10. Fejezet - A város

Mivel szombat volt, és nem kellett bemennem a stúdióba ezért úgy döntöttem, hogy egy kicsit körül nézek a városba. Hiszen Londonnak annyi nevezetessége van. Egy kicsit legalább kimozdulok itthonról, és lefoglalom magam. Magamra kaptam egy farmert, egy szürke garbót, arra egy fekete pulcsit, egy csizmát, és a szövet kabátom. Felkaptam a táskám a kocsi kulcsom, és lefutottam a lépcsőn. Majd beülve a kocsimba a város felé kezdtem vezetni. Úgy döntöttem először megnézem a múzeumokat, és a Buckingham-palotát, utána pedig csak sétálok. A város felé haladva, próbáltam nem gondolni semmire, ezért a tájat kémleltem fél szemmel. Nem volt nagy forgalom, gondolom, mindenki a családjával tölti a hétvégét, rosszabbik esetben dolgozik.  A városba érve, először a viasz múzeumba mentem. A parkolóba leparkoltam, majd megvettem a jegyem és bementem. Belépve a múzeumba sokkal több ember volt, mint amire számítottam. A legtöbben vagy a hozzátartozójukkal, vagy barátokkal jöttek. Na, igen, akár hova mentem, ebben mindig kilógtam a sorból, mindig mindenhová egyedül mentem. De már megszoktam. És már nem is szeretnék senkit magam mellé. 

Sóhajtva kezdtem el tanulmányozni a viaszbábukat. Rengeteg hírességnek volt viaszbábúja. Emberi szemmel nem látható hibák voltak a bábukon. Néhányon muszáj volt halkan felnevetnem, mire a mellettem álló emberek elég furán néztek rám. Egyes bábuknak olyan kis apró, de annál nevetségesebb hibái voltak. Lehet, hogy csak azért, mert én minden részletet látok, de nekem nem voltak túl élethűek. Inkább magamra emlékeztettek, mozdulatlanok, hidegek, élettelenek. Kívül szépek, és az ember megcsodálja őket, de amúgy semmijük sincs. Ezek tényleg csak bábok, érzések nélkül. Minden nap ugyan az a dolog, semmi változás nincs az életembe. De miről is beszélek? Egy viaszbábúnak, hogy lennénk különlegesek a mindennapjaik, ha nem is élnek? Azt hiszem, elég volt az élettelen dolgokból. A végén még olyan dolgokról kezdek gondolkozni, aminek az eredménye az lesz, hogy az elmeosztályra szállítanak. Sietős léptekkel haladtam a kijárat felé. Kilépve a friss levegőre, fellélegeztem. Azt hiszem, ma már nem megyek be semmilyen zárt helységbe. A kocsimhoz sétálva, azon gondolkoztam, hogy most akkor hova tovább? Úgy döntöttem megnézem a London Eye-t és a Big Ben-t, ezek a leghíresebb helyek Londonban, és szerencsére nem kell emberekkel egy helységben lennem. Úgyhogy egyenesen arra hajtottam. Az úton nem volt forgalom, ezért hamar odaértem. Az első, amit megpillantotta az a Temze volt. Ennek a két oldalán a két a nevezetességet. Mivel a London Eye partoldalán voltam, ezért úgy döntöttem azt nézem meg először. A legközelebbi pakolóban leparkoltam a kocsimmal és belevetettem magam London szívébe.  

Lassan sétáltam az emberek között. Mindent alaposan megnézve, habár én már ilyen messziről is tökéletesen jól láttam mindent. Vámpírlátásomnak köszönhetően, úgy döntöttem nem megyek át a másik partoldalra, hanem innen nézem meg a Big Bent-t, hiszen innen is minden apró részletét tökéletesen jól látom. 

A kisgyerekek kíváncsian nézegettek meg mindent, és szaladgáltak, egyik helyről a másikra. Mindenre kíváncsiak voltak, és mindent meg akartak nézni. Nekik olyan könnyű semmivel sem foglalkozni, csak élvezni a gyermekkor adta örömöket. Csak játszani és gondtalanul nevetni, egy csodálatos gondtalan kis buborékban felnőni, ahol semmi sem zavarja meg ezt az idillt. Néha a felnőtt emberek is szeretnének gyerekek lenni, nem foglalkozni semmivel, csak sodródni az árral, és hagyni, hogy más vigyázzon rájuk. Talán néha tényleg könnyebb lenne gyereknek lenni. Megszabadulni mindentől és mindenkitől. Ilyenkor azt kívánom bár csak én is olyan gondtalan életet élhetnék, mint a gyerekek. Ami több okból sem lehetséges, első sorban ott van az a tény, hogy én már soha nem leszek ember, legfőképp nem gyerek. Másrészt, rám már senki sem tudna vigyázni. 

Sóhajtva sétáltam tovább a Temze partján. Már nem is annyira a tájat inkább az embereket figyeltem. Láttam, ahogy egy anyuka a babakocsit tolva sétálgat az utcán. A pici alig látszott ki a sok ruha alól, valószínűleg a hideg, csípős idő miatt. Rögöt mögöttük, egy fiatal pár sétált, kézen fogva. Ahogy rájuk néztem elszorult a rég nem dobogó szívem. Látszott rajtuk, hogy nagyon szertik egymást. Magamra emlékeztettek, a nagyon régi emberi életemre. Egy park mellé érve leültem, az első szabad padra, és csak hallgattam a természetet és az embereket. A szél felerősödött és erősen rázogatta a fák ágait. Az emberek összébb húzták a kabátjukat, vagy épp egymáshoz bújtak. 

Pár perc múlva egy lány szaladt a parkba, aki a mellettem lévő padra roskadt, arcát kezeibe temette és sírt. Keservesen zokogott. Nem is tudom miért figyeltem fel rá, de úgy éreztem segítenem kell rajta. Már épp felálltam volna mikor egy fiú rohant be, amint meglátta a lányt elé térdelt és a bocsánatáért könyörgött. Magyarázkodott, hogy csak azért tette, mert sokat ivott, de a lány egyre csak sírt és sírt. Mint később a beszélgetésből megtudtam, hogy a fiú megcsalta a lányt, de nem akart titkolózni ezért vállalva minden kockázatot elmondta neki. Minden kétséget kizárólag mindketten szerették egymást.  Valahogy nekem is fájt az, hogy ezt a lányt ennyire szenvedni látom. Felálltam és odasétáltam hozzájuk. Kedvesen mosolyogtam rájuk, mire mindketten rám kapták a tekintetüket. 

- Elnézést, de épp fontos dologról beszélgetünk – a fiú ideges és dühös volt, nyilván magára.
- Nem annyira fontos, nyugodtan maradhatsz – a lány szúrósan nézett rá.
- Kicsim kérlek – próbálta megfogni a kezét, de ő elhúzta a sajátját.
- Te csak ne kicsimezz, mert… - de mielőtt folytatta volna közbe vágtam.
- Szeretnék a barátnőddel négyszemközt beszélni – néztem a fiú szemeibe.
- Minek? – én mint, aki meg sem hallotta csak leültem a padra.
- Kérlek, bízz bennem, tudom, hogy nem is ismersz, de segíteni szeretnék – kérlelő szemeimet látva, láttam, hogy megtört. Még egy utolsó pillantást vetett a lányra, majd sóhajtva felállt.
- Miért nem hozol nekünk valami innivalót? – kérdeztem kedvesen, és mosolyogva, hogy valami lelket öntsek belé. Ő csak bólintott egyet, majd nehezen elsétált. A lány szomorúan, bánatosan, reménykedve nézett utána.
- Szia! Ashley vagyok, és akaratomon kívül hallottam a beszélgetés – hogyne hallottam volna, hisz vámpír vagyok – és hidd el, hogy csak segíteni akarok. – bánatos szemeit rám emelte.
- Szofi vagyok – suttogta.
- Nagyon örülök, és hidd el Szofi én is éreztem már olyan fájdalmat, amit elképzelni se tudnak, és még az ellenségemnek se kívánnám. Hidd el, hogy ez a fiú szeret téged, és ha volt bátorsága, hogy bevallja akkor az nagy őszinteségre vall. Ami minden kapcsolat alapja.
- Hol volt az őszintesége mikor egy másik nőt vitt az ágyába? – kérdezte zokogva.
- Hidd el, hogy minden kapcsolatban vannak botlások. Ezeket nem kell mindig lenyelni, de a ti esetetek annyira különleges. Lehet, te nem látod, de én mint külső szemlélő látom, ahogy rád néz. A megbánást, a kétségbeesés a szemében. Nem láttad, hogy fél, hogy egyenesen retteg? Retteg attól, hogy elveszít – mélyen a szemébe néztem, és láttam, hogy elbizonytalanodik.
- Tényleg? – kérdezte szipogva.
- Igen – mosolyogtam – hidd el.
- De miért olyan fontos ez neked? – kérdezte és a szemét törölgette.
- Mert tudom milyen anélkül élni, akit szeretsz – suttogtam, és lenéztem a földre.
- Te meghallgattál – mondta és megérintette a vállam – most én jövők.
- Nem akarlak ezzel terhelni, és különben is szomorú történet – néztem rá.
- Ugyan hiszen te is segítettél hisz semmi okod nem volt rá. Ez a legkevesebb – úgy tűnik makacs lánnyal van dolgom. Sóhajtottam és szerényen elmosolyodtam.
- Tudod Szofi volt egy fiú, akit nagyon szerettem és ő is szeretett engem. Nagyon boldogok voltunk, de megismerkedésünk után két évvel meghalt. – suttogtam. Szofi a szája elé kapta a kezét, és átölelt.
- Annyira sajnálom – suttogta
- Ezért segítettem, mert az idő túl rövid. Épp ezért minden percét ki kell használni. És egy ilyen szép szerelem, mint a tiétek nem veszhet kárba. – mosolyogtam, mire ő is elmosolyodott és megölelt. Hallottam a fiú lépteit, ezért elhúzódtam. Szofi meglepetten pislogott, de amint meglátta a fiút se szó se beszéd a nyakába ugrott, és megölelte. A fiú elsőre megdöbbent, de aztán szorosan húzta magához a lányt, miközben egy köszönömöt tátogott nekem. Én csak elmosolyodtam, és felálltam, mentem volna tovább, ha Szofi hangja meg nem állít.
- Ashley köszönök mindent, rengeteget segítettél, köszönöm – és megölelt, majd a fülembe suttogott – és ne félj, te is boldog leszel egyszer, mert a szerelem a legváratlanabb és legfurcsább helyzetekben jön, és egy ilyen lány, mint te megérdemli – majd elengedett és a fiúval kézen fogva, és integetve mentek el. 

Én pedig boldog mosollyal az arcomon indultam haza. A parthoz érve, azon kezdtem gondolkozni, hogy én mit tettem volna ilyen helyzetben? Vajon én is így kiakadtam, és elküldtem volna? Minden bizonnyal igen. De nekem nem kell ilyenen gondolkoznom, mert ez velem soha nem fog megtörténni. Elérve az autómat beszálltam és haza indultam. Az autó szinte dorombolt, mikor gáz adtam, majd száguldva tettem meg hazáig az utat. Az ismerős erdőt megpillantva nyugalom és békesség öntött el. A fák gyorsan suhantak el mellettem, de én mégis tökéletesen kivettem az alakjukat. Befordulva a kis útra, ami a házamhoz vezetett olyan érzés töltött el, mintha figyelnének… vagy nem is tudom. Olyan mintha már nem lennék egyedül. Mintha az erdő, ami eddig csak az enyém volt most osztoznom kéne. Nekem is okos gondolataim vannak. Még hogy valaki figyel, hisz ide senki sem jön. Még szerencse, hogy elértem a házam, különben még túlságosan is sokat gondolkoznék ezen a képtelen helyzeten. Amint leparkoltam kipattantam a kocsimból és egyenesen a szobámba rohantam. Már majdnem feltéptem az ajtót annyira rohantam, nem is tudom igazából hova. Csak szerettem volna az otthon melegében lenni, érezni, hogy itthon vagyok, a kis birodalmamban, ahol senki sem bánthat. Az ágyamra feküdtem oldalra fordultam, és kispárnámat a fejem alá szorítva gondolkoztam a mai napon. Azon, hogy tulajdonképpen ma segítettem egy fiatal és összezavarodott lánynak. Amiket mondtam neki komolyan gondoltam. Az élet túl rövid arra, hogy haragudjunk, és ők tényleg szeretik egymást. Minden perc ilyenkor ajándék. Pontosan én sem értem miért tettem, abban a pillanatban úgy éreztem ez a helyes. Bár nem tudom mi történt volna, ha ez velem történik meg. Egy pillanat erejéig én is belegondoltam, hogy akkor én miképp döntöttem volna. Vajon a szerelem vagy a félelem, hogy újra megteszi lett volna az erősebb? De nem, Jasper sose tett volna velem ilyet. Ő szeretett engem, én is őt. Minket ilyen dolgok nem választhattak volna szét. Akkor mégis most miért érzem ezt, amit érzek. Úgy érzem, hogy magam ellen beszélek. De hisz ez lehetetlen. De mégis egy bizonyos szorító érzés kerített hatalmába. Úgy éreztem, hogy hamarosan megtapasztalom ennek az ellenkezőjét. 

Felpattantam az ágyamról, és kisétáltam az erkélyre. Mélyet szippantottam az esős, csípős levegőből. Vihar közeleg. Lehet, hogy az állapotom miatt, hiszen mióta itt vagyok az érzéseim teljesen összekuszálódtak. Ez a város furcsa hatással van rám. Úgy döntöttem elmegyek vadászni. Leugrottam az erkélyről és egyenesen az erdőbe vetettem magam. Élveztem a sebességet. Segített minden gondolatomat kiüríteni a fejemből. Hamar rátaláltam egy szarvascsordára. Eléggé feszült lehettem, mert két kifejlett hímet is elfogyasztottam. Úgy döntöttem pihenésképpen elmegyek a kis rétemre. Gyorsan hagytam magam mögött a fákat élveztem, ahogy a szél a hajamba kap és gyengén meglendíti azt, ahogy arcomat lágyan simogatja. Pár pillanattal később megpillantottam az én eldugott kis birodalmam. Lefeküdtem a fűbe és csak élveztem a természet adta csodákat. Egészen estig ott maradtam, néztem a teliholdat és a csillagokat. Az apró, de annál szikrázóbb kis égitestek beragyogták az eget. Gyönyörű volt az éjszaka. És tényleg én voltam kihatással az időjárásra, mert amint vadásztam és idejöttem a vihar is elvonult. Egészen reggelig ott maradtam, éreztem, hogy – kivételesen – a nap lágyan cirógatja bőrömet, majd az arcom ragyogni kezd. Nem tettem semmit csak élveztem, a természetet, nem gondolkoztam és nem csináltam semmit. Mire feleszméltem már megint éjszaka volt. Jó gyorsan elrepült az idő. Feltápászkodtam, és hazafelé kezdtem futni. Ma lesz az első napom a kórházban. Ez izgatottsággal töltött el. Alig vártam, hogy segíthessek a gyerekeknek.