16. Fejezet - Csak egy név

(Nessie szemszög)

Nagyon jól éreztem ma magam. Ashley olyan, mint a legjobb barátnőm. Hiszen a mai nap is ezt bizonyítja. Ő nem úgy bánik velem, mint egy kislánnyal, ahogy a többiek, hanem mint egy felnőtt nővel. Na, jó ez azért kicsit túlzás, de mégsem olyan, mint apáék, akik mint egy csecsemőt minden mozdulatomat számon tartják. Jó volt végre egy napot csak azzal eltölteni, hogy szórakoztunk. Ashley-nek hála egy kicsit elfelejthettem az otthoniakat, és mindenkit. Csak egy lány voltam, aki jót nevet a barátnőjével és a bácsikájával. 

Tudom, hogy Em bácsi is megkedvelte. Szerinte Ashley szórakoztató, vicces, kedves, aranyos és jó fej, akivel tud hülyéskedni. Ő már a kis húgaként tekint rá, ami látszólag nagyon jól esett Ashley-nek. Szerintem Em bácsi sem emlékszik már arra, hogy mikor szórakozott így utoljára. 

Már sötét volt, mikor befordultunk az ösvényre, ami a házunkhoz vezetett. Ugyanis mind egy házban lakunk, ami kétemeletes. A földszinten van a nappali, a konyha, az étkező. Az első emeleten van anyáék, Emmett bácsiék, és Jasper bácsiék szobája. A másodikon pedig az enyém, a nagyapáéké, és Jacobé. Mivel senki sem egyezett bele, hogy Jacob és én egy szobába legyünk, ezért külön szobánk van. A mostani házunk nagyon hasonlított a Forks-i házunkra. Amint megláttam a nagy fehér házat tudtam, hogy egy kiadós beszélgetésben lesz részem apával. Emmett bácsival először egymásra néztünk, majd kiszálltunk. Már előre látom magam előtt Alice nénikém arcát, amint megpillant minket. Emberi tempóban sétáltunk a lépcsőhöz, majd nyitottunk be végül a nappaliba. Hát, az, hogy mindenki feszült volt az elég gyenge kifejezés. Apa fel-alá járkált a nappaliban miközben anya próbálta nyugtatni. Jasper bácsi is elég feszült volt, nyilván apa érzései rá is hatással voltak. Alice ült mellette, és fogta a kezét, és próbált nyugodt maradni. Rose néni, csak ült a kanapén és idegesen tördelte a kezét. Látszólag a nagyi és nagyapa maradtak csak nyugodtak. Amint beléptünk mindenki felén fordult. Nagyapából, Jasper bácsiból és Jacobból egyszerre tört ki a nevetés, amint megláttak minket. 

- Mi történt veletek? – kérdezte visítva Alice néni. Tudtam, hogy így fog reagálni, ahogy ismerem, mindjárt elmondja, hogy ez egy milyen drága felső. – Nessie ez egy eredeti D$G felső, és te lefagyiztad? – kérdezte még mindig visítva.
- Ennél nagyobb bajunk is van Alice – apa hangja hirtelen dörrent, és hirtelen halálos csend telepedett a nappalira, mellettem Emmett bácsi csak lehajtotta a fejét – Pontosan Emmett, tegnap megígérted, hogy nem lesz ilyen kimaradás, mint amilyen tegnap volt. Erre mit csinálsz? Elviszed, és este hozod haza, nem is telefonáltatok, semmi üzenet. Alice nem látott titeket, már épp utánatok akartam indulni – apa dühöngött. Én pedig nem értettem semmi. Mit ígért meg Emmett bácsi? Egyáltalán mikor beszéltek? De aztán hirtelen beugrott, hogy tegnap Emmett és apa együtt mentek el vadászni, biztos akkor oktatta ki apa Emmettet. Hirtelen nagyon dühös lettem.
- Sajnálom, hogy nem telefonáltunk, de örültem, hogy néhány órára végre mindent eltudtam felejteni. Nem kell mindig aggódni, jól vagyok, ne fújd fel a dolgokat – próbáltam nem a dühömet beleadni ebbe a beszélgetésbe, mert akkor itt elszabadul a pokol.
- Bajod is eshetett volna – emelte rám apa szikrázó tekintetét, tudtam, hogy nem rám dühös csak ideges és ezt most rajtam vezeti le, mert én mertem visszaszólni neki.
- Edward! – szólt anya figyelmeztetően. Anya tudta, hogy ha valamelyikünk nem áll le, akkor abból hatalmas vita fog keveredni, és olyat vágunk egymás fejéhez, amit a végén megbánunk.
- Nézd, apa sajnálom. Sajnálom, hogy nem szóltunk felelőtlenség volt, de érts meg engem is. Nem akarok mást, csak egy kicsit kikapcsolni. Csak egy lány lenni, aki normális dolgokat csinál. Elfelejteni, azt, hogy a félvámpírság majdnem mindenben megakadályoz, abban, hogy legyenek barátaim, akikkel szórakozhatok – a végére már csak suttogtam, még nem beszéltem senkinek arról, hogy ennyire zavar, hogy félvér vagyok. Ennek következtében mindenki eléggé meglepődött.
- Miért nem mondtad ezt el eddig? – kérdezte kedvesen a nagyi.
- Nem tudom – néztem fel családomra, már apa sem volt dühös. Inkább sajnálatot, és megértést tudtam kiolvasni a szeméből.
- Ha elmondtad volna, hogy mire vágysz, akkor terveztünk volna olyan programokat, amilyet te szerettél volna – mondta gyengéden Rose néni.
- Épp ezért nem mondtam. Szeretlek titeket, ti vagytok a családom. De úgy érzem, hogy nektek mégsem mondhatok el mindent. Olyan lányos dolgokat, amit az emberek a barátnőjüknek szoktak. Én is erre vágyom. Megértitek? – kérdeztem bizakodva, mert tényleg szerettem őket, és mindenben számíthattam rájuk, de mégis Ashley volt az, aki számomra a legjobb barátnőm. Olyan, mint anya számára Alice.
- Hát persze, hogy megértjük kicsim. De ha hamarabb elmondod, akkor talán tehettünk volna valamit – jött ide nagyapa és megölelt, és pedig szorosan bújtam hozzá.
- De most már minden rendben. Úgy érzem Ashley-ben megtaláltam, azt a személyt – mondtam mosolyogva. Nagyapa is elmosolyodott. De a következőkre senki sem számított, ugyanis Jasper bácsi megmerevedett és a kezét ökölbe szorította. Mindenki rá kapta a tekintetét, mire ő szorosan lehunyta a szemét. Úgy nézett ki mint, aki nagyon koncentrál.
- Jasper! Mi a baj? – szólította meg Alice. De Jasper bácsi nem válaszolt csak felpattant a kanapéról és az egyenesen az erdőbe futott, mi pedig csak nagyokat pislogtunk. Mi történt? 

(Jasper szemszög)

Borzasztó érzés volt, újra hangosan hallanom, azt a nevet, ami régen annyi boldogságot okozott. Nem tudtam tovább a gondolataimat, és a tetteimet kordában tartani. Az emlékek a múlt, újult erővel tért a felszínre és nem tudtam megakadályozni. Épp ezért kirohantam a lakásból, és futottam, nem érdekelt, hogy merre, csak minél messzebb annál jobb. Miközben futottam, magam mellett tömegesen irtottam a fákat, minden, ami az utamba került elpusztítottam. Nem érdekelt semmi, és senki. 

A lelkem háborgott. Kétségbeesetten próbáltam valahogy csökkenteni az űrt, ami egyre nagyobb lett. Az emlékeket elfelejteni, és minél mélyebbre eltemetni. De minél jobban próbáltam, annál nagyobb lett az űr, és az emlékek egyre jobban kínoztak. Láttam magam előtt a csodálatos sötét szempárt, ami mindig felcsillant, ha meglátott, hallottam csodásan csengő hangját. A mosolya, az arca, a kecses törékeny teste, most mind előttem volt. A reményei, az álmai, amiket együtt álmodtunk meg, és mégsem valósíthattuk meg. 

Kegyetlen érzés volt ez. Mintha kiszakítottak volna egy részt belőlem, de nem egy kicsit, hanem egy hatalmasat, egy olyat, ami nélkül nem lehet élni. Ami, újra meg újra összetör. Amikor úgy érzed, hogy végre egy kicsit megnyugodtál újult erővel csap le rád, és nem hagy békén, amíg össze nem tör teljesen. Én is így éreztem magam most, de nekem nem volt megnyugvási időm, ugyanis az emlékek folyamatosan pörögtek a fejemben. 

Az ég hatalmasat dörrent, villámlott és az eső zuhogni kezdett. Megálltam, egy kis rét vett körbe mindent, aminek a szélén egy folyó lágyan zúgolódott. Felnéztem az égre, és hagytam, hogy az esőcseppek eláztassák mindenem. Már nem tomboltam, de bennem még mindig vihar tombolt. Ennek következtében térdre rogytam, és arcom a kezeim közé temettem. Testemet rázta a néma zokogás. Eddigi életem során még nem sokszor sírtam, sőt talán vámpírrá válásom során még soha nem történt meg. De nem érdekelt, szerettem volna sírni, hogy a könnyeim eláztassák az arcom, és így adjam ki magamból azt a mérhetetlen fájdalmat, amit éreztem. De még erre sem voltam képes. Ott zokogtam a fűben, ki tudja mennyi ideig. Most nem vámpír voltam, csak egy összetört szívű férfi, aki nem tud továbblépni a múlton és az egykori szerelmén. 

- Miért? – ordítottam – Miért nem tudlak még most sem elfelejteni? – üvöltöttem a sötét éjszakába. Választ nem vártam mégis kaptam.
- Jasper! – suttogta egy csilingelően gyönyörű hang. Felkaptam a fejem és körbe néztem, beleszagoltam a levegőbe, de semmit nem éreztem.

Egy vámpír képes hallucinálni, mert én most úgy éreztem magam. Esküszöm, hogy hallottam a hangját, de mégsem látom, és nem is érzékelem. Akkor mi volt ez? Valaki csúnya játékot űz velem. Hát nem szenvedek így is eleget, most még a hangja is kísérteni fog. De hirtelen elfogott egy új érzés. Hallani akartam újra, azt a csilingelő hangot, hallani akartam beszélni és nevetni. Hiába vártam a hang nem szólalt meg újra. Kezdtem magam úgy érezni, mint aki megbolondult, de ez nem lehet, vámpír vagyok az istenért. Inkább felálltam, és úgy döntöttem haza indulok. A ruhám koszos, és vizes volt. Alice leszedi a fejem.

Egy sóhaj kíséretében elindultam haza. Gyorsan hagytam magam mögött a rétet, és egy időre az emlékeimet. A fákat csak egy elmosódott csíkként láttam, nem akartam semmin sem gondolkozni. Csak kiüríteni a fejem és elűzni minden gondolatomat. Szerencsére ez időben sikerült, mert már láttam a házunkat. Próbáltam minél közönségesebb arcot varázsolni magamra, mielőtt szembenézek a családommal. Amint beléptem a házba minden szem rám szegeződött. Alice azonnal előttem termett. 

- Jasper! Jól vagy? – kérdezte aggodalmasan, miközben az arcomat fürkészte. Én csak sóhajtottam és bólintottam. Alice megölelt, én pedig megmerevedtem az ölelésében. Nem tudom mi ütött belém, de… mintha irritálna a közelsége. De hisz ez lehetetlen.
- Mi… mi a baj? – kérdezte szaggatottan.
- Semmi, semmi – válaszoltam, de a viselkedésemre még én is magyarázatot kerestem. Megláttam, ahogy Nessie a kanapén fekszik, miközben a feje Bella ölében volt. Elaludt.
- Azt mondta, hogy ne vigyük fel a szobájába, mert meg akart várni, de elaludt. Azt mondta, ha megjöttél keltsd fel! – mosolygott Bella. Mosolyogva sétáltam oda és guggoltam le hozzá. Eltűrtem egy tincset a szeméből, és megpusziltam a homlokát. Nessie ajkaira mosoly szaladt. Ezen én is elmosolyodtam. Finoman a háta és a térdhajlatába alá csúsztattam a kezem, és felvettem, hogy felvigyem az emeletre. Tudtam, hogy a többiek választ várnak tőlem, de én most nem akartam semmit sem mondani. Nessie-t finoman leraktam az ágyra, de pislogni kezdett.
- Jasper bácsi! – dörzsölgette a szemét.
- Shh… itt vagyok. Aludj csak, itt maradok veled éjszakára – Nessie az oldalára fordult, és már vissza is aludt. 

Egész este vele maradtam és őt néztem. Úgy éreztem, ha vele vagyok, akkor nem gondolok a múltra, talán Nessie az, aki egy kicsit csökkenti tudja az űrt. 

(Nessie szemszöge)

Reggel Jasper bácsi tényleg ott volt az ágyam mellett. De reményeim szertefoszlottak ugyanis nem mondott semmit. Hiába nyaggattam csak kitérő válaszokat adott. De nem adtam fel tudtam, hogy úgyis kiszedem belőle, majd csak megtörik. Jasper bácsi kiment, addig elintéztem a reggeli teendőimet. Utána lementem a konyhába, ahol a nagyi most is csodás reggelit készített. Azzal a szándékkal, hogy hátha elmond valamit Jasper bácsi a tegnap estével kapcsolatba, mentem a nappaliba, de nem volt ott. Mint azt, apától megtudtam, elment, de nem mondta hova. Alice néni tiszta ideg volt. Csak járkált a nappaliba és azon gondolkozott, hogy vajon vele van-e a baj? Anya végül felvitte a szobájába, hogy beszéljenek vele. Ideje volt, ha tovább mászkál, kikopik a szőnyeg. Apa felkuncogott a gondolatomra, én pedig csak kinyújtottam a nyelvem. 

Azt, hittem soha nem jön el a délután, de eljött így Emmett bácsival együtt indultunk a stúdióba. Végül meggyőztem apát, hogy továbbra is Emmett hordhasson táncolni, aminek ő is nagyon örült, mert elmondása szerint így sokkal több időt tölthet együtt, a vicces kishúgával. Mikor megérkeztünk leparkoltunk, és már indultunk is a bejárat felé. A lépcsőnél jártunk mikor meghallottuk valaki keserves zokogását. Gondoltam, nem nagy dolog. De amint egyre közelebb értünk, megtudtuk, hogy a hangok kitől származnak. Emmett szinte betörte a stúdió ajtaját. 

A látvány, ami elém tárult borzalmas volt, Ashley ott zokogott a parkettán, miközben egy elég régi számot hallgatott. Emmett azonnal a karjaiba vonta. 

- Kis húgi! Mi a baj? Bántottak? – kérdezte, de Ashley csak a mellkasába fúrta a fejét és úgy sírt tovább. Én is odamentem, és letérdeltem melléjük, és nyugtatólag a hátát kezdtem simogatni. Körülbelül tíz perc telhetett el mikor Ashley végre megnyugodott. 

De nem tudtuk megkérdezni, hogy mi volt a baj, mert megjöttek a többiek. Ashley felállt, és elkezdte az órát, de nem olyan volt, mint máskor. Most nagyon merev és feszes volt, túlságosan is, ami a többieknek is feltűnt. Azt hittem soha nem telik el az-az egy óra. A percek csigalassúsággal teltek el. De végre vége volt. Kiakartam deríteni, hogy mi volt a baja, ezért Emmettel elhívtuk valahova. Ashley hevesen ellenkezett, de én makacsabbnak bizonyultam.  Így kocsiba ültünk, és elvettem egy kis parkba, ahol nem volt senki, tökéletes. Ashley leült egy kis padra, és arcát kezeibe temette. Megkértem Emmettet, hogy hívja fel apát, nehogy az legyen, mint ami tegnap. Ezután leültünk Ashley mellé, aki végre felnézett ránk. 

- Amit most mondani fogok, arról soha nem beszéltem senkinek. Ez egy fájó emlék, amit még máig sem tudtam elfelejteni. Kérlek hallgassatok végig és csak azután mondjatok bármit is. – nézett ránk könyörgően, Emmett és én csak bólintottunk. Megfogtam és megszorítottam Ashley kezét, hogy egy kis erőt adjak. Egy nagy levegő után belekezdett.
- Az egész 1859-ben kezdődött… - és a szeme a távolba révedt.