Boldog Karácsonyt!

Mindenkinek szeretnék békés boldog Karácsonyt kívánni.
Ezúton is szeretném megköszönni azt a rengeteg komit, amit kaptam, nagyon-nagyon sokat jelent. Az új olvasóimat pedig köszöntöm a blogon, és jó olvasást kívánok.
Végül a frissel kapcsolatban, nem tudom, hogy mikor hozom, mert elutaztunk a rokonokhoz, és itt nem nagyon jutok géphez, de sietek vele ígérem.
Szóval még egyszer mindenkinek boldog békés ünnepeket kívánok.

A ruhák a fejezethez

Nessie cipője

Rosalie ruhája

Bella ruhája

Alice ruhája

Esme ruhája

Ashley cipője

Nessie ruhája

Ashley ruhája

17. Fejezet - Egy pillantás

(Ashley szemszög)  

                 
- Az egész 1859-ben kezdődött Texasban, a szüleim eléggé befolyásosak voltak a városban, épp ezért eléggé ismert volt a családom. Azon a téli estén is egy estélyre voltunk hivatalosak, ahol az egész életem megváltozott. Egy másik szintén befolyásos, család a fiúkat akarta kiházasítani. És mivel én is hajadon voltam, ezért minket is meghívtak. Én mindig is a kényszerházasság ellen voltam. Szerettem volna szerelembe esni, és úgy férjhez menni. De akkor még nem tudtam, hogy mi vár rám. Az asztalnál ültem egyedül, mert mindenki táncolt. Amikor valaki felkért táncolni. Már akkor magával ragadott a megjelenése. Ahogy szőke kusza tincsei kicsit a szemébe lógtak, a szépen ívelt ajkai, és a mindent magával ragadó zöld szempárja. Amikor táncoltunk olyan kecsesen siklottam a karjaiba, ő pedig erősen tartott karjai között. Fejem a mellkasára hajtottam, hallgattam szívverését. A világ megszűnt létezni, nem érdekelt semmi és senki. Csak ő és én voltunk. Majd mikor elváltunk, nem tudom mennyi ideig, csak egymás szemébe néztünk, láttam a csillogást a szemében. Mikor megtudtam, ő volt az, aki feleséget keresett magának. Én is meglepődtem mikor udvarolni kezdett nekem. A legboldogabb nő voltam a világon, mikor fél évvel később a felesége lettem. Gyengéd, megértő, kedves, vicces és kisfiús volt. mindent megadott, amire szükségem volt. Együtt terveztük meg a jövőnket, rengeteg álmunk volt. Örökre együtt akartunk maradni. Hatalmas családot akartunk, gyerekeket, unokákat. A lehető legboldogabb voltam mellette. Mi voltunk Texas álompárja. De házasságunk után egy évvel, kitört a polgárháború, és ő is bevonult. Kiskora óta ez volt az álma, én pedig nem tiltakoztam. Mellette álltam, és támogattam, mert megígérte, hogy visszajön a szavát adta. Vissza is jött, de csak egy napra, de az-az egy nap meghatározó volt. Ugyanis egy hónap után kiderült, hogy terhes vagyok. Azt akartam, hogy minél hamarabb haza jöjjön, hogy együtt neveljük fel a gyermekünket. Fél évig minden rendben ment, a szüleim, és az Ő szülei is sokat segítettek. De aztán… aztán megkaptuk a halálhírét. Eltűnt, és soha többé nem találták meg. Összetörtem, nem akartam nélküle élni. Aznap este, rémálmom volt, és végső elkeseredettségemben az erdőbe rohantam, ahol megtámadott egy vámpír. Három nappal később egyedül ébredtem fel az erdőben, a kisbabám ott volt véresen a lábaim között, elvesztettem. Nem tudtam mi történt velem, a fájdalom és az elkeseredettség ezerszeresére nőtte ki magát. Ezért lettem gyerekorvos és tánctanár, hogy egy kicsit visszakapjam, azt, amit elvesztettem. Azóta, egyedül vagyok, és egyedül is maradok. A stúdióban újra meghallottam, azt a zenét, amire először táncoltunk és megrohamoztak az emlékek. – a végére már zokogtam, Nessie ölelt át, hogy nyugtatott.
- Ez szörnyű, annyira sajnálom – suttogta Nessie a fülembe.
- Ashley? – kérdezte Emmett bizonytalanul, én ráemeltem a tekintetem – Ne vedd tolakodásnak, de hogy hívták a férjedet? – kérdezte végül szemöldök ráncolva.
- Jasper – suttogtam – Jasper Whitlock. – Emmett szeme elkerekedett és Nessie megfeszült az ölelésemben – Miért? – kérdeztem végül, mikor kibontakoztam Nessie öleléséből.
- Semmi, csak kíváncsi voltam – dadogta Emmett, de úgy éreztem titkolnak valamit, de most nem tudott érdekelni.
- Bocsássatok meg, de haza szeretnék menni – mondtam majd felálltam, Nessie és Emmett is megölelt, majd a kocsimhoz sétálva elhajtottam. 

Az út hazáig most még gyorsabb volt, mint máskor. Felérve a szobámba a szekrény tetejéről elővettem egy hatalmas dobozt. Az ágyamra ültem és kinyitottam. Amint kinyitottam, megcsapott Jasper jellegzetes illata. A dobozban a legfontosabb emberi emlékeim voltak. A legtetején volt Jasper inge, a kezeim közé vettem és megszagoltam. A mellkasom régi ismerősként köszöntötte a mérhetetlen fájdalmat és az űrt. Tovább nézegetve a dobozt, megtaláltam az újságcikket, amiben benne voltunk. Benne volt még a menyasszonyi csokromból egy elszáradt virág. A legalján megláttam egy kis sziporkázó dolgot. Nem hittem a szememnek, a nyakláncom volt az, az ami Jaspertől kaptam, mikor megígérte, hogy visszajön. Sóhajtottam egyet és mindent szépen visszapakoltam, majd a dobozt visszatettem a helyére, és az erkélyre sétáltam. Az ég most borús volt, és ez soha nem jelentett jót, most az egyszer reméltem, hogy tévedek. 

(Nessie szemszöge)

Emmett bácsi és én még mindig sokkolva álltunk a park közepén. Nem, ez nem lehet igaz. Hisz Jasper bácsi sosem mesélt az emberi életéről, vajon ezért? Reméltem, hogy ez nem igaz, mert ha igen és Ashley meglátja Jaspert az estélyen Alice nénivel, akkor össze fog törni. Hiszen még most is szereti. Ahogy beszélt róla, olyan csodálattal, áhítattal.

- Most arról beszélt, akire gondolok? – kérdezte Emmett még mindig teljesen lefagyva.
- Nem tudom – suttogtam, de aztán hirtelen ugrott be a tegnap este. Jasper bácsi azért lett olyan ideges, mert megemlítettem Ashley nevét. Még szereti. Még szereti. Arcomra hatalmas mosoly szaladt.
- Te meg min vigyorogsz? Ez nem vicces – oktatott ki Emmett.
- Nem érted? Tegnap este, azért volt olyan furcsa Jasper, mert megemlítettem Ashley nevét. Azért volt olyan rideg Alice nénivel. Még szereti, még mindig szereti – mosolyogtam, mire Emmett arára is mosoly szaladt.
- És akkor most mi lesz? Elmondjuk Jaspernek?
- Dehogy. Elintézzük, hogy találkozzanak – mosolyogtam ördögien.
- És mégis, hogy tervezed? – kérdezte. Én csak mosolyogtam és a kocsihoz terelgettem, nem szerettem volna, ha valaki meghall minket. Tudtam, hogy Emmett is örülne, ha Ashley a családunkhoz tartozna, mert kishúgaként tekint rá. Ha rajtam múlik, akkor Ashley hamarosan újra Jasperrel lesz. 

/Egy hónappal később/

(Ashley szemszöge)

A fiókhoz hajoltam, és kivettem a ruhám és a cipőm. Kikészítettem az ágyra, majd elmentem fürödni. Lekapkodtam a ruháimat, és beálltam a zuhany alá, és csak élveztem, ahogy a vízcseppek leperegnek a bőrömön. A hajam is megmostam. Körülbelül fél óra után kiszálltam, és magam köré tekertem egy töröközőt. Megtörölköztem és felvettem a fehérneműt, amit választottam. Úgy döntöttem először a hajam csinálom meg. Nem akarok túl bonyolultat, ezért a hajam végét kicsit begöndörítettem, majd feltűztem, csak egy-két tincset hagytam szabadon. Miután megvolt a hajam, kimentem, hogy felvegyem a ruhám. Most is olyan tökéletesen állt, mint aznap a boltban, felvettem a cipőm és visszamentem a fürdőbe, hogy feldobjak egy halvány sminket. A szememre egy halvány színt vittem, szempillaspirál, és egy enyhe szájfény. Készen is voltam. Sóhajtva vettem fel a kocsi kulcsot és indultam el. Bepattantam a kocsiba és indítottam. 

A rendezvény egy kibérelt helyen lesz, ahol táncolni is lehet. Az úton a gondolataimba mélyedtem. Nem sok kedvem volt szórakozni, nem szoktam eljárni sehova. Csak az vigasztal, hogy Nessie és Emmett is ott lesznek, bár a többiekkel nem szívesen találkozom, főleg nem Rosalie-val és Alice-szel. De majd Carlisle visszafogja őket. Amint bekanyarodtam, meg is pillantottam az épületet. A kocsimmal beálltam egy üres helyre és kiszálltam. A szél lágyan simogatta az arcom, és meglengette a ruhám. Egy nagy levegő után elindultam a bejárat felé. A bejáratnál rögtön beengedtek, én pedig beléptem. 

A hely maga nagyon szép volt, jobb oldalt volt egy bárpult, előttem balra pedig élő zene, a többi hely a táncolóknak volt fenntartva. Ahogy beljebb sétáltam megláttam, hogy jobbra leghátul vannak az asztalok. Sokan táncoltak éppen ezért a szellő felém fújta vámpírok illatát. Azonnal oda kaptam a tekintetem, Nessie is észrevett és bőszen integetni kezdett. Én pedig halvány mosollyal az arcomon elindultam feléjük. Ahogy közeledtem megláttam mindenkit. Nessie-n egy halványrózsaszín ruha volt, fekete övvel a mell alatt, csodálatos volt benne. Nessie mellett, egy rézbőrű fiút vettem észre, aki a derekát ölelte, csak ő lehet Jacob. Mellettük volt Rosalie, akin egy nagyon szexi és vadító tűzpiros ruha díszelgett. Csodáltam, de Emmett nem volt itt. Mellette állt Alice, akin egy aranyszínű ruha volt, aminek az alja tölcsér alakban volt kivágva. Mellette állt, Bella és Edward, aki Bella derekát ölelte. Bellán egy sötétkék ruha volt. Mellettük egy mogyoróbarna hajú nő, aki kedvesen mosolygott, rajta egy lilaorgona színű ruha díszelgett, csodálatos volt. A sort pedig Carlisle zárta, aki mosolyogott. Amint odaértem Nessie a nyakamba ugrott. 

- Szia! – visította a fülembe, amire felkacagtam. Mindig képes jókedvre deríteni.
- Szia Nessie! – köszöntem mikor végre elengedett.
- Ő Jacob, a barátom – mutatta be Nessie a mellette álló srácot.
- Nagyon örülök, Ashley Henning. Nessie sokat mesélt rólad – mosolyogtam, mire ő is elvigyorodott.
- Nessie is rólad, végre van egy igazi barátnője – mosolygott kedvesen. Utána Carlisle-hoz léptem és megöleltem.
- Csodálatosan nézel ki! – ha ember lettem volna tuti már paprikavörös lennék.
- Ugyan! – legyintettem – A feleséged sokkal szebb – mosolyogtam a mellette álló nőre.
- Ő Esme Cullen, a feleségem – mutatta be Carlisle.
- Nagyon örülök, Ashley Henning – nyújtottam kezet.
- Carlisle sokat mesélt rólad, és amúgy teljesen igaza van gyönyörű vagy – hihetetlen mennyi kedvesség és szeretet van benne.
- Köszönöm! – hajtottam le a fejem.
- Kis húgi – kiáltotta valaki a hátam mögött, megfordultam és Emmett vigyorgó arcával találtam szemben magam. Emmett felkapott és megpörgetett a levegőben.
- Emmett tegyél le – kacagtam.
- Hűha – füttyentett elégedetten – Jobban áll, mint egy hónapja a boltban. Tuti minden pasi rajtad legelteti a szemét – a háta mögé tolt, és körbepásztázta a termet. Én vigyorogva megkocogtattam a vállát, mire felém fordult.
- Tiszta a terep? – kérdeztem és a mosolyom alig bírtam visszatartani.
- Viccelsz. Minden pasi erre nézeget. Ha nem lenne ez a rendezvény fontos Carlisle-nak, akkor már rég elvittelek volna téged meg Rose cicát – mondta és a hátam mögé pillantott.
- Ne túlozz Emmett – sétált mellénk Rose.
- Nem túlzok cica – mondta és átkarolta a derekát.
- Figyelj! Tudom, hogy a kapcsolatunk nem kezdődött éppen jól, de Emmett számára fontos vagy. Talán fontosabb, mint bárki a családból, és ezért szeretnélek megismerni. Kezdhetnénk előröl? – kérdezte félve. Én pedig csak pislogtam, Rose bocsánatot kért, és a barátom akar lenni? A végén csak elmosolyodtam és megöleltem, ő pedig visszaölelt. Mikor elváltunk akkor mosolygott, de nem olyan kényszeredett mosoly, hanem igazi szívből jövő. Ekkor felhangozott, egy zene a hatvanas évekből. Rock and Roll. Emmett vigyorgott, nekem meg borzalmas érzésem támadt. 
- Na húgi, mutasd meg, hogy rázod – vigyorgott még mindig.
- Nem hiszem, hogy jó ötlet – próbáltam ellenkezni.
- Ugyan már, ha elfelejtettem volna mondani én vagyok itt a táncparkett ördöge szóval gyerünk! – Emmett megragadta a kezem és a táncparkett felé húzott. Még hallottam, ahogy Nessie felkacag mögöttem. 

Még jó, hogy pörög a ruhám. De meg kell mondanom Emmett tényleg jól táncolt. Jól megpörgetett. Hatalmasakat kacagtunk tánc közben. Önfeledt voltam, vidám, boldog. Emmett bármikor meg tudott nevettetni, és tudta is, hogy mikor kell. Hálás voltam neki, hogy próbálta feledtetni a múltat, és csak a jelennek élni. Nessie-vel már egy hónapja csak ezen dolgoztak, mindig elvittek valahova. Sokat kacagtunk, nevettünk és jobban megismertük egymást. Szinte mindent tudunk a másikról. 

Emmettel még két számot végigtáncoltunk, majd boldog mosollyal az arcomon mentünk vissza a családjához. Carlisle, Rose, Esme, és Nessie csak mosolyogtak rajtunk. Mikor odaértünk hozzájuk Nessie jött oda és megölelt. 

- Túléltél egy táncot Emmett Cullennel, ez nagy dolog – vigyorgott.
- Hé. Kikérem magamnak, én igenis jó táncos vagyok – fonta keresztbe karjait a mellkasán és bevágta a durcát.
- Hát persze, hogy az vagy. Jó ritmusérzéked van, sőt nem olyan falábú, mint a többi férfi – mondtam mire Emmett megölelt.
- Az én húgom – mondta. 

Nessie a következő pillanatban megragadta a kezem, és hátra felé kezdett húzni. Hiába kérdeztem, hogy hová visz nem válaszolt, csak ördögien mosolygott és azt mondta: ne aggódj, sőt hálás leszel nekem. Hát nem győzött meg. A következő pillanatban pedig egy kendőt kötött a szemem elé, így nem láttam semmit. Éreztem, hogy a hideg levegő megcsap, szóval kimentünk. Majd lépdeltünk és felmentünk három lépcsőfokot, és megálltunk. A levegőbe szagolva éreztem, egy másik vámpír illatát. Nessie a következő pillanatban levette a kendőt a fejemről. Én pedig kinyitottam a szemem, de nem akartam hinni a szememnek. Ez nem lehet.

16. Fejezet - Csak egy név

(Nessie szemszög)

Nagyon jól éreztem ma magam. Ashley olyan, mint a legjobb barátnőm. Hiszen a mai nap is ezt bizonyítja. Ő nem úgy bánik velem, mint egy kislánnyal, ahogy a többiek, hanem mint egy felnőtt nővel. Na, jó ez azért kicsit túlzás, de mégsem olyan, mint apáék, akik mint egy csecsemőt minden mozdulatomat számon tartják. Jó volt végre egy napot csak azzal eltölteni, hogy szórakoztunk. Ashley-nek hála egy kicsit elfelejthettem az otthoniakat, és mindenkit. Csak egy lány voltam, aki jót nevet a barátnőjével és a bácsikájával. 

Tudom, hogy Em bácsi is megkedvelte. Szerinte Ashley szórakoztató, vicces, kedves, aranyos és jó fej, akivel tud hülyéskedni. Ő már a kis húgaként tekint rá, ami látszólag nagyon jól esett Ashley-nek. Szerintem Em bácsi sem emlékszik már arra, hogy mikor szórakozott így utoljára. 

Már sötét volt, mikor befordultunk az ösvényre, ami a házunkhoz vezetett. Ugyanis mind egy házban lakunk, ami kétemeletes. A földszinten van a nappali, a konyha, az étkező. Az első emeleten van anyáék, Emmett bácsiék, és Jasper bácsiék szobája. A másodikon pedig az enyém, a nagyapáéké, és Jacobé. Mivel senki sem egyezett bele, hogy Jacob és én egy szobába legyünk, ezért külön szobánk van. A mostani házunk nagyon hasonlított a Forks-i házunkra. Amint megláttam a nagy fehér házat tudtam, hogy egy kiadós beszélgetésben lesz részem apával. Emmett bácsival először egymásra néztünk, majd kiszálltunk. Már előre látom magam előtt Alice nénikém arcát, amint megpillant minket. Emberi tempóban sétáltunk a lépcsőhöz, majd nyitottunk be végül a nappaliba. Hát, az, hogy mindenki feszült volt az elég gyenge kifejezés. Apa fel-alá járkált a nappaliban miközben anya próbálta nyugtatni. Jasper bácsi is elég feszült volt, nyilván apa érzései rá is hatással voltak. Alice ült mellette, és fogta a kezét, és próbált nyugodt maradni. Rose néni, csak ült a kanapén és idegesen tördelte a kezét. Látszólag a nagyi és nagyapa maradtak csak nyugodtak. Amint beléptünk mindenki felén fordult. Nagyapából, Jasper bácsiból és Jacobból egyszerre tört ki a nevetés, amint megláttak minket. 

- Mi történt veletek? – kérdezte visítva Alice néni. Tudtam, hogy így fog reagálni, ahogy ismerem, mindjárt elmondja, hogy ez egy milyen drága felső. – Nessie ez egy eredeti D$G felső, és te lefagyiztad? – kérdezte még mindig visítva.
- Ennél nagyobb bajunk is van Alice – apa hangja hirtelen dörrent, és hirtelen halálos csend telepedett a nappalira, mellettem Emmett bácsi csak lehajtotta a fejét – Pontosan Emmett, tegnap megígérted, hogy nem lesz ilyen kimaradás, mint amilyen tegnap volt. Erre mit csinálsz? Elviszed, és este hozod haza, nem is telefonáltatok, semmi üzenet. Alice nem látott titeket, már épp utánatok akartam indulni – apa dühöngött. Én pedig nem értettem semmi. Mit ígért meg Emmett bácsi? Egyáltalán mikor beszéltek? De aztán hirtelen beugrott, hogy tegnap Emmett és apa együtt mentek el vadászni, biztos akkor oktatta ki apa Emmettet. Hirtelen nagyon dühös lettem.
- Sajnálom, hogy nem telefonáltunk, de örültem, hogy néhány órára végre mindent eltudtam felejteni. Nem kell mindig aggódni, jól vagyok, ne fújd fel a dolgokat – próbáltam nem a dühömet beleadni ebbe a beszélgetésbe, mert akkor itt elszabadul a pokol.
- Bajod is eshetett volna – emelte rám apa szikrázó tekintetét, tudtam, hogy nem rám dühös csak ideges és ezt most rajtam vezeti le, mert én mertem visszaszólni neki.
- Edward! – szólt anya figyelmeztetően. Anya tudta, hogy ha valamelyikünk nem áll le, akkor abból hatalmas vita fog keveredni, és olyat vágunk egymás fejéhez, amit a végén megbánunk.
- Nézd, apa sajnálom. Sajnálom, hogy nem szóltunk felelőtlenség volt, de érts meg engem is. Nem akarok mást, csak egy kicsit kikapcsolni. Csak egy lány lenni, aki normális dolgokat csinál. Elfelejteni, azt, hogy a félvámpírság majdnem mindenben megakadályoz, abban, hogy legyenek barátaim, akikkel szórakozhatok – a végére már csak suttogtam, még nem beszéltem senkinek arról, hogy ennyire zavar, hogy félvér vagyok. Ennek következtében mindenki eléggé meglepődött.
- Miért nem mondtad ezt el eddig? – kérdezte kedvesen a nagyi.
- Nem tudom – néztem fel családomra, már apa sem volt dühös. Inkább sajnálatot, és megértést tudtam kiolvasni a szeméből.
- Ha elmondtad volna, hogy mire vágysz, akkor terveztünk volna olyan programokat, amilyet te szerettél volna – mondta gyengéden Rose néni.
- Épp ezért nem mondtam. Szeretlek titeket, ti vagytok a családom. De úgy érzem, hogy nektek mégsem mondhatok el mindent. Olyan lányos dolgokat, amit az emberek a barátnőjüknek szoktak. Én is erre vágyom. Megértitek? – kérdeztem bizakodva, mert tényleg szerettem őket, és mindenben számíthattam rájuk, de mégis Ashley volt az, aki számomra a legjobb barátnőm. Olyan, mint anya számára Alice.
- Hát persze, hogy megértjük kicsim. De ha hamarabb elmondod, akkor talán tehettünk volna valamit – jött ide nagyapa és megölelt, és pedig szorosan bújtam hozzá.
- De most már minden rendben. Úgy érzem Ashley-ben megtaláltam, azt a személyt – mondtam mosolyogva. Nagyapa is elmosolyodott. De a következőkre senki sem számított, ugyanis Jasper bácsi megmerevedett és a kezét ökölbe szorította. Mindenki rá kapta a tekintetét, mire ő szorosan lehunyta a szemét. Úgy nézett ki mint, aki nagyon koncentrál.
- Jasper! Mi a baj? – szólította meg Alice. De Jasper bácsi nem válaszolt csak felpattant a kanapéról és az egyenesen az erdőbe futott, mi pedig csak nagyokat pislogtunk. Mi történt? 

(Jasper szemszög)

Borzasztó érzés volt, újra hangosan hallanom, azt a nevet, ami régen annyi boldogságot okozott. Nem tudtam tovább a gondolataimat, és a tetteimet kordában tartani. Az emlékek a múlt, újult erővel tért a felszínre és nem tudtam megakadályozni. Épp ezért kirohantam a lakásból, és futottam, nem érdekelt, hogy merre, csak minél messzebb annál jobb. Miközben futottam, magam mellett tömegesen irtottam a fákat, minden, ami az utamba került elpusztítottam. Nem érdekelt semmi, és senki. 

A lelkem háborgott. Kétségbeesetten próbáltam valahogy csökkenteni az űrt, ami egyre nagyobb lett. Az emlékeket elfelejteni, és minél mélyebbre eltemetni. De minél jobban próbáltam, annál nagyobb lett az űr, és az emlékek egyre jobban kínoztak. Láttam magam előtt a csodálatos sötét szempárt, ami mindig felcsillant, ha meglátott, hallottam csodásan csengő hangját. A mosolya, az arca, a kecses törékeny teste, most mind előttem volt. A reményei, az álmai, amiket együtt álmodtunk meg, és mégsem valósíthattuk meg. 

Kegyetlen érzés volt ez. Mintha kiszakítottak volna egy részt belőlem, de nem egy kicsit, hanem egy hatalmasat, egy olyat, ami nélkül nem lehet élni. Ami, újra meg újra összetör. Amikor úgy érzed, hogy végre egy kicsit megnyugodtál újult erővel csap le rád, és nem hagy békén, amíg össze nem tör teljesen. Én is így éreztem magam most, de nekem nem volt megnyugvási időm, ugyanis az emlékek folyamatosan pörögtek a fejemben. 

Az ég hatalmasat dörrent, villámlott és az eső zuhogni kezdett. Megálltam, egy kis rét vett körbe mindent, aminek a szélén egy folyó lágyan zúgolódott. Felnéztem az égre, és hagytam, hogy az esőcseppek eláztassák mindenem. Már nem tomboltam, de bennem még mindig vihar tombolt. Ennek következtében térdre rogytam, és arcom a kezeim közé temettem. Testemet rázta a néma zokogás. Eddigi életem során még nem sokszor sírtam, sőt talán vámpírrá válásom során még soha nem történt meg. De nem érdekelt, szerettem volna sírni, hogy a könnyeim eláztassák az arcom, és így adjam ki magamból azt a mérhetetlen fájdalmat, amit éreztem. De még erre sem voltam képes. Ott zokogtam a fűben, ki tudja mennyi ideig. Most nem vámpír voltam, csak egy összetört szívű férfi, aki nem tud továbblépni a múlton és az egykori szerelmén. 

- Miért? – ordítottam – Miért nem tudlak még most sem elfelejteni? – üvöltöttem a sötét éjszakába. Választ nem vártam mégis kaptam.
- Jasper! – suttogta egy csilingelően gyönyörű hang. Felkaptam a fejem és körbe néztem, beleszagoltam a levegőbe, de semmit nem éreztem.

Egy vámpír képes hallucinálni, mert én most úgy éreztem magam. Esküszöm, hogy hallottam a hangját, de mégsem látom, és nem is érzékelem. Akkor mi volt ez? Valaki csúnya játékot űz velem. Hát nem szenvedek így is eleget, most még a hangja is kísérteni fog. De hirtelen elfogott egy új érzés. Hallani akartam újra, azt a csilingelő hangot, hallani akartam beszélni és nevetni. Hiába vártam a hang nem szólalt meg újra. Kezdtem magam úgy érezni, mint aki megbolondult, de ez nem lehet, vámpír vagyok az istenért. Inkább felálltam, és úgy döntöttem haza indulok. A ruhám koszos, és vizes volt. Alice leszedi a fejem.

Egy sóhaj kíséretében elindultam haza. Gyorsan hagytam magam mögött a rétet, és egy időre az emlékeimet. A fákat csak egy elmosódott csíkként láttam, nem akartam semmin sem gondolkozni. Csak kiüríteni a fejem és elűzni minden gondolatomat. Szerencsére ez időben sikerült, mert már láttam a házunkat. Próbáltam minél közönségesebb arcot varázsolni magamra, mielőtt szembenézek a családommal. Amint beléptem a házba minden szem rám szegeződött. Alice azonnal előttem termett. 

- Jasper! Jól vagy? – kérdezte aggodalmasan, miközben az arcomat fürkészte. Én csak sóhajtottam és bólintottam. Alice megölelt, én pedig megmerevedtem az ölelésében. Nem tudom mi ütött belém, de… mintha irritálna a közelsége. De hisz ez lehetetlen.
- Mi… mi a baj? – kérdezte szaggatottan.
- Semmi, semmi – válaszoltam, de a viselkedésemre még én is magyarázatot kerestem. Megláttam, ahogy Nessie a kanapén fekszik, miközben a feje Bella ölében volt. Elaludt.
- Azt mondta, hogy ne vigyük fel a szobájába, mert meg akart várni, de elaludt. Azt mondta, ha megjöttél keltsd fel! – mosolygott Bella. Mosolyogva sétáltam oda és guggoltam le hozzá. Eltűrtem egy tincset a szeméből, és megpusziltam a homlokát. Nessie ajkaira mosoly szaladt. Ezen én is elmosolyodtam. Finoman a háta és a térdhajlatába alá csúsztattam a kezem, és felvettem, hogy felvigyem az emeletre. Tudtam, hogy a többiek választ várnak tőlem, de én most nem akartam semmit sem mondani. Nessie-t finoman leraktam az ágyra, de pislogni kezdett.
- Jasper bácsi! – dörzsölgette a szemét.
- Shh… itt vagyok. Aludj csak, itt maradok veled éjszakára – Nessie az oldalára fordult, és már vissza is aludt. 

Egész este vele maradtam és őt néztem. Úgy éreztem, ha vele vagyok, akkor nem gondolok a múltra, talán Nessie az, aki egy kicsit csökkenti tudja az űrt. 

(Nessie szemszöge)

Reggel Jasper bácsi tényleg ott volt az ágyam mellett. De reményeim szertefoszlottak ugyanis nem mondott semmit. Hiába nyaggattam csak kitérő válaszokat adott. De nem adtam fel tudtam, hogy úgyis kiszedem belőle, majd csak megtörik. Jasper bácsi kiment, addig elintéztem a reggeli teendőimet. Utána lementem a konyhába, ahol a nagyi most is csodás reggelit készített. Azzal a szándékkal, hogy hátha elmond valamit Jasper bácsi a tegnap estével kapcsolatba, mentem a nappaliba, de nem volt ott. Mint azt, apától megtudtam, elment, de nem mondta hova. Alice néni tiszta ideg volt. Csak járkált a nappaliba és azon gondolkozott, hogy vajon vele van-e a baj? Anya végül felvitte a szobájába, hogy beszéljenek vele. Ideje volt, ha tovább mászkál, kikopik a szőnyeg. Apa felkuncogott a gondolatomra, én pedig csak kinyújtottam a nyelvem. 

Azt, hittem soha nem jön el a délután, de eljött így Emmett bácsival együtt indultunk a stúdióba. Végül meggyőztem apát, hogy továbbra is Emmett hordhasson táncolni, aminek ő is nagyon örült, mert elmondása szerint így sokkal több időt tölthet együtt, a vicces kishúgával. Mikor megérkeztünk leparkoltunk, és már indultunk is a bejárat felé. A lépcsőnél jártunk mikor meghallottuk valaki keserves zokogását. Gondoltam, nem nagy dolog. De amint egyre közelebb értünk, megtudtuk, hogy a hangok kitől származnak. Emmett szinte betörte a stúdió ajtaját. 

A látvány, ami elém tárult borzalmas volt, Ashley ott zokogott a parkettán, miközben egy elég régi számot hallgatott. Emmett azonnal a karjaiba vonta. 

- Kis húgi! Mi a baj? Bántottak? – kérdezte, de Ashley csak a mellkasába fúrta a fejét és úgy sírt tovább. Én is odamentem, és letérdeltem melléjük, és nyugtatólag a hátát kezdtem simogatni. Körülbelül tíz perc telhetett el mikor Ashley végre megnyugodott. 

De nem tudtuk megkérdezni, hogy mi volt a baj, mert megjöttek a többiek. Ashley felállt, és elkezdte az órát, de nem olyan volt, mint máskor. Most nagyon merev és feszes volt, túlságosan is, ami a többieknek is feltűnt. Azt hittem soha nem telik el az-az egy óra. A percek csigalassúsággal teltek el. De végre vége volt. Kiakartam deríteni, hogy mi volt a baja, ezért Emmettel elhívtuk valahova. Ashley hevesen ellenkezett, de én makacsabbnak bizonyultam.  Így kocsiba ültünk, és elvettem egy kis parkba, ahol nem volt senki, tökéletes. Ashley leült egy kis padra, és arcát kezeibe temette. Megkértem Emmettet, hogy hívja fel apát, nehogy az legyen, mint ami tegnap. Ezután leültünk Ashley mellé, aki végre felnézett ránk. 

- Amit most mondani fogok, arról soha nem beszéltem senkinek. Ez egy fájó emlék, amit még máig sem tudtam elfelejteni. Kérlek hallgassatok végig és csak azután mondjatok bármit is. – nézett ránk könyörgően, Emmett és én csak bólintottunk. Megfogtam és megszorítottam Ashley kezét, hogy egy kis erőt adjak. Egy nagy levegő után belekezdett.
- Az egész 1859-ben kezdődött… - és a szeme a távolba révedt.

15. Fejezet - Kellemes délután

A stúdióban az irodában ülve néztem ki az ablakon és néztem, ahogy az esőcseppek leperegnek az ablakon. Most én sem éreztem magam másnak csak egy kis esőcseppnek, csak egynek a több millió közül. A tegnapi jókedvem mintha elfújta volna a szél. A reggel is elég rosszul kezdődött, kis híján elkéstem a kórházból, mert nem találtam a ruhám, és a kocsim sem akart indulni. Ha ez még nem lenne elég a kórházban sem mentek jól a dolgok. Ma hatalmas kavarodás volt, mindenki rossz helyre ment. Ezért mindent többször kellett ellenőrizni. A pácienseim is több órás késéssel találtak meg, így őket is csak később tudtam ellátni. 

Most pedig itt ülök, és várom, hogy a gyerekek végre megjöjjenek. Még néhány perc és itt lesznek. És igazam volt, ugyanis már nyílt is az irodám ajtaja, ahol két mosolygós arc köszönt vissza rám. Ahogy megláttam őket, az én arcomra is mosoly szaladt. 

- Sziasztok! – köszöntem.
- Szia! – köszönt egyszerre Nessie és Emmett.
- Jól vagy? – kérdezte Nessie miközben az arcomat fürkészte.
- Persze, csak a mai nem épp a legjobb napom, a kórházban ma kész káosz volt – sóhajtottam.
- Sebaj, nincs olyan dolog, amit ne feletetne egy jó kis táncóra – mosolygott Nessie. 

Együtt átsétáltunk a táncterembe és úgy vártuk a többieket. Néhány perccel később kicsapódott a bejárati ajtó, és a gyerekek hatalmas mosollyal léptek be rajta. Ez az én arcomra is mosolyt varázsolt. Mindenki beállt a helyére és elkezdtük az órát. A tudat, hogy milyen boldogságot és szeretetet kapok a gyerekektől, fantasztikus érzéssel töltött el. A gyerekeknek ez csupán kikapcsolódás egy nehéz iskolai nap után vagy épp hobbi volt. De engem ez éltetett. Nekem ez okozott boldogságot, és varázsolt mosolyt az arcomra.

Nessie mosolyogva és izgatottan utánozta minden mozdulatom. Végre talált valamit, amit igazán szeret csinálni. Mikor először megláttam, és láttam a családja viselkedését, az első, amit leszűrtem az-az volt, hogy mennyire féltik és vigyáznak rá. Minden lépését nyomon követik, és mindenről tudni akarnak, ami vele történik. Talán a legjobb szó a félelem volt. Féltek, hogy lemaradnak Nessie egyik életét megváltoztató élményéről. Biztos, hogy hamarabb nőtt fel, mint az átlagos kisbabák. Hiszem, hogy szerették volna, ha Nessie úgy nő fel, mint minden átlagos baba, és a növekedését is lelassították volna.  Edward viselkedése is ezt mutatja. Hiszen nem repesett éppen az örömtől, mikor Nessie Jacobról beszélt, inkább csak fintorgott. Elfogadja a dolgot, mert nem akarja megbántani Nessie-t, de ez inkább csak olyan eltűröm, de ne jöjjön a közelembe dolog. Szerintem Nessie semmi másra csak egy kis szabad térre vágyik. Szórakozásra talán, olyasmire, amit minden korbeli szokott csinálni. Olyan dolgok, amit félvámpírsága miatt nem tehet meg. Nessie-re pillantottam, és hirtelen remek ötletem támadt. Ma délután is elrabolom őt. Gondolkoztam, és közben csak mosolyogtam. 

Arra eszméltem fel, hogy a gyerekek elkezdték énekelni a következő számot. A végén mindenki énekelt és saját koreográfiát kitalálva táncolt. Önfeledtek voltak, ha valakinek volt is valami bánata, akkor biztos, hogy most elfelejtette. Hiszen én is ezt tettem, vidáman énekeltem velük együtt. Úgy tűnik már megszokták a hangomat. Nessie mellém táncolt, és együtt táncoltunk, arra a koreográfiára, amit tegnap tanítottam neki. Kecses, hajlékony és vidám volt. Az arcáról nem lehetett levakarni a mosolyát. 

Úgy éreztem, hogy a reggeli kellemetlenségek ellenére, most minden tökéletes. És milyen jó lesz még a délután további része. Még két táncot végigtáncoltunk, de utána sajnos menniük kellett a lányoknak. Egy ölelés és integetés kíséretében mind elmentek. Mosolyogva fordultam Nessie felé, aki a nyakamba ugrott. Felkacagtam, és megöleltem. Nessie imádnivaló lány, szerencsésnek mondhatja magát az a fiú, aki a barátja. Tele van élettel, és energiával, mindig mosolyt fakaszt az arcomra már akkor is, ha csak meglátom. Miután elhúzódott átmentünk az irodámba. Felkaptam a táskám és a kabátom, majd mosolyogva fordultam Emmett és Nessie felé, akik szintén indulásra készen voltak. Csak reméltem, hogy nincs semmi fontos dolguk. 

- Akkor, azt hiszem, mi megyünk is – mondta Emmett, és szomorú mosollyal az arcán már épp készült kilépni az ajtón.
- Várjatok – szólítottam meg őket, mire érdeklődve fordultak felém – van valami fontos dolgotok? – kérdeztem reménykedve és kíváncsian.
- Öhm… nincs – mondta Nessie és érdeklődve felhúzta a szemöldökét, és pedig elvigyorodtam.
- Csodás. Akkor nincs kedvetek eljönni velem valahova? – mosolyogtam még mindig.
- De, persze. Ugye megyünk Em bácsi? – kérdezte Nessie – léci, léci, léci – könyörgött bácsikájának, aki szinte rögtön belement. 

Lesétáltunk a parkolóba, és mindenki ment a saját kocsijával. Én mentem elöl ők pedig követtek, mivel én tudtam, hogy hova megyünk. Szerettem volna, ha egy kicsit mindenki lazít, főleg Nessie, nem gondol semmire, csak szórakozik egy nagyot. Alice képességének hála láttam, hogy csodás délutánnak nézünk elébe. Az épület előtt leparkoltam és vártam, hogy Emmették is megjöjjenek. Beállva mellém, mindketten érdeklődve szálltak ki és nézték meg, hogy hova hoztam őket. Nessie amint meglátta, csak elmosolyodott, szerintem sejtette, hogy mire készülök, mert befele menet rám kacsintott. Emmett csak fintorogva jött mellettünk. 

- Ugye ez most nem komoly? – kérdezte Emmett még mindig savanyú ábrázattal.
- De teljesen – mosolyogtam rá.
- Te egy cukrászdába hoztál minket? – kérdezte elhűlve
- Jaj Emmett – bokszoltam a vállába – ne aggódj, remekül fogunk szórakozni – kacsintottam rá.
- Gondolom – olyan volt, mint egy durcás kisgyerek, akitől elvették a kedvenc játékát és most csak azért is durcizik.  

Maga a hely nagyon szép volt. Nyitott rész is volt és mivel kinn nem volt senki ezért oda ültünk. A pincér néhány perccel később ki is jött, hogy felvegye a rendelésünket.

- Én egy nagy csoki kelyhet kérnék, vanília öntettel – mondta Nessie, és letette az asztalra az étlapot.
- Én pedig egy vanília kelyhet, eper öntettel, és sok-sok tejszínhabbal – a pincér egy percig csak döbbenten pislogott, de aztán csak bólintott és elment.
- Te meg minek rendeltél? – kérdezte Emmett miközben összeszűkített szemekkel méregetett.
- Majd meglátod – mondtam sejtelmesen, mire ő csak nagyot nyelt.
- Amúgy te hozol valakit a rendezvényre? – kérdezte szemöldök húzogatva Emmett.
- Nem, egyedül megyek – halványan elmosolyodtam, és reméltem, hogy ejtjük a témát.
- Nem hívsz meg senkit? – kérdezte Nessie.
- Nincs kit meghívnom Nessie. Egyedül élek, már vámpírrá válásom óta – mondtam. Emmett eléggé meglepődött, mert kidülledt szemekkel és leesett állal nézett.
- Ez komoly? Már bocsánat nem akartalak megbántani, csak biztos, hogy nem most váltál vámpírrá. És eddig bírtad egyedül? – kérdezte Emmett, mikor már összeszedte magát.
- Igen – suttogtam, de a téma eléggé feszéjezett, ezért hálás voltam Nessie-nek mikor témát váltott.
- Na, de most azért vagyunk itt, hogy szórakozzunk – mosolyogott. 

A pincér néhány perccel később meg is hozta a rendelésünket. Nessie csillogó szemekkel nézte a kelyhét, mikor a pincér lerakta elénk. Megkérdezte, hogy kérünk-e valamit, én pedig mondtam, hogy semmit, ezután elment. Nessie azonnal neki is látott a sajátjának. Én pedig csábosan az egyik ujjammal a tejszínhabba nyúltam és ajkamhoz emeltem. 

- Na Emmett, megkóstolod? – kérdeztem játékosan és kacéran.
- Nem kösz, inkább kihagyom – vágott savanyú, de egyben ijedt ábrázatot, mintha leesett volna, hogy én miért is rendeltem.
- Miért? – kérdeztem ártatlanul – hiszen biztos finom – nagyon kellett türtőztetnem magam, hogy el ne röhögjem magam idő előtt.
- Igen, de nem nekem – és alig észrevehetően a székkel hátrébb húzódott. 

De nem hagytam magam ilyen könnyen egy mozdulattal az arcába kentem a tejszínhabot. Emmett egy percig csak fintorogva nézett rám, de aztán a szemében gonosz fény csillant. Egy mozdulattal nyúlt bele a tejszínhabba és kent össze engem is. Ezek után elszabadult a pokol. Nem számított sem a hely, sem az, hogy esetleg ki láthat meg minket. Emmett és én folyamatosan csak egymást ostromoltuk a fagyival. Az arcunk a ruhánk már tiszta fagyi volt. De a kehelybe még éppen annyi volt, hogy megadjam neki a kegyelemdöfést, ugyanis a következő egyenesem a szájában landolt. Mivel Emmett nevetett ezért könnyen kivitelezhető volt a dolog. De, amint megérezte a kellemetlen emberi ételt a szájában, abbahagyta a nevetést, és próbálta minél jobban kiköpni és eltávolítani a fagyit a szájából. Most rajtam volt a sor, hogy nevessek. De úgy látszik, hogy elszámoltam magam, mert Emmett most Nessie kelyhébe nyúlt és gonoszan mosolygott. Én felálltam és próbáltam elfutni, de Emmett megfogta a derekam ennek következtében a háttal a mellkasába csapódtam, erősen tartott, miközben próbált minél több fagyit a számba tuszkolni. Amit én egyre csak köpködtem. Miután elfogyott Emmett fagyija elengedett és a székbe rogyott, annyira nevetett, hogy azt hittem összeesik alatta a szék. De Emmettel együtt most Nessie is nevetett. Én csak morcosan néztem rá, mire ő még jobban nevetett. Emmettel összenéztünk, és egyszerre mosolyodtunk el ördögien, majd emeltük újra a pillantásunk Nessie-re. Nessie azonnal abbahagyta a nevetést és rémülten pillantott ránk. Emmettel összefogtunk, és míg ő lefogta addig én etettem. Öt perc múlva Nessie már a hasát fogta a nevetéstől és könyörgött, hogy hagyjuk abba. Emmett és én kacagva ültünk a helyünkre. Majd mindannyian egyszerre kezdtünk nevetni. 

Amikor a pincér meglátott minket csak kidülledt szemekkel nézett, és szerintem azon gondolkozott, hogy hívja az elmegyógyintézetet, ezért gyorsan fizettünk és visszamentünk a kocsinkhoz. Emmett és Nessie vigyorogva fordult felénk. Mindannyian fagyisak voltunk, a ruhánk a hajunk az arcunk mindenünk. 

- Köszönöm! – ugrott a nyakamba Nessie – Ez egy fantasztikus nap volt. Annyira örülök, hogy megismerhettelek – mosolygott rám, nekem pedig elszorult a szívem. Végre annyi idő után végre újra azt éreztem, hogy van valaki, akinek számítok, és aki felvidít.
- Én is örülök, el sem tudod hinni mennyire – ölelte meg újra.
- Hát kiscsaj ez egy király nap volt. Jó veled bulizni, mindig tudod, hogy mi kell az embernek esetünkben vámpírnak – vigyorgott Emmett.
- Én megmondtam, hogy jó lesz – rántottam meg vigyorogva a vállam.
- Akkor holnap – ölelt meg Nessie.
- Szia, kis húgi! Nagyon jó veled szórakozni, remélem holnap is találkozunk. – kapott fel Emmett egy bordaropogtató ölelésre, de én lefagytam. Majd rögtön ezután szívemet melegség öntötte el, és ha nem lennék vámpír, már biztos sírnék az örömtől.
- Mit mondtál? – suttogtam meghatódva.
- Ööö… - nem mondott semmit csak letett, de én a karjaiba ugrottam.
- Köszönöm! Ha tudnád mennyit jelent nekem az, hogy húgodnak nevezel – suttogtam a fülébe. Mire ő eltolt magától és mosolyogva nézett a szemembe.
- Ugyan, én örülnék mindennél jobban, ha hivatalosan is a húgom lennél. Király csajszi vagy.
- Te pedig az én nagy szeretnivaló mackó bátyám vagy – mosolyogtam.
- Bizony, úgyhogy vigyázz, hogy mit csinálsz, mert nekem ezentúl mindenről tudnom kell világos. Mindenről, volt-e barátod, vagy van-e, bár ha van, akkor már nem sokáig. Érted? – nézett komolyan a szemembe, de én csak csilingelőn felkacagtam.
- Hát persze bátyus – vigyorogtam és még egyszer megöleltem. Nessie csak mosolyogva nézett ránk, majd egy integetés kíséretében beszálltak a kocsiba és elhajtottak. 

Én pedig vigyorogva szálltam be a kocsimba és indultam haza. Az úton a mai nap járt a fejembe és az, hogy milyen jól szórakoztam. Emmett és Nessie újra elhozták nekem a reményt és a boldogságot, amiről eddig azt hittem, hogy elveszett. Végre újra tudok szeretni, és engem is szeretnek. Úgy érzem, most már vannak olyan vámpírok az életemben, akikre számíthatok, akikkel megoszthatom az örömöm és a bánatom. Akik azért szeretnek, aki vagyok, és ismernek. Akikkel feltétel nélkül tudok nevetni és örülni. Haza érve felmentem a szobámba és az erkélyre sétáltam. Nessie és Emmett lehetnek azok, akik csökkenteni tudják az űrt, amit Jasper elvesztése okozott. Bárcsak itt lehetne mellettem, bárcsak mesélhetnék neki Nessie-ről és Emmettről. Arról, hogy újra tudok mosolyogni. Most már van két olyan személy, akikért érdemes nap mint nap küzdeni. Sóhajtottam és felnéztem az égre. Már sötétedett a nappalt átvette az éjszaka, a csillagok és a hold szépen bevilágított mindent. Felnéztem a holdra, ami gyönyörűen csillogott az égbolton. Sóhajtottam, és boldogan elmosolyodtam.
- Tudom, hogy onnan fentről minden lépésem figyeled Jasper – mosolyogtam fel a holdra és csak tovább csodáltam a természet adta csodákat.

14. Fejezet - Emmett és a vásárlás

Kinyílt az ajtó és Nessie mosolyogós arcával találtam szembe magam. Majd szintén egy mosolygó izmos, olyan mackószerű, fekete hajú férfi léptett be. Kicsit hasonlított Felixre. Nessie mosolyogva jött oda és ölelt meg, majd a mackószerű férfi, kezet nyújtott.

- Emmett Cullen vagyok, Nessie bácsikája – mutatkozott be. Elfogadtam a kezét és megráztam.
- Ashley Henning, nagyon örülök – mosolyogtam. Az ember már messziről megállapítja, hogy nyilván ő a család humoristája. Csak remélhetem, hogy nem olyan perverz, mint Felix.
- A feleségem Rosalie nevében is szeretnék bocsánatot kérni. Nem gondolta komolyan, csak Nessie olyan mintha a lánya lenne, és ezért fontos a biztonsága. Ahogy mindenkinek – vigyorgott Nessie-re, aki csak megforgatta a szemeit.
- Semmi baj. Érthető viselkedés. Amolyan anyai ösztön – a végét már szinte csak magamnak mondtam. Hisz mindenkinél jobban megértettem Rosalie viselkedését, és egyáltalán nem haragszom rá. Renesmee furcsa szemekkel méregetett egy ideig, de aztán elmosolyodott.
- Mikor kezdjük? – olyan volt, mint egy kisgyerek, aki megkapja élete első karácsonyi ajándékát. Én csak csilingelően felkacagtam.
- Hát… ha gondolod, akkor tarthatunk egy kis bemutatót Emmettnek – vigyorogtam, mire Emmett vigyora kiszélesedett. Eddig nem is tudtam, hogy valaki ennyire képes mosolyogni.
- Igen – visította, és átrohant a táncterembe. Én és Emmett csak mosolyogva mentünk utána.
- Mindig ilyen? – néztem fel a nagymackóra.
- Általában nem. De most talált valamit, amit szívesen csinál. Tegnap egész este csak zenét hallgatott és táncolt a szobájában. Az egész ház remegett – röhögött – szóval a te hibád, ha Nessie lebontja a házat és költöznünk kell – nevetett még mindig.
- Azt hiszem vállalom a kockázatot – nevettem fel és már együtt nevettünk. Nem hittem volna, hogy Renesmee ennyire meg fogja szeretni a táncot.
- Jaj, gyertek már – türelmetlenkedett Nessie, de a szája mégis felfelé görbült. 

Odasétáltam Nessie-hez, majd elindítottam a zenét, és a tegnap tanult mozdulatokat ismételtük, amit Nessie mára tökéletesen elsajátított, ezért új mozdulatokkal tetőztem az eddigieket, de ügyesen és mosolyogva vette az akadályt. Még két számot végig táncoltunk, miközben én a mozdulatokat mutattam, addig Nessie tökéletesen utánozta azokat. Mindent megjegyzett és mosolyogva vette tudomásul, hogy milyen könnyű és mégis milyen különleges. Hiszen nem minden embernek adatik meg, hogy jó ritmusérzékkel rendelkezzen. Jó ez nem teljesen volt igaz, mert Nessie csak félig ember, de akkor is nagyon ügyes volt. Vigyorogva fordultunk Emmetthez, aki csak tátott szájjal bámult minket. Szemei kicsit kidülledtek és szája egy „O”-t formált. Elég érdekes látványt nyújtott, Nessie-vel egymásra néztünk, majd mindkettőnkből egyszerre tört ki a nevetés. Mire kinevettük magunkat Emmett is rendezte vonásait, és mosolyogva sétált oda hozzánk. 

- Ez fantasztikus volt. Gratulálok Nessie, nem is tudtam, hogy ilyen jól tudsz mozogni. Kétség kívül a ritmusérzéked nem anyádtól örökölted – nevetett a nagymackó. Ezen Nessie is elmosolyodott.
- Szóval semmi kifogásod az ellen, hogy Nessie nálam tanuljon? – kérdeztem mosolyogva, és felhúztam a szemöldököm.
- Viccelsz? A végén még híres táncost csinálsz az unokahúgomból – vigyorgott.
- Hát ez csak Nessie-n múlik – mosolyogtam az említettre. 

A beszélgetést nem tudtuk tovább folytatni, mert megjöttek a többiek. Emmett leült az egyik sarokban lévő padra, és onnan figyelt. A gyerekek elhelyezkedtek és elkezdtük. Először csak ismételgettünk, majd ugyanezt megtettük zenére is. Ma minél több új mozdulatsort akartam nekik tanítani, és mivel itt csak olyanok voltak, akik vagy nagyon jól táncoltak, vagy esetleg már tapasztalatuk is volt, ezért ez könnyen ment. A hangulat ugyanolyan jó volt mint a múltkor, a gyerekek ma is sokat nevettek és énekeltek. Amihez én is örömmel csatlakoztam. Vicces volt nézni az arcukat, amin döbbenet suhant át, amint meghallották a hangom. Vámpír voltam, az ég szerelmére. Vámpírként mindenkinek csodálatos hangja lenne. A gyerekek feléledve az ámulatból újra táncolni kezdtek. Ugyanezt a mozdulatsort, más és más zenére is eltáncoltunk. Az idő szinte repült, mire feleszméltem, már vége is volt. A gyerekek boldogan és vigyorogva mentek haza. 

Nessie odajött hozzám és szorosan megölelt. Visszaöleltem. Nessie nagyon kedves és aranyos lány, bár tele van energiával és élettel. Életvidám és folyton csak mosolyog. Néha szeretném, ha én is ilyen könnyen tudnék mosolyogni, és csak élvezni az élet adta örömöket. Kétség kívül Nessie jó hatással volt rám, bár szerintem mindenkire. Ezért is imádják őt. 

- Nos, akkor gondolom, megyünk haza – motyogta Nessie és bácsikájára nézett.
- Igen, apád aggódni fog – mondta Emmett, de szerintem ő maga is maradni akart.
- Hát… - kezdtem - ha akarjátok, akkor jöhettek velem, ugyanis én most nem haza megyek, hanem valami ruhát nézni a rendezvényre – mondtam, mire Nessie mosolyogva fordult felém.
- Komolyan? – kérdezte, és én tudtam, hogy ez a kérdés már eldőlt.  
- Igen – Nessie mosolya kiszélesedett, és hatalmas könyörgő szemekkel nézett bácsikájára, akinek mintha leesett volna, hogy neki is jönni kell rögtön ellenkezni kezdett.
- Nem, nem, nem. Felejtsd el Nessie. Ki van zárva. Majd mész Alice-szel, de én nem megyek – és közben a kezével mutogatott és csóválta a fejét.
- Ha ez megnyugtat, akkor elmondom, hogy én nem szoktam órákon át vásárolni. Bemegyek egy boltba, és amint meglátom, álmaim ruháját tudom, hogy nekem az kell, és emellől nem tágítok. Szóval alig egy óra lenne az egész – mondtam, és láttam, hogy Emmett elgondolkozik. Majd Nessie-re nézett, aki még mindig hatalmas szemeket eresztett. Végül Emmett csak sóhajtott egyet, és beleegyezően bólintott.

Felvettem a kabátom és a táskám, majd a parkoló felé vettük az irányt. Emmett csak savanyúan mosolygott, míg Nessie boldogan és kicsit ugrándozva jött mellettem. Megbeszéltük, hogy én a saját kocsimmal megyek, míg Emmett és Nessie hozzák a BMW-t. Az utat szokásomhoz híven gyorsan tettem meg, a pláza parkolójába beállva vártam Emmettéket. Néhány perc múlva ők is beparkoltak mellém és együtt indultunk a bajárat felé.  

- Amúgy milyen rendezvény is ez? – kérdezte meg Nessie mikor már az ötödik boltból jöttünk ki.
- Az orvosok számára tartják. Minden orvos jelen lesz, köztük a nagyapád is. És ha jól tudom, akkor az egész család hivatalos rá.
- És ezt nekünk Carlisle eddig miért nem mondta? – kérdezte Emmett, aki idő közben beért minket, mert eddig csak mögöttünk kullogott.
- Azért, mert az igazgató nekünk is csak ma mondta. Gondolom Carlisle ma este akarta elmondani – mondtam.
- Értem. Mikor is lesz? – kérdezte Nessie
- Egy hónap múlva – mondtam, mire Emmett felnyögött.
- Mi az? – kérdeztem
- Akkor biztos, hogy a lányok is jönnek, majd vásárolni és minket is magukkal cipelnek – mondta, és olyan arcot vágott, mintha kivégzésre menne.
- Annyira csak nem lehet rossz – mondtam, Emmett erre humor nélkül felnevetett.
- Csak egyszer menj velük vásárolni. Ha nem sétáltatnak és kezelnek minket úgy, mint egy málhás lovat, akkor ne legyek vámpír – mondta halálosan komolyan, mire nekem az ajkamba kellett harapnom nehogy elnevessem magam. 

Elsétáltunk egy bolt mellett, de a szemem megakadt a kirakatban lévő próbababán és az azon lévő ruhán. Rögtön bementem a boltba, és megkérdeztem, hogy van-e a ruha a méretembe. Szerencsére az eladó nő kedves volt, mert rögtön megmutatta, hogy találom a ruhát. A kezembe vettem és elmentem felpróbálni. Tudtam, hogy végül is úgyis ezt veszem meg, de látni akartam, hogy milyen rajtam. Elhúztam a függönyt, és a tükörhöz sétáltam. A ruhát mintha csak rám öntötték volna. Gyönyörű volt. combközépig érő halvány citromsárga színben pompázott. Az alja kicsit fodros volt, és a mell alatti részen körbe volt egy sötétebb sárga csík, amin volt egy bross és abból egy fél masni és abból jött a pántja, ami spagetti pántos volt. Tudtam, hogy ez kell nekem. Mögöttem hallottam egy éles levegővételt. Megfordultam, és Nessie-vel és Emmettel találtam szemben magam. Emmett álla a földet verdeste míg Nessie csak kikerekedett szemekkel nézett. 

- Egy gyönyörű, mintha csak neked csinálták volna – ámuldozott Nessie.
- Igen, tényleg szép – szedte magát össze Emmett. 

Én csak elmosolyodtam és visszamentem átöltözni. Felvettem a ruhám és a pénztárhoz sétáltam. Kifizettem a ruhát és átmentünk egy cipőboltba. Nessie ebben profi volt, úgyhogy rögtön vagy hat cipőt nyomott a kezembe. Én mindet felpróbáltam, de kettő nagyon elnyerte a tetszésem. Nessie sem tudott dönteni, ezért végül Emmett mondta ki a döntő szót. Ami egy arany pántos cipőre esett. Bevallom nekem is az tetszett jobban. Megvettem a cipőt és boldog mosollyal az arcunkon hagytuk el a helyet. 

- Na, akkor hova tovább? – kérdeztem – Ugyanis én végeztem. – jelentettem ki végül.
- Hihetetlen… - suttogta Em – alig vagyunk itt másfél órája és te már végeztél.
- Mondtam, hogy gyors leszek – nevettem.
- Oké ezentúl csak veled jövők vásárolni – vigyorgott
- Én benne vagyok, de Rose és a többiek mit szólnának hozzá? – kérdeztem mire rögtön lefagyott a mosoly az arcáról.
- Azt hiszem Ashley-nek igaza van – nevetett most már Nessie is. 

Miután kinevettük magunkat az autóhoz sétáltunk. Odakinn most kezdett sötétedni. Alkonyat. A szerelem napszaka. Felhők most nem voltak az égen, az égbolt tiszta és nyugodt volt. Talán, azért mert ma én is jól éreztem magam. Igen, annyi év keserűség után végre kijelenthetem, hogy ez egy boldog nap volt, és biztos nem felejtem el. Betettem a csomagokat a csomagtartóba, és Emmették felé fordultam.

- Akkor találkozunk holnap – mondta Nessie és megölelt. Miután elengedett csak mosolyogva hátrált el a kocsiig.
- Hát kislány. Azt hiszem ez egy klassz nap volt. Egyszer megismételhetnénk. – ez után a mondat után Emmett a szája elé kapta a kezét – Mit mondtam? Úristen. Még, hogy én még egyszer vásárolni? Te szörnyű hatással vagy rám – nézett rám rémülten. 

Én csak csilingelően felkacagtam. Emmett sem bírta tovább és Nessie-vel együtt nevetni kezdtek. Már mindhárman nevettünk, és az emberek eléggé megbámultak. Miután mindenki megnyugodott még egyszer megöleltem Nessie-t, majd Emmett is felkapott és egy eléggé erős, bordaropogtató ölelésben részesített utána beszálltak és elhajtottak. Én is beszálltam, és hazáig meg sem álltam. Boldog mosollyal az arcomon száguldottam végig az utakon. Elérve a házamat, kipattantam a kocsiból, kivettem a ruhám és a szobába indultam. A ruhám és a cipőm eltettem az egyik fiókomba, hogy könnyen megtaláljam. Utána az ágyamra feküdtem és mosolyogva pörgettem vissza a mai emlékeimet. Ez határozottan egy jó nap volt, Emmett humoros vicces, egy igazi nagy szeretnivaló mackó. Olyan mintha a bátyám lenne, akire ezentúl mindig számíthatok. Nessie az már nehezebb kérdés. Ő olyan mint egy kedves barátnő, aki mindig felvidít, de mikor vele vagyok, mégis úgy érzem, hogy bármilyen helyzetben képes lennék őt megvédeni.

13. Fejezet - Meghívás

(Jasper szemszög)

Már több mint száznegyvenhét éve létezem ezen a földön, egy hideg kemény testbe zárva. Ez a fajta létezés minden lehetőségtől megfoszt, és a legrosszabb, hogy minden jó dolgot elvett az életemből. És egy olyan személlyé formált, amilyen sose akartam lenni. Mindig is a hazámat akartam szolgálni, segíteni az embereknek. Ennek ellenére egy szörnyeteggé tettek, és ahelyett, hogy segítettem volna, én voltam az, aki annyi ártatlan ember életét oltotta ki. Emberekét, akik előtt még ott állt az élet, akiknek még annyi lehetőségük volt. Ott volt a családjuk, a gyerekeik, és én megfosztottam őket tőlük. Egy olyan múltat tudok magam mögött, amit legszívesebben elfelejtenék, de hála a vámpírmemóriámnak sose fogok tudni megtenni. Ugyanakkor ez az időszak már lezárult, és soha nem fog visszatérni. 

És ezt csak Alice-nek köszönhetem. Philadelphiában találkoztunk ő mondta azt, hogy van egy nagy család, akik úgymond vegetáriánus életmódot folytatnak és mi is csatlakozni fogunk hozzájuk. Csak úgy, mint mindig akkor is igaza volt, így teljesen új életet kezdhettem, tiszta lappal indítottam. A családom nagyon sokat segített abban, hogy átálljak erre az életmódra, de végül sikerült. Most már Jasper Hale vagyok. A Cullen család tagja. Tízen vagyunk együtt, vannak a szüleink Esme és Carlisle, Esme mindenkit saját gyermekeként szeret, tele van szeretettel, míg Carlisle a család megfont és diplomatikus tagja. Aztán ott vannak a testvéreim, Rosalie, akinek a nevét felvettem, mert külsőre annyira hasonlítunk, és a párja Emmett, aki a család viccmestere és egyben legperverzebb tagja. De őt így szeretjük. Aztán ott van Bella és Edward, Bella okos, makacs, és imádja Edwardot, de Edward is őt. És ott van a kislányuk Renesmee, és a barátja Jacob, aki Nessie barátja és nem utolsó sorban vérfarkas. Mikor Nessie alig múlt el pár perces Jacob belé vésődött. Nem kell mondanom, hogy Edward és Bella mennyire kiakadtak, de mára már viszonylag elfogadták.  Nos, Renesmee nem épp normális baba, ugyanis ő félvér. Mint kiderült, a vámpírok teherbe tudják ejteni az embereket, ugyanis Bella még ember volt mikor Edwarddal összeházasodtak, és hát megszületett Nessie. Bella belehalt volna a szülésbe, ezért Edward átváltoztatta, és most boldogan élik az örökkévalóság mindennapjait. És ott van Alice az én kis szeleburdi, tündéri kis feleségem. Szeretem és tisztelem a családom, olyanok vagyunk, mint egy jól olajozott gépezet, mindig számíthatunk a másikra. 

Bármit elmondunk és nincsenek titkaink, bár ez nem mindig igaz. Az én múltamat senki sem tudja, és ha rajtam múlik, akkor soha nem is fogják megtudni. Mióta csak a Cullen család tagja vagyok, azóta próbálom elfelejteni és kitörölni a múlt az emlékezetemből. Na, nem mintha nem lenne csodálatos a múltam minden pillanata, mikor még ember voltam, és a családommal éltem. De úgy érzem, hogy rég nem dobogó szívem hasad meg azáltal, hogy arra gondolok, hogy mennyi mindent elvesztettem. Egy ideig egész jól sikerült, titkolnom, de néhány éve nagyon nehézzé vált. Néhány éve egyre többször jut eszembe a múlt. Mikor kiderült, hogy Bella terhes, akkor összeomlottam, és sokat voltam távol a családomtól. Az volt, az-az időszak mikor mindent átgondoltam, és visszagondoltam azokra az időkre, amikről senki sem tud. Egyszerű volt elrejteni a gondolataimat Edward elől, mert ő akkor teljesen Bellával volt elfoglalva, így másokra nem is nagyon koncentrált. Amikor először megpillantottam Renesmee-t rögtön felfedeztem rajta Bella és Edward vonásait. A szemét anyjától, míg hajszínét apjától örökölte. Egy kis angyal volt, aki mindenkit az ujja köré csavart. Mindenki imádja és még most is lesik minden kívánságát. Edward pedig amilyen puhány mindent megtesz az ő kicsi lányának. 

Sokat gondolkoztam, hogy vajon nekem lányom vagy fiam lett volna. Mennyire hasonlított volna rám és mennyire az anyjára. Magam elé képzeltem feleségem gyönyörű pirosos arcát, akár hányszor elpirult, sötétbarna szemeit, amik egy felhőtlen éjszakára emlékeztettek, amin sok millió apró csillag ragyog. Telt piros ajkait, amik finom szántottak végig az enyémen. Apró testére, amit a karomban tartottam. A gondolatra felnyögtem és mellkasomban az ismerős erős nyomást éreztem. Mintha valami egyre csak szorítaná lefelé ezzel kipréselve minden levegőt onnan.

Szerettem volna tudni, hogy milyen élete volt miután elmentem. Vajon megviselte? Volt még valaha is boldog? Született gyermeke? Gondolt rám, vajon sokat sírt miután megkapta állítólagos halálhírem? A családommal maradt vagy visszament a szüleihez? Olyan jelentéktelen kis kérdéseknek tűnhetnek, de én mégis szerettem volna választ kapni rájuk. Gyötör a bűntudat, hogy mennyi mindent megígértem neki és mégsem tarthattam be. Megígértem, hogy mindig vele leszek, és egy boldog nyugodt életünk lesz. Annyi minden akartam neki adni. Gyerekeket, boldogságot, biztonságot, de végül egyiket sem tarthattam be, mert ő azt hitte, hogy meghaltam. Azóta sem voltam, Texas  közelébe. A családom úgy tudja, hogy a múltam miatt, mert egy szörnyeteg voltam és Texas arra emlékeztet. Igazság szerint csak félek, félek, hogy mit találnék ott, hogy esetleg megpillantanám a rég olyannyira szeretett helyeket. Az ismerős utcákat, a régi házunkat, vagy esetleg a sírhelyét. Félek, hogy nem bírnám ki. 

Mostanában szinte minden gondolatomat ő tölti ki. Edward és a többiek előtt próbálom leplezni, már amennyire tudom, de Alice-nek még ez is feltűnt. Valamelyik nap rá is kérdezett, de én csak kitérő választ adtam. Tudtam, hogy Alice sosem bocsátaná meg nekem, hogy nem mondtam el a múltam. Talán a családom többi tagja is elítélne, Edward és Bella Alice mellé állna, Emmett meg csak kiröhögne. Épp ezért csak akkor gondolkozom ezen, mikor senki sincs itthon pont, mint ma. Edward és Bella együtt mentek el valahova. Rosalie, Alice vásárolni vannak, és Emmettet is magukkal cipelték. Esme az árvaházban van, Carlisle pedig dolgozik. Nessie és Jacob pedig csak sétálnak a városban. 

Annyira szerettem volna, Alice-t is így tiszta szívvel szeretni. Szerettem volna őt boldoggá tenni, és annyira szeretni, mint ahogy ő szeret engem. Nem arról van szó, hogy nem szeretem, mert szeretem és minden vágyam, hogy boldog legyen. Csak… mégsem szeretem olyan elsöprő szerelemmel, mint ahogy Őt. Annyira szeretném valahogy viszonozni, azt a sok jót, amit értettem tett. Ő ott volt és támaszt nyújtott mikor senki más nem tette. A legnehezebb időkben is velem volt, mindig segített, kitartó volt, és sosem ítélt el. Szeretett és várt rám. Mindig megnevetetett, de ha kellett, akkor velem együtt szenvedett, és ezt sosem tudom eléggé meghálálni neki. Szerettem volna, ha ő is talál valakit, aki megtudja adni neki azt, amit én nem. Szívesen engedtem volna el magam mellől, ha tudtam volna, hogy boldog lesz. Kétség kívül szerettem őt, hisz őt nem lehet nem szeretni. Egy élettel teli kis pöttöm, aki mindig túlpörög, és mindig mindenkinek jót akar. Szerettem, de nem voltam belé szerelmes. 

Felsóhajtottam, és felültem az ágyamon. Kezem a térdemre támasztottam, majd arcom kezeim közé temettem. Nem értettem miért nem tudok továbblépni, még most sem. Nem értem, miért nem hagy végre a múlt nyugodni. Mért nem tudok egyszerűen csak felejteni, de mintha egy kis hang azt suttogná, hogy ez nem helyes. Pedig én azt akartam, felejteni. Elfelejteni mindent, akkor talán szerethetném Alice-t. Miért ilyen bonyolult és nehéz minden?

Gondolkodásom a kopogás zavarta meg. Ennyire elgondolkodtam volna, hogy észre sem vettem, hogy hazajöttek?

- Gyere – szóltam ki, mire Esme kedves arca jelent meg az ajtó mögül. Megpaskoltam magam mellett az ágyat, ő pedig azonnal mellém repült és leült.
- Mit tehetek érted? – kérdeztem kedvesen. Esme olyan volt nekem mintha tényleg az édesanyám lenne, és úgy éreztem, hogy most rá volt szükségem.
- Jasper minden rendben? – arca aggodalmat tükrözött. Hihetetlen, hogy mindenkiért mennyire képes aggódni. Én nem mondtam semmit csak a karjai közé bújtam. Esme egy pillanatig megdöbbent, de aztán visszaölelt, és éreztem a szeretetet legördülni róla. Érdekesen festhettem, ahogy egy felnőtt férfi az anyukája karjaiba bújik, de most nem érdekelt semmi. Most még Emmett is bejöhetett volna egy fényképezőgéppel és lekaphatott volna. Nem érdekelt, mert szükségem volt erre. Arra, hogy valaki azt mondja, hogy minden rendben lesz.
- Anya – szólítottam meg, mire éreztem, hogy szorosabban ölel magához – ugye minden rendben lesz? – kérdeztem csendesen. Esme megdöbbent, majd eltolt magától, de csak annyira, hogy a szemembe tudjon nézni, ahol nem láttam mást csak szeretetet, boldogságot, és egy kis érthetetlenséget.
- Miért kérdezed ezt? – én csak lesütöttem a szemem. Hisz mit mondhattam volna? Tudod semmi baj, csak pár hónapja szinte minden nap gyötör a halott feleségem emléke, és úgy érzem, hogy a fájdalom felemészt. Nem. Mindenkinek jobb, ha nem tudják az igazat. Esme türelmesen várta a válaszom.
- Nem is tudom – motyogtam zavartan – csak olyan furcsa érzéseim vannak – a szemem ismét rá emeltem, ahol először zavart majd megértést tudtam kiolvasni.
- Miért nem mondod el, hogy mi bánt? Hidd el, jobb lenne utána.
- Nincs mit elmondanom – suttogtam, de most mintha fellángolt volna a lelkiismeretem, hisz hazudtam neki. Neki, akit az anyámnak tekintek, aki befogadott. Hisz ennyivel tartoznám neki.
- Rendben – hagyta annyiban a dolgot – és ne félj, minden rendben lesz. Mert mi mindenben melletted állunk tudod ugye? – mire én csak bólintottam – Nem tudom, hogy mi bánt, de ha készen állsz rá, akkor tud, hogy bárki meghallgat a családból. Nagyon szeretlek kisfiam – mondta és megölelt, és pedig örömmel simultam bele ölelésébe.
- Én is szeretlek anya – suttogtam, olyan halkan, hogy azt csak ő halhatta. Ezek után Esme magamra hagyott, mert még egy kicsit át rendezi a nappalit, hogy otthonosabb legyen. Én az ablakhoz sétáltam és kinéztem. Megint egy új hely. Ezúttal London, ahol nem egyszer megfordultunk már. Mégis azt éreztem, hogy most valami egészen más lesz ez a költözés. Mintha sok új dologgal kecsegtetne. Milyen új dolgokkal lepsz meg London?

(Ashley szemszög)

A kórházba érve már minden eshetőségre fel voltam készülve. Számítottam rá, hogy Carlisle ma meg fog keresni, azért ami tegnap történt. De valamilyen oknál fogva egyáltalán nem bántam meg. Úgy éreztem, hogy nekem volt igazam. Nem épp kedves dolgokat vágott a fejemhez, amit nem fogok ölbe tett kézzel tűrni, azt hiszen Alice átlépte azt a bizonyos határt. Sóhajtva nyitottam ki az irodám ajtaját és kezdtem el a mai feladataimat. Ma már sokkal többen voltak, mint tegnap. A gyerekek könnyen megfáznak ilyen esős időben. A legtöbbjüknek csak influenzája volt, semmi komolyabb. Miután mindenki elment, úgy döntöttem elmegyek és megnézem Joseph-et. Szerencsére a kezelések hatásosnak bizonyultak, és ha továbbra is így reagál, akkor pár nap múlva haza is mehet. De a gyerekosztályon voltak sokkal komolyabb betegek is. Mosolyogva néztem végig rajtuk ezzel egy kis erőt és reményt öntve beléjük. A szülök csak várták, hogy leteljen a vizit ideje és újra gyermekükkel lehessenek. Voltak, akik kissé boldogan és voltak, akik szomorúan üldögéltek. Szörnyű volt, hogy nem tudtam mindenkin segíteni. Az irodámba visszaindulva egy ismerős illat csapta meg az orrom. Miután befordultam a folyosón már meg is pillantottam azt a személyt, akire számítottam, és úgy látszik rám várt. Kinyitottam az ajtót és mutattam, hogy foglaljon helyet, miután én is leültem belekezdett.
- Az egész családom nevében szeretnék tőled bocsánatot kérni. Elfogathatatlan az a viselkedés, amit ők tanúsítottak. És amikkel megvádoltak az csak tetőzik a dolgokat. Rettenetesen sajnálom, és csak remélni merem, hogy megbocsájtasz nekünk – na, mindenre számítottam csak erre nem. Azt hittem, hogy a lányát fogja védeni, erre tőlem kér bocsánatot.
- Hű. Őszintén azt hittem, hogy mindennek elhordasz majd, mert kezet emeltem a lányodra. Erre te bocsánatot kérsz. Ez most meglepett.
- Alice most túllépett egy határt, és teljesen jogosan tetted azt, amit tettél. Hihetetlen, hogy Alice ilyeneket feltételezett rólad, és ezáltal rólam is – hangjában megbánást és csalódást véltem felfedezni.
- Nem haragszom. Már Nessie-nek is mondtam, hogy semmi baj. Ez érthető reakció, főleg, hogy Nessie ilyen nagy kincsnek számít – mondtam, hogy egy kis lelket öntsek belé, mire ő halványan elmosolyodott.
- Köszönöm. Nagyon nagy szeretet lakozik benned – de mielőtt bármit is mondhattam volna kopogtattak. Én pedig behívtam. Na, és ki volt ott? Nem más, mint a mi szeretett igazgatónk.
- Örülök, hogy mind ketten itt vannak, így legalább egyszerre letudunk mindent – mire keresgélni kezdett az öltönye zsebében, majd elővett két borítékot – Ezek meghívók az egy hónap múlva megrendező itteni rendezvényre szólnak, amire minden orvos hivatalos. Szeretném, ha eljönnének. Valamint Dr. Cullen nagyon szívesen várjuk az egész családját.
- Természetesen itt leszünk – mondta mosolyogva Carlisle.
- Rám is számíthat, itt leszek.
- Nos, ennek nagyon örülök. Akkor hamarosan találkozunk. Viszlát – köszönt el, majd el is ment.
- Akkor, ha nem is jössz el hozzánk, a rendezvényen találkozunk – mosolygott hamisan Carlisle.
- Úgy látszik nem tudom elkerülni – mosolyogtam.
- Akkor majd találkozunk. Szia. És még egyszer bocsánat. – köszönt el Carlisle.
- Semmi baj, és szia – mondtam. Majd miután elment átöltöztem. Összeszedtem minden cuccom, és a stúdióba indultam. Pár perc alatt odaértem. Felmentem az első emeletre és benyitottam. Odabent az ismerős falak néztek vissza rám. Az irodámban letettem a kabátom és a táskám. Épp neki láttam volna, hogy megírjam az orvosi jelentéseket, mikor megéreztem Nessie illatát. De nem volt egyedül. Egy számomra ismeretlen férfival volt, a lépteket egyre közelebbről halottam. Felálltam, és kíváncsian vártam, hogy kinyíljon az ajtó. Ami pár perccel később be is következett, halottam a lépteket, majd ahogy valaki lenyomja a kilincset majd az ajtó nyikorgó hangját.

Második Díjam

Nagyon nagyon szépen köszönöm a második díjam Musafannak.
Akiknek küldöm:
Amy: Amy's story
Amy and Krisz: Semmi sem a régi
Liz: Alkonyat után
Natalie: Dark princess
Még egyszer nagyon köszönöm a díjat Musafan. :) (L)

12. Fejezet - Veszekedések

Egy másodperc alatt mintha minden felgyorsult volna. A szőke hajú nő védelmezően lökte hátrébb Renesmee-t és elé állt. Miközben szinte minden fogát kivillantotta. A barna haj nő Renesmee bal oldalára, míg a fekete hajú kis tündér a jobb oldalára álltak. Mint valami királynőt minden oldalról védték. Renesmee csak döbbenten és kétségbeesetten pislogott rám. Nem akartam, hogy elfajuljanak a dolgok, ezért feltartott kezekkel egészen az asztalomig hátráltam. Bár tudtam, hogy ha kell, akkor a simán megvédem magam, még így is, hogy többen vannak. De próbáltam menteni a menthetőt. 

- Nem akarok harcot. Nem tudom, hogy mi bajotok van, de jó lenne leülni és megbeszélni nyugodt fejjel – próbáltam valahogy hatni rájuk, de nem nagyon tágítottak.
- Mi bajunk van? – a szőke hajú nő szinte köpte a szavakat.
- Nem kell itt megjátszanod magad. Vedd úgy, hogy lelepleztünk. Bárki is küldött mondd meg neki, hogy senki nem mehet Renesmee közelébe – először fel sem fogtam, hogy a kis törpe mit mondott. Leleplezni?  Miről beszél? Azt hiszik, hogy azért küldtek, hogy kémkedjek?
- Miről beszélsz? Nem küldött senki. Nem tudom, hogy ezt honnan vetted, de jó lenne, ha nem vádaskodnál alaptalanul. Először kérdezz, és aztán cselekedj – nem hiszem el. Azt, hittem Carlisle gyerekei jól neveltek és illedelmesek, erre beállítottak úgy, mint valami bűnözőt.
- Nem kell tovább tettetned, mondd meg Aronak, hogy soha, egyikünk sem fog csatlakozni. És kár azon fáradoznia, hogy összeugrassza a családunkat, mert nem fog menni – a szőke hajú nő szavai, mint egy tüske úgy hatoltak be elmémbe. Mi köze van egyáltalán Aronak mindehhez? És miért gyanúsítanak azzal, hogy ő küldött?
- Mi köze van ehhez a Volturinak? Tudjátok mit, nem is érdekel. Nem tartozom nektek magyarázattal, és ti se nekem. Rengeteg tánciskola van még, mehettek máshova. De azért azt megjegyzem, hogy senki sem küldött. Ha nem hiszitek el, kérdezzétek meg Carlisle-t. – mondtam, majd leültem a székembe. Nem hiszem el. Mi jöhet még ezek után. Hallottam, hogy mind élesen vesznek egy levegőt. Most kivételesen a barna hajú nő szólalt meg.
- Honnan ismered Carlisle-t? – kérdezte és észrevettem, hogy elbizonytalanodott.
- Mondtam, ha kíváncsiak vagytok, kérdezzétek meg. De nem hittem volna, hogy ilyenek a gyerekei. – mondtam halálosan őszintén.
- Mi közöd a családunkhoz? – a fekete hajú kis törpe alig pár centiméterre állt meg tőlem, és összeszorított fogakkal folytatta – Jobb, ha távol tartod magad tőlünk. Ha nem tudnád Carlisle-nak felesége van. És nem fogom engedni, hogy befurakodj közénk. Biztos van valami hátsó szándékod, azért nem látlak – sziszegett. Oké most több dolog is meglepett az első és legfontosabb, hogy képzelheti, hogy valaha is „úgy” néztem volna Carlisle-ra. Sose tenném. A második azt mondta nem látott. Szóval biztos van valami képessége. Csak meg kéne érintenem. De jelen pillanatban a düh ellepte elmém. Hogy képzelhet, hogy kikezdek egy házas férfival?
- Hogy képzelhetsz ilyet rólam? – felálltam és közel hajoltam arcához, alig pár milliméter választott el – Sose kezdenék ki egy házas férfival. Ráadásul nem is ismersz, és látásról ítélsz meg. Hát akkor mondok valamit, rosszul teszed. Mert nincs igazad. – sziszegtem.
- Akkor miért nem láttalak, és látlak most sem? – ő is dühös volt, ami engem csak még dühösebbé tett. Hallottam, ahogy odakint, beborul és dörögni kezd. Nekem ennyi elég volt. A torkánál fogva szegeztem a falnak. Amint megérintettem, megéreztem milyen képessége is van. A jövőbe lát. A tekintetem pár tized másodpercig elhomályosodott, míg átvettem a képességét. Igazából én sem értettem miért nem látott. De attól még nem kell úgy beállítania, mintha egy könnyűvérű kis nőcske lennék.
- Fogalmam sincs, hogy miért nem látsz engem. De csak ezért nem kell rögtön azt feltételezni, hogy egy kis könnyűvérű nőcske vagyok, aki rosszat akar nektek. – ő csak hörgött. Hallottam, hogy odakint egyre jobban esik az eső – ami idő közben eleredt – és villámlik. Ezért elengedtem, aki a földre esett, és a barna hajú lány azonnal odarohant hozzá.
- Alice jól vagy? – kérdezte aggódva
- Igen persze – krákogta Alice.
- Hogy merészelted? – sziszegte a szőke hajú nő, aki még mindig Renesmee előtt állt. Renesmee megfogta a karját, nehogy nekem ugorjon.
- Rosalie néni elég, hagyd – Renesmee próbálta meggyőzni őt, megmondom nem sok sikerrel.
- Elég – csattant a barna hajú nő hangja – mindenki megnyugszik. Nyilván rosszul ítéltünk meg – fordult felém – sajnálom, de csak a lányom féltem. Nem kérem tőled, hogy értsd meg, de nekem ő mindennél fontosabb. Amúgy Bella vagyok – nyújtott kezet én pedig elfogadtam. Abban a pillanatban a tekintetem megint elhomályosult pár pillanatra, és átvettem a képességét, ami nem más volt, mint egy mentális pajzs. Hm. Ez még jól jöhet.
- Bella nem mondod komolyan, hogy te megbízol benne? – kérdezte Rosalie és még mindig nem tágított Renesmee mellől. De Renesmee kikerülte, és egyenesen elém jött, majd mosolyogva megölelt. Visszaöleltem. Renesmee-nek is volt képessége. És nem is akármilyen. Képeket és emlékeket tudott másoknak levetíteni a gondolatain keresztül.
- Ha bennem nem bízol Rose, akkor legalább bízz Carlisle-ban. Tudom, hogy ha most ellenségként válunk el, akkor azt nagyon megbánjuk. És nem kell mindenkiben az ellenséget látni – Rose csak dühösen fújtatott, Alice-szel együtt.
- Nem kényszerítelek semmire. Nem akarom, hogy miattam a családod ellen fordulj, hidd el sok táncstúdió van még. Nem kell hozzám járnod, ha ez választás elé állít. Nem akarok viszályt szítani – mondtam Renesmee-nek. Ő csak kétségbeesetten és könyörögve pillantott édesanyjára. Bella még egyszer rám nézett, majd a lányára és végül sóhajtva bólintott. Renesmee boldogan ugrott a karjaiba.
- Köszönöm anya. Köszi. Köszi. Köszi. – ismételgette a fülébe, mire Bella csak felnevetett.
- A legnagyobb kincsem bízom rád. Ne adj rá okot, hogy megbánjam – nézett rám komolyan Bella. Én pedig mosolyogva bólintottam. Hiszen nem dolgoznék gyerekekkel, ha ártani akarnék bárkinek is.  
- Rendben. Akkor azt hiszem, mi most megyünk. – mondta Bella és az ajtó felé terelgette Alice-t, aki még mindig bizonytalan szemekkel méregetett.
- Biztos, hogy jó ötlet ez? – kérdezte idegesen Rosalie.
- Igen, menjünk már. Renesmee hívj, ha vége. Vigyázz magadra. Sziasztok. – még hallottam, ahogy Rose dühöng és Alice kételkedését. De Bella bízott bennem, és én nem akartam ezt eljátszani.
- Sajnálom. Nem akartam, hogy ez történjen, csak mindentől óvni akarnak. – suttogta Renesmee és lehajtotta a fejét. Én mellé léptem, és finoman álla alá nyúltam, ezzel kényszerítve, hogy rám nézzen.
- Megértem, hidd el. Mindenkinél jobban megértem, csak mégis úgy érzem, hogy igazságtalanok. Mert ha okot adtam volna, hogy kételkedjenek, akkor rendben van, de így azt hiszem csak elítéltek. De már semmi baj, be fogom bizonyítani, hogy semmi rossz szándék nem vezérel. De mondd csak te miért engem védtél? – kérdeztem és ez tényleg érdekelt, mert Renesmee olyan kétségbeesett volt, mikor el akarták vinni.
- Pontosan én sem tudom, de érzem, hogy sosem bántanál, és egy remek lány vagy – mosolygott – de ha már a kérdéseknél tartunk, honnan ismered a nagyapát? – kérdezte kíváncsian.
- A tánc mellett, még gyerekorvos is vagyok az itteni kórházban. És ma ott ismertem meg – mosolyogtam.
- Aszta – hüledezett – akkor még csodálatosabb vagy, mint gondoltam. Eddig csak a nagyapát ismertem, aki vámpír létére ezt a szakmát választotta – a szavain csak csilingelően felnevettem.
- Te tényleg nem bántanál senkit – mondta most már komolyan.
- Soha senkit. De sajnos a rokonaidat nem sikerült meggyőznöm – fanyarul elmosolyodtam.
- Majd a nagyapa beszél velük. Azt hiszem, egy kicsit ki lesz akadva, hogy így viselkedtek. Pedig nagyapa mindig egy nyugodt, és diplomatikus gondolkodású vámpír, de ezt a viselkedést ő sem tűri. – mondta Renesmee.
- Nem. Nem akarom, hogy miattam családi vitáitok legyen. Jaj, Renesmee – én tényleg nem akartam, hogy ez történjen.
- Ne aggódj, megérdemlik. Így legalább egy kis szabad teret hagynak majd nekem. Unom már, hogy úgy kezelnek, mint egy kisbabát – fintorgott.
- Jól van. Hamarosan itt lesznek a többiek, gyere – fogtam meg a kezét és átvittem a táncterembe.

Igazam volt, néhány perccel később már itt voltak a haladok. Miután mindenki megjött, beálltak a helyükre és kezdtünk. Először elismételtünk pár lépést, majd egy teljesen új mozdulatsort mutattam meg nekik. Amit kitörő lelkesedéssel és örömmel fogadtak. Tényleg keményen dolgoztak azon, hogy a lehető legjobbat nyújtsák. Egész órán ezt a mozdulatsort gyakoroltuk, egy-két helyen kiegészítettem, de nagyon újat már nem vettünk. Voltak, akiknek ez is jól ment. Az óra második felében énekelni kezdtem a zene szövegét, pár perc után mindenki becsatlakozott. Így együtt táncoltunk és énekeltünk. A hangulat mesés volt, mindenki nevetett és énekelt. Láttam Renesmee-n, hogy élvezi azt, amit csinál. És örömmel csatlakozott az énekléshez, és önfeledten táncolt a többiek között. Ezt az élményt semmiért sem cseréltem volna le. Úgy éreztem ezekért a pillanatokért érdemes élni. Ezek azok a napok, amik egy kis színt hoznak az amúgy sötét életembe. Örömet okozni másoknak a legjobb dolog az egész világon, azért is dolgozom és csinálom azt, amit csinálok. De sajnos ez az óra is véget ért. A gyerekek boldog mosollyal az arcukon hagyták el a tánctermet. Mindenki elment már csak Renesmee és én maradtunk. 

Átsétáltunk az irodámba, ő közben küldött egy SMS-t, hogy valaki jöjjön érte. Felvettem a kabátom a táskám, és kifelé indultunk. Az utat kifelé csendben tettük meg, de láttam, hogy Renesmee vigyorog. Kiérve a parkolóba a kocsim felé vettem az irányt, Renesmee pedig jött velem. Majd mikor meglátta a kocsimat, eltátotta a száját, és kikerekedett szemmel bámulta. 

- Ez a te kocsid? – kérdezte ámuldozva, én csak egy nevetéssel válaszoltam.
- Igen – nevettem még mindig.
- Hűha. Nálunk is szeretik a gyors kocsikat, de a tied valami eszméletlen.
- Köszönöm. Mikor jönnek érted? – kérdeztem.
- Hát, ahogy apám vezetési stílusát ismerem pár másodperc múlva – Renesmee-nek valóban igaza volt. Ugyanis egy ezüst Volvo parkolt le közvetlenül mellettünk, alig egy perccel később. Majd kinyílt az ajtó és kócos bronzos hajú férfi szállt ki belőle. Innen örökölte Renesmee a haja színét, állapítottam meg. A férfi odasétált Renesmee-hez és miután alaposan megnézte megcsókolta a homlokát. Majd elém lépett és kezet nyújtott.

-           - Edward Cullen vagyok, Renesmee édesapja – elfogadtam a kezét és megráztam, de ezzel egy időben a képességét is lemásoltam. Gondolatolvasó.

-           - Nagyon örülök. Ashley Henning vagyok – mutatkoztam be én is.

-           - Mehetünk Nessie? – kérdezte kedvesen.

-           - Nessie? – kérdeztem rá.

-           - Igen. A barátom folyton így hív és mindenki átvette tőle – mosolygott Renesmee, Edward pedig csak vágott egy fintort. Én viszont úgy éreztem mintha gyomorszájon rúgtak volna.

-           - Majd találkozunk. Sziasztok. – köszöntem el gyorsan, majd a kocsimba bepattanva, amilyen gyorsan csak tudtam elhajtottam. 

Nem érdekelt, hogy most mit gondolhatnak rólam. Hogy neveletlennek vagy illetlennek tűntem, de úgy éreztem, hogy ma túl sok minden történt. Gondolkoznom kellett. Amint hazaértem, felmentem a szobámba, és az ágyamra feküdve bámultam a plafont. A kórházban mindent jól ment, a gyerekek aranyosan és kedvesek voltak. Valamint segíteni is tudtam nekik, ami a fő célom volt. Ma megismertem három új vámpírt. Akiknek minden bizonnyal nem nyertem el a tetszését. Ellenségként tekintenek rám, bár csak Renesmee-t akarják megóvni. Valamint ma azt képzelték rólam, hogy egy könnyűvérű kis nőcske vagyok. Emiatt össze is kaptam Nessie egyik rokonával. Minden bizonnyal, ha Alice ezt elmondja otthon, akkor Carlisle majd szépen lehord holnap, hogy miért emeltem kezet a lányára. Valamint arra is számíthatok, hogy a barátja esetleg széttép. Sóhajtottam. A mai napom nem tartozott a kedvenceim közé, de a vége egész jól alakult, a gyerekek boldogsága rám is hatott. Ez volt az egyetlen, ami boldoggá tett. És ott volt a legutolsó, de legfontosabb dolog. Az, hogy még Nessie is a szemem alá dörgölte – még ha nem is szándékosan – hogy, van barátja. Ami nekem nagyon rosszul esett. Ők még csak nem is sejtik, hogy mekkora fájdalom ez nekem. Oldalra fordultam, és összeszorítottam a szemem, majd átadtam magam a kellemes emlékeknek. Az emlékek birodalmában senki sem bánthat, és nincs semmi rossz. Ott semmitől és senkitől nem kell félnem. Csak élvezni azt, amit a múlt nyújtott. Elképzeltem aranyszínű tincseit, amit meglenget a szél, a csodaszép ragyogó szempárt, és a kívánatos ajkakat. Láttam magam előtt, ahogy kezeit kitárva vár rám, én pedig egyenesen oda futottam, az erős biztonságot nyújtó karokba. Mert tudtam, hogy nekem ott a helyem. Jasper oldalán. Jasper.