Nem hiszem el! :)

Nagyon-nagyon szépen köszönöm az 5. és 6. díjam. Köszönöm Becky Writer-nek. Mostanában annyi díjat kapok, ami arra utal, hogy szerettek olvasni, és jó is, amit írok, ami nagyon sokat jelent. 


5 dolog rólam:
- kedvenc szereplőim az Alkonyatból : Jasper és Emmett
- imádok zenét hallgatni
- szabadidőmet a barátaimmal és otthon töltöm
- amit kitűzök célt magam elé, megvalósítom
- szeretem az olvasóimat


Akiknek küldöm:
BrigiBogyó: Más élet
Nica: Volterrai szerelem 
Amy: Mindörökké Jasper
Még egyszer nagyon köszönöm  Becky Writer!

21. Fejezet - Gyötrődés és remény

Nos mivel nagyon jókedvemben vagyok, és ihletem is van, ezért már hoztam is a második fejlit, ti mondtátok, hogy siessek, én pedig siettem, remélem, hogy tetszeni fog. Jó olvasást.
Puszi. Ui: megdobhattok pár komival, nem veszem zokon :D

(Ashley szemszög)

Már egy hét telt el mióta elküldtem mellőlem szerelmem, már egy hete szenvedek, és már legalább százszor megbántam a döntésem. Ha lehetne, akkor visszaforgatnám az időt és mindent másképp csinálnék. Azóta nem találkoztam senkivel sem a családból, csak akkor egyszer Carlisele-val, de az után figyeltem és a héten sikerült elkerülnöm. Ma vasárnap van, szóval nem kell bemennem sem a kórházba, sem a stúdióba. Nem akartam itthon maradni és sírni, mert már egy hete mást sem csinálok esténként. Itthon, ahol senki nem látja engedem, hogy a fájdalom elhatalmasodjon rajtam. De nem ma nem fogok sírni. Elmegyek a városba és azt hiszem vásárolni fogok. Igen ezt fogom tenni, és megpróbálok egy kicsit mosolyogni.

Már egy hete nem mosolyogtam szívből. Hiányzik Emmett, az én nagy mackó bátyám és Nessie, akik mindig megtudtak nevettetni. Lelki szemeim előtt megjelent Nessie mindig mosolygós vidám, boldog arca, és Emmett hatalmas vigyora, és erős ölelése, ahányszor csak meglátott felkapott és megpörgetett. Hiányoznak ezek a kis gesztusok, mert mellettük legalább önmagam lehettem, és mosolyoghattam. Akár mennyire és tagadtam, szerettem volna találkozni velük, és eltölteni egy kellemes délutánt a társaságukban, pont úgy, mint régen. Hiányzik a régi életem.

Mikor idejöttem, azt hittem ez is csak egy város lesz a sok közül, de mekkorát tévedtem. Itt minden megváltozott, az egész életem gyökeres fordulatot vett. Amit egy percig sem bánok, mert az, hogy megismerhettem Nessie-t és Emmettet, nekem mindennél többet jelent. Ha nekem lenne olyan családom, mint Jaspernek én soha nem engedném el őket. Bár lehet, hogy Jasperért megtenném. De miket is gondolok. Hisz én soha nem fogok abba a családba tartozni, engem soha nem fognak így szeretni.

Hiányzik a családom, és Jasper családja. Tudom, hogy ők mindennél jobban szerettek, és én is őket. Mennyire más volt még akkor. Teljesen más elvek szerint éltem. Más életem volt, soha nem volt semmire sem gondom.

De elég ne menjünk bele a múltba, mert abból semmi jó nem sül ki. Inkább felálltam az ágyamról, és a gardróbom felé mentem. Felvettem egy fekete csőszárú farmert, egy fehér pólót, amin fekete felírat van, és egy fekete mellényt, hozzá egy magas sarkút és készen is voltam. Felkaptam a kabátom, a táskám és indulhattam is. Beszálltam a kocsimba és a város felé indultam. A kocsiba zenét hallgattam, és énekeltem. Igazság szerint még máig sem tudtam, hogy mikor ragadott így meg a zene, mikor szomorú voltam, általában egyre többet hallgattam, és táncoltam, és ma itt vagyok, egy profi tánctanár.

Amint megláttam az első plázát rögtön leparkoltam, és befelé mentem. Talán ez majd segít egy kicsit elterelni a gondolataimat. Bementem az első boltba, amit megláttam, ami egy ruha bolt volt. Vettem három farmert, egy fehéret és két halványkéket. Egy csomó pólót, és felsőt, és kiegészítőket. Figyeltem arra, hogy világos színeket vegyek, és ne pedig búskomorakat.

Már legalább három órája itt voltam, és boltról-boltra jártam. Már kétszer is fordulnom kellett, mert nem bírtam el a szatyrokat. Egy ideje csak sétálgatok az emeletek között, nézegetem a kirakatokat, de semmi sem kelti fel a figyelmem. Nem hittem volna, hogy egy vásárlás lehet unalmas. Nem hiába, nem vagyok ehhez hozzászokva, csak megveszem, ami kell és megyek, most mégis itt járkálok. Nem tudtam magammal mit kezdeni, unatkoztam. Eddig mindig volt, ami lekötött, de most egyszerűen semmi. Sóhajtottam, és úgy döntöttem, sétálok egyet a folyóparton. De sajnos megint nem figyeltem – úgy látszik ez szokásommá vált – és neki mentem valakinek. Szegénykém a földön kötött ki, nem csodálom, olyan mintha egy sziklának ment volna neki. Azonnal a kezemet nyújtottam, hogy felsegítsem.

- Bocsáss meg, nem figyeltem! – szabadkoztam gyorsan.
- Semmi baj! – mosolygott, és végre megpillanthattam arcát, amit eddig a haja takart el. Szokatlanul ismerős volt. Hát persze. Neki segítettem mikor összeveszett a barátjával. Ő is megdöbbent és láttam rajta, hogy felismert.
- Ashley? – kérdezte döbbenten.
- Igen, Szofi én vagyok. – mosolyogtam rá.
- Meg sem ismertelek. Megváltoztál. – ráncolta össze a homlokát. Én pedig sóhajtottam, eddig senki nem vette észre, pont ő venné észre, hogy rosszul vagyok. Ez is csak velem történhet meg.
- Jól vagyok Szofi tényleg. Történt egy-két dolog, de megvagyok. – próbáltam minél hatásosabb mosolyt magamra varázsolni.
- Miért érzem úgy, hogy ezzel még nincs vége? – nem igaz, tudom, hogy makacs lány, de hogy ennyire. Én csak hátat fordítottam, és a karom összefontam a mellkasom előtt. Szofi megfogta a karom és maga felé fordított.
- Nincs kedved sétálni? – mosolygott.
- Miért is ne? Én is épp sétálni akartam. – mosolyogtam.

Felvettük a kabátunkat, és együtt léptünk ki hideg nyirkos időbe. Szofi összébb húzta a kabátját és elindultunk. Egymás mellett sétáltunk szépen csöndben. Láttam Szofin, hogy kérdezni szeretne, de inkább hallgatott. Segíteni szeretett volna, ahogy egykor én is segítettem neki. Szép lassan elértük a Temze partját. A korláthoz sétáltunk, nem mondott egyikünk sem semmit. Én a tájat kémleltem míg Szofi a gondolatait szedte össze. Kellett egy kis idő, hisz, hogyan magyarázhatnám el neki a történteket, úgy, hogy megértse, de ne kezdjen gyanakodni. Szofi finoman megérintette a kezem, mire rá kaptam a tekintetem, ő pedig a kis park felé mutatott, ott ahol megismertem. Elmosolyodtam, és bólintottam. Milyen ironikus, ahol én segítettem ki őt most ő fog kisegíteni engem, bár nem hiszem, hogy tud olyan érvet mondani, ami változtatna a döntésemen. A park üres volt, talán jobb is. Leültünk egy padra, és Szofi egy sóhaj után belekezdett.

- Tudom, hogy valami baj van. Kár letagadnod, tudom, hogy kényes témát érinthettük, ha ennyire irtózol az egésztől, de valakinek el kell mondanod. – annyira látszott rajta, hogy őszinték a szavai.
- Nem hiszem, hogy tudnál segíteni. – próbáltam téríteni.
- Azt hadd döntsem el én jó. – sóhajtottam. Nem egyszerű lánnyal van dolgom az biztos. Fájdalmasan tekintettem a szemeibe. Szofinak igaza volt. Beszélnem kellett valakivel, mert úgy éreztem, ha nem teszem meg, akkor megfulladok.
- Emlékszel, hogy mit mondtam a barátomról? – ő csak bólintott jelezve, hogy folytassam – Szóval egy hete megtudtam, hogy igazából… életben van. Várj, megmagyarázom. – fűztem még hozzá gyorsan mikor láttam, hogy épp közbe akar szólni – Tehát, kiderült, hogy életben van, a balesetben amiben elvileg meghalt, igazából túlélte. Egy család vette magához, akik nem voltak helyiek. Ezért a felépülés után nem sokkal elvitték onnan őt. Így mi nem is tudhattuk, hogy esetleg életben van. Hiszen szemtanúk bizonyították a halálát. – próbáltam minél érthetőbben elmagyarázni, egy kicsit rossz érzésem volt, amiért hazudtam neki, de nem tehettem mást.
- És miért nem ment vissza a családjához, és hozzád? – kérdezte szemöldök ráncolva, na igen, nem mondhattam, hogy újszülött vámpír volt és megölt volna mindannyiunkat.
- Mert a szülei meghaltak – újabb hazugság, de ha azt vesszük akkor már meghaltak, szóval van igazság a szavaimban, azt nem mondtam, hogy mikor haltak meg.
- Értem, de akkor is visszamehetett volna hozzád miért nem tette? – kérdezte értetlenül. Na igen erre nem szívesen válaszoltam.
- Ez bonyolult, de legyen elég annyi, hogy néhány napja találkoztunk, én pedig elküldtem. Azért, mert már van egy új családja és barátnője – ejtettem ki fintorogva az utolsó szót.
- Aljas disznó – sziszegte Szofi, én pedig elmosolyodtam.
- Te meg min nevetsz? – úgy nézett rám mint, aki most szabadult az elmegyógyintézetből.
- Mikor találkoztunk, azt mondta, hogy még mindig szeret, és hogy képes feladni az eddigi életét, elhagyja a családját, csak maradjak vele. Még mindig szeret engem Szofi. – suttogtam lázasan.
- Akkor miért tetted? Megőrültél? Eldobod magad mellől a boldogságot? – Szofi most már végképp összezavarodott.
- A családja miatt tettem. Ők befogadták és támogatták mindenben, nem lehet ilyen hálátlan, hogy se szó se beszéd ott hagyja őket. Nem ezt nem fogom megengedni. – hát nem úgy tűnt mint aki megértett.
- Na, idefigyelj! Nem lehetsz ilyen szent angyalka, aki mártír módjára, eldobja maga mellől a boldogságot, amit két éve siratott. Emlékszel mit mondtál nekem? Azt mondtad, hogy az élet túl rövid, és nincs időnk arra, hogy bosszankodjunk. Azt mondtad, látod a barátom szemében, hogy a szavai és az érzései őszinték. Te mit látsz a szerelmed szemében? – kérdezte tőlem komolyan. Lehunytam a szemem, és magam elé képzeltem Jasper aranybarna íriszeit.
- Szerelmet, őszinte mindent felülmúló szerelmet, és vágyat, hogy velem legyen, szenvedélyt. – mikor kinyitottam a szemem Szofi vigyorával találtam szemben magam.
- Szereted? – tette fel a következő kérdést.
- Ez meg milyen kérdés? – kérdeztem felháborodva.
- Egyszerű. Válaszolj! Szereted?
- Mindennél jobban, az életem is odaadnám érte. Olyan ő nekem, mint a levegő. Egyszerűen nem tudok nélküle élni. – az arcom kezeim közé temettem. Nem értettem magam, miért mondok el Szofinak mindent? De úgy éreztem bízhatok benne, hogy meg tudja másítani a döntésem és talán a szavaival elhozza a boldogságot az életembe.
- Akkor most nagyon jól figyelj rám! Ahogy beszélsz róla, minden szavad arról árulkodik, hogy egyszerűn megőszülsz érte, és ő is érted. Ashley, ez egy gyönyörű szerelem, ne hagyd elveszni. Mert mindenkinél jobban megérdemled. Annyi jó van benned, biztos vagyok benne, hogy ha csak egy kis esze is van a barátodnak, a csillagokat is lehozná neked az égről. Az igazi szerelem csak egyetlen egyszer jön el az életünkben, épp ezért nem szabad hagyni, hogy elússzon. Harcolj, harcolj érte, és a szerelméért. Különben is biztos vagyok benne, hogy te mindenben sokkal jobb vagy, mint a mostani kis barátnőcskéje. – közben kajánul húzogatta a szemöldökét. Szofi az utolsó mondataival igazából meg tudott nevettetni.
- Nem gondolod, hogy egy kicsit túlzol? – húztam fel a szemöldököm.
- Egyáltalán nem. Sőt bátran kijelenthetem, hogy ha fiú lennék, akkor habozás nélkül téged választanálak – próbált komoly lenne, de a mosoly ott bujkált a szája szélében. Ezen én csak felnevettem Szofi sem bírta tovább és együtt nevettünk. Hihetetlen ez a lány.
- Szóval azt mondod, hogy ne engedjem el? – kérdeztem tőle, mikor már újra normálisan vett levegőt.
- Hát miről beszéltem én neked egészen idáig? – kérdezte csípőre tett kézzel – De igen, pontosan ezt, ha egy kis eszed is van, akkor megragadod, és soha nem engeded el – váltott komoly hangnemre. Én csak sóhajtottam.
- Nem tudom Szofi – suttogtam
- Na, jó ebből elég. Egy hetet kapsz –erre felkaptam a fejem – Egy hét múlva ugyan itt találkozunk, és dupla randit tartunk. Te és a lovagod, valamint én és a barátom is eljövünk, és nincs ellenkezés. Ha nem jössz el vagy lemondod, akkor tudom, hogy nem tetted meg, és nem békültél ki vele. De erre nem fog sor kerülni, legalábbis nagyon remélem. – nézett rám szúrósan, én pedig csak kapkodtam a fejem. Most komolyan beszélt? Egy hetet adott, hogy kibéküljek Jasperrel? Ez nem gondolhatja komolyan!
- Na jó, most megyek. Majd találkozunk. Szia! – ölelt meg és elment, én pedig csak döbbenten néztem utána.

Beletelt néhány percbe amíg összeszedtem magam. Miután sikerült, felálltam és visszasétáltam a kocsimhoz. Egyenesen haza mentem, túl sok volt ez nekem egy napra. Szofi nem fogja fel ennek a dolognak a súlyát. Én csak sóhajtottam, és kivettem a kocsiból a szatyrokat olyan hamar haza értem, hogy észre sem vettem, majd a szobámban elkezdtem kipakolni őket. Gondolatelterelésképpen jó volt, csak túl hamar végeztem. Végül engedtem, hogy a gondolatok utat törjenek az elmémbe. Lerogytam az ágyamra, és az arcom kezeim közé temettem.

Fogalmam sem volt arról, hogy mit kéne tennem. Mióta csak eljöttem a parkból Szofi szavai ismétlődtek a fejemben. Az igazi szerelem csak egyetlen egyszer jön el az életünkben. Ragadd meg, és soha ne engedd el. Ez egy gyönyörű szerelem ne hagyd elveszni. Hallgatni akartam rá, és tenni, amit mondott. Rohanni Jasperhez, és soha el nem engedni. A szívem szinte sikította a beleegyezését. Minden porcikám ő érte vágyódott. Semmi mást nem akartam csak vele lenni. Olyan nagy kérés ez? Ha a családját tekintjük, akkor igen. De ha nem adom meg neki a választási lehetőséget, akkor soha nem tudom meg, hogy mi történt volna. Ah. Ez olyan bonyolult. De nem kell, hogy az legyen, suttogta egy hang a fejemben, én pedig megtörtem. Minden emlék, ami Jasperhez köt, most előjött. Minden boldog emlék, az esküvőnk, az együtt töltött idő, a játékossága, a kedvessége, a figyelme. Tudtam mit kell tennem, meg kell adnom neki a választási lehetőséget. Lehet, hogy még nem késő.

(Jasper szemszöge)

Egy hét. Ennyi idő telt el, azóta a borzalmas nap óta. Kegyetlen érzés, ami minden nap mardossa szívemet. Olyan, mintha ezer sebből véreznék, és nincs, aki elállítsa, vagy legalább csillapítsa. Úgy érzem, mindenem elhagyott, hogy már nincs miért tovább élnem. Ő, aki a legfontosabb volt nekem, elküldött, nem akar látni. Minden nap, azon gondolkozok, hogy vajon mi lehet vele abban a pillanatban. Jól van? Mit csinál? Mire gondol? Vajon ő, hogy viseli ezt az egészet? Fogalmam sem volt róla, mert szerencsétlenségemre, ezen a héten Nessie nem ment táncolni, mert elvileg most a kicsik vannak soron. Már alig várom, hogy Nessie, holnap menjen, és megmutassa, hogy mi volt. Annyira szeretném újra látni, még ha csak távolról is. Látni, ahogy mosolyog, hallani gyöngyöző nevetését, látni a csillogást a szemében. De pontosan tudtam, hogy ha megpillantanám, akkor nem bírnám ki a kísértést, és akkor nem állnék le. Ölelném szorosan, minden levegőt kiszorítva belőle, könyörögni, hogy fogadjon vissza, hogy ne foglalkozzon semmivel. Az is lehet, hogy elrabolnám őt, elvinni messze a világ szeme elöl, ahol senki nem láthat minket, ahol nem kell félnünk.

Kicsit megráztam a fejem, csak akkor vannak ilyen gondolataim, amikor Edward nincs itthon, szerencsére a mai nap is ilyen. Bellával elég sokat vannak a saját házukban, élve a nyugodt kis életüket. Bella még örül is neki, mert állítása szerint veszélyes vagyok Nessie-re. Azt hiszem nem kell mondanom, hogy mekkora vita volt belőle. Nessie vitatkozott az anyjával, hogy nem tilthatja meg neki, hogy lásson engem. Bella pedig azt mondta, hogy mellettem Nessie nincs biztonságban. Edward csak kapkodta a fejét, és nem tudta, hogy ki mellé álljon, végül Carlisle állította le őket. Bella néhány hete teljesen kifordult önmagából. Nem lenne szabad ilyet mondanom, de örülök, hogy nincs itt. Néha még Rosalie-nál is rosszabb, ami nagy szó. Senki sem érti ezt a nagy változást. Edward már nem tudja mit tegyen. Szegény sajnálom őt, Bella mintha csak most mutatná meg a valódi önmagát, mert ez már nem anyai ösztön.

Esme és Carlisle éreztetik velem, hogy mennyire szeretnek és bíznak bennem. Őszintén nem akartam ezt, sokkal jobb lett volna, ha szépen lehordanak. De Esme túlságosan is szeretett, és megértett. Carlisle pedig bízott bennem. Szerencsére nem kellett beszélgetnem velük – elég volt érezni a felőlük áramló érzelmeket – mert szinte egész nap Rosalie-ék szobájában ültem, aminek Emmett már nem egyszer adott hangot, de ilyenkor Rose mindig leteremtette. Épp ezért ők is elég sokat voltak távol, volt egy kis fakunyhójuk, oda mentek, ha kiakarták elégíteni házastársi kötelezettségüket. Kicsit rossz érzésem volt, amiért kitúrom őket a szobájukból, de Rose biztosított, hogy addig maradok ameddig akarok.

Én pedig csak ülök egy sarokban és magam elé bámulok. Amikor mindenki itthon van száműzök minden gondolatot a fejemből. Edwardot nem nehéz megtéveszteni, az évek során már kitanultam. Mikor együtt vagyunk, Nessie, Rose vagy Emmett jön fel hozzám, hogy ilyenkor ne legyek egyedül és süllyedjek még jobban magamba. Azt hiszem, hogy a kapcsolatom velük, határozottan erősödött. Emmettel mindig is kijöttük, de most megmutatta, hogy van komoly oldala is. Rose gondoskodó és figyelmes volt, pontosan tudom, hogy miért. Rose mindig is csodált engem, amiért életmódot váltottam, és boldognak akart látni, na, az sem az utolsó szempont, hogy volt egy gyermekem. Nessie próbált jobb kedvre deríteni, de volt, hogy csak ült az ölemben, és engedte, hogy szorosan öleljem magamhoz. A családból senki sem értette ezt a nagy változást, és ez kezdte felkelteni a figyelmüket, ezért egy kicsit visszább vettünk. De Edward még mindig gyanúsan méreget minket, és azt várja, hogy valamelyikünk mikor csúszik, és végre megtudhat valamit a gondolatainkból.

Alice az én kicsi mindig pörgő Alice-em. Mintha most ő is átvette volna tőlem, ezt a búskomorságot. Néha ő is bejött hozzám, de miután látta, hogy nem tud szóra bírni inkább feladta. Ő volt az egyetlen, akiről tudtam, hogy igazán szeret és bízik bennem, aki mindig mellettem állt. Mikor segített átállni, mikor lelkiismeret furdalásom volt meghallgatott. Mikor Maria jutott eszembe, megnyugtatott, hogy soha többé nem fogom látni, és többé nem árthat nekem. Annyi mindenen mentünk keresztül, és most szükségem lett volna rá. Ilyenkor kicsit önzőnek tartom magam, de nem tehetek róla. Olyan mintha egyszerre veszítettem volna el mindent és mindenkit. És ez az érzés lassan megöl, olyan mintha mindenkit elvágnék magamtól. Egy hete már nem mutatok érdeklődést, semmi és senki felé. És tudom, hogy ez az én hibám.

Ilyenkor kedvem lenne saját magam kinevetni. Hiszen mi lett velem, egy erős és megtörhetetlen katonát, teljesen összetört egy nő. De az nem csak egy nő volt. Ő volt az a nő. Az, aki megtehette ezt velem, sőt még mást, is. Mindenem neki adtam, és én lennék a legboldogabb, ha vele lehetnék. És megint itt vagyok. Magamat sajnáltatom. Szánalmas. Nem csodálom, hogy a családom lassan feladja a reményt, hogy újra a régi leszek. Carlisle azt mondja, hogy ehhez, az kell, hogy én is akarjam, de én már nem akarom. Az is megfordult a fejemben, hogy elmegyek, hogy legalább a családot ne taszítsam ebbe a szomorúságba, de Alice nem engedte. Ígérte, hogy minden olyan lesz, mint régen és megint olyan boldog család leszünk. De én tudtam, hogy ez már soha nem fog megtörténni. Már soha semmi nem lesz olyan, mint régen. Már csak reménykedem. Ez az, ami megmaradt nekem, a remény. Hogy egyszer talán Ashley meggondolja magát, és ugyanúgy élhetünk, mint ember korunkban. Én ebben reménykedtem, de az eszem ordította az ellenkezőjét, hogy még csak ne is reménykedjek benne.

Sóhajtottam, és feltápászkodtam a földről, majd az erkélyre sétáltam. A borús felhőket néztem, mintha csak a hangulatom akarnák tükrözni. Bárcsak meggondolnád magad, bárcsak azt kérnéd, hogy menjek vissza hozzád.

20. Fejezet - Nélküled

(Jasper szemszöge)

A családom reakcióját nehéz lett volna leírni abban a pillanatban. Alice döbbenten nézett rám, kezei úgy hullottak le rólam, mintha áramütés érte volna őket, majd néhány lépést hátrált. Nem számítottam ilyen reakcióra, azt hittem meg fog érteni, úgy ahogy régen is tette, de ehelyett éreztem a felőle sugárzó csalódást, és érthetetlenséget, ez fájt. Számítottam a támogatására és a kedvességére, ahogy odajön átölel és azt mondja, hogy semmi baj majd együtt megoldjuk. De nem tette. Edward egy szempillantás alatt suhant mellém, és vonszolta el Nessie-t a közelemből, miközben összeszűkül szemekkel méregetett. Nessie természetesen hangot adott egyet nem értésének, de apja elhallgattatta, egy szúrós nézéssel. Esme felől megértést és aggódást éreztem, az utóbbit sokkal nagyobb mennyiségben. Carlisle zavarodottan és kicsit bánatosan nézett rám. Bella érzelmei nagyon megleptek, elég nagy mennyiségben sugallta felém a csalódást, és a lenézés érzelmeit. Ezen meglepődtem, Bella soha nem ítélt el senkit. De nem volt időm ezen gondolkozni, mert a családom választ követelt.

- Jasper! – suttogta Alice elhűlten, én pedig lesütöttem a szemeimet, nem tudtam volna így a szemébe nézni – Mi történt? Ez… ez ugye nem igaz. Te… te nem tudnál ölni. Jasper! – Alice kiborult a mondat végét már szint visította.
- Nyugodj meg Alice! – kelt Rosalie a védelmemre és lépett egyet előre.
- Nem Rosalie. Alice-nek most igaza van. Ennek nem szabadott volna megtörténnie. – számítottam erred Edwardtól.
- Nem ítélhetjük el. Most nem arra van szüksége, hogy a szemére vessük a hibáját, hanem hogy támogassuk. Most mindennél jobban szüksége van a családja támogatására. – Nessie is engem védett. Tudta, ő pontosan tudta, hogy ez lesz. Edward rám kapta a tekintetét és felhúzott szemöldökkel nézett rám, én viszont csak megráztam a fejem.
- Az lesz a legjobb ha bemegyünk és mindent megbeszélünk. – Carlisle most is nyugodtan reagált a dolgokra. Mindenki a bejárat felé vette az irányt. Rose és Emmett még mindig mellettem lépkedtek. Mintha minden rossztól óvni akarnának. Beérve a nappaliba, Edward leült a kanapéra, mellette Bella és Nessie foglaltak helyet, Nessie mellett pedig Jacob. Esme és Carlisle is leültek egy kétszemélyes kanapéra. Emmett is a kanapéhoz sétált és leült, Rosalie-t pedig az ölébe vette. Alice csak állt velem szemben, és várta a válaszom. Én sóhajtottam és belekezdtem.
- Nos, biztos vagyok benne, hogy észrevettétek, hogy eltűntem. Ez többek között azért volt, mert már nem bírtam odabenn, túl sok volt az ember. Ezért úgy döntöttem, hogy haza jövők, de rossz ötlet volt, az erdőben ugyanis megláttam két embert, akik kempingeztek. Az egyik megsérült és… és túl nagy volt a kísértés. Nem voltatok ott, és a vámpír elhatalmasodott felettem. Tudom nincs mentség arra, amit tettem. Sajnálom. – hajtottam le a fejem, miközben erősen fixíroztam a padlót, és az, azon lévő repedéseket. Tudtam, hogy Edward most a fejemben turkál, és nem akartam, hogy meglásson valamit.
- Fiam! – Carlisle felállt és elém sétált – Tudod, hogy szeretlek, és nem tudsz olyat tenni, amit ne bocsátanék meg. Mindenki követ el hibákat, és azt hiszem, ez részben a mi hibánk is, észre kellett volna vegyük, hogy nem vagy jól. Ezért ne hibáztasd magad. Tudom, hogy most nehéz, de ezen is túl fogsz esni. – sejtettem, hogy Carlisle megpróbál belém lelket önteni. Hát ez egy kicsit sikerült is. Nagyon szerettem a családom, és tényleg szerencsésnek mondhatom magam, amiért hozzájuk tartozom.
- Kisfiam! Nagyon szeretlek és ez sosem fog megváltozni. Tudod, hogy mindig mindenben mellettetek állunk. – Esme odajött és megölelt, én pedig visszaöleltem. Most nem éreztem mást, csak a szeretetet legördülni róla. Nem hiába, Esme tele van szeretettel és megértéssel.
- És mi is. Számíthatsz ránk öcsi. – Emmett csak jól hátba veregetett. Én ezt egy halvány mosollyal díjaztam. Rose nem mondott semmit, csak szorosan az ölelésébe vont. Nem kellettek szavak, Rose éreztette velem, azt hogy, mellettem áll, hogy itt van velem és mindenben számíthatok rá, és ez minden szónál többet ért. Szorosan húztam magamhoz nővérem, és fejem a hajába temettem.
- Nagyon szeretlek Jasper bácsi, és ezen az sem változtatna, ha a fél várost kiirtanád – vigyorgott Nessie.
- Az én unokahúgom – kiáltott fel Emmett nevetve. Nessie már épp jött volna felém, hogy megöleljen, mikor Bella a karjánál fogva rántotta vissza. Ezzel a cselekedetével elérte, hogy Rose Emmett és Jacob mellkasából erőteljes morgás törjön fel. Na, igen Rose soha nem tűrte, ha Nessie-nek akár a haja szála is görbül. Azonnal mellé suhant és Nessie-t maga mögé lökte.
- Az én lányom Rosalie, sajnálom, hogy ennyi év alatt nem sikerült felfognod. És nem fogom megengedni, hogy Jasper közelébe menjen, mikor Jasper ilyen instabil. – Bella morgott, ezzel erőteljes döbbenetet váltva ki Edwardból. Bellát még soha nem láttam ilyennek, de szerintem más sem.
- Mégis mit képzelsz te magadról? – Rose kis híján Bellának ugrott, Emmett fogta vissza. Nessie ezt az időt kihasználva mellém ugrott és a nyakamba borult. Mindenki éles levegőt vett, és lélegzetvisszafojtva figyeltek minket várva a reakciómat. Én elmosolyodtam, és visszaöleltem. Mindenki azonnal fellélegzett.
- Bízhatnátok benne annyira, hogy tudjátok, hogy nem fogja bántani a saját unokahúgát – Emmett hangja szemrehányó volt.
- Sajnálom, de ezzel a cselekedetével a bizalmam igen csak megcsökkent – fogalmam sem volt, hogy Bella miért lett ennyire ellenséges, hisz mindig kedves és figyelmes volt, de most. Mintha hirtelen gyökeresen megváltozott volna.
- Anya! – dörrent Nessie hangja – Hogy mondhatod ezt? Jasper a bácsikám és soha nem bántana engem.
- Mással megtette veled is megteheti. Bocsánat, hogy védeni akarlak – Bella előregörnyedt és úgy kiabált Nessie-vel.
- Bella, azt hiszem elég lesz. – Edward ezt az időt választotta, hogy közbe lépjen.
- Szóval te Jaspert véded? – Bella már majdnem üvöltött.

Én nem akartam ezt tovább hallgatni, ezért inkább felmentem Rose és Emmett szobájába. Nem akartam Alice és az én szobámba menni, Rose pedig még az úton azt mondta, hogy nyugodtan használhatom a szobájukat. Bella még mindig kiabált, bár már nem tudom, hogy kivel. Kisétáltam az erkélyre és mélyet szippantottam az éjszakai levegőből. Emlékszem ember koromban szerettem az éjszakákat, az erdő nyugodt volt és békés. Hallgattam, a fák susogását, az állatok halk lépteit. A természet mindig képes volt megnyugtatni, és ez most sem volt másképp. Próbáltam minden gondolatot száműzni a fejemből, és csak úgy lenni. Felpillantottam a holdra és sóhajtottam. Akaratlanul is ő jutott eszembe.

(Ashley szemszöge)

Miután viszonylag kisírtam magam, úgy döntöttem veszek egy fürdőt. Kiválasztottam egy szabadidő ruhát, mivel tudtam, hogy hosszú éjszakám lesz, és bementem a fürdőbe. A ruhámat a padlóra dobtam, ami halk susogással ért földet, majd beálltam a forró víz alá. Néhány percig csak élveztem, ahogy a forró vízcseppek leperegnek a testemen. Megnyugtató volt. Mikor már legalább fél órája csak áztam, úgy döntöttem elég lesz. Gyorsan megfürödtem, a hajam is megmostam és kiszálltam. Magam köré tekertem egy törölközőt és a tükör elé álltam. Hát, elég érdekes látványt nyújtottam. A szemem alatt a karikák most még inkább kirajzolódtak, a szemeim bánatosan csillogtak és ha lehetséges akkor még sápadtabb voltam, még egy ember is megmondta volna, hogy rosszul nézek ki. Egy sóhaj után inkább hátat fordítottam szörnyű önmagamnak, és felöltöztem.

A fürdőből kilépve, megpillantottam az ágyam amin a lepedő össze volt gyűrve, és a levegőben még mindig az Ő illata terjengett. Akár hogy is akartam elfelejteni most mindenről ő jut eszembe. Inkább az erkélyre sétáltam, és az erdőt kezdtem bámulni. Hihetetlen, hogy az életem egy szakasza az erdőben zárult le, egy másik viszont ott kezdődött. Egy szakasz, ami eddig nagyon is magányos volt, most viszont egyenesen borzalmas. Bele gondoltam, hogy mi lesz velem a továbbiakban? Mi lenne? Hülye kérdés, a válasz pedig rém egyszerű. Ugyan az mint eddig. Ugyanaz a mókuskerék, minden áldott nap, mindig ugyanaz a maszk, amit az emberek felé mutatok. És amiből nem vesznek észre semmit, az emberek azt hihetik, hogy boldog vagyok, de ez távolról sem igaz. Nem vagyok boldog. És már soha nem is leszek az. Semmi más nem maradt már nekem csak az emlékek, az emlékek, amik még mindig olyan élénken élnek bennem. Ahol boldog vagyok, és Jasper még az enyém. Ez nem igaz. Akár mennyire is próbálkozom végül mindig rá gondolok. Sóhajtottam, és leültem a kovácsoltvas székembe. Nem harcolhatok az érzéseim ellen, mindig is szeretni fogom. Ez egy megmásíthatatlan érzés. Tudom, hogy senki mást nem fogok így szeretni. Épp ezért engedtem el. Mert mindennél jobban szeretem, és ha boldognak látom akkor képes vagyok lemondani róla.

Nem, nem akarok rá gondolni. Felpattantam és elkezdtem megigazítani az ágyat, majd a ruháimat rendbe rakni. Bementem a gardróbomba, majd a ruhákat kezdtem szín szerint rendezgetni, miközben halkan dúdoltam. A zene mindig is megnyugtatott, ez volt az én menedékem. Lehet, hogy előbb bemegyek a stúdióba, hogy egy kicsit ellazuljak. Miután a ruháimat elrendeztem, az asztalomhoz sétáltam, leültem és bekapcsoltam a laptopom. Megnéztem a leveleimet, ugyanis a Volturisokkal szoktuk e-mail-ezni. Sokan azt gondolják, hogy milyen lemaradottak, és gonoszak, akik semmivel nem foglalkoznak csak az öléssel. Pedig ez nem igaz. Aki ismeri őket, azok tudják, hogy milyen kedvesek és jó fejek is tudnak lenni. Arról már nem tehetnek, hogy a törvény megkövetel tőlük bizonyos dolgokat.

Mivel még volt pár órám napfelkeltéig úgy döntöttem elmegyek vadászni. Kiugrottam az erkélyen és az erdő sűrűjébe vetettem magam. Gyorsan hagytam magam mögött a fákat és a házamat. Néhány perc futás után megéreztem, egy szarvascsorda illatát. Azonnal arra kezdtem futni, hamar meg is találtam őket. Nem tudom, hogy a feszültség vagy a stressz miatt, de három őzt és egy szarvast vadásztam le. És mivel elég gyorsan végeztem, ezért még volt időm, hogy elmenjek a kedvenc kis rétemre. A folyó felé vettem az irányt, és annak mentén, ki is lyukadtam az én kis nyugodt kikötőmbe. a rét közepére sétálva lefeküdtem és vártam, hogy felkeljen a nap, és egy újabb unalmas napot kezdjek el.

Amikor megéreztem a nap meleg sugarait a bőrömön, felálltam és haza futottam. Felugrottam az erkélyre, és bementem a gardróbomba. Gyorsan átöltöztem, felkaptam a táskám a kocsikulcsom és indultam. Beszálltam a kocsiba és elindultam a kórház felé. Az utat most szokatlanul lassan tettem meg. Ennek két oka is volt. Az egyik, hogy semmi kedvem nem volt Carlisle-val esetleg véletlenül összefutni. A másik, hogy nem voltam túl jó kedvemben és féltem, hogy így rossz munkát fogok végezni. Leparkoltam a parkolóba és a bejárat felé igyekeztem. A nővérkék kedvesen köszöntöttek, amit én is viszonoztam egy műmosoly kíséretében. Szerencsére ők ebből nem vettek észre semmit. Az irodámat elérve, átöltöztem és nekiálltam ellátni a kis betegeimet.

A napom szokatlanul gyorsan eltelt, és mire észbe kaptam már csak három órám volt a táncórámig. Mivel ma már nem volt több betegem, leültem megcsinálni a papírmunkát. Szerencsére elég hamar megszoktam és már csukott szemmel is ment volna. Nem volt nagyon türelmem hozzá, ezért vámpírsebességgel, töltöttem ki őket, az írás miatt nem kellett aggódnom, mert az írásom akkor is ugyanolyan gyönyörű ha gyorsan és ha lassan írok. Miután ezt is megcsináltam átöltöztem, felkaptam a papírokat, és a nővérpult felé vettem az irányt, hogy leadjam őket. Bezártam az irodám ajtaját, és a lift felé mentem. A nővérek nagyon kedvesek voltak és hamar megszoktak. De sajnos nem figyeltem és mikor fordultam volna vissza, valaki nekem jött, és én a földön landoltam.

- Sajnálom! – szabadkozott valaki, miközben a kezét nyújtotta, nem kellett felnéznem, hogy tudjam ki az. Nem hiszem el, pont most kell vele összefutnom, mikor már lejárt a műszakom. Elfogadtam a kezét, ő pedig felhúzott a földről. Még mindig nem néztem rá.
- Sajnálom nem figyeltem! – kért elnézést.
- Semmi gond, én sem figyeltem. – motyogtam, de tudtam, hogy így is megérti.
- Minden rendben? – kérdezte kedvesen. Én pedig végre ránéztem, amint meglátott kikerekedett szemekkel nézett rám, hát igen egy vámpír sokkal könnyebben észre veszi ha valami nincs rendben. Mit mondhattam volna? Semmi baj Carlisle, csak tudod szeretem a fiad, de nem lehetünk együtt, mert felesége van. Megráztam a fejem és válaszoltam.
- Persze – és felállítottam egy műmosolyt, de nem hiszem, hogy Carlisle bevette, mert összeráncolt szemöldökkel nézett rám. – Ha megbocsátasz mennem kell. – mondtam gyorsan és egy sziát elmormolva elsuhantam mellette.

A kocsimhoz érve azonnal bepattantam és indítottam. Szinte padlógázzal hajtottam a stúdió felé, minél hamarabb oda akartam érni. Az amúgy húsz perces utat, alig tíz perc alatt tettem meg. Beérve a stúdióba betettem egy gyors számot és elkezdtem táncolni. Minden gondolatot kiűztem a fejemből és csak táncoltam. Átadtam magam a ritmusnak és a zenének. Jelen pillanatban nem érdekelt semmi. És én pontosan ezt akartam elérni. Nem tudom meddig táncolhattam, de arra lettem figyelmes, hogy sorban megjönnek a kicsik. Amikor kinyílt az ajtó sok kicsi arcocskát pillantottam meg.

Ezen a héten csak a kicsikkel vagyok. Aminek megint két oldala van. Az egyik, hogy nem találkozok Nessie-vel, ami nekem most csak jó, mert fogalmam sincs mit mondanák neki. A másik viszont, hogy itt lesz a kicsi Lucy, aki kiköpött Jasper csak lányban. A kicsik elhelyezkedtek én pedig elkezdtem ismételni azt amit előzőleg vettünk. A kicsik pár hét után egész jól belejöttek. Szerettem nézni, ahogy mindent beleadnak, a mosolyt a kis arcocskákon, és amint a sok apró lábacska egyszerre lép és dobban a padlón.

Most sem volt semmi különleges az órán. Persze, ha csak azt nem számítjuk, hogy Lucy még a szokásosabbnál is aranyosabb volt. Nem tudtam, nem rá nézni. Egyszerűen vonzotta a tekintettem. Amikor ezt ő is észrevette elpirult és szégyenlősen elfordította a fejét. Én ezen csak mosolyogtam. Az-az egy óra most nagyon hamar elrepült. A kicsik boldog mosollyal az arcukon léptek ki a stúdióból. Felvettem a táskám és a kabátom és a kocsim felé indultam.

Hazaérve a szobámba mentem, lefeküdtem az ágyamra és a plafont bámultam. Oldalra fordítottam a fejem és megéreztem kedvesem illatát. Nem. Megígértem magamnak, hogy nem fogok sírni többé. De az illata és az emlékek, amik a tegnappal kapcsolatban törtek utat elmémbe akaratlanul is zokogásra sarkaltak. Nem tudtam mit csinálni. Szerettem őt, nagyon. Annyira, hogy voltam olyan buta és elengedtem, de bármennyire is szeretném már nem csinálhatom vissza. Nem gondolhatom meg magam. Ha a mai napot kibírtam akkor a többi is menni fog. Eszembe jutott tökéletes arcának minden vonása, ajkainak íve, csókjainak íze, szoros ölelése, ahogy magához ölelt. Ennyi. Ennyi maradt nekem belőle. De ezek az emlékek mindent megérnek nekem.

Díjam!

Nagyon - nagyon szépen köszönöm a díjat Musafan-nak. Két díj két nap alatt, azt hiszem ennél nagyobb elismerést még nem kaptam. Nagyon jól esik, hogy gondoltál rám.

3 dolog rólam:
- Gimnáziumba járok, idén egy új osztályba kerültem
- szeretem az állatokat köztük a cicákat és a delfineket
- imádom a barátaimat

Akiknek küldöm:
1. BrigiBogyó: Más élet
2. Amy: Mindörökké Jasper
3. Nilla és Amy: Képzeld el

Még egyszer nagyon szépen köszönöm Musafan! Puszi

Díj!

Köszönöm szépen a harmadik díjam Rosalie23-nak. Nagyon jó érzés hogy gondoltál rám. A díjat tovább kell küldeni öt embernek, és meg kell indokolni, hogy miért őket választottad.

Amy - Amy's story - Ez egy fantasztikus történet, amit már az elejétől kezdve nyomon követek. Amy és Edward zűrös és nem mindennapi életéről szól, csak ajánlani tudom.
Liz - Alkonyat után - Ez egy Jasperes történet ami Jasper és Liz érdekes életét mutatja be. Jaspert imádom, ezért nem hagyhattam ki.
Nica - Volterrai szerelem -Ami az a címéből is kiderül ez egy Volturis történet, de mégis benne van a Cullen család és a farkasok. Stella és Alec szerelméről szól.
Amy - Útjaink ha találkoznak - Ez nem Alkonyatos, hanem Jackson Rathbone történet, ami a szerelemről és a megpróbáltatásokról szól.
Dóri - Swan lányok - Bella lányairól szól. Liz és Nessie ikrek, az ő történetöket meséli el ez a történet.

19. Fejezet - Végzetes döntés

A kérdések és lehetőségek még mindig ott pörögtek a fejemben, miközben az időm egyre csak fogyott. Valahányszor úgy tűnt, hogy végre találtam egy jó megoldást, a következő pillanatban, már megcáfoltam. Nem tudtam dönteni, pedig olyan könnyű lenne, csak kimondani egy szót, és visszakaphatnám mindazt, amit elvesztettem. Boldog lehetnék, és nem kellene semmivel sem törődnöm, csak elmenni és élni az életem Jasperrel együtt. Felelőtlennek és meggondolatlannak lenni, mint két tizenéves tinédzser. 

Eszembe jutott, hogy Jasperrel én is voltam néha felelőtlen, néha csak élveztük egymás társaságát, és átadtuk magunkat a bennünk rejlő gyerekeknek, akik nem foglalkoznak semmivel, és senkivel. Ez mosolyt csalt az arcomra. Egy pillanat erejéig belegondoltam, hogy milyen lenne, ha mellette döntenék. Biztonságban érezném magam, végre nem lennék egyedül, végre szerethetnék valakit, azt, akiről tudom, hogy viszont szeret, és mindent megtenne értem. Azt, aki akár a világ végére is elmenne, ha azt kérném, mert mindig is tiszteletben tartotta a kérésem. Szeret, támogat, megért, támaszt nyújt, biztat, biztonságot ad és sose hagyna el. Nála jobbat el sem tudnék képzelni. 

Megráztam a fejem, hogy egy kicsit kijózanodjak. Hiszen az élet nem egy rózsaszín buborék. Néha igen is vannak dolgok, amik kipukkasztják, és ezekre oda kell figyelni. Hiszen itt most Jasper családja volt az akadály. Hirtelen jutott eszembe Nessie mosolygós arca, Emmett vigyora Rose barátságos ölelése, Esme kedvessége, Carlisle törődése. Annyira szeretem őket, nem tehetem ezt velük. Sőt… egyikükkel sem. Ha nem lenne családja és… felesége, - még magamban is borzasztó volt kimondani – akkor habozás nélkül vele mennék. De így. Így fogalmam sem volt a helyes megoldásról. Vagy talán mégis? Talán az eszem már tudta, hogy mit kell tennie, de a szívem nem volt hajlandó beletörődni. 

Úgy éreztem, hogy szétszakadok, ha nem döntök gyorsan, a fejemben vihar volt, amit minél hamarabb meg akartam szüntetni. Úgy éreztem, hogy az eszem és a szívem kemény háborút dúl egymással. Amilyen gyorsan csak lehet mérlegeltem. Hisz mi a legrosszabb ami történhet? Elengedem Jaspert annak tudatában, hogy ő és a családja boldog lesz, én pedig szenvedni fogok. Vagy elmegyek Jasperrel ezzel, egy család életét téve tönkre. Tudtam mit kell tennem. Döntöttem. Még akkor is, ha ebbe a döntésbe belepusztulok. 

- Ashley könyörgöm, szólalj meg! – kérlelt Jasper. A szemeiből eltűnt a remény, már csak az idegesség a kétségbeesés, és a fájdalom maradt ott. Szerintem már ő is sejtette hogyan döntöttem.
- Jasper! – suttogtam áhítatosan – Pontosan tudod, hogy mit érzek, hogy min megyek most keresztül. Épp ezért kérlek, hogy érts meg, én nem tehetem ezt – suttogtam. Jasper megmerevedett, egy pillanatig lehunyta a szemét, éreztem, ahogy az izmai megfeszülnek, majd mikor kinyitotta a szemét azért imádkoztam, bárcsak ne tettem volna. Borzasztó volt így látni. Azt mondják a szem a lélek tükre. Hát most én is leláttam egészen a lelkéig. Az a mérhetetlen fájdalom, és bánat, ahogy minden fény és életöröm kihuny onnan. Halott szívem összefacsarodott.
- Ne, kérlek, ne tedd ezt velem! – könyörgött. Két keze közé fogta az arcom és úgy nézett a szemembe, és beszélt hozzám tovább – Ashley te vagy a mindenem, ne hagyj el, nem tudok nélküled élni. Egészen idáig azt hittem meghaltál és most, hogy meg találtalak el akarsz lökni magadtól. Felfogod, hogy mekkora fájdalom ez számomra? – kérdezte. Én pedig éreztem, hogy a nem létező könnyek kezdik szúrni a szemem. Nem tudtam tovább az ölelésében maradni, mert akkor elgyengültem volna, amit most nem engedhetek meg magamnak, így felálltam az ágyról hátat fordítva neki.
- Hidd el így lesz a legjobb. Eddig is boldog voltál a családoddal most is azt leszel, csak felesd el ezt a napot, mint ha nem is találkoztunk volna. – oké, tudom hülyeséget kértem mivel egy vámpír nem tud felejteni, de ez a legjobb amit tehet.
- Nem! Nem! Nem! – hallottam, ahogy felpattan az ágyról, majd megragadja a karom és maga felé fordít – Hogy kérhetsz tőlem ilyet? Mi az, hogy felejtsem el a mai napot? Ashley te tényleg nem vagy tisztában azzal, hogy mit teszel velem? Nem? Akkor elmondom. Úgy érzem, hogy a szavaiddal megölsz, pusztán a szavaiddal képes vagy bántani, és te vagy az egyetlen, aki ezt megteheti. Olyan mintha halott szívem kitépték volna a helyéről, hogy aztán jó messzire elhajítsák utána. Egy hatalmas lyukat ütött a mellkasomba a hiányod, ami napról-napra egyre jobban éget, olyan mintha belülről emésztene fel, de ez soha nem fog bekövetkezni, így csak az idők végezetéig kínoz. És akkor, azt mondod, hogy felejtselek el? Nem eszemben sincs! – jelentette ki. Úgy éreztem, hogy a szavaitól elszorul a torkom. Legszívesebben a nyakába vetettem volna magam és ordítottam volna, ahogy a torkon kifér hogy soha ne engedjen el, hogy örökre maradjon velem. De nem tehettem és ez megölt engem.
- Ez a legjobb megoldás mindenkinek. Meglátod minden olyan lesz, mint régen. – szavaimmal nem csak Jaspert, de magamat is próbáltam meggyőzni. Hisz ennek így kell lennie.
- Kinek jó? Mert nekünk biztos, hogy nem. Ezek után már semmi sem lesz olyan, mint régen. Tudni, hogy itt vagy a közelemben, mégsem láthatlak, nem beszélhetünk, maga a kínszenvedés. Itt lennél mellettem mégis egy szakadék választana el minket. Ne tedd ezt. Zárd be a szakadékot, ami elválaszt. Ne engedd, hogy mások miatt szenvedjünk. – a szemeivel szinte könyörgött. Tudtam, ha most nem megy el, akkor meg fogok törni, az pedig senkinek sem lenne jó.
- Nem fogod fel, hogy hány vámpír boldogságát tennénk tönkre? Hogy egy családot szakíthatok szét? Jasper, nagyon megszerettem Nessie-t és Emmettet, ha most melletted döntök, akkor biztos vagyok benne, hogy Nessie kiállna értünk, de akkor szembe fordulna a családjával. Emmett pedig Rosalie-val, aki végre hajlandó megismerni. Biztos vagyok benne, hogy Esme-nek is nagy fájdalom lenne, ha elhagynád őket. Carlisle bízik bennem, nem árulhatom el. Edward és Bella sosem kedveltek, biztos, hogy Alice mellé állnának. Valamint abban is biztos vagyok, hogy Alice sem hagyná ennyiben a dolgot. – soroltam fel az összes érvemet, és úgy láttam, hogy elgondolkozik. Végül rám emelte bánattól csillogó aranybarna szemeit.
- És a mi boldogságunk? – tette fel az utolsó mindent eldöntő kérdést, amit szerettem volna elkerülni.
- Te boldog leszel és ez elég – már épp közbe akart szólni, de leintettem – tudom, mit akarsz mondani. Azt, hogy te velem vagy boldog, de ha eddig elvoltál most is el leszel. Tudom, hogy a családod mindenben a segítségedre lesz. Nagyon szeretnek, és azt hiszem megérdemelnek ennyit. Nem hagyhatod ott őket ennyi év után, ez olyan hálátlan dolog lenne velük szemben. – mondtam csendesen és belenéztem mostanra már gyötrődő szemeibe. Tudtam min megy keresztül, hisz én is ezt éreztem. Azt, hogy ellent kell mondanom a szívemnek és az akaratomnak. Hogy nem tehetem azt, amit legszívesebben tennék. De nem gyengülhettem el előtte. Erősnek kellett maradnom, hogy lelket öntsek belé.
- Szóval ennyi? A több éves szerelmünk így ér véget? Hogy még esélyt sem adunk az újrakezdésre? – kérdezte tőlem remegő hangon.
- Kérlek ne, hagyd abba. Csak megnehezíted mindkettőnk dolgát.
- Mégis mit vársz tőlem? Hogy vigyorogva elsétálok, és úgy teszek mintha ez meg sem történt volna, és élem tovább az életem? Hát ez most már soha nem fog megtörténni, mert semmi sem lesz olyan, mint régen. Semmi. – ismételte meg még egyszer, nekem pedig egyre nehezebb volt tartanom magam. 

Jasper láthatta, hogy megtörni készülök ugyanis közelebb lépett hozzám és két keze fogta az arcom. Mélyen nézett a szemembe, tekintete nem eresztett. Leheletét éreztem arcomon, és néhány pillanatra le kellett hunynom a szemem, hogy összeszedjem magam. Tudtam, hogy ez lesz az utolsó alkalom, hogy ilyen közel érezem magamhoz, ezért hagytam, hogy azt tegyen velem, amit csak akar. Éreztem, ahogy lehelet finoman végig simít orrával az arcomon, ajaki pedig éppen hogy súrolták az enyémet. Egyik kezét lecsúsztatta a derekamra, és teljesen magához húzott, annyira, hogy a levegő sem fért volna be közénk. A másik még mindig az arcomon volt, mutatóujjával kis köröket kezdett rajzolni az arcomra. Homlokát az enyémhez érintette és lassan érzékien kezdett csókolni. Az évekig elfojtott érzelmek most felszínre törtek, és ha ez lehetséges volt akkor még jobban beleszerettem. Annyira figyelmes tisztelettudó és kedves volt, hogy az hihetetlen. Mindig az én érzéseimet és vágyaimat tartotta szem előtt. Annyira szerettem és szerettem volna, ha ez a pillanat örökké tart, épp ezért próbáltam minden érzelmem ebbe a kis, de annál többet jelentő csókba sűríteni. Ahogy a csókunk egyre jobban kezdett elmélyülni, egyre inkább úgy éreztem, hogy nem bírom tovább. Jasper egyre szorosabban ölelte a csípőm és húzott magához. Nyelvünk szenvedélyes táncot jártak egymással, én pedig kezdtem elveszíteni az önkontrollom. Jasper lassan az ágy felé kezdett hátrálni, én pedig nem ellenkeztem, miért is tettem volna? Ha ez az utolsó alkalmunk együtt akkor legalább használjuk ki. A következő pillanatban azt vettem észre, hogy már az ágyon fekszem Jasper pedig felettem megtámaszkodott, miközben még mindig szenvedélyesen csókolt. Azt a kezét ami eddig az arcomon volt, azzal most az oldalam simogatta fel-le. Jasper áttért a nyakam csókolgatására, és pedig a fejem hátravetve élveztem. Ez így ment még pár percig, amíg eszembe nem jutott a családja. Nem, nem tehetem ezt. Nem Alice miatt, hanem magam miatt. Tudom, hogy még jobban fájna a későbbiekben, ha most így válnánk el. Nagyon nagy erőfeszítések árán, de ellöktem magamtól. A tekintete koromfekete volt, és nem láttam benne mást csak színtiszta vágyat. Egy részem boldog volt, mert még mindig ilyen érzéseket váltok ki belőle. A másik viszont őrjöngött, hogy ne foglalkozzak semmivel, csak vegyem el azt, ami jogosan megillet. Egy kicsit megráztam a fejem, hogy kiűzzem ezeket a gondolatokat a fejemből. 

- Kérlek, most menj el! Menj el és soha ne gyere vissza. – a szavakkal, amiket kimondtam tudtam, hogy gyógyíthatatlan sebeket ejtek rajta, de nem volt más módja annak, hogy véget vessek ennek.
- Komolyan ezt akarod? Hogy elmenjek? – tekintete zavaros volt és kétségbeesett. Annyira sajnáltam, de nem tehettem mást.
- Igen – suttogtam. Nem mertem a szemébe nézni. Nem hiszem, hogy ki bírtam volna azt, amit ott látok.
- Remélem tudod, hogy most mit tettél – hallottam a hangján, hogy ő is a kiborulás szélén áll, és amint elmegy nem fogja majd vissza magát, és ennek majd az erdő látja kárát.

Hallottam egy ideig, ahogy valószínűleg engem néz, majd a szél süvítését, amint távozik az erkélyen. Felnéztem és tényleg elment. Elment. Ismétlődött a fejemben a borzalmas szó. Elment, elküldtem, és most tényleg örökre, soha többet nem fogom látni. Lerogytam az ágyra és hagytam, hogy kitörjön belőlem a zokogás. Tudtam, hogy ez a helyes döntés, de akkor mért nem éreztem annak? Miért nem éreztem egy kis boldogságot sem, csak a mindent elsöprő fájdalmat? Annak ellenére, hogy helyesen cselekedtem, mégis borzalmasan éreztem magam. Az űr a mellkasomban most még nagyobb és mindent megsemmisítő erővel csapott le rám, és hagytam, hogy szép lassan felemésszen. Nem nagyon volt más választásom, most már nem változtathatok a döntésemen. Miért csak most érzem a súlyát a döntésemnek? Miért? Miért én? Folyton ezek a kérdések ismétlődtek a fejemben, de választ nem kaptam rájuk. Szerettem volna, ha nekem is átlagos életem van. Ezen a gondolatomon fájdalmasan felnevettem. Átlagos? Én minden vagyok csak nem átlagos, hisz vámpír vagyok. Egy lény, aki soha nem felejt, és soha nem jönnek változások az életemben. Eddig mindig minden ugyanabban az ütemben telt. Egyik helyről utaztam a másikra. Dolgoztam és viszonylag életem, de most. Most egy délután alatt felfordult az egész életem. Jaspernek igaza volt már soha semmi nem lesz a régi. Pár perccel később egy fájdalmas ordítást hallottam az erdőben. Kérdés sem volt, hogy kitől származhat. Jasper szenved és én tettem ezt vele. Ez még inkább zokogásra sarkalt. Egyedül az vigasztalt, hogy talán valamikor ismét boldog lesz a családjával az oldalán. 

(Jasper szemszög)

Ahogy kiugrottam az erkélyről egyenesen az erdőbe rohantam. Hagytam, hogy a szél az arcomba csapjon, száguldottam miközben a fákat magam mellett tömegesen irtottam. Végül kiértem arra a kis rétre, ahol a múltkor is voltam, mikor kiborultam. Lerogytam egy fa tövébe és a térdem felhúztam. Pillanatnyilag még mindig hihetetlen volt mindaz, ami történt. Nem akartam elhinni, hogy életem szerelme életben van, és itt van mellettem egy karnyújtásnyira. Itt van, és még sem lehet az enyém. Nem hittem volna, hogy a múltam ekkora kihatással lesz a jövőmre. Ha annak idején nem veszem el Alice-t akkor Ashley most velem lenne, együtt feküdnénk ölelkezve az ágyán miközben a múltról mesél. A mellettem lévő fát gyökerestől kitéptem. Nem lehetek ennyire szerencsétlen. Dühömben és kétségbeesésemben felordítottam. Nem bírtam a fájdalmat, ami rám nehezedett. Úgy éreztem, hogy a nyomás a mellkasomban már soha nem fog eltűnni. Úgy éreztem, hogy ez megöl engem, szép lassan, először legyengít, majd mikor már végképp nem bírom, darabokra tép. A fejem a térdemre hajtottam és felidéztem szerelmem tökéletes krétafehér arcát, telt vörös ajkait, egyenes fekete tincseit, amik tökéletesen keretezik arcát. A csókja még mindig bizsegett ajkamon. Ölelését még mindig éreztem, ahogy megremegett a karomban. Örültem, hogy ennyi idő után is úgy reagál, mint régen. De mit tegyek, ha elküldött, ha megkért, hogy soha többé ne menjek a közelébe? Mindig is tiszteletben tartottam a döntését, és ez most sem lesz másként, még akkor is ha beleőrülök ebbe az érzésbe. És mindezt miért? Azért mert családom van, mert újra kezdtem az életem. Ha nem lenne feleségem, akkor most minden könnyebb lenne. Nem kellett volna elvennem Alice-t, tiszteletben kellett volna tartanom Ashley emlékét, és soha nem engedni, hogy valaki iránt halvány érzelmeket is tápláljak. Hisz sose szerettem Alice-t úgy mint Ashley-t, Ashley-vel valami láthatatlan kötelék kötött és még most is köt minket össze. Még ha nem is tudtuk, de éreztük, hogy élnünk kell, és hogy miért? Mert tudtuk, hogy egyszer még találkozunk. És most hogy megtörtént semmi mást nem szeretnék csak vele lenni. De nem tehetem. El sem hiszem, hogy Ashley megtette ezt a családomért, egy olyan családért, akiket nem is ismert, akikhez nem közi semmi. De ő tiszteletben tartotta őket, és elengedett, hogy velük legyek. Egy részben teljesen megértettem őt, de másrészt viszont lehetett volna egy kicsit önzőbb. De nem. Nem hiába ezért szerettem belé, és szeretem még most is. Annyi benne a szeretet az odaadás, az önfeláldozás. Hihetetlen egy személyiség, nincs még egy ilyen a földön, és én elvesztettem a saját múlt béli hibám miatt. 

Hirtelen hangokat hallottam a közvetlen közelemből, majd e mellé léptek is társultak. Nem néztem fel hisz pontosan tudtam, hogy kik azok. Most egyáltalán nem volt rájuk szükségem, csak egyedül akartam lenni, egyedül a magánnyal és a fájdalommal. Néhány pillanattal később fel is bukkantak a testvéreim és Nessie. Nessie azonnal odarohant hozzám és rázta a vállam, hogy szólaljak meg, miközben próbált beszélésre bírni. Hallottam a hangokat magam körül, éreztem a jelenlétüket, de mégsem jutott el a tudatomig az, hogy miről beszélnek. Nem is érdekelt. Csak egyedül akartam lenni a fájdalmammal. Hirtelen jutott eszembe az amit Ashley mesélt, ezzel együtt éles fájdalom nyílalt a testembe, a veszteség és a fájdalom egyszerre csapott le rám. Ashley állapotos volt, gyermeket várt és én nem védtem meg őket. Ott kellett volna lennem, ha ott lettem volna, akkor ez az egész nem történik meg. Akkor boldog életünk lehetett volna olyan, amilyet elképzeltünk. Kezem ökölbe szorítottam és fájdalmas tekintettel néztem fel Nessie-re, Emmettre, és Rose-ra, akik amint meglátták, hogy milyen állapotban vagyok rögtön elhallgattak. Nessie leguggolt elém és megölelt. Én pedig szorosan öleltem magamhoz, ő volt az egyetlen, aki egy kicsit csökkenteni tudta azt a fájdalmat, amit éreztem, de úgy látszik most ez sem volt elég. A fájdalom ott maradt, és ha ez lehetséges, akkor erősebben éreztem úgy, mint még soha. Nessie vállán tört ki belőlem a zokogás, erősnek kellett volna lennem, de nem tudtam. Túl sok minden történt, sok mindent tudtam meg, és nem bírtam megemészteni. De a legfájóbb az volt, hogy Ashley feláldozta a szerelmünket a családomért. 

- Jasper! Mi történt? – szólított meg kedvesen Nessie miközben a szemembe nézett.
- Elvesztettem, örökre elvesztettem. – mondtam miközben Nessie tekintetét fürkésztem, ahol értetlenség és döbbenet honolt.
- De… hogyan és miért? Hiszen… - Nessie nem jutott szóhoz, megértem én sem hittem el.
- Várjatok, miről van szó? Elmondaná végre valaki? Mert a titkolózásból már nagyon elegem van. – Rosalie nem volt dühös, inkább értetlen, és kíváncsi. Én csak sóhajtottam és felnéztem Rosalie-ra. Majd nagy nehezen belekezdtem a történetbe, azt hiszem itt az ideje, hogy megtudja az igazat. 

(Nessie szemszöge) 

                                                  

Jasper bácsi fájdalmasan mesélte el élete történetét. Elmondott mindent, egészen a mai napig. Rosalie néni döbbenten hallgatta végig, majd Jasper nyakába vetette magát és azt mondta, hogy sajnálja. Tudom, hogy főleg akkor hatotta meg a történet mikor Jasper bácsi elmondta, hogy volt egy gyermeke, aki meg sem születhetett. És mikor elmondta, hogy Ashley azért küldte el, mert felesége és családja van, mindannyiunk álla a földön koppant. Tudtuk Emmettel, hogy Ashley milyen jószívű, de ezt nem képzeltem volna róla. Inkább lemond Jasperről, csak, hogy a családjával lehessen. Nem akartam elhinni, már indultam is volna Ashley-hez, de Jasper bácsi megállított, és azt mondta ez az ő döntése és tiszteletben kell tartanunk. Nem akartam elhinni, ez nem lehet, egy ilyen gyönyörű szerelem nem mehet ezért tönkre. 

- Haza kéne mennünk, ha nem akarjuk, hogy a többiek megtaláljanak. – mondta Emmett és szomorúan pillantott testvérére. Őt is nagyon meglepte Ashley döntése.
- Ilyen állapotban nem vihetjük haza Jaspert. Rögtön kiszúrnák, hogy valami baj van. – mondtam idegesen. Tudtam, hogy Jasper most nem lesz képes a családjával foglalkozni, és erre a viselkedésre gyorsan ki kell találni valami megoldást.
- Gondoltam, hogy valami baj van, ezért néhány napja szereztem be ezeket, - és előhúzott a táskájából egy kis dobozt – és úgy látszik most nagy hasznát vesszük. – nyújtotta át a kis dobozt Jaspernek mosolyogva. Jasper szemöldök ráncolva vette el, majd nyitotta ki.
- Kontaktlencse? – kérdezte Jasper értetlenkedve. Én viszont rögtön megértettem.
- Rose néni te egy zseni vagy – vigyorogtam rá – így nem kell magyarázkodnunk a többieknek. Ők azt fogják hinni, hogy azért vagy depressziós, mert embert öltél. Így a viselkedésedre és a zárkózottságodra is választ adnak majd a vörös szemek. – mondtam okoskodva. Emmett büszkén nézett feleségére, Rose pedig megszorította Jasper kezét.
- Ne aggódj! Mi mindenben melletted állunk és támogatunk. – Jasper halványan elmosolyodott, és hálásan nézett nővérére.
- Pontosan, nem kell aggódnod minden rendben lesz. És ez a probléma is meg fog oldódni. – mondta Emmett bácsi miközben megszorította Jasper vállát.
- Nem is tudom mivel érdemeltelek ki titeket – motyogta, mire Rose szikrázó szemekkel nézett rá.
- Na idefigyelj Jasper Hale Whitlock. Minket nem érdekel a múltad, nekünk az számít, aki most vagy. Az pedig egy tökéletes testvér és barát. Azt hiszem eleget szenvedtél az évek során, és itt az ideje, hogy boldog legyél. Ne aggódj, mi segítünk neked. – mosolyodott el a végére Rose néni. Jasper felállt és megölelte nővérét, majd betette a kontaktlencsét, és egy sóhaj után elindultunk. Egymás mellett futottunk vissza a ház felé. Emmett bácsi a jobb oldalamon Jasper bácsi pedig a bal oldalamon futott, mellette pedig Rosalie néni, aki támogatólag fogta végig a kezét. Jasper bácsi csak szorosan összezárta a szemét, és próbálta összeszedni magát. Szörnyű volt őt így látnom. Mióta megtudtam az igazat sokkal jobban szeretem Jasper bácsit, és azt szeretném ha boldog lenne. Ami most biztos, hogy nem fog összejönni. Sóhajtottam mikor megéreztem a többiek illatát. Lelassítottunk és megálltunk a hatalmas ház előtt, ahol a többiek már vártak.


 - Jasper mi történt? Hol voltál? Jól vagy? - zúdította összes kérdését Alice néni Jasperre. Két keze fogta az arcát és kétségbeesetten nézett Jasperre. Jasper bácsi sóhajtott és kinyitotta a mostanra már vérvörös szemeit.

Novella pályázat

Sziasztok!
Úgy döntöttünk Brigi Bogyóval, hogy indítunk egy pályázatot. Egy novella pályázatot.
Két címet megadunk mi, a többi pedig a ti nagyon élénk fantáziátokon múlik. Ezek pedig:
- Én és a Farkasom
- Furcsa páros

Valamint még azt is megszabjuk, hogy mekkora terjedelme legyen a Ti kis történeteteknek.
- Minimum 5 oldal
- Maximum 8 oldal

Jelentkezési határidő:
- Január 31.-e
Beküldési határidő:
- Február 28-a.

Egyedül az első három helyezettet fogjuk kihirdetni, melyeknek a jutalma:
- Első helyezet:
     - Oklevél

     - A blogjának hirdetése
     - Feltehet mind a kettő történetről 5-5 kérdést

- Második helyezet:

     - Oklevél
     - A blogjának hirdetése
    
- Harmadik helyezet:

     - Oklevél

Jelentkezés:
   Kommentárba, vagy az alábbi e-mail címeken:
            - Brigi Bogyó: sz.brigus11@postafiok.hu
            - Trixi            : trixike0404@vipmail.hu

Ha bármi kérdés felmerül bennetek, vagy nem vagytok biztosak a dolgotokban, nyugodtan írjatok.

Minden lelkes írópalánta jelentkezését várjuk.
Puszi:
 Trixi és Brigi Bogyó

Ízelitő

Tudom, hogy nagyon régóta nem voltam, de a fejezetet már elkezdtem írni, ha minden összejön akkor a hétvégén már fenn is lesz, de ha nem akkor is sietek vele. El se hiszitek milyen lelkiismeret furdalásom van, mert eddig nem frisseltem. Na de addig is egy kis szösszenet. Remélem sikerül felcsigáznom titeket.

"Egymás mellett futottunk vissza a ház felé. Emmett bácsi a jobb oldalamon Jasper bácsi pedig a bal oldalamon futott, mellette pedig Rosalie néni, aki támogatólag fogta végig a kezét. Jasper bácsi csak szorosan összezárta a szemét, és próbálta összeszedni magát. Szörnyű volt őt így látnom. Mióta megtudtam az igazat sokkal jobban szeretem Jasper bácsit, és azt szeretném ha boldog lenne. Ami most biztos, hogy nem fog összejönni. Sóhajtottam mikor megéreztem a többiek illatát. Lelassítottunk és megálltunk a hatalmas ház előtt, ahol a többiek már vártak.
- Jasper mi történt? Hol voltál? Jól vagy? - zúdította összes kérdését Alice néni Jasperre. Két keze fogta az arcát és kétségbeesetten nézett Jasperre. Jasper bácsi sóhajtott és kinyitotta a mostanra már vérvörös szemeit. "

Sorry :(

Nagyon sajnálom, de mint már említettem a gépem sajnos rossz, és úgy döntött, hogy a mai napot választja annak, hogy végleg felmondja a szolgálatot. Sajnos minden mentett adatom azon van rajta, így az elkezdett fejezet is. Igen már elkezdtem a következőt, de most jelen pillanatban nincs kedvem írni. A gépem elvesztése - már ha mondhatom annak - nekem nagyon fájdalmas volt, eléggé a szívemhez nőtt, annyira, hogy a délután még sírtam is. Lehet, hogy gyerekesnek tartjátok, hiszen csak egy laptop amit lehet pótolni, de nekem még is sokat jelentett. A fejezetet nem tudom mikor hozom, ha az adataim meg is lesznek, kell egy kis idő, egyenlőre még aludni és enni sem tudok. Remélem megértitek. Ha lesz erőm és kész a fejezet azonnal felrakom, ami körülbelül a jövő hétre várható csak. Egyenlőre ennyit szerettem volna, köszönöm annak, aki elolvasta a bejegyzésem. Még egyszer sajnálom. Kellemes délutánt, és jó hétvégét nektek.
Puszi
Ui: Hugicámm, nem tudom mikor tudunk beszélni, majd jelentkezem, szeretlek, puszi, szomorú Nővérkéddd :( :)

18. Fejezet - Újra találkozás

Sziasztok! Igen itt a várva várt fejezet. Viszont egy rossz hír, mint azt már a chat-be is írtam, a gépem már nem bírja sokáig. Nem tudom, hogy mikor adja fel végleg. A csatlakozóval van valami, így nem lehet tölteni. Ha a gépem jó akkor még a héten hozom a fejlit, ha nem akkor fogalmam sincs. Sajnálom, elképzelhetitek én hogy vagyok. Na mindegy. Jó olvasást, majd jelentkezem.
Puszi

Ez nem lehet. Csak álltam ott megkövülten, miközben próbáltam megemészteni az elém táruló látványt. Látvány, inkább személyt. Mert bizony ott volt, itt állt előttem, és engem nézett. Mióta csak vámpír vagyok erről a pillanatról álmodtam, most mégsem tudtam mit tenni. A lábaim földbe gyökereztek, még levegőt sem vett, egyikünk sem. 

Nem bírtam elszakadni – a mostanra már – aranybarna szempártól. Mint egy örvény úgy szippantott magába, és ha akartam se tudtam volna másfelé nézni. A szél feltámadt, ezzel pár tincset a szemébe sodorva, erős kényszert éreztem, hogy kisimítsam őket onnan, és utána tökéletes krétafehér arcán húzzam végig a kezem. A lágy kellemes szellő magával hozta az illatát. Aromája olyan volt, mint az óceán és a tengerparti szél. Tökéletesen összepasszoltak, én pedig még többet akartam ebből a megnyugtató, de mégis megrészegítő illatból. Biztos, hogy ugyanarra gondoltunk, mert Ő és én is egyszerre szippantottunk a kellemes levegőbe, amibe az illata, és az én illatom terjengett, ezen a cselekedetünkön összemosolyogtunk.

 Én pedig úgy éreztem, hogy megérte a több éves szenvedés, mert ezért a mosolyért bármit megadtam volna. Már nem érdekelt, hogy mennyi mindenen mentem keresztül, hogy mennyit szenvedtem, mert hirtelen minden tökéletes volt. A mellkasomból az űr eltűnt, a fájdalom megszűnt. Végre úgy éreztem, hogy teljes vagyok, hogy nem hiányzik semmi. Ha lehetett volna, akkor megállítottam volna az időt, hogy örökre így maradjunk. Most már akár meg is halhattam volna, mert végre teljesült a legtitkosabb álmom, az, hogy végre újra láthattam, de most, hogy itt volt nem akartam elengedni. Lehet, hogy önzőség, de magam mellett akartam tudni, soha el nem engedni, és leélni vele az örökkévalóságot. 

A következő pillanatban tett felém egy tétova lépést. Láttam, hogy az arcomat fürkészi, ez esetleges reakciókra számítva. Nyugton maradtam, és próbáltam nem túl izgatott lenni. Hiszen én lennék a legboldogabb a világon, ha végre újra a karjaiban lehetnék. Ő mintha megérezte volna ezt, tett felém még egy lépést, majd még egyet, míg végül alig pár centi választott el minket egymástól. Leheletét éreztem az arcomon, miközben tekintetével az enyémet kereste. Egész testemet bizsergés járta végig, ahogy hallottam levegővételét, éreztem illatát. Olyan közel volt hozzám, de nem elég közel, szerettem volna átölelni, érezni a biztonságot nyújtó karokat magam körül. És nem is kellett sokat várnom, mert néhány másodperc múlva megéreztem a karokat, amik szorosan öleltek magukhoz. Erősen préseltem magam a mellkasához, és öleltem át én is, fejem a mellkasára hajtottam. Éreztem, ahogy fel-le mozog egyenletesen. Mélyen magamba szívtam illatát, és próbáltam nem sírni. Hiszen ott volt, velem, ami olyan boldogságot okozott, mint vámpír életemben soha semmi. 

A következő pillanatban elhúzódott és mélyen a szemembe nézett. Most néztem csak meg igazán. Szőke fürtjei kicsit rövidebbek voltak, és az idei divat szerint voltak igazítva, de még így is a szemébe lógott, pont mint rég. A szokásos zöld szemek helyett, most egy aranybarna szempár nézett vissza rám, de ami rögtön feltűnt, hogy a csillogás a szeméből eltűnt. Ami nagyon rossz érzéssel töltött el, hiszen mi történhetett vele, ha elvesztette az életkedvét. Majd tekintetem lejjebb vándorolt, még így zakón keresztül is láttam, kidolgozott felsőtestét, ami be kell vallani nagyon szexi volt így. Megfogta a kezem és szólásra nyitotta szépen ívelt ajkait:

- Menjünk el innen! – mondta, a hangja közel sem volt olyan mint régen, a mély recsegős hang helyett egy tiszta mély férfias hangot hallottam.
- Menjünk! – suttogtam, de így is tökéletesen hallotta, néhány pillanatig lehunyta a szemét, és mikor kinyitotta, szinte mosolyogott a szemével, ez mosolygásra késztetett. 

Megszorította a kezem és futásnak eredtünk, abban a pillanatban nem érdekelt semmi és senki. Egy meteor is becsapódhatott volna, az sem szegte volna kedvem. A hátsó udvarról egyenesen a parkolóba futottunk, az emberek megbámultak, de nem érdekelt. Egymásra néztünk és csak mosolyogtunk, a pillanatnak éltünk, a boldog, önfeledt pillanatnak. A kocsimhoz érve bepattantam a vezető ülésre és indítottam, a szokottnál is gyorsabban hajtottam. Útközben egész végig fogta a kezemet, ami fantasztikus érzéssel töltött el. Megpillantva a fákat lekanyarodtam a házamhoz vezető útra. Megpillantva a fehér házat még most is elfogott a biztonság, főleg, hogy most velem volt, éltem szerelme. Kiszállva a kocsiból, megfogtam szerelmem kezét és a bejárat felé mentünk. Egyenesen a szobámba vezettem, ahol megnézett mindent majd, leültünk az ágyamra. Nem mozdultunk a másik mellől, még mindig fogta a kezem mikor rám emelte tekintetét. 

- Mi történt veled? – kérdezte a hangjában kíváncsiságot, értetlenséget és aggódást tudtam kiolvasni. Pont ezt a kérdést akartam elkerülni. Lesütöttem a szemeimet, hiszen annyi mindent mondanék neki, ami őt is érinti, de félek, hogy fog reagálni.
- Nem kezdhetnénk veled? – próbálkoztam hátha enged, de ahogy ismerem erre semmi esély.
- Ashley, száznegyvenhét évig éltem abban a hitben, hogy meghaltál. Gyötört a tudat, hogy vajon mi lehet veled. És azt kéred, hogy várjak még? Nem. Tudni akarom, még ha fájdalmas is – szorította meg a kezem. Tudtam, hogy innen nincs vissza út. Meg kell tudni, még ha fájni is fog. Egy nagy levegőt vettem és elkezdtem.
- Miután elmentél, azt is mondhatnánk, hogy depressziós lettem. Nem ettem, és sokat voltam a szobámban. Mindenki orvost akart hívni, de én elutasítottam, tudtam, hogy semmi bajom nem volt, csak hiányoztál. De tévedtem. Egy hónappal később mégis csak orvost hívtak, mert apád megzsarolt, hogy ha nem vizsgáltatom ki magam, akkor értesít téged – pillantottam fel rá.
- Jól tette. Hogy lehettél ilyen buta? – nézett rám rosszallón – Mit mondott az orvos? – kérdezte végül.
- Az orvos… azt mondta, hogy… hogy… - dadogtam.
- Ashley mondd el, az őrületbe kergetsz! – mondta idegesen Jasper.
- Azt mondta, hogy terhes vagyok. Gyermeket vártam, a mi gyermekünket – hirtelen elárasztottak a szomorú, de boldog emlékek. Jasper arcán rengeteg érzelem futott át néhány pillanat leforgása alatt. Először boldogság, remény, szeretet, szerelem, majd szomorúság, kétségbeesés, idegesség.
- Mi történt ez után? – hangja csak pusztán suttogás volt.
- Fél évig minden jól ment, az egész család boldog volt. Mindenki örült, és tervezgetett a kicsinek. Alig vártam, hogy haza gyere, azt akartam, hogy együtt éljük meg-e csodás pillanatot, mikor megszületett volna. De sajnos fél év múlva megkaptuk a halálhíredet. Ami már látom, hogy nem igaz. Összeomlottam, nem akartam tovább élni, csak a születendő kisbabám éltetett, az, hogy neki élnie kell bármi áron. De nem úgy történt, ahogy elterveztem, egy nappal később este rémálmom volt, álmomban láttalak téged holtan az erdőben. Ez volt az utolsó csepp. Nem tudtam, hogy mit teszek, ezért ez erdőbe rohantam.  Ami végzetes hiba volt. most már tudom, hogy egy vámpír támadott meg. Három napig szenvedtem. Mikor felébredtem fogalmam sem volt hol vagyok. Aztán megláttam a kisbabánkat, ott volt a kis teste véresen és összekuszáltan a lábaim között. Elvesztettem. Megöltem a kisbabánkat. – a végére már zokogtam. 

Jasper az ölébe vont és szorosan ölelt a mellkasához arcát a hajamba temette hallottam, ahogy zilál. Éreztem, hogy az ő teste is rázkódik, ő is sírt. Együtt sírtunk az elvesztett kisbabánkért. Talán nem csak érte, hanem mindenért ami történt, amiért mindent elvesztettünk, a közös jövőnket, az álmainkat, a reményeinket. Nem tudom meddig ültünk így, egymásba borulva, végül Jasper eltolt magától és a szemembe nézett. 

Szemei rabul ejtettek, majd tekintete ajkamra vándorolt. Nagyon lassan közeledni kezdett felém. Én pedig nem ellenkeztem, hiszen én is ezt akartam, és vártam, hogy ajkunk végre annyi idő után újra találkozzon. És mikor megtörtént úgy éreztem, mintha egy elektromos áram futott volna végig a testemen. Ahogy puha ajkai finoman végigszántották az enyémet, azt hittem ott maradok. Még jó, hogy ültem és, hogy fogott, mert félő volt, hogy elolvadok a karjai között. Karjaimat automatikusan nyaka köré fontam, miközben az egyikkel beletúrtam szőke hajába, ő pedig a derekamnál fogva húzott közelebb magához.  Először csak az alsó majd felső ajkam csókolta, de én türelmetlenebbnek bizonyultam, ugyanis nyelvemmel az övét kezdtem keresni és mikor megtalálták egymást, szenvedélyes táncba kezdtek. Ebben a csókban minden benne volt, szerelem, vágy, boldogság és az évekig elfojtott érzések mind felszínre akartak törni, de nem engedhettem. Előbb tudnom kell, hogy mi történt vele. Így nagy nehezen eltoltam magamtól és a szemébe néztem. 

- És veled? Veled mi történt? – kérdeztem és végig simítottam az arcán, ami tökéletesen sima volt. A szemét szorosan lehunyta kezei szorítása a derekamon erősebb lett.
- Nem akarod tudni – sziszegte összeszorított fogakkal.
- Jasper! – szólítottam meg lágyan – Nem érdekel, hogy milyen múltad van, nem tehettél olyat, ami változtatna az érzéseimen. És ezt te is tudod, olyannak szeretlek, amilyen vagy – suttogtam, és minden szó igaz volt, hiszen mindennél jobban szerettem őt. Jasper egy percig csak rám nézett, majd belekezdett.
- Mit mondtak nektek? – kérdezte összeráncolt szemöldökkel.
- Azt, hogy valami, nők és gyerekek evakuálása után eltűntél – mondtam el, amire emlékeztem.
- Igen. Nos, nem tűntem el, hanem találkoztam egy vámpírral. Maria-val ő változtatott át, a hadseregébe kellettem. Területeket szerzet magának, sosem vesztett háborút. Én voltam a jobb keze, a képességem nagy segítségére volt, mikor az újszülötteket kellett kiképezni. Rengeteg ember vére tapad a kezemhez, amit ma már mélységesen bánok és ha tehetném, akkor változtatnék a múlton. Maria csak kihasznált, én csak a bábja voltam. De egy jó barátom segítségével elszöktem. Elegem volt a vérontásból, nem akartam szörnyeteg lenni. – szemét szorosan lehunyta én pedig hozzá bújtam, nem ítéltem el őt, hiszen tudom, milyen nehéz az újszülötteknek. Főleg, ha valaki irányítja őket, nem tudják mit cselekszenek. Próbáltam a megértést és a szeretetemet éreztetni vele, ami úgy tűnik sikerült, mert a szorosabban ölelt magához. 
- És azután mi történt? – kérdeztem, mikor már elengedett és újra beszédképes állapotban volt.
- Ashley – szólított meg lágyan, amitől el is olvadtam volna, ha nem éreztem volna úgy, hogy titkolózni próbál.
- Csak mondd el Jasper! – próbáltam nem túl idegesen beszélni, ami valljuk be nem nagyon sikerült. Jasper fájdalmasan nézett rám, én pedig nagyon komolyan kezdtem aggódni.
- Ezután nem sokkal Philadelphiában találkoztam valakivel, aki elmondta, hogy van más mód is, ahogyan lehet élni. Így csatlakoztunk ahhoz a családhoz. Elfogadtak, és nem ítéltek el a múltam miatt. Nagy nehezen sikerült átállnom, de még a mai napig sem tökéletes az önkontrollom. Az, aki megtalált és elvitt a mostani családomhoz, nagyon sokat segített, mindig mellettem állt, és támogatott. – szünetet tartott és vett egy mély levegőt – Épp ezért néhány évre rá megkértem a kezét és elvettem feleségül. A mostani nevem Jasper Hale. A Cullen család tagja vagyok és Alice Cullen a feleségem – a végét már csak suttogta. 

Nekem kellett pár perc, amire felfogtam, hogy mit mond. Nem, ez nem lehet igaz, hiszen ő szeret engem. Nem vehetett el mást. Az nem lehet, hogy ő már nem az enyém. Nem. Miért? Mi történt a nagy szerelmünkkel? Ilyen könnyen elfelejtett? Tovább tudott lépni rajtam? Ehhez hasonló kérdések zakatoltak a fejemben. Amíg én hű voltam hozzá, majdnem százötven évig, addig ő boldog volt, és élte az életét az új családjával. Nem akartam elfogadni, maga a tény, hogy ő már másé volt borzalmas volt. Tudni, hogy más nő ölelte és csókolta, felért a halállal. Nem is tudom mikor, de csak azt vettem észre, hogy a testem rázza a zokogás. Jasper fájdalmasan tekintett rám, és azonnal az ölelésébe vont. Előre hátra ringatott miközben megállás nélkül beszélt hozzám. 

- Ashley én még mindig szeretlek, mindig is szerettelek. A szerelmem irántad soha nem szűnt meg létezni. És néhány hónapja erősebben érzem mint valaha, éreztem, hogy itt vagy, még ha nem is tudtam. Az emléked gyötört minden nap és minden éjjel. Hidd el Ashley, Alice-t sose szerettem annyira, mint amennyire téged. Hinned kell nekem. – fogta két keze közé az arcom és nézett mélyen a szemembe – Én képes vagyok elválni Alice-től és újrakezdeni mindent, ott hagyom a családom, nem érdekel. Eltűnünk valahová, csak mi. Csak mondd, hogy te is akarod Ashley, mondd és már holnap eltűnünk innen és új életet kezdünk, csak mi, ketten, távol mindenkitől. – annyira őszintének tűnt, és ismertem már annyira, hogy tudjam, tényleg megteszi. 

De itt már nem csak rólam volt szó, hanem a családjáról is. Nem dobhat el magától mindent és mindenkit. Megismerhettem a családjából mindenkit. Esme tele van szeretettel, ő nem bírná ki, ha Jasper elhagyná őket. Carlisle szeret és bízik bennem, nem árulhatom el. Rosalie végre ad egy esélyt nekem, ha Jasperrel elmegyünk, azt eljátszom. Edward és Bella sose kedveltek biztos vagyok benne, hogy Alice mellé állnának. És Nessie. Nem állíthatom választás elé. Tudom, hogy szeret annyira, hogy mellém álljon és szembe forduljon a szüleivel. Emmett is szeret annyira, hogy biztos vagyok benne, hogy kiállna értünk, de akkor szembe fordulna Rosalie-val. Na és ott van Alice, aki biztos, hogy nem nézné ezt tétlenül. Ha most elmegyünk a családja ketté szakadna, és ezt nem engedhetem. De mit tegyek, ha a szívem mást súg. Aki sóvárog, és győzködni a józanabbik felem, hogy: ilyen lehetőség csak egyszer van, ne szalaszd el. Akkor mit tegyek? Melyikre hallgassak? Jasper még mindig várta a válaszom és a szemében reménységet véltem felfedezni. Ha most nemet mondok, akkor összetöröm őt, de ha meg igent, akkor a családját szakítom szét. Két tűz közé kerültem és gyorsan kellett döntenem. Egy olyan döntésről, ami megváltoztatja az életem. A boldogságom, vagy a családja boldogsága. Melyiket válasszam? Melyik a helyes döntés?