parkot és leültünk egy padra, mivel Szofiék még nem voltak itt. Jasper mellkasára hajtottam a fejem ő pedig átölelt erős karjaival, ami nekem mindig is a biztonságot és a hazatalálást jelképezték. 

-           - Jasper! – szólítottam meg szerelemem, mert volt egy kérdés, ami eléggé zavart.

-           - Igen kicsim? – mosolygott le rám azzal az elbűvölő mosolyával, amitől minden nő elalél.

-           - Ugye, nem bánod, hogy elrángattalak ide? Mert tudom, hogy nem szeretsz emberek közelébe lenni és… - Jasper mutató ujját az ajkamra rakta, jelezve hogy hallgassak.

-           - Ez butaság. Szeretlek, és mindent megteszek, hogy boldognak lássalak. Ha kell, akkor még a kórházba is elkísérlek. Sőt, lehet, hogy foglak is, mert ugyebár ott még nem tudják, hogy te már tabu vagy az ő számukra. – vigyorgott Jasper – Mellesleg kíváncsi vagyok, hogy ki az a lány, aki jobb belátásra tudott bírni. – mosolygott, majd megcsókolt. Annyira szerettem, ahogy beszélt és azt a kis akcentust, ami a hangjába volt és csak akkor vette elő, ha velem beszélt. Jasper a következő pillanatban felmorgott és elhajolta ajkaimtól. Láttam fekete tekintetében valamit, amit talán eddig még nem. Nemsokára pedig meg is hallottam, azt amitől kedvesem ilyen ideges lett.

-           - Odanézz! Nagyon állat a csaj. Ha félre tudnám hívni attól a pipogya alaktól, akkor tuti nyert ügyem lenne. – röhögött fel egy körülbelül velem egy korú srác.

-           - Pipogya? – morogta Jasper és láttam, hogy mellkasa fel-le hullámzik. Mellkasára tettem a kezem, hogy lenyugtassam.

-           - Ugyan már, ha én itt vagyok tuti előbb viszem ágyba. Hiszen ismersz. – na, nálam is itt telt be az a bizonyos pohár. Átöleltem Jasper nyakát majd a szemébe néztem és pajkosan elvigyorodtam. Jasper ajkai is mosolyra húzódtak, majd éhesen tapadt ajkaimra, amit ugyanúgy viszonoztam. Jasper az ölébe húzott, miközben a derekam simogatta. A fiúk kicsit meghökkenve, és fintorogva távoztak, ezt az elég hangos morgolódásukból és cipőik csattogásából szűrtem le. Jasperrel mosolyogva váltunk el egymástól és átültem a padra. Épp időben ugyanis megérkeztek Szofiék. Szofi már messziről vigyorogva integetett nekem. Mikor meglátta mellettem Jaspert egy pillanatig eltátotta a száját, majd ismét elvigyorodott. Mellette Ben állt, aki egy barna hajú és fekete szemű fiú volt, az embereknek az ilyen fiúk igazán szépnek számítottak, bár az én Jasperem nem körözi le senki.

-           - Szia! – ért elém Szofi és megölelt – Szofi vagyok! – nyújtott kezet Jaspernek, aki elfogadta és ő is bemutatkozott. – Ő pedig a barátom Ben. – mutatott a srácra, aki átölelte a derekát.

-           - Nagyon örülök, hogy elfogadtad az ajánlatom és a tanácsom. – emelte ki Szofi az utolsó szót, amin én csak elmosolyodtam.

-           - Akkor most hova? – kérdezte Ben és barátnőjére pillantott.

-           - Egyelőre csak sétáljunk. – ajánlotta Szofi, majd karon ragadott és a fiúkat kicsit magunk mögött hagyva kezdett el húzni. Mögöttünk a fiúk beszélgetni kezdtek. Tudtam, hogy Szofi sok kérdést akar majd feltenni, de most még hallgatag volt, viszont ha elkezdi, akkor nem hiszem, hogy egy könnyen szabadulok. Egymás mellett sétáltunk, a csöndet a szél susogása és a víz csobogása tört meg, amit nem hiszem, hogy ők hallottak.

-           - Szóval… - kezdett bele Szofi, hangját lehalkította, de tudtam, hogy Jasper így is hallani fog mindent – Mi történt? – kérdezte és szemeiben kíváncsiságot véltem felfedezni.

-           - Igazad volt. Mindennél jobban szeretem Jaspert, és nem bírtam már tovább nélküle. Üzentem neki, és találkoztunk. – Azt a részt kihagytam, hogy-hogy békültünk ki – Beszélgettünk és megbeszéltünk mindent. Egy ideig még nem akartuk a családja orrára kötni, mert jó volt a béke és nyugalom. Viszont nem bírtuk a folyamatos hazudozást. Én ismerem Jasper mostani családját, és mind egytől-egyig remek emberek. Pár napja mondtunk el nekik mindent. Azóta megkedveltek és elfogadtak, bár vannak kivételek, de mindenki kedves és megértő. Jasper barátnője pedig elutazott. Nem akart itt maradni, de nyugodtan váltunk el. Beszélgettünk és kiderült, hogy sok közös van bennünk, szinte már barátnők lehettünk volna. Sajnáltam őt, mert ő nem tehetett semmiről. De ő biztosított, hogy nem haragszik, csak annyit kért, hogy tegyem Jaspert boldoggá. – fejeztem be a történetet. Szofi meghökkent. Szája egy kicsit elnyílt és beletelt néhány percbe, míg összeszedte magát.

-           - Ez nekem kicsit sok. Mármint én tuti nem lennék jóba azzal, aki elvette tőlem életem szerelmét. – motyogta Szofi összezavarodottan.

-           - Mindennél jobban szeretem Jaspert, és azt is elviseltem volna, ha Alice mellett dönt. Bár fájt volna, de belenyugodtam volna, mert a boldogsága mindennél többet ér. – mosolyogtam rá.

-           - Nem hiszem, hogy én ezt meg tudnám tenni. Te olyan más vagy. Azt hiszem én önző, mert magamnak akarom. – Szofi lehajtotta a fejét és úgy sétált tovább.

-           - Ezen most ne gondolkozz. Ben szeret téged és sose hagyna el. Ebben biztos vagyok, te sosem fogsz választás elé kerülni. Sőt, én biztos vagyok benne, hogy még az esküvőtökön is ott leszek. – kacagtam fel, mire Szofi is felnevetett. Gyöngyöző kacagásunk betöltötte az egész utcát. A fiúk mögénk léptek és átöleltek minket, én szorosan bújtam Jasperhez, míg Szofi Benhez.

-           - Látod haver mondtam, hogy mi vagyunk a legszerencsésebbek az egész világon. – vigyorgott Ben Jasperre.

-           - Miért is? – kérdezett rá Szofi.

-           - Mert férfiak vagyunk, és nem kell szülnünk. – röhögött fel Ben. Jasper is felnevetett.

-           - Azt hiszem, elég furcsa lenne, ha mi szülnénk. – nevetett Jasper még mindig.

-           - Na, de most komolyan. – nézett Szofi Benre miközben oldalba bökte, hogy hagyja már abba a röhögést.

-           - Azért, mert nekünk vannak a legcsodálatosabb barátnőink az egész világon. Mert megértőek, kedvesek, megbocsátanak minden hülyeségünket, és mi azt se tudjuk, hogy fejezzük ki ezért a hálánkat. Szeretlek Szofi, és megígérem, hogy soha többé nem bántalak, semmilyen módon. – Ben mondandója végére Szofi szeme könnybe lábadt.

-            - Ilyet ne ígérj előre. – lökte meg Szofi játékosan Ben mellkasát, majd egy édes csókban forrtak össze. Nagyon édesek voltak együtt. Tudtam, hogy szeretik egymást és remélhetőleg ez életük végéig kitart.

-           - Szeretlek! – suttogta Jasper a fülembe, amitől megborzongtam. Megfordultam és megcsókoltam. Annyira, de annyira szerettem, hogy arra szavak sem voltak.

-           - Na, akkor most hova megyünk? – kérdezte Szofi miután mindenki elszakadt a másik szájától. 

Ezután rengeteget szórakoztunk. Voltunk egy fagyizóba, és fagyiztunk. Jasper már a harmadik nyalás után fintorgott, ami természetesen nem kerülte el Szofi figyelmét, ezért kimentettem Jaspert azzal az indokkal, hogy kiskorunkban minden nap ezt ettünk és már a látványától is rosszul van. Természetesen Jasper majdnem felnevette ezen, de hálásan nézett rám, mert nem kellett megenni az a valamit, ahogy ő nevezte. Ben megjegyezte, hogy este majd valami sokkal édesebb elfoglaltságban lesz része, amiért Szofi jól fejbe kólintotta. Jaspernek viszont ezzel sikerült egy igazi mosolyt az arcára varázsolni. 

Jó volt látni, hogy Jasper sokkal jobban felengedett és természetesebb az emberek közelében. Nem kényszer volt ez számára. Nem olyan, mint mikor újra és újra iskolába járnak, és elszenvedi az éveket. Most valóban nevetett és beszélgetett. Bár az igazi önmagát nem mutatta ki, de jóízűen nevetett Ben egy-egy viccén, és nekem már ezért megérte. 

A hosszú séta után végre elértük az úti célunkat. Egy vidámpark szerűség, de Szofi mesélte, hogy van benne egy vízi csúszda. Egy kis hajóba kell beülni és az visz fel és le. Szofi szerint állati király és életünkben egyszer mindenképp ki kell próbálnunk. Megvettük a jegyeket és egyenesen a csúszdához mentünk, ami nagyon magas és meredek volt. Szofi csillogó szemekkel állt be a sorba. Szinte már egyhelyben ugrált, annyira várta, hogy sorra kerüljünk. Nagyon aranyos volt ilyenkor, és egy kicsit Alice-re emlékeztetett. Ránéztem Jasperre, de ő nem mutatta semmi jelét annak, hogy esetleg nem érezné jól magát. Mikor végre sorra kerültünk Szofit mintha puskából lőtték volna ki, rögtön leült, és kiáltott nekünk, hogy siessünk már. Végre beszálltunk és indulhattunk. Szofinak igaza volt, mindenki nagyon élvezte, Szofival együtt ordítottunk, miközben a kezünket a magasba emeltük. Szofinak nem volt elég egy menet, ezért még háromszor felültünk. A végére már mindenki csak nevetett, magunkon és az egész helyzeten. A ruhánk teljesen elázott, és mindenkiből csöpögött a víz. 

Szofi és Ben hazamentek, mert nem szerettek volna megfázni, de Szofi megígértette velem, hogy beszélünk és minél hamarabb megbeszélünk egy újabb találkozót. Jasperrel mi csak visszasétáltunk a parkba és egészen naplementéig ott voltunk. Egymást ölelni, fákkal körbevéve, nyugodtan és szerelemesen nézni, ahogy a horizonton eltűnik a nap, és néhány óra múlva egy új kezdődik. Jasper biztosított, hogy nagyon jól érezte magát, sőt emberek közelében sosem volt ennyi közvetlen és barátságos. De azt mondta meg tudná szokni. Ő is úgy gondolta, hogy Szofi egy vicces, kedves és örökmozgó lány. Bennel nagyon szeretik egymást, és mindketten őszinték. De mégis annak örült a legjobban, hogy Szofi és Ben emberként kezeltek minket, ők nem látták bennünk a vámpírt, sem a szépségünk, sem mást. Csak szórakoztunk, mint barátok és ez így volt jó. 

Lassan a kocsim felé vettük az irányt, és haza hajtottunk. Jasper egész úton engem nézett és simogatott. Nagyon jól estek ezek a kis gesztusok. Számomra ezek többet jelentettek minden másnál. Megérkeztünk és kiszálltunk. Jasper átölelte a derekam és így léptünk be a házba. A nappaliba már mindenki ott volt. Nessie és Emmett arcára hatalmas vigyor szaladt amint megláttak minket. 

-           - Mi történt? Kedvetek támadt egy kis esti fürdőzéshez? – Emmett mint mindig most sem hazudtolta meg magát.

-           - Nem Emmett, képzeld nagyon jól szórakoztunk. Egy aquaparkban. – vigyorgott Jasper Emmettre. Majd leültünk a többiekhez és akkor vettem észre, hogy Rose nagyon távol ül Emmettől.

-           - Na, mi van? Még mindig nem sikerült meggyőzni Rose-t arról, hogy mennyire szereted? – kérdeztem mosolyogva Emmettől, aki csak elhúzta a száját. Tudtam, hogy Rose csak játszik mégis jó volt húzni kedvenc testvérem agyát.

-           - Ezt inkább hagyjuk – morogta Emmett. Esme és Carlisle csak mosolyogva néztek ezt a családi idillt.

-           - Nekem mennem kéne. Átöltözöm, és utána szerintem elmegyek vadászni. – néztem Jasperre.

-           - Veled menjek? – kérdezte rögtön.

-           - Nem kell. Szerintem te is fürödj le, és majd átjövők. – mondtam majd megcsókoltam. Utána elköszöntem a többiektől és haza indultam. 

Gyorsan hajtottam, szerettem volna levenni magamról ezeket a vizes ruhákat, és egy vadászat sem ártana már. Nem is emlékszem mikor voltam utoljára, de az biztos, hogy régen. A kocsimmal megálltam a házam előtt, és a szobámba rohantam. A fürdőbe menet ledobtam magamról a vizes ruhákat és egy törölközőt tekertem magam köré. Úgy döntöttem, hogy majd a vadászat után fürdők. Így kifésültem a hajam, mert idő közben már megszáradt és kerestem magamnak valami kényelmes ruhát. Egy farmer és egy egyszerű póló mellett döntöttem, fölé pedig megszokásból egy pulcsit húztam. Mindenem feketében tündökölt épp ezért mikor kiléptem az erkélyre szinte eltűntem a sötétségben. Egyedül a bőröm volt természetellenesen fehér, amit a hold megvilágított. 

Az erkélyről egyenesen az erdőbe vetettem magam. Mivel volt időm bőven ezért kicsit messzebb mentem. Élveztem a futást, hosszú hajamba belekapott a szél meglendítve amúgy is kusza tincseimet. Gyorsan haladtam a fák között, amiket már ösztönösen kerültem ki. Majd megérezve egy nagyobb szarvascsorda illatát, irányt váltottam és arra felé kezdtem futni, ahonnan az illat jött. A torkom kapart és most csak enyhíteni akartam ezt az érzést. A bennem lévő vámpír most átvette felettem az uralmat, ösztönösen cselekedtem és vadásztam le szegény gyanútlan állatot. Végül három szarvast fogyasztottam el és úgy döntöttem ennyi elég lesz. 

Már épp indultam volna visszafelé, hogy Jasperrel legyek, mikor egy faág megreccsent mögöttem. Azonnal megfordultam és láttam, hogy három vámpír lép elő a fák árnyékából. Nomádok voltak, vérvörös szemük csak úgy izzott a sötétségben. Három férfi volt, volt egy kigyúrt és eléggé ellenséges arcú vámpír, aki néhányszor végignézett rajtam, mintha az erőmet akarná felmérni. Mellette pedig két vékonyabb férfi. Idősebbek voltak nálam, és biztos voltam benne, hogy a nagydarab mellett álló kettő testvérek. Nagyon hasonlítottak egymásra. És míg az egyik úgy nézett rám, hogy mindjárt kiesik a szeme, addig a másik csak ellenségesen nézett, és az érzései alapján bosszúszomjas volt. Tudtam, hogy itt nem megyek semmire a beszéddel. 

-           - Miért jöttetek? – kérdeztem tőlük fagyos és hideg hangon, testtartásomból tiszteletet követeltem.

-           - Érted. – szólalt meg a testvérek egyike, és intett a nagydarab vámpírnak, aki egyenesen belém ütközött.

Tudtam, hogy nem fogunk többet beszélgetni. A vámpírt ledobtam magamról és támadóállásba helyezkedtem és rá vicsorogtam. Nagyon régóta nem volt szükségem, hogy ezt az énem elő vegyem, de most a szükség kívánja ezt tőlem, és nem fogom őket kímélni. Sosem tettem. Tudtam mikor van igazam és bármi áron, de azt ki is harcolom. Szerencsére a legjobbaktól tanultam így nem kellett félnem. 

Álltam a vámpír tekintetét, aki alig lehetett néhány éves. Nem volt kiképezve. A puszta erejére hagyatkozott. És hibázott, könnyedén fogtam meg a karját és repítetem el jó messzire. De sajnos a másik kettővel nem számoltam és azok hátulról jöttek nekem és lefogtak. Sajnos akár mennyire is akartam nem tudtam szabadulni, és a harmadik is hamar mellénk ért, így előttük álltam teljesen kiszolgáltatottan. A karjaim hátra szorították, és a vámpír, aki előttem állt a nyakamhoz nyúlt, hogy letépje azt. Lehunytam a szemem, és koncentráltam. Néhány pillanattal később pedig a föld megremegett, földrengés támadt valószínűleg az egész kontinensen. A három vámpír elengedett és a földön kötött ki, mert nem tudták megtartani az egyensúlyuk.

Felálltam és szembenéztem velük. A nagydarab megint nekem jött, de most nem hagytam magam. Vártam a pillanatot, hogy hibázzon végre. És megtette, könnyű szerrel kaptam és téptem ki az egyik karját. A vámpír felordított. Odasuhantam elé, és letéptem a fejét. Majd tekintettemmel a másik kettőt kezdtem keresni. Nem lehetett nekik annyira fontos, ha hagyták meghalni. Ő amolyan elterelő félének kellett nekik. 

Most ketten támadtak nekem, de ők sem voltak túl jobbak. Bár tőlem nem is lehettek azok. Hiszen ők nomádok, én nekem pedig a múltam Volterrához köt. Sokkal jobban harcoltam, mert engem képeztek. És nem ok nélkül. Kettővel már nem volt olyan könnyű, mint eggyel, de elbírtam velük. Szerencsére az egyiket sikerült elrepítenem, így a másik már védtelen volt. Ő próbált védekezni, de nem ment vele semmire. És a támadása is gyenge volt, próbált ütni, rúgni és harapni. Azt hiszem egy harapást sikeresen be is szereztem, de nem foglalkoztam vele. Gyorsan végezni akartam vele, hogy aztán válaszokat kapjak. Megfogtam a karját és kicsavartam, a vámpír ordított kínjában, ezért gyorsan megszabadítottam a fejétől. 

Mögülem ágreccsenést hallottam. Megfordultam és láttam, hogy a vámpír, aki valószínűleg ennek az egésznek a mozgatórugója lehet, ott állt és menekülni próbált. Na, persze, ha rajtam múlik, akkor ezt a helyet nem hagyja el élve. Felé sétáltam, és a szemébe néztem. Azt akartam, hogy válaszoljon, hogy miért van itt, és ki küldte. Bár sejtettem miért van itt, de azt lehetetlennek tartottam. Így neki kell megválaszolnia a kérdéseimet. Megállt és állta a tekintetem, a szemembe nézett és fölényesen elmosolyodott. Majd most megtanulja, hogy velem nem szórakozhat. Meglátja, hogy ki vagyok én. 

-           - Miért jöttél? Ki küldött? – tettem fel a legfontosabb kérdéseimet. Ő csak állt ott előttem és úgy nézett rám, mint egy idiótára. Na, abból nem eszel. Jane erejét használtam. A vámpír pedig a következő pillanatban már a földön fetrengett és ordítozott a kíntól. Arcomra pedig akaratlanul is egy kis mosoly szaladt. Ez az énem imádta ezt tenni, és be kellett látnom, hogy ez is én voltam. Ez az-az énem, amit kevesen ismernek.

-           - Elég! – ordította. Én viszont nem akartam abba hagyni. Tudtam, hogy úgysem fog válaszolni, ezért elé sétáltam és leguggoltam hozzá. Kezem az arcára tettem és Aro képességét használtam. Mikor vége volt az emlékeknek megdöbbentett és sokkolt, amit láttam. A vámpírt fogtam és széttéptem. Az összes testrészt egy helyre hordtam a következő pillanatban pedig felcsaptak a lángok fölöttük. 

Néztem, hogy ropog a tűz, és a testrészek is szép lassan elporladnak. A szememben most nekem is ilyen tűz égett. Dühös voltam és kétségbeesett. A vámpír emlékei megdöbbentettek. Ezek hárman egy olyan titokról tudtak, amiről senki más. Ennek nem szabadott volna kiderülnie, és nem is értem, hogy történhetett. Aro biztosított róla, hogy soha senki nem fogja tudni, csak azok akik Volterrában élnek. Akkor ezek honnan tudtak róla? Egészen eddig sikerült titkolnunk, most mégis megtörtént. Kiderült. És nem tudtam, hogy hogyan. Ez zavart az egészben a legjobban. De ezek szerint Aro sem tudott róla, különben már értesített, vagy visszahívott volna. Nem tudtam, hogy mi lesz ezek után, de egyben biztos voltam. Már nem leszek többé biztonságban, és akik velem maradnak, mind veszélybe kerülnek. 

Lépteket hallottam a távolból, valakik futottak. Tudtam kik azok, most mégsem érdekelt. Sokkal jobban érdekelt, hogy a titkom kiderült. Aro is pontosan ettől félt, és ezért nem akart elengedni. A léptek egyre közelebb értek, és felvontam a pajzsom. Pár pillanattal később pedig az egész Cullen család lépett elő az erdőből. Hallottam a hökkent lélegzetvételeket. A szél feltámadt. Nagyon lassan fordultam meg és a tekintetem csak aztán fordítottam rájuk. Mindenki szeme elkerekedett. Tudtam miért. Az arcomon most egy kíméletlen és fagyos maszk volt. Most nem az a személy voltam, akit megismertek. Egyet tudtam, ennek az egésznek nem kellett volna megtörténnie.