7. Fejezet - Új élet

/2010 Milano/

Száznegyvenhét év. Ennyi idő telt el vámpírrá válásom óta. Amikor azon a végzetes napon mindent elvesztettem. Az emberi életem, a családom, a szerelmem, a jövőm, és a kisbabám. Mindent, ami fontos volt. Számomra az a nap senki másé, csak az övéké, az nap gyászolok. 

Vámpírrá válásom, nem volt épp mindennapi. Én egyedül ébredtem fel az erdőben, nem tudva, hogy mi történt velem. Elég sok időbe telt, míg rájöttem, hogy mi is vált belőlem, és mindent meg tanultam kezelni. Nekem senki sem segített, egyedül voltam, mint most is, azt sem tudom, hogy ki változtatott át. Viszont büszke vagyok rá, hogy egész eddigi létezésemben, nem oltottam ki egyetlen ember életét sem. Mondjuk volt, ami megakadályozott benne, egy emlékkép egy fájdalmas emlékkép, ami mindig emlékeztetett engem, arra, hogy mi a helyes. Állati vérrel táplálkozom. Én is hallottam, hogy van egy hatalmas vámpírcsalád, akik ezt az életmódot folytatják. A képességem, nos, elég összetett. Ugyanis tudom befolyásolni, a négy elemet: föld, víz, tűz, és levegő. Ha ez nem lenne elég észrevettem, hogy amilyen hangulatom van épp, olyan az időjárás, szóval a kedvemtől függően változik az időjárás. Amit mostanra már meg tanultam kezelni. De ezzel még nincs vége. Mikor a Volturinál voltam éppen vendégségben, akkor vettem észre, hogy akit megérintek, annak lemásolom a képességét. Szóval képességmásoló is vagyok. Rengeteg képességet a magaménak tudhatok ez által. 

Nos igen, a Volturi. A fülükbe jutott, hogy eléggé különleges képességekkel rendelkezem. Aro engem is a gyűjteményébe szeretett volna látni. Mivel nem volt jobb dolgom, ezért csatlakoztam hozzájuk, de kikötöttem, hogy továbbra is állatok vérét fogyasztom valamint, amikor jónak látom elmehetek. Aro belement. Tudni kell, hogy Aro, Marcus és Caius úgymond a vámpír világ uralkodói, ők azok, akik betarttatják a törvényt. A törvényt miszerint nem fedhetjük fel magunkat emberek előtt. Aro, Marcus és Caius is nagyon megkedvelt – ami nagy szó – szerintük hihetetlen tehetség vagyok, és elképesztő dolgokra lehetek képes, ha sokat gyakorlok. Ami meg is történt. Tökéletes katona lett belőlem, Felix-nek hála. Harcolni kitűnő szinten tudok, valamint a képességeimet is itt fejlesztettem. Amiben Jane és Alec voltak a segítségemre. Jane, Alec, Felix, és Demetri, ők voltak a legjobb barátaim, mindenben számítattam rájuk. Ők tényleg fel tudtak vidítani. De senki sem tudta, hogy mi történt velem valójában. Ezt nem mondtam el senkinek. Mindenki csak annyit tudott, hogy a szerelmem meghalt és ezt sose bírtam teljesen feldolgozni. Többet, nem mondok sem nekik sem másnak. De el kellett jönnöm tőlük. Nem akartam tovább ott maradni. Öt év bőven elég volt. Nem akartam a barátaimat itt hagyni, nagyon megszerettem őket. Jane-nel nehezen váltunk el, ő volt a legjobb barátnőm mindenben benne volt, Alec ő olyan volt, mint a bátyám, aki mindenben támogat, és véd, azt mondta hála nekem már két nőt szerethet, engem és Jane-t. Felix, a tanárom, a nagy és vicces mackó ő is rettenetesen fog hiányozni, mindig tudta mikor kell jobb kedvre deríteni. Demetri, ő nehéz eset volt. Tudtam, hogy ő többet érez irántam, mint puszta barátság. Egyszer már megbeszéltük, ezt és megértette, hogy én soha nem fogok senki mást szeretni. Próbált csak barátként tekinteni rám, de láttam a reménykedést a szemében az utolsó pillanatig. Ő sem akart elengedni, de végül is elmentem. Rengeteg mindent köszönhettem nekik, de úgy éreztem mennem kell. Aro elengedett, mert szerinte biztos volt, hogy találkozunk még.

És jól tettem, hogy eljöttem. Rájöttem mi az, ami boldoggá tesz, és, amit szívesen csinálok. Miután eljöttem, tánctanár lettem. Táncstúdiót nyitottam kisgyerekek számára, és minden féle stílusú táncot oktattam. Ez boldoggá tett, egyrészt, mert tényleg szerettem ezt csinálni, úgy éreztem kikapcsol, és olyankor nem kell semmi gondomra sem gondolnom. Másrészt a gyerekek miatt, mikor vámpírrá válásom miatt elvesztettem a kisbabám, az örök fájdalom maradt, de úgy éreztem így egy kicsit visszakapom azt, amit elszalasztottam.

Ez alatt az idő alatt, rengeteg helyen jártam már. Jóformán a világ minden pontján megfordultam már. Mivel négy-ötévente költöznöm kell, ezért sok helyen voltam, főleg esős hideg helyeken. Mert ott könnyebb volt alkalmazkodni és feltűnés nélkül megmaradni. Mert valljuk be Afrikába is mehettem volna, de az, hogy nézett volna, ki ha a képességemmel, minden nap borús és esős időt csinálok. Így inkább maradtam, az eredetileg is esős helyeken. Mondjuk, Milano nem épp ezek közé tartozik, de szerettem itt lenni, csodálatos város. A kultúrájuk és a művészetük egyszerűen magával ragadja az embert jelen esetemben vámpírt. De innen is tovább kell állnom, mert feltűnhet, hogy nem öregszem egy napot sem. Bár mondjuk a biztonságom érdekében nem kötöttem soha szorosabb baráti kapcsolatot, jobb a biztonság. 

Most épp Londonba megyek, ahol már megvan a házam, és a stúdióm is. Mert, ott is fogok nyitni egy stúdiót, és ismét táncot fogok oktatni. Legalább lesz, ami lefoglal. Egy kisebb stúdiót béreltem ki, egyelőre az is megteszi. A házam az erdő szélén lesz. Így nem lesz olyan feltűnő, ha vadászni megyek. Valamint én nem szeretek annyira emberek közelében élni. Az évek során rengeteget változott a világ. Már nem olyan, mint rég. És én már nem is reménykedek egy jobb világban. 

Ami engem illet, azt hiszem a legjobb kifejezés, ha azt mondom, hogy elfojtom az érzéseimet. Mert ezt teszem. Évek óta, már mást sem teszek, csak elfojtom magamban azt, amit valóban érzek. De nem akarom hiú ábrándokba kergetni magam. Én már semmit sem remélek a létezéstől. Titokban ugyanis ott voltam, mikor engem és Jasper temették. Egymás mellett helyeztek minket örök nyugalomra, pontosabban csak Jaspert. Halott gyermekünknek is állítottak egy sírkövet. Jasper és én közém. Halott szívem majd meg hasadt, mikor megláttam szüleimet és Jasper szüleit egymásra borulva, ahogy mindkét család gyászol. Bűntudatom volt azért, mert megígértem anyámnak, hogy vigyázok magamra. Magam miatt és a kisbabámért, de én megszegtem a szavam. Épp ezért mindkét család fájdalmak közt halt meg. Mert elvesztették, egyetlen gyermeküket, és meg sem született unokájukat. Borzalmas volt a tudat, hogy miattam ilyen életük volt mind a négyüknek. 

Nem telik el úgy nap, hogy ne gondolnék Jasperre, és arra, hogy mi lehetett volna. De ezt már sosem tudom meg. Mert az időnek még én sem tudok parancsolni, bármennyire is szeretnék. Mikor vámpírra váltam az érzéseim felerősödtek, a szerelem és a fájdalom mintha ezerszeresre nőtte volna ki magát. Úgy éreztem, hogy egyszerűen megfojtanak az érzelmek, hogy nem bírom tovább, de ezen is túlestem. Igaz, azóta semmilyen érzelmet nem mutattam senki felé, és ez soha nem is fog megváltozni. Mert nincs még egy olyan férfi, mint amilyen ő volt. A hiánya, még most is kínoz, az űr még mindig ott van a mellkasomban, még mindig látom magam előtt, zöld szemeit, szőke fürtjeit, ahogy a szél belekap, kívánatos ajkait, ahogy mosolyra húzza, ölelő biztonságot nyújtó karját, ahogy felém nyújtja. Az egész lénye hiányzik. Amikor senki sem lát, amikor egyedül vagyok, akkor adom ki magamból a fájdalmat, amit még ma is érzek. Épp ezért sokat vagyok egyedül. Az emberek épp ezért elkerülnek, én pedig nem is keresem a társaságukat. Senkire nincs szükségem. Vagyis egy valakire lenne, de őt nem kaphatom meg soha többé. Szeretem elképzelni, hogy mi történt volna, ha Jasper nem áll katonának. Akkor tényleg boldogságban és békében élhettünk volna. Pont úgy, ahogy eltervezte, egy nagy boldog családként. Tudom, hogy ezzel csak magam kínzom, de engem mégis örömmel töltenek el ezek a gondolatok. Ha erre gondolok, mindig megnyugszom, és úgy érzem, halott szívem újra megdobban. 

Most épp a repülőtéren vagyok és várom, hogy végre felszálljak a repülőre. Mint mindig az emberek most is kapkodnak és sietnek. Türelmetlenek, és van, aki még kiabál is. Mindenki első akar lenni. Vannak, akik már jártasak, mert az utazás a munkájukkal jár, de vannak, akik most utaznak először. Vannak kicsik és nagyok. Családosok és egyedülállók, de vannak, akik barátokkal vagy épp szerelmükkel utaznak. Egy fiatal szőke hajú lány épp most búcsúzik a szerelmétől, könnyes búcsú és hosszú csókok után intenek búcsút egy időre. Egy nálam idősebb, de mégis fiatal hosszú barna hajú lány pedig a tömeget pásztázza, míg nem a szeme megakad valakin. Ajkait mosolyra húzza, és integetni kezd, majd szinte rohanva megy oda hozzá, hogy a fiú szorosan karjaiba zárja és megcsókolja a lányt. Szemeimet egy pillanatra le kell hunynom. Akár hányszor utazom, mindig látom, és szembesülök az emberek szeretetével a családjuk vagy szerelmük körében. Szerencsére a hangosbemondóban közölték, hogy a gépemre kezdjük meg a felszállást. Szinte az elsők között voltam, akik felpattantak, és már mentem is a gépre. Megkerestem a helyem és kényelembe helyeztem magam. Tudtam, hogy hosszú út vár rám, épp ezért amikor a gép felszállt, lehunytam a szemem és gondolataimba mélyedtem, ahol az emlékek elemi erővel jöttek a felszínre, és ha akartam volna sem tudtam volna megakadályozni, így inkább átadtam magam az emlékeimnek.

A házunkban voltunk, azon belül is a konyhánkban. Anyám sokkal fiatalabb volt, aki a mosogatónál állt és mosolygott, apám az asztalnál ült, és olvasott. Ekkor egy sötétbarna hajú kislány rohant be, és egyenesen anyukájához rohant, aki felkapta az ölébe és megpuszilta. Apám is felállt, átvette a kislányt anyámtól és megcsókolta a homlokát. A kislány pedig csak vigyorgót. Majd megszólalt, kis édes magas hangján.
- Süti, sütit kérek – és apró kezecskéjét nyújtogatta. Anyja pedig mosolyogva teljesített kérését, és egy sütit adott a kezébe. A kislány mosolyogva állt neki majszolgatni. Miközben anyja és apja szorosan ölelték magukhoz. Ekkor voltam körülbelül három éves.

Hat éves lehettem mikor épp a szobámban ültem és fésülködtem. Mikor apám és anyám lehívott a nappaliba. Mindketten mosolyogva figyelték a kíváncsi arcomat, ami csak úgy ragyogott a boldogságtól. Majd egy dobozt húztak elő a hátuk mögül, én pedig sikítva vettettem magam a karjaikba, hogy megköszönjem nekik az ajándékom. Majd az ajándékomat kezdtem bontogatni. De túlságosan is türelmetlennek bizonyultam, ugyanis pár perccel később szinte letéptem a csomagolópapírt, hogy megnézzem, mit rejt a doboz. Majd levéve a doboz fedelét megpillantottam, az első báli ruhámat. Gyönyörű halványzöld színű volt, a kezeim közé vettem, hogy jobban megnézhessem, de minden szempontból tökéletes volt. Még egyszer megköszöntem a szüleimnek, akik csak mosolyogva figyeltek.

Mikor tizenkét éves voltam, megkaptam az első lovamat. Gyönyörű barna színben pompázott. Míg a patái fölött a lába feléig fehér volt. Igaz furcsa volt, de az enyém volt, és hihetetlenül boldog voltam, hogy megkaptam. De sajnos volt egy lovas balesetem, mikor leestem a lovamról, és kificamítottam a bokámat. Azóta nem ültem lóra. De mikor férjhez mentem, ő újra megszerettetett a lovakkal, és lovagolni is megtanított. 

Tudtam táncolni, de sose szerettem nagyon. Nekem ez nem volt épp a kedvenceim között. Ha lenne egy szerető férfi, akinek a karjaiban táncolhatnék, és átfogna erős karjaival, akkor persze szívesen táncolnék, de így nincs semmi kedvem.
- Szabad egy táncra kisasszony? – kérdezte valaki, ezzel kirángatva a gondolataimból. Egy kedvesen mosolygós arcra pillantottam fel. Szőke tincsei enyhén szemébe lógtak, szemei csillogtak és ajkain mosoly bujkált, nagyon helyes volt. Most vettem csak észre, hogy kedvesen a kezét nyújtja, és még mindig várja a válaszom. Megköszörültem a torkom, és visszamosolyogtam.
- Persze, szívesen – és kezem a kezébe helyeztem.

                             

Jasperrel az oldalamon sétáltam a városba. Hihetetlen boldogsággal töltött el, az hogy itt volt mellettem. A tudat, hogy szeret engem és, hogy engem választott, még most is felfoghatatlan. Jasperrel megálltunk egy virágbolt előtt, és néztük a szebbnél szebb virágokat, majd Jasper megfogott egy fehér rózsát, és a hajamba tűzte. Mosolyogva nézett rám. Zölden ragyogó szemeivel mélyen az enyémbe nézett. Kezeinket pedig összekulcsolta.

A kertben futottam Jasper elöl, egy percre hátra néztem, és láttam, hogy Jasper vigyorogva fut utánam. Majd a tekintetem újra előre fordítottam. A szél lágyan belekapott a hajamba, éreztem, ahogy a szellő lágyan simogatja az arcomat. Majd hirtelen két erős kar fonódott a derekamra. Megálltam és egy pillanatra csak élveztem, hogy Jasper a karjaiban tart. Majd szembe fordított magával. Láttam, hogy a szél összeborzolta a haját, ahogy, ajkait mosolyra húzza, és szemei úgy ragyogtak, mint a drágakő. Amikor velem volt, mindig mosolygott, ami engem is mosolygásra késztetett. 

A nap narancssárgán tündökölt az égen, majd szép lassan eltűnt az égboltról. Most is épp szerelmem karjaiban fekszem, és együtt nézzük a naplementét a házuk mögötti kis dombocskáról. Senki nincs itt csak mi. Hallani, ahogy a fák suhognak, ahogy a madarak éneke szép lassan elhal, és nézni, ahogy nap eltűnik a távolban, a legromantikusabb dolog a világon. Főleg ha azzal osztod, meg akit szeretsz. Ilyenkor általában, nem szoktunk beszélgetni, szavak nélkül is tökéletesen megértjük egymást. Jasper karjai szorosan zárnak körbe, mintha sose akarna elengedni.

- Ez egy ajándék tőlem, pár napja vettem, hogy legyen valami, ami rám emlékeztet és a szerelmemre. Ez olyan, mint egy zálog a szerelmünkre. Nem csak a templomban, de most itt előtted, elmondom, hogy tiszta szívemből szeretlek Ashley Henning. Ez az érzés sosem fog elmúlni, mert ez annál sokkal több, mi örökre összetartozunk. Szeretném, hogy ha nem is vagyok melletted, de ez a nyaklánc emlékeztetne téged arra, hogy mennyire szeretlek és hiányzol. Mert nem számít, hogy háború dúl vagy béke, hogy egy óceán választ majd el minket, mindig is szeretni foglak, és egyszer még találkozunk. Ígérem. – szemembe könnyek gyűltek. Ennél szebb dolgot még életemben nem kaptam, és ennél őszintébb szavakat és érzéseket sem. Eddig is tudtam, hogy Jasper mennyire szeret, de most már szemernyi kétségem sem volt, sem a szerelmével, sem a jövőnkkel kapcsolatban. Mert most már biztos voltam benne, hogy visszajön hozzám, nem számít sem a hely sem az idő, mert tudtam, hogy Jasper és én egyszer még együtt leszünk.
- Szeretlek – suttogtam
- Szeretlek Ashley, mindennél jobban. – két keze közé fogta az arcom és megcsókolt. Ajkai gyengédek és finomak voltak, közben kezével végigsimított hátamon, amire felsóhajtottam, Jasper pontosan tudta, mik az érzékeny területeim, és elő szeretettel kényeztetett. Úgy bánt velem, mint egy porcelánbabával, akinek bármelyik pillanatban baja eshet.

- Csak nem felébredt kisasszony? – suttogta a fülembe Jasper, amitől megborzongtam.
- Nem vagyok biztos benne uram, szerintem még álmodom, nem győzne meg arról, hogy ez a gyönyörű valóság? – könyököltem fel, és pimaszul mosolyogtam rá.

- Ezer örömmel kisasszony – mondta, és már éreztem is édes ajkait az enyémen. Szenvedélyesen csókolt, amit készségesen viszonoztam. 

- Arra gondoltam, hogy mivel azt mondtad, hogy minden nap lovagolsz, talán van kedvem velem együtt vágtázni – mosolygott rám.
- Persze, hogy van – mosolyogtam, majd kedvenc lovam felé vettem az irányt.
- Látom neked is ő a kedvenced – mondta mellettem Jasper.
- Igen, gyönyörű állat – simogattam meg, lovacskám fejét.
- Akkor készen állsz? – kérdezte és már a lóháton, mentünk kifelé.

- Mint mindig – mosolyogtam, és Jasper reagálása előtt, már futottunk is az én kis gyönyörűségemmel. Nem kellett sok idő és Jasper is beért minket. Mosolyogva vette tudomásul, hogy tényleg gyakoroltam és már sokkal magabiztosabban ülök a nyeregben. Versenyeztünk. Az utolsó kétszáz méterben fej-fej mellet haladtunk, de egy hajszállal mégis legyőzött. Én azért büszke voltam magamra, és Jasper is rám. Utána visszafelé vettük az irányt. Egymás mellett lovagolunk. Majd hirtelen Jasper felém nyújtotta a kezét, miközben mosolyogott. Elfogadtam, és kéz a kézben lovagoltunk, egymás mellett. Pont olyan volt, mint álmomban. A hely, a helyzet, minden.

- Gyermeket várok – simítottam a kezem a hasamra. Anyám és Mrs. Whitlock egymásra borultak és úgy sírtak. Mr. Whitlock és apám arcáról pedig boldogságot, szeretetet, és büszkeséget tudtam leolvasni.
- Jaj, kincsem gratulálok – jött oda sírva anyám és a nyakamba borult. Szorosan öleltem vissza, miközben az én könnyeim is kicsordultak.
- Olyan boldog vagyok, gratulálok drágám – Mrs. Whitlock is megölelt, ő is zokogott.
- Gratulálok lányom, ez a lehető legjobb hír ilyen nehéz időkben – jött oda apám, aki szorosan megölelt, majd a kanapé felé terelgetett, hogy üljek le.
- Egyetértek barátom, ez a gyermek, boldogságot fog hozni erre a házra – Mr. Whitlock közelebb lépett, és megszorította a kezem. Tudtam, milyen boldog, hisz az esküvőnk óta erre várt, és most végre megszületik az első unokája. 

Gondolataimból a pilóta hangja rángatott ki, aki bejelentette, hogy megkezdtük a leszállást, és kössük be az övünket. Néhány perc múlva, minden gond nélkül landoltunk. A felszállással ellentétben, most egyáltalán nem siettem, megvártam, míg a legtöbben leszállnak és csak utána léptem ki a gépből. Mikor kiléptem rögtön megcsapott az esős, hideg levegő. Megkerestem a bőröndöm – minden nagyobb dolgom, már a házban volt – és elindultam a parkolóba, ahol, ha minden igaz már ott áll a kocsim. Néhány napja az interneten vettem egy gyönyörű Audit, és direkt kértem, hogy a reptéri parkolóba hozzák ki. Mikor kiléptem akkor rögtön a kocsikat kezdtem pásztázni, pár pillanattal később már meg is pillantottam, egy csodálatos fekete Audit. Mivel vámpír voltam imádtam a gyorsaságot, ezért nálam a kocsik minimum itt kezdődtek, de tény, hogy az Audi a kedvenceim közzé tartozott. Gyorsan beraktam a bőröndöm és már indultam is az új lakásom felé. Mikor utoljára itt jártam – annak már legalább ötven éve – akkor csak egy hotelszobát vettem ki, és nem is maradtam, két hónapnál tovább. Most viszont, amíg lehet, addig itt maradok. Ezért nem csak táncot fogok tanítani, hanem a kórházban is dolgozni fogok. Ugyanis, pár éve megszereztem a diplomám, mint gyerek orvos. Így úgy döntöttem, ha már megvan, akkor megpróbálkozom az orvosi pályával. Minél több dolgot csinálok, annál jobb. Legalább lesz, ami lefoglal. Néhány perc múlva megérkeztem a város úgymond külső felére. Nem szerettem volna a központban lakni, még ha így távol is vagyok a kórháztól és a stúdiótól. A fák szép lassan kezdtek el sorakozni, én pedig már láttam is a házamat. Kívülről fehér volt, így csak úgy virított a zöld háttérben. Ha valaki kívülről látná, biztos azt mondaná, hogy itt legalább egy négytagú család lakik, ugyanis a házam egy emeletes volt. Leparkoltam a ház előtt, és kipattantam a kocsiból. Kivettem a bőröndöm és a bejárat felé mentem. Felmentem a lépcsőn, kinyitottam a bejárati ajtót, és beléptem a nappaliba. A nappaliban volt egy hatalmas plazma tv, az előtt egy kis üvegasztal, és egy kanapé. Kicsit jobbra szintén egy üvegasztal, és két darab kétszemélyes egymással szemben és két darab egy személyes – szintén egymással szemben – elhelyezett fekete kanapék, amit, a fehér falak kiemeltek. A tv-től balra volt egy ajtó, ami a konyhába vezetett, ahol bárpult volt, és a sütő a falba volt beépítve. Nagyon modern volt, nem volt túl nagy, de túl kicsi sem, mivel úgysem fogom használni, ezért nem fordítottam neki nagyobb figyelmet. Inkább a bejárati ajtótól balra lévő lépcső felé vettem az irányt. Az emeleten volt az én szobám, fürdővel, valamint két vendégszoba szintén egy-egy fürdővel. A szobám felé vettem az irányt, majd benyitottam. Pontosan olyan volt, mint amilyennek elképzeltem, vámpír létemre elállt a lélegzetem. A halványkék szoba bal oldalán középen volt egy hatalmas fehér baldachinos ágy, azzal szemben a szoba jobb oldalán a fa szekrénysor, amiből egy gardrób is nyílik. Az mellet pedig egy ajtó, ami a fürdőbe vezetett. A szekrénysorban volt kialakítva külön hely a tv-nek, az egyik ajtón pedig egy egészalakos tükör volt. Baloldalon a fal mellett, volt egy íróasztal, amin egy halványkék kis olvasólámpa volt. Ott lesz még a laptopom, az asztal fölött egy könyvespolc volt, amin már ott sorakoztak a könyveim.  Az ágy jobb oldalán egy kis éjjeliszekrény volt.  A bejárati ajtóval szemben pedig egy erkély nyílt, ami egyenesen az erdőre nézett. A fürdő halványbarna színű volt, egy zuhanykabinnal és egy pezsgőfürdővel felszerelve. Felhoztam a bőröndöm és kipakoltam belőle mindent, a kevés ruhámat – a többi már a gardróbba volt – a laptopomat az asztalra tettem, minden szükséges holmit pedig elpakoltam.

Úgy döntöttem, hogy mivel ilyen hamar végeztem ezért elmegyek a stúdióba, és megnézem, valamint ha már ott vagyok, akkor megnézem a jelentkezők listáját. Beültem a kocsiba, és a város felé indultam. Elég hamar odaértem, és kívülről is megnézhettem, nem volt különleges. Épp olyan volt, mint bármelyik táncstúdió. Tudtam, hogy senki nem lesz bent, ezért elővettem a kulcsokat, és bementem. Ez egy összetett épület, sok egymás melletti helységgel, az enyém az elsőn volt, ezért felmentem az első emeletre és megkerestem, az enyémet. Ismét babráltam egy sort a kulcsokkal, mire kinyitottam az ajtót, és beléptem. Nem is volt olyan kicsi, mint gondoltam. Pont elég lesz, mivel nem fogok olyan nagy létszámot oktatni, ezért ahhoz képest, tökéletes. A jobb oldalon volt egy ajtó, ami ha minden igaz az irodámba vezet, és igazam volt. Minden stúdióhoz, volt egy kisebb iroda, hogy a papírmunkát legyen hol elvégeznünk. Tényleg nem volt nagy szám. Egy asztal mögötte egy székkel, és előtte is kettővel, gondolom a szülők miatt. Az asztalon ott volt a lista, hogy kik fognak hozzám járni. Felkaptam, és elindultam haza. Útközben még vetettem egy pillantást a kórházra, ahol majd csak a jövő héttől fogok dolgozni, de táncot oktatni, már holnap kezdek. Miután haza értem, felmentem a szobámba és leültem az asztalomhoz, és átfutottam a neveken. 

Lilien Smith, Alison Smith, Gabriella Ryan, Rose White, Nelly Webber, és még sok kislány a koruk mind különbözőek voltak, de úgyis az alapján osztom be őket, hogy kinek mennyi tapasztalata van. De egy néven megakadt a szemem, ugyanis ő tizenhét éves volt, ő volt magasan a legidősebb mindenki közül. Valamint ő csak a jövő héttől fog kezdeni, mivel ők is most költöznek ide.  Renesmee Cullen. Érdekes egy név. Letettem a papírt és lefeküdtem az ágyamra, és a gondolataimba mélyedve vártam a reggelt. 

Ashley kocsija

 Ashley háza

 Ashley szobája

 Ashley fürdőszobája

 Ashley nappalija

Ashley konyhája

6. Fejezet - Rémálom

Ezt a fejezetet, drága hugicám és Amy kedvéért hoztam előbbre. Nem akartam, hogy az én lelkemen száradjon az ha beleörülnek a várakozásba. :D Amúgy a függővégért nem vállalok felelősséget. Még annyit, hogy ez az utolsó fejezet a múltból, a következők már csak a jelenben lévők. 

Mikor felébredtem, hirtelen azt sem tudtam hol vagyok, és hogy mi történt. Majd, mintha csak egy lassított filmet néznék, minden beugrott. Hirtelen ültem fel, aminek az lett a vége, hogy megszédültem és visszadőltem a párnákra.  A katona, aki előtt közölni azt, a szörnyű hírt, hogy mi történt Jasperrel. Jasper. Nem tudtam, elfogadni a tényt, hogy ő nincs többé. Mintha kitépték volna a szívem egy másik darabját. Nélküle nem tudok élni. Hogy élhetnék a másik felem nélkül? Rosszabb volt, mint amikor katonának állt, mert akkor volt remény, hogy visszajön, de már nincs. Már soha nem jön vissza. Itt hagyott, pedig megígérte, hogy visszajön, és együtt leszünk örökké, egy nagy boldog családként. Egyik kezemet hasam tetejére, másik aljára helyeztem, ezzel bölcsőt formázva karjaiból. Ő az egyetlen, aki megmaradt nekem, aki emlékeztet Jasperre. A következő pillanatban a könnyeim már potyogtak az arcomról. Sírtam. És nem szégyelltem, valahogy ki akartam adni magamból ezt a fájdalmát, amit az elvesztése okozott. Legszívesebben felsikítottam volna. Majd kinyílt az ajtó és anyám lépett be rajta. Fekete ruhát viselt, szemei kisírtak voltak, és szomorúan csillogtak. Leült mellém az ágyra, finoman megölelt, és hagyta, hogy kisírjam magam a vállán. Erre volt szükségem, hogy valamelyest könnyítsem, ezt az űrt, ami utána maradt fenn. Miután kisírtam magam, a párnámra hajtottam a fejem, és szinte rögtön elaludtam. Pont ez kellett nekem, a jótékony sötétség, ahol egy kicsit elmenekülhetek a gondok, és fájdalmak elől.

Napsütésre ébredtem, ahogy kinéztem az ablakon, már javában elmúlhatott dél. De most az idővel törődtem legkevésbé. Egy ideig, még az ágyban feküdtem, csak pásztáztam az erdőt, néztem, ahogy a leveleket megrezdíti a szél. Ahogy a madarak, átszállnak egyik fáról a másikra. És, ahogy minden csendbe burkolózik, mintha az erdő is gyászolna. Lassan felkeltem az ágyból és egy kis vízzel megmostam az arcom, hogy kicsit jobban nézzek ki. Majd, kerestem egy fekete ruhát, és felvettem. Még egyszer megnéztem magam a tükörbe, majd a kiléptem a szobából. Lassan sétáltam egyenesen a lépcső felé, mikor a lépcsőhöz értem, megfogtam a korlátot, mert féltem, hogy elveszítem az egyensúlyom. A lépcsőn sétálva, csak arra gondoltam, hogy, ahogy haladok lefelé, úgy csökken az én életkedvem is. Az egyetlen, ami még itt tart az a kisbabám, akire vigyáznom kell.

Leérve a nappaliba, megpillantottam a családom, azt hiszem ez a kép örökre berögzült az emlékezetembe. Mrs. Whitlock a kanapén ült és csendesen zokogott, anyám átfogta a vállát, és próbálta nyugtatgatni. Mr. Whitlock csak mereven állt a kanapé mellett, és nézett a távolba. Tudtam, hogy belül magát emészti, mert ha nem mondja Jaspernek ezt a lehetőséget, akkor lehet még most is itt lenne. Én nem hibáztatom őt. Hiszen Jasper akart menni, és így vagy úgy, de végül úgyis elment volna. A hasam hangosan felmordult, jelezve, hogy enni kéne adnom a babámnak. Erre mindenki rám kapta a tekintetét. Apám elindult felém, majd elérve engem halványan elmosolyodott, és megsimogatta az arcom. Bármennyire is szerettem volna, nem bírtam visszamosolyogni. Kezet nyújtott, és átkísért az étkezőbe. Leültem, a szobalány pedig elém tett egy tányér, gőzölgő levest. Nem voltam éhes, de a babámért le kell erőltetnem pár falatot a torkomon. Kezem a hasamra simítottam.  Vettem pár mély levegőt, hogy nehogy elsírjam magam. Miután kicsit lenyugodtam, remegő kezekkel emeltem számhoz a kanalat. Szép lassan kezdtem el enni, de még pár perc múlva felfordult a gyomrom. Kezem a szám elé kaptam, és így rohantam a legközelebbi mosogatóhoz, mivel tudtam, hogy a mosdót úgysem érnem el. Az a pár falat, is kijött belőlem, amit ettem. Valaki feltartotta a hajam, hogy ne lógjon az arcomba, szólni akartam, hogy menjen el, de nem bírtam megszólalni. Majd miután kiöblítettem a szám, szembefordultam, és anyám állt ott velem szemben. Egy halvány mosollyal az arcán, zárt karjaiba. Én pedig szorosan húztam magamhoz. Miután kicsit megnyugodtam átkísért a nappaliba. Mindenki ugyan ott volt, mint pár perccel ezelőtt.
- Kicsim, esetleg hozzak neked valamit? – kérdezte anyám kedvesen.
- Most nem bírnék egy falatot sem enni – hangom nem volt több suttogásnál, és az is rekedt.
- Valamit pedig enned kéne, már csak a baba miatt is – próbált meggyőzni, de én csak megráztam a fejem. Anyám felsóhajtott, és leült mellém, majd átölelte vállaimat. Innentől senki sem szólalt meg, mindenki a gondolataiba mélyedt. Én elnézést kértem, és felmentem a szobámba, még láttam anyám ijedt tekintetét, majd semmit, csak az üres szobát.

Leültem az ágyamra és végigsimítottam az ágyneműn. Majd kinéztem az ablakon, és az erdőt kezdtem bámulni. Minden békés volt, szinte ijesztően békés. A levelek nem mozdultak, a madarak nem énekeltek, a fák szinte meg sem rezdültek. Eddig szerettem az erdőt. De most egy hang azt suttogta, hogy maradjak minél távolabb tőle.  Ahogy az erdőre pillantottam, eszembe jutott, hogy Jasperrel fél éve milyen önfeledten és boldogan lovagoltunk. Akkor még nem is sejtettük, hogy ilyen szörnyű vége lesz. Mondjuk én sose gondoltam. De be kell látnom az élet kegyetlen, és sokszor tesz minket próbára. De ezek a próbák, néha túl nehezek és az ember inkább feladja, minthogy küzdjön. Sose gondoltam volna, hogy ez pont velem fog megtörténni. Pont akkor mikor már egy karnyújtásnyira voltam a boldogságtól.

Felálltam, és szekrényhez léptem, majd nézegetni kezdtem Jasper ruháit, majd kivettem egy fehér ingjét, és megszagoltam. Az illata még most is mámorító volt. Nem akartam elfelejteni, emlékezni akartam, mindenre, amit vele együtt élhettem át. A könnyeim szép lassan folytak végig arcomon, a kezeimmel pedig görcsösen szorítottam magamhoz Jasper ingét. Magamban pedig felidéztem, a zölden csillogó szempárt akár hányszor rám pillant, szőke fürtjeit, amik kicsit szemébe lógnak, és amibe örömmel túrtam bele, csodás és kívánatos ajkaira. Az öleléseire, a csókjaira. Mindenre. Nem akartam elfelejteni, nem akartam, hogy az emléke egy kicsit is halványodjon. Hirtelen megszédültem, és meg kellett kapaszkodjak, nehogy a földön kössek ki. Még mindig Jasper ingét szorongatva, és kicsit imbolyogva, de elértem az ágyam. Leültem és ismét gondolataimba mélyedtem, volna, ha ki nem nyílik az ajtó, amin anyám és Mrs. Whitlock léptek be. Én letöröltem a könnyeimet, addigra már mindketten leültek egy-egy oldalamra.
- Készítettem neked, egy kis levest, hogy legalább próbáld meg megenni. Valamit muszáj enned kicsim. – anyám hangja aggódó volt. Én pedig sóhajtva ugyan, de bólintottak, mire mindkettőjük arcán egy halvány mosoly jelent meg.
- Tudom, hogy fáj – kezdte Mrs. Whitlock – hidd el, én mindennél jobban tudom, hiszen én nekem nem ez az első – könnytől csillogó szemeit rám emelte, anyám ebből nem sokat érthetett, de én pontosan tudtam mire gondol – de emiatt, nem szabad elhagynod magad. Gondolok itt az unokámra, akit hamarosan a világra hozol. Biztos vagyok benne, hogy a fiam – ennél a szónál hangja elcsuklott – hogy a fiam is így akarná. Kérlek, ne ess depresszióba. – a szemeivel szinte könyörgött. Tudtam, hogy lányaként tekint rám, és nem szeretne engem is elveszíteni.
- Ígérem. Megígérem, hogy mindent megteszek, csak – hangom megremegett – kell egy kis idő. Ezt… nem tudom csak úgy feldolgozni. Időre van szükségem.
- Ez természetes, mi nem is azt kérjük tőled, hogy boldogan szaladgálj a házba, csak figyelj oda magadra és a picire is. Mert nem csak magadért, de egy kis életéért is felelős vagy. – anyám hangja is erőtlen volt.
- Hidd el, hogy én is rendesen akarom gyászolni a fiam, mert ennyit megérdemel, de kérlek, vigyáz magadra. És, ha beszélgetni szeretnél valakivel, akkor tudod, hogy bárki szívesen meghallgat – Mrs. Whitlock megfogta és megszorította a kezem.
- Köszönöm, mindkettőtöknek. Ez rengeteget jelent nekem, mert tudom, hogy a családom mellettem áll. És igen, erős leszek a kisbabám miatt, mert fel kell őt nevelnem. – majd mindkettőjüket megöleltem. A pillanatot a szobalány törte meg, aki felhozta a levesem. Most is szép lassan kezdtem el enni, de mikor a negyedénél tartottam, megint rám jött a hányinger, és amit megettem, azt ki is adtam magamból. Kiöblítve a számát visszamentem a szobámba, ahol mindketten aggódó tekintettel vizslattak.
- Jól van. Nem kell erőltetni, menni fog ez szép lassan. – anyám megsimogatta a hátam.
- Így van, csak szép lassan minden nap kicsit többet. – Mrs. Whitlock és anyám most teljes egyetértésben voltak.

Miután, még egy kicsit itt maradtak és beszélgettünk, utána magamra hagytak. Így egy kicsit megint gondolkozhattam. Semmit, sem csináltam csak emlékeztem, emlékeztem minden együtt töltött csodás pillanatra. Az emlékébe kapaszkodtam. Már semmi sem maradt nekem belőle, semmi csak az emléke. De azok, mindennél többet jelentettek nekem. Mert ő nem adott mást csak kellemes emlékeket.

Kezem a hasamra simítottam, és elképzeltem Jaspert, ahogy épp egy kisfiút tanít lovagolni. A kisfiú pontosan olyan lenne, mint Jasper, talán csak a haja lenne kicsit sötétebb. Ahogy felülteti a lóra, majd pár kört sétál vele, miközben bőszen magyaráz. Majd megállnak, és Jasper vigyorogva segíti le a kisfiút a lóról, miközben megcsókolja a homlokát.

Vagy egy kislányt. Egy szőke hosszú hajú kislányt, pontosan olyan fürtökkel, mint amilyen Jaspernek volt. Ahogy épp a dombunkon szaladgálnak. Jasper vigyorogva és karját nyújtogatva üldözi a kislányt, majd felkapja és megforgatja a levegőbe, a kislány ajkait pedig boldog kacaj hagyja el.

Ezek egyszerű, de mégis csodálatos pillanatok az ember életében, azok a pillanatok, amiket én Jasperrel már soha nem élhetek át. Jasper soha nem pillanthatja, meg gyermekét, soha nem foghatja karjaiban, nem taníthatja majd meg lovagolni, vagy épp soha nem játszhat majd vele. Félek, hogy gyermekem arca, pillantása, mosolya, minden Jasperre emlékeztet majd. Rettegek, hogy nem fogom kibírni. Hogy, akármikor kisfiam, vagy kislányom arcára pillantok, halott férjem emléke fog gyötörni.

Ezekre a gondolataimra, kitört belőlem a zokogás, hogy kicsit tompítsam a hangomat, a fejem a párnába fúrtam. És így sirattam meg a még el sem kezdődő kisbabám jövőjét. Próbáltam, valamelyest megnyugodni, és kiűzni ezeket a gondolatokat a fejemből. Mire egy kicsit sikerült megnyugodnom, már sötétedett. Ezért próbáltam magam a vacsorára valamennyire összeszedni. Részben sikerült, részben nem. A szemeim még mindig vörösek voltak, ami arról árulkodik, hogy sírtam, e mellett pedig sötét karikák is húzódtak alatta. Amit nem csodálok, mert pár napja már nem alszom rendesen. A ruhámat sikerült helyre hoznom, de elég, ha valaki rám pillant, és már akkor látja, hogy nincs minden rendben. A hasam hangosan felkondult, jelezve, hogy a babám éhes, amire én csak egy sóhajjal válaszoltam. Remélem, most kicsit többet tudok enni. A lépcső felé vettem az irányt. Elérve a nappaliba láttam, hogy mindenki ugyan olyan hangulatban van, mint délben. Lassan átsétáltunk az étkezőbe, ahol a vacsora már tálalva volt. Mindenki helyet foglalt, és neki láttunk enni. A szobában érezni lehetett a feszültséget, és a szomorúságot, ami mindenkiből áradt. Ez nem könnyítette meg a dolgom, mert így sem volt étvágyam. Így még magamhoz képest is nagyon lassan ettem. Aminek viszont meglett az eredménye, ugyanis most minden bennem maradt. Mikor felpillantottam, láttam, hogy anyám és Mrs. Whitlock halványan elmosolyodtak.

Vacsora után anyámék haza indultak. Kikísértük őket, és miután anyám a lelkemre kötötte, hogy vigyázzak magamra, elmentek. Mr. és Mrs. Whitlock leültek, a kanapéra és nekem is intettek, hogy üljek le, de én kedvesen elnézést kértem, és inkább elmentem lefeküdni. Átöltöztem és lefeküdtem, de nem jött álom a szememre, egy ideig még forgolódtam, majd végre elnyomott az álom.

Az erdőben voltam és futottam, nem tudom, hogy miért, de mintha egy belső hang suttogta volna, hogy fussak. Este volt, a levelek megrezdültek, a varjak károgtak, és a csillagok nem világítottak. Sötét volt, és féltem. Ki akartam érni, végre az erdőből, de valahogy sosem jutottam a végére. Mintha egy végeláthatatlan úton haladtam volna. Majd megszólalt a számomra legcsodálatosabb hang az egész világon.
- Fuss Ashley – kezdte kedvesen és lágyan. Próbáltam a hang irányába futni, de őt sehol sem láttam. A kétségbeesés kezdett eluralkodni rajtam.
- Menekülj, ne add fel – a hangja most sokkal inkább parancsoló volt. Tettem, amit kért. Futottam.

Igaz nem tudom hova, de futottam, és próbáltam kiutat találni. De mintha egyre jobban tévedtem volna el az erdőben. Minél inkább futottam, annál inkább beljebb mentem. Míg végül ki nem értem egy mezőre. Sötét volt, de a hold most bevilágította az egész mezőt. Megláttam egy hófehér alakot a fűben feküdni. Oda akartam menni, de a lábaim mintha a földbe gyökereztek volna. Az eszem az sikította, hogy menjek minél messzebb, a szívem viszont épp az ellenkezőjét, ő azt suttogta, hogy menjek oda. Lassan kezdtem el sétálni, az idegen alak felé. Majd pár lépésre tőle megálltam és lenéztem rá. A hasán feküdt így leguggoltam, és megfordítottam, de abban a pillanatban fel is pattantam. Szőke tincsei, most kuszán álltak, ajkai ki voltak száradva, az egész teste szint virított, ahogy a hold ezüstösen megvilágította. Életem egyetlen szerelme ott feküdt előttem vérbe fagyva. Kitört belőlem a zokogás és fejem Jasper mellkasára fektettem, sírtam, és mellkasát püföltem, könyörögtem, hogy kelljen fel. Együtt kelljünk fel ebből a szörnyű rémálomból, de ő nem mozdult. Élettelenül feküdt, és én semmi mást nem akartam csak utána menni.

Zokogva és zihálva keltem fel. Az arcom verejtékben úszott. Lábaimat felhúztam karjaimmal átöleltem, fejem pedig lábaimra fektettem, és próbáltam mélyeket lélegezni, hogy megnyugodjak. De akárhányszor lehunytam a szemem, Jasper hófehér élettelen arca jelent meg előttem. Aludni már biztos, hogy nem tudtam volna, és nem is akartam, még kockáztatni sem szeretnék még egy ilyen rémálmot. Ezért inkább felkeltem és megmostam az arcom. Visszafeküdni már nem akartam, ezért inkább átöltöztem, és úgy döntöttem sétálok, és kiszelőztetem a fejem. Felvettem egy kényelmesebb fekete ruhát, egy csizmával. Halkan nyitottam ki az ajtót és sétáltam le a nappaliba, majd kinyitottam a bejárati ajtót és kiléptem. Azonnal megcsapott a hideg éjszakai levegő. A vékony kis kabátot, amit felvettem most összébb húztam. A lépcsőn lefelé sétálva, az erdőt kémleltem. Telihold volt. Az este gyönyörű is lett volna, ha nem lettem volna ennyire szomorú. Mélyet szippantottam a levegőből, hogy segítsen egy kicsit megnyugodnom. De nem sikerült, a szívem még mindig zokogott. Zokogott, egy olyan valakiért, aki tiszta szívből szeretett engem, egy olyan emberéért, aki már soha nem ölelhet át erős karjaival, soha nem fogja, már azt mondja, hogy ne félj minden rendben lesz, mert én vigyázok rád. Aki biztonságot nyújtott. Nélküle elveszett vagyok, csak egy csillag a sok közül. Már nincs aki, kiemelne engem a többi közül. Már nem vagyok különleges. Elvesztettem a másik felem, akivel együtt voltunk egyek. Már nem csak a szívem, de én is zokogtam, fájt, rettenetesen fájt. Éreztem az űrt, amit maga után hagyott. Éreztem, hogy nincs semmi, ami kitölthetné. Meg akartam szabadulni ettől az érzéstől, nem akartam semmi mást csak vele lenni. Kétségbeesetten kerestem valami megnyugvás iránt. Szerettem volna még egyszer zöld szemeibe nézni, ha átölelne védelmet nyújtó karjaival, és édes ajkaival csókokat hintsen az enyémre. Végső elkeseredettségemben futottam. Futottam, ahogy a lábam bírta. Már csak akkor eszméltem fel, mikor az erdőben bolyongtam céltalanul. A fák félelmetes árnyékot vetettek a földre. A könnyeim már elapadtak. Próbáltam visszafelé sétálni, hátha akkor kijutok innen. De csak még jobban eltévedtem. Fáradt, és kimerült voltam. Szédültem, és hányingerem volt. Egy fának dőltem, hogy valahogy megtartsam magam, kezem a hasamra tettem és lecsúsztam a földre. Ziháltam. Most már a hasam is fájt, és megijedtem. Féltem, hogy valami baja lett a babámnak. Néhány perc múlva légzésem normásra váltott, már felbírtam állni. Összeszedtem magam annyira, hogy el tudjak indulni. Néhány perc séta után úgy éreztem mintha valaki követne. Hallottam, ahogy az ág megreccsen mögöttem. Én pedig futni kezdtem, nem tudtam, hogy mi követ. Talán valami vadállat, de nem akartam, hogy a kisbabámnak baja essen. Az én életemet nem féltettem, de a kisbabámét annál inkább. Már egy ideje futottam, mikor úgy éreztem, hogy pihennem kell. Elvégre ilyen nagy hassal ez nem volt könnyű. De amint megálltam, abban a pillanatban meg is bántam. Valaki ugyanis átfogta a derekam, a kezeimet a derekamhoz szorította, ajkaimat egy síkoltás hagyta el, mielőtt befogta a számat. Arcát nem láttam, mert mögöttem volt. Csak a hangját hallottam, ahogy a fülembe suttog.
- Ne aggódj, nem fog fájni… annyira – suttogta egy földöntúli tiszta, selymes hang. Hideg leheletét éreztem a nyakamon. Majd ajkait, ahogy éles fogai átmetszették a bőrömet. A fájdalomtól felsikítottam. Éreztem, hogy a testem lángba borul. Olyan volt, mintha tűzben égtem volna. A földön csapkodtam, sikítottam és vergődtem. Lángoltam, és égtem, nem bírtam elviselni a tűzet. Halálért könyörögtem. Azt kívántam, bárcsak meghalnék végre. Akkor minden fájdalmam megszűnne örökre.

5. Fejezet - Lehetetlen

 

/1862 Texas/   

               

Két év, valakinek olyan rövid ez az idő de, valakinek pedig olyan hosszú. És, sajnos az idő múlásába nem lehet beleszólni. Az úgy telik, ahogy annak kell, de sokszor mégis lelassítanánk, felgyorsítanánk, vagy épp visszapörgetnénk, még ha tudjuk is, hogy ez lehetetlen. Két év alatt, hol örültem, hol szomorú voltam, bár az utóbbi többször esett meg, velem. Főleg az elmúlt két évben.

Már eltelt két év mióta szerelmem elment. Két éve minden héten levelet írok neki, amiben elmondom, hogy épp mi történik itthon, valamint az is, hogy hiányzik mindenkinek és türelmetlenül várjuk már haza. A legutóbbi levelében, azt írta, hogy bármelyik nap hazajöhet. Azt hiszem, nem kell mondanom, hogy mindenki milyen boldog volt. Mrs. Whitlock azóta is minden nap rendben tarja a házat, és mindig valami különlegeset készített ebédre. Mivel Jasper nem írta, hogy pontosan mikor is érkezik, ezért csak találgatunk, és reménykedünk, hogy amikor hintót hallunk akkor ő lesz az.

Két éve, nem járok már a városba, nem bírom az emberek kétszínűségét. Miután Jasper elment, és ennek híre ment, azóta mindenki szánakozva vagy sajnálattal néz rám. Tudtam, hogy ők azt hitték, hogy Jasper soha nem jön vissza és lélekben már el is temették, de engem nem érdekelnek, mert tudtam, hogy visszajön már csak idők kérdése. Inkább órákig sétáltam a kertbe vagy lovagoltam, amit még Jasper tanított nekem.

Gondolataimból a szobalány ébresztett ki, aki felhozta a teámat. Biztos vagyok benne, hogy Mr. Whitlock kérte meg erre. Nagyon figyelmes. Megkértem, hogy a teámat tegye csak a kis asztalra, majd hagyjon magamra, mert pihenni szeretnék, rögtön meg is tette, amit kértem. Felvettem a teámat, és szép lassan megittam, mostanában nem sokat aludtam, és szükségem volt egy kiadós alvásra. Épp ezért szép lassan, kortyolgattam, majd miután megittam, végigfeküdtem az ágyon. Derekamig felhúztam a takarót, oldalra fordultam a fal felé, a tea megtette a hatását, mert perceken belül elaludtam. 

Egy csodálatos napsütötte, zöld végeláthatatlan réten voltam, a lovammal. És vágtáztam. Imádtam mikor a szél a hajamba kapott, és a lágy szellő simogatta az arcomat. Gyorsítottam a tempón, csak élveztem a sebességet, és a szabadságot. Már egy ideje lovagoltam, előttem volt egy erdő, de sosem értem el. Nem tulajdonítottam, neki nagy figyelmet, inkább tovább vágtáztam a réten. A nap szinte perzselte a bőrömet, mikor mellettem feltűnt egy másik ló és lovasa. Szőke tincseibe a szellő belekapott és összeborzolta, mikor rám nézett láttam, hogy szemei ragyognak, mint a drágakő. Jasper. Boldog mosollyal lovagolt mellettem, majd mikor mellém ért kinyújtotta a kezét, amit örömmel fogadtam el. Így kéz a kézben lovagoltunk, és ez maga volt a paradicsom. Úgy éreztem ennél, már nem is lehetnék boldogabb. Egy idő után megálltunk, és leszálltunk a lovakról. Jasper elém lépett, kezeinket összekulcsolta, és így nézett a szemembe. Mesébe illő volt a pillanat mikor…

Érzetem, hogy valami, cirógatja az arcomat. Álmosan pislogtam, és néztem fel arra, aki felkeltett a mesés álmomból, de amint megláttam, hogy ki is ül az ágyam mellett, nem voltam biztos benne, hogy ébren vagyok. Kedvesen mosolygott, talán a boldogságtól, vagy az arckifejezésemen, esetleg mindkettő, nem tudom. Szemei szerelmesen csillogtak, ugyanakkor a fáradság jeleit is ki tudtam belőlük venni. Szőke tincsei pedig kissé szemébe lógtak. Ő így volt tökéletes, és ő az enyém volt.
- Sajnálom, nem akartalak felébreszteni – mondta azzal a hangjával, amivel bármikor levehetett a lábamról. Most már biztos voltam benne, hogy ébren vagyok.
- Jasper – suttogtam, azonnal felkeltem, és az ölébe fészkeltem magam, fejemet mellkasába fúrtam és beszívtam mámorító illatát.
- Hiányoztál, kedvesem – éreztem, hogy szorosabban ölel magához. Tudtam, hogyne tudtam volna. Hiszen mindketten ugyanazon mentünk keresztül, ugyanazt éreztük. Hiányt, fájdalmat, volt egy űr, amit senki sem tudott kitölteni. De most végre úgy éreztem, hogy teljes vagyok, most minden a helyére került.
- Te is nekem, el sem tudom mondani mennyire – néztem csodálatos zölden csillogó szemeibe – de most már itt vagy – mosolyogtam. Jasper is elmosolyodott, és felkelt.
- Gyere, sétálunk a kertbe – nyújtotta felém a karját, amit örömmel fogadtam el. Most néztem csak meg igazán, még mindig a katonai egyenruhája volt rajta, vagyis nem rég jöhetett meg. Lassan sétáltunk lefelé a lépcsőn, majd a nappaliban a szüleinek köszönve, mentünk ki a kertbe. A madarak éneke, a fák susogása, ahogy a szellő meg-megrezdíti a leveleket, minden olyan természetes volt, pont úgy, mint két éve.
- Mesélj! Mi történt, amíg nem voltam itthon? – állt meg és nézett kedvesen a szemembe.
- Minden fontos dolgot leírtam neked. Azon kívül, mindenkinek nagyon hiányoztál, és mióta megírtad, hogy hamarosan jössz, azóta minden pompában áll itthon – kuncogtam – képzeld, mostanában, rendszeresen járok lovagolni. Nagyon megszerettem őket – mondtam büszkén.
- Tényleg? Ez csodálatos, akkor ezen túl majd járhatunk együtt. – nekem pedig csak ez a mondat ismétlődött a fejemben. Tudtam, hogy betartja az ígéretét. Bíztam benne, ő volt az akire, az életem is rábíznám. Jasperrel a ház mögötti kis dombunkhoz sétáltunk. Most nem hoztunk magunkkal semmit így Jasper az ölébe vont, hogy a ruhám ne legyen koszos. Meg kell mondanom, nagyon tetszett ez a mozdulat. Olyan rég ölelt utoljára magához, de most mégis olyan távolinak tűnt a pillanat, mikor elment.
- Na, de halljam milyen a katonai élet? Olyan, mint amilyennek képzelted? – mosolyogtam rá.
- Igen, mindig is ilyennek képzeltem, bár kicsit fárasztó, de megéri. Rettentő büszke vagyok magamra, hogy ezt is elértem. Végre úgy érzem, hogy mindent megtettem, amit szerettem volna. Most már csak egy dolog hiányzik. – vigyorgott rám.
- Micsoda? – nem értettem, hisz tudtommal mindene megvan, mi kelhet még?
- A gyerekek. – vigyorgott még mindig, de hangja komoly lett – amint végleg haza jöttem, már senki másnak csak neked és a gyerekeinknek fogok élni. Azt szeretném, ha mindenetek meglenne. Tudom, hogy te is gyerekeket szeretnél. Hidd, el én sem vágyom semmi másra. És remélem, hogy ezt minél hamarabb megadhatom neked. – ezekkel a szavaival őszinte mosolyt sikerült csalnia az arcomra.
- Én pedig türelmetlenül várom már – bújtam szorosan az ölelésébe. Egy ideig csendben voltunk, csak élveztük egymás társaságát, de aztán Jasper újra beszélgetést kezdeményezett.
- Kisfiút vagy kislányt szeretnél?
- Nem tudom – néztem fel rá – én mindkettőnek örülnék. Ha kisfiú, akkor, lenne, aki tovább viszi családi nevet, valamint te is taníthatnád őt. Biztos vagyok benne, hogy a te és apád büszkesége lenne. Viszont, ha kislány, akkor tudom, hogy a család női tagjai mennyire örülnének. Egy édes kislány pont olyan fürtökkel, mint amilyen neked van, – lelki szemeim előtt pedig megjelent a kislány – biztos vagyok benne, hogy ő lenne a szemed fénye, apuci pici lánya – kuncogtam.
- Igen, azt hiszem, igazad van. Rendben akkor legalább kettő gyermekünk lesz – nézett rám.
- Legalább? Miért mennyit szeretnél? – kérdeztem, csak nem akarhat egy rakás gyereket.
- Mennyit? Hm? – kezével álla alá nyúlt, szemeit égnek emelte, és elgondolkozó fejet vágott – minimum ötöt, igen jól hallottad, gyerekeket akarok, kislányokat, és fiúkat, azt akarom, hogy szaladgáljanak a házba, hogy boldog kacajuk betöltse az egész helyet. – és úgy láttam igencsak beleélte magát ebbe. Felkapott a kezébe, mire én felsikoltottam. Felállt és megpörgetett a levegőbe, majd lábaimra állított, és megcsókolt. Ebbe a csókba minden benne volt, az évekig érzett hiány, a viszontlátás öröme, a boldogság, és a szerelem. – Igen hatalmas, és boldog családunk lesz – majd lágyabb, de annál édesebb csókokkal halmozott el.
- Viszont – komorult el – holnap már vissza kell mennem – mondta, és felnézett rám. Sejtettem, hogy hamar el kell mennie, de azt reméltem, hogy legalább két-három napot kapni fog.
- Értem – motyogtam.
- Sajnálom, de most mindenkire szükség van, és kérlek, hogy te is nagyon vigyázz magadra. De, amint ennek vége. Akkor kezdődik a mi boldog és felhőtlen életünk. Mert megígértem, és amit ígérek, én mindig megtartom – nézett mélyen a szemembe, és ujjai közé fogta a nyakláncot, amit tőle kaptam.
- Azt hittem, nem fogod hordani – mire én zavarodottan néztem rá.
- Miből gondoltad? – kérdeztem.
- Csak, mert olyan nagy, nehéz és értékes.
- Hordom, mert tőled kaptam, és mert ennek különleges jelentése van mindkettőnk számára. Úgy vigyázok rá, mint az életemre, mert ez a nyaklánc téged szimbolizál, és te vagy az életem, akitől soha nem válnék meg. – mondtam, teljesen magabiztosan, mire ő csak elmosolyodott, és megcsókolt. Egymás karjaiban, néztük még a nap szép lassan eltűnik az égboltról. Majd, visszamentünk a házba, hogy Jasper a szüleivel is töltsön egy kis időt. Mikor a katonaságról mesélt, az apja büszke még anyja aggódó volt. Épp ezért átültem mellé, és megszorítottam a kezét biztatásképp. Jasper zavarodott tekintettel vizslatott minket, de aztán folytatta a történetet, Mrs. Whitlock hálásan mosolygott rám. Utána, úgy döntöttem elég ebből a témából, úgyhogy felhoztam, hogy Jasperrel miről beszélgettünk. Ezt a témát mindenki sokkal szívesebben fogadta, Mrs. Whitlock majd ki csattant a boldogságtól.  Mr. Whitlock pedig csak nevetett, mert állítása szerint ő is olyan sok gyereket szeretett volna, mint Jasper. Miután, mindent megbeszéltünk átmentünk az ebédlőbe vacsorázni. Csendben megvacsoráztunk, már amennyire tudtam, ugyanis az egész vacsora alatt magamon éreztem Jasper tekintetét, és ez eléggé megnehezített abban, hogy az evésre koncentráljak. Jasper tekintette szinte égette a bőrömet, épp ezért hálát adtam az égnek, mikor mindenki befejezte, és felálltunk végre az asztaltól. Még ki sem értünk az ebédlőből mikor Jasper elnézést kért, és a szobánk felé húzott. Mr. és Mrs. Whitlock csak vigyorogva néztek utánunk, amin én elpirultam. Felérve a szobánkba Jasper becsukta, jobban mondva becsapta maga mögött az ajtót. És szó szerint nekem esett. Meglepett a hevessége, de semmiért sem cseréltem volna el, ezt a pillanatot. Megcsókolt, miközben keze a hajamba túrt, az én egyik kezem a hátát simogatta a másik haját szántotta. Jasper megfordított, és elkezdte kikötni a fűzőmet, miközben nyakamat csókolgatta, amit én apró sóhajokkal díjaztam. Kikötötte a fűzőm és finoman az ágy felé kezdett tolni, közben én is elkezdtem kihámozni a ruháiból. Majd elérve az ágyat lefeküdtem rá és Jasper fölém került. Egyik kezével megtámaszkodott, másikkal elkezdte simogatni testem minden porcikáját. Ezt én is megtehettem, így két kézzel simítottam végig, hátán, majd karjain és végül mellkasán, Jasper pedig ezt kicsit sem halk sóhajokkal díjazta. A ruhám, már lekerült rólam, Jasper pedig ebben a percben szabadult meg a nadrágjától. Miután végig hintette csókokkal a testem minden porcikáját, utána az utolsó ruhadarabtól is megszabadított minket, majd végre összekapcsolta testünket. És megszűnt minden csak Jasper és én voltunk, senki más. Jasper kedvesen mosolygott rám, és finoman mozgatni kezdte csípőjét, de most én bizonyultam türelmetlennek, mert én egyre gyorsabban mozgattam a csípőmet, Jasper pedig örömmel vette fel velem a ritmust. Majd mikor testemet elérte a mindent elsöprő érzés, hátam ívbe feszült, és Jaspert szorosan húztam magamhoz. Jasper mellkasára húzott, mire én fáradtan, szerelmem nevét suttogva hunytam le szemeimet. Néhány perccel később pedig így aludtam el.

Reggel álmosan nyitogattam szemeimet, de amint megéreztem, hogy Jasper mellkasán fekszem, boldogan és mosolyogva csuktam vissza őket. Tudtam, hogy ma vissza kell mennie, de még ez sem szegte kedvem. Vigyorogva gondoltam vissza a tegnap estébe, és szokásomhoz híven elpirultam.
- Csak nem felébredt kisasszony? – suttogta a fülembe Jasper, amitől megborzongtam.
- Nem vagyok biztos benne uram, szerintem még álmodom, nem győzne meg arról, hogy ez a gyönyörű valóság? – könyököltem fel, és pimaszul mosolyogtam rá.
- Ezer örömmel kisasszony – mondta, és már éreztem is édes ajkait az enyémen. Szenvedélyesen csókolt, amit készségesen viszonoztam. Pár percig még ajkaimat becézgette, de aztán úgy döntött ideje reggelizni. Felsóhajtottam, de tettem, amit kért. Mindketten felöltöztünk, majd kéz a kézben mentünk le a nappaliba. Köszöntünk a szüleinek, majd asztalhoz ültünk. Reggeli után Jasper úgy döntött, hogy egy kis időt kettesben fogunk tölteni. Nem tudtam, hogy mire gondol, azt hittem, csak a kertben sétálunk, vagy a dombunkon leszünk, de nem. Az istálló felé vettük az irányt. Hirtelen nagyon izgatott lettem, remélem, azt fogjuk csinálni, amire gondolok.
- Arra gondoltam, hogy mivel azt mondtad, hogy minden nap lovagolsz, talán van kedvem velem együtt vágtázni – mosolygott rám.
- Persze, hogy van – mosolyogtam, majd kedvenc lovam felé vettem az irányt.
- Látom neked is ő a kedvenced – mondta mellettem Jasper.
- Igen, gyönyörű állat – simogattam meg, lovacskám fejét.
- Akkor készen állsz? – kérdezte és már a lóháton, mentünk kifelé.
- Mint mindig – mosolyogtam, és Jasper reagálása előtt, már futottunk is az én kis gyönyörűségemmel. Nem kellett sok idő és Jasper is beért minket. Mosolyogva vette tudomásul, hogy tényleg gyakoroltam és már sokkal magabiztosabban ülök a nyeregben. Versenyeztünk. Az utolsó kétszáz méterben fej-fej mellet haladtunk, de egy hajszállal mégis legyőzött. Én azért büszke voltam magamra, és Jasper is rám. Utána visszafelé vettük az irányt. Egymás mellett lovagolunk. Majd hirtelen Jasper felém nyújtotta a kezét, miközben mosolyogott. Elfogadtam, és kéz a kézben lovagoltunk, egymás mellett. Pont olyan volt, mint álmomban. A hely, a helyzet, minden. De túl hamar hazaértünk. Jasperrel bevittük a lovakat, majd bementünk átöltözni. Pont ebédidőben értünk haza, így együtt megebédeltünk. Majd Jasper a szülei és én a nappaliban beszélgettünk, egészen sötétedésig, vagyis addig amikor Jaspernek ismét el kellett mennie. Érzéki csókot váltva búcsúztunk el egymástól. Szomorú voltam, de ugyanakkor boldog is, boldog, mert most már semmi kétségem nem volt abban, hogy Jasper visszajön. Ezután, megvacsoráztunk, én pedig felmentem a szobámba, átöltöztem és lefeküdtem, néhány perc múlva már aludtam is. Fárasztó nap volt.

/néhány héttel később/

Már egy hónap is eltelt, hogy Jasper elment. Én pedig rosszabbul viselem, mint mikor két éve ment el. Folyton szomorú vagyok, és étvágyam sincs. A szüleim nagyon aggódnak, ahogy Mr. és Mrs. Whitlock is. Én folyton mondom, hogy semmi bajom, de nem hisznek nekem. Szerintük, ez nem normális viselkedés. Már rengetegszer ki akarták hívni az orvost, de én elutasítottam. Nincs szükségem rá, teljesen jól vagyok, csak hiányzik Jasper. Ha itt lenne, tökéletesen lennék. De akár mennyire is tiltakoztam mégis meggyőztek, hogy orvost hívjanak, tegyem hozzá, nem volt más választásom, mert megzsaroltak.

Egyik nap, épp a szüleimmel beszélgettünk, mert szerettek szemmel tartani, ezért majdnem minden nap itt voltak. Ekkor rosszul lettem. Szédültem, és a gyomrom is felkavarodott, épp a mosdóba akartam volna kimenni, ha útközben meg nem szédülök, ezt természetesen mindenki látta. Apám tartott meg, míg vissza nem nyertem az egyensúlyom.
- Kislányom, nem lesz ez így jó, rosszul vagy, engedd, hogy megvizsgáljanak – nézett rám könyörgően anyám.
- Jól vagyok – suttogtam, de ez persze távol állt az igazságtól.
- Nem, nem vagy jól, ezt mindenki látja csak te nem. Valószínű, hogy beteg vagy ezért azonnal orvost hívok – apám hangja nem tűrt ellentmondást.
- Nem kell – makacskodtam, de egyre rosszabbul voltam.
- Kedvesem, kérlek, csak neked akarunk jót – próbált Mrs. Whitlock is meggyőzni.
- Orvost hívok és nincs vita. Meg kell tudnunk, hogy mi bajod. Ha kell még a fiamat is értesítem, hogy milyen állapotban vagy – Mr. Whitlock tudta, hogy ezzel megfogott, nem akartam, hogy Jasper betegnek lásson így jobbnak láttam addig meggyógyulni, míg nincs itthon.
- Rendben – sóhajtottam föl megadóan.

Mindenki örült, hogy végre megengedtem, hogy megvizsgáljanak. A délután további részét a szobámban töltöttem. Ugyanis nem engedtek sehova, nehogy rosszul legyek. Anyám és Mrs. Whitlock feltűnően jókedvű volt, de mikor megkérdeztem miért, ők csak annyit mondtak, semmi különös, persze tudtam, hogy nem igaz. De inkább annyiban hagytam a dolgot. Vártam, hogy végre megérkezzen az orvos, és megmondja, hogy nincs semmi bajom. Az orvos este érkezett meg, mindenki magamra hagyott vele, hogy nyugodtan megvizsgáljon. Elmondtam a tüneteimet, mire egy csomó vizsgálatot csinált. Körülbelül fél óra múlva vártam, hogy megszólaljon és megmondja, hogy mi bajom, ha egyáltalán beteg vagyok.
- Szóval, beteg vagyok? – kérdeztem, mert már kezdett az idegeimre menni, a hallgatásával.
- Nem asszonyom, ön egyáltalán nem beteg – mosolygott
- Hála istennek, akkor megnyugodtam – sóhajtottam föl boldogan, amíg meg nem hallottam a folytatást.
- Nem, nem beteg egészen más az oka a rosszulléteinek – mire én felvontam a szemöldököm – gratulálok asszonyom ön gyermeket vár – mosolyogott rám. Én viszont lefagytam, gyermeket várok. Csak ez ismétlődött a fejembe. A kezem a hasamra csúsztattam, ahol már a gyermekem növekedett. A MI gyermekünk. Jasper gyermeke. Anya leszek, Jasper pedig apa. Erre a gondolatomra sírni kezdtem, ezek mind örömkönnyek voltak.  Hihetetlenül boldog voltam.
- Nagyon vigyázzon magára, és igyon sok folyadékot. Ha valami baj lenne, akkor csak hívjanak – mondta majd felállt. Én is felálltam és megtöröltem a szemem, hogy valamennyire eltűntessem a sírás jeleit. Lementünk a nappaliba és kikísértem az orvost, majd a családom kérdő tekintetével találtam szemben magam. Én pedig alig vártam, hogy velük is megosszam ezt a csodálatos hírt.
- Gyermeket várok – simítottam a kezem a hasamra. Anyám és Mrs. Whitlock egymásra borultak és úgy sírtak. Mr. Whitlock és apám arcáról pedig boldogságot, szeretetet, és büszkeséget tudtam leolvasni.
- Jaj, kincsem gratulálok – jött oda sírva anyám és a nyakamba borult. Szorosan öleltem vissza, miközben az én könnyeim is kicsordultak.
- Olyan boldog vagyok, gratulálok drágám – Mrs. Whitlock is megölelt, ő is zokogott.
- Gratulálok lányom, ez a lehető legjobb hír ilyen nehéz időkben – jött oda apám, aki szorosan megölelt, majd a kanapé felé terelgetett, hogy üljek le.
- Egyetértek barátom, ez a gyermek, boldogságot fog hozni erre a házra – Mr. Whitlock közelebb lépett, és megszorította a kezem. Tudtam, milyen boldog, hisz az esküvőnk óta erre várt, és most végre megszületik az első unokája.

Anyámék nem sokkal ezután elmentek, de megígérték, hogy holnap is eljönnek. Én is nagyon elfáradtam, amit mindenki megértett, ezért korán mentem lefeküdni. Átöltöztem majd bebújtam az ágyamba, és a mai napon gondolkodtam. Még mindig hihetetlennek tűnik, hogy Jasper gyermekét várom. Kezem a hasamra csúsztattam, és elmosolyodtam. Majd így aludtam el.

/1863 hat hónappal később/

Már hét hónapos terhes vagyok, és úgy nézek ki mintha felfújták volna a hasam. De ennek, ellenére felhőtlenül boldog vagyok. Az egész család boldog és várja már a baba születését. Mrs. Whitlock és anyám kisruhákat varrnak a picinek. Mr. Whitlock már berendezte a szobámat, mivel a pici az én szobámban lesz. Csak Jasper hiányzik, örülnék, ha megoszthatnám vele ezeket a boldog perceket. Írtam neki levelet, amibe megírtam, hogy hatalmas hírem van a számára, és hogy, nagyon várom haza, hogy személyesen is elmondhassam. Egy ideje Jasper nem válaszol a leveleimre. Ez nyugtalanító érzéssel tölt el, de próbálom magam azzal nyugtatni, hogy biztos csak elküldték valahova, és hamarosan visszajön. De pár napja, már egyfajta nyugtalanító érzés kerített hatalmába, csak remélni mertem, hogy nem esett baja. Próbáltam ezeket érzéseket és gondolatokat kiűzni a fejemből, mert tudtam, hogy a babámnak nem tesz jót.

Épp a nappaliban ülünk, a szüleim is itt vannak. Nyugodtan beszélgetünk, mikor kopogtatnak. A szobalány kinyitja az ajtót majd hallom, hogy beljebb invitálja a vendéget, és ekkor meglátom, hogy ki jött. Az rögtön észrevettem, hogy ugyanolyan egyenruhát hord, mint amilyen Jasperen is volt elég izmos idősebb ember volt, majd látva a sok kitűntetését megértem. Ő nem lehet más csak Jasper felettese. Borzasztó érzés kerített hatalmába, tudtam, hogy valami történt, és nem voltam benne biztos, hogy hallani akarom.
- Elnézést a zavarásért. Én Major Jasper Whitlock családját keresem. – mondta mély morgós hangján.
- Mr. Whitlock vagyok. Jasper édesapja. – nyújtott kezet Mr. Whitlock, majd kezet ráztak.
- Sajnálom, hogy ilyen szörnyű hírt kell közölnöm, de Major Jasper Whitlock pár napja eltűnt. Mikor a nőket és a gyerekeket kellett egy másik vidékre szállítani, ő volt értük felelős. Mindenki megérkezett a kijelölt helyre, de Major Jasper nem. Eddig nem akartunk szólni, mert azt hittük előkerül, de sajnálatos módon nem így történt. – lehajtotta a fejét én pedig éreztem, hogy a könnyeim már patakokban folynak le arcomról. Mrs. Whitlock felsikoltott és Mr. Whitlocknak kellett elkapnia különben összeesett volna. Megtörtént az, amitől félt. Éreztem, hogy anyám szorosan a karjaiba zár és nyugtató szavakat suttog a fülembe. De én nem tudtam, nem akartam elhinni. Hisz megígérte, a szavát adta. Kezemet a hasamra simítottam és felálltam.
- Ez nem igaz ugye? – hangom kétségbeesetten csengett, mire mindenki rám nézett – ez nem lehet igaz. Nem lehet, hogy Jasper eltűnt. Ő nem tűnhetett el. Ő nem halhatott meg – a végére már sikítottam, és csapkodtam. Apám fogott le nehogy valami kárt tegyek magamban vagy a babában.
- Annyira sajnálom kisasszony – de én közbevágtam.
- Asszony. Jasper Whitlock felesége – suttogtam megtörten. Mire egy percig elkerekedett szemmel nézett, de folytatta.
- Sajnálom, Mrs. Whitlock, de már egy hete eltűnt ennyi idő alatt már megtaláltuk volna, de ő sehol sincs – hangjában együtt érzést véltem felfedezni – Major Jasper Whitlock kitűnő katona volt, biztos vagyok benne, hogy sokan emlékezni fognak rá. Megtiszteltetés volt vele együtt szolgálni – mondta, de én nem bírtam tovább túl sok volt, túl nagy volt a fájdalom. Elsötétült minden, még tompán hallottam, hogy a nevemet kiabálják, de aztán semmi. Elnyelt a sötétség.

4. Fejezet - Ígéret

/1960 Texas hónapokkal később/ 

A szobában az ágyon feküdtem és sírtam, már két órája folyamatosan csak sírok. Megkértem mindenkit, hogy hagyjanak magamra, mert gondolkodnom kell. Nem hiszem el, hogy ez történik velem, hiszen eddig minden tökéletes volt, de most. Most minden tönkre ment egy pillanat alatt. Már több mint egy éve házasok vagyunk, azt hittem senki nem választ minket szét, erre ez történik. Még most is Jasper szavai csengenek a fülemben, mikor egy szóval lerombolta a jövőnket. Két órája jelentette be, hogy mik a tervei, és mit kértek tőle. Ő természetesen arra hivatkozott, hogy az apjáért teszi, és hogy minden rendben lesz, és ne aggódjak. Mégis, hogy kérheti, hogy ne aggódjak, mikor katonának áll. 

Jasper én és a szülei a nappaliban ülünk, mert szerintük valami fontos dolgot kell, velem közöljenek. Semmi jóra nem számítottam, mert Mrs. Whitlock szeme könnyes volt, vagyis valami nagyon rossz hírt kell velem közölniük. Láttam Jasperen, hogy egy ideje már feszült. Nagyon aggódtam érte, pár napja beszélt az apjával, és az óta feszült, és sokat maradt egyedül, hogy gondolkozzon. Nem mondta el, hogy miről volt szó, ezért nem is kérdezősködtem, úgy voltam vele, majd elmondja, ha akarja. És úgy tűnik ennek most jött el az ideje.
- Kedvesem, mint tudod néhány napja beszéltem apámmal – kezdte Jasper és megfogta a kezem, és csak helyeslően bólintottam, hogy folytassa.
- Mint tudod, nehéz időket élünk most, folyamatosan háború dúl, és most toboroznak új fiatal katonákat, engem is megkerestek, hogy ha tudok, akkor szóljak mindenkinek, és minél több újoncot szerezzek – vette át a szót Mr. Whitlock és mélyen a szemembe nézett. Tudtam, hogy milyen nehéz idők várnak ránk hiszen, most van a polgárháború ideje, és mindenkit aggodalommal tölt el.
- Tudod, hogy mindig is arról álmodtam, hogy a hazámat fogom szolgálni. Apám nekem is elmondta, ő természetesen nem akarta, hogy jelentkezzek, de én igen. Adott néhány napot, hogy jól gondoljam át, és döntöttem – Jasper lehajtotta a fejét és csak suttogott – én is jelentkezem Ashley. Egy hét múlva bevonulok. – a szavak, amik elhagyták a száját csak lassan hatoltak be elmémbe, és beletelt pár percbe telt, mire felfogtam, jelentőségüket. Elmegy, itt hagy, és ki tudja, mikor jön vissza, ha egyáltalán visszajön. Erre a gondolatomra eleredtek a könnyeim, amik megállítatlanul folytak végig arcomon. Jasper fájdalmasan nézett rám, és letörölte könnyeimet.
- Ne sírj, kérlek, megszakad a szívem, hogy így látlak. – hangja tele volt megbánással, és sajnálattal, ami engem még inkább zokogásra sarkalt.

Az ajtó kinyílt és nem kellett oda néznem, hogy tudjam ki áll mögötte. Hallottam, ahogy belép a szobába, majd becsukja az ajtót, majd pár pillanattal később besüppedt az ágy mellettem. Gyengéden elkezdte a hátamat simogatni. Nem bírtam tovább, érezni akartam az ölelését a csókjait addig, amíg lehet, megfordultam, majd az ölébe fészkeltem magam, és ott sírtam tovább. Ő csendesen tűrte, amíg kisírom magam, közben a hajam simogatta, és dúdolt a fülembe. Körülbelül fél órával később, már nem sírtam, de még mindig zaklatott voltam, de Jasper közelsége és illata enyhítette ezt. Egy ideig még csendben ültünk, majd végül Jasper törte meg a csendet.
- Sajnálom, sajnálok mindent, hogy mindezen keresztül kell menned miattam, el sem hiszed, mennyire fáj nekem, hogy így látlak, és nem tehetek semmit, hogy jobb legyen. Nem tudod elképzelni milyen rossz, hogy megígértem neked, hogy örökre veled, leszel, de most mégsem tarthatom be. Annyira fáj Ashley – a szemeiben ott csillogtak a könnyek, de nem engedte ki őket. Tudtam milyen rossz neki, mert én is ezt érzem.  - Biztos, hogy most magát okolja mindenért, pedig én megértem, csak borzalmas a tudat, hogy bármelyik percben elveszíthetem.
- Jasper nézd, tudom, hogy mindig is ez volt az álmod, és én nem akarok az útjába állni, sőt büszke vagyok rád – tényleg az voltam – tökéletes férfi vagy, aki valóra váltja az álmát, és ez jó. De kérlek, értsd meg, nekem ez nem könnyű, azzal a tudattal, hogy mikor jössz vissza vagy vissza jössz-e valaha, egyszerűen borzalmas. Azt hittem, hogy velem leszel, de most nélkülöznöm kell téged néhány évig, mert most a hazádnak van rád szüksége – próbáltam mosolyogni, de a könnyeim megint eleredtek. Dühösen töröltem le őket, most Jasper mellett kell állnom és nem lehet gyenge előtte.
- Köszönöm – puszilta meg a homlokom – köszönöm – most az orrom – köszönöm – és végül az ajkaimat – tudom, hogy ez nehéz neked, de meg fogunk vele birkózni. És hidd el visszajövők. És utána gyönyörű életünk lesz, gyerekekkel, unokákkal. Mert mindent megteszek, hogy boldoggá tegyelek. De ez volt kisfiú korom óta minden álmom, és szeretném apámat is boldoggá tenni, mert tudom, hogy nagyon büszke lenne rám.
- Tudom – majd vettem egy mély levegőt – csak ígérd meg, hogy visszajössz hozzám.  A családodhoz, mert szükségünk van rád Jasper, a szüleidnek, és nekem is. Még nem veszíthetlek el – a hangom megremegett az utolsó mondattól, és könnyeim újból eleredtek.  Jasper ujjaival letörölte őket, és elővett valamit az öltönye zsebéből. Meglepetten nézetem, ahogy elővesz egy fekete hosszú bársony dobozt, majd kedvesen mosolygott rám, és a kezembe adta. Remegő ujjakkal pattintottam fel a tetejét. De ami, a szemeim elé tárult az gyönyörű volt. Egy nyaklánc volt benne, gyémánt szemcséken egy nagy kék zafír kő, amit szintén apró gyémántok öleltek körbe. Ujjaim közé vettem az ékszert és Jasperre néztem.
- Ez egy ajándék tőlem, pár napja vettem, hogy legyen valami, ami rám emlékeztet és a szerelmemre. Ez olyan, mint egy zálog a szerelmünkre. Nem csak a templomban, de most itt előtted, elmondom, hogy tiszta szívemből szeretlek Ashley Henning. Ez az érzés sosem fog elmúlni, mert ez annál sokkal több, mi örökre összetartozunk. Szeretném, hogy ha nem is vagyok melletted, de ez a nyaklánc emlékeztetne téged arra, hogy mennyire szeretlek és hiányzol. Mert nem számít, hogy háború dúl vagy béke, hogy egy óceán választ majd el minket, mindig is szeretni foglak, és egyszer még találkozunk. Ígérem. – szemembe könnyek gyűltek. Ennél szebb dolgot még életemben nem kaptam, és ennél őszintébb szavakat és érzéseket sem. Eddig is tudtam, hogy Jasper mennyire szeret, de most már szemernyi kétségem sem volt, sem a szerelmével, sem a jövőnkkel kapcsolatban. Mert most már biztos voltam benne, hogy visszajön hozzám, nem számít sem a hely sem az idő, mert tudtam, hogy Jasper és én egyszer még együtt leszünk.
- Szeretlek – suttogtam
- Szeretlek Ashley, mindennél jobban. – két keze közé fogta az arcom és megcsókolt. Ajkai gyengédek és finomak voltak, közben kezével végigsimított hátamon, amire felsóhajtottam, Jasper pontosan tudta, mik az érzékeny területeim, és elő szeretettel kényeztetett. Úgy bánt velem, mint egy porcelánbabával, akinek bármelyik pillanatban baja eshet.

/pár nappal később/ 

Az-az egy hét, szörnyen gyorsan eltelt, és ott tartunk, hogy Jasper mindjárt indul. Az elmúlt egy hétben, minden időnket együtt, és a családjával töltöttük. Az édesanyjának is ugyanannyira fog hiányozni, mint nekem, már beszélgettünk egyszer erről, mikor a fiúk nem voltak itthon. És mind ketten ugyan azon a véleményen vagyunk, ő is és én is nagyon féltjük Jaspert. Félünk, hogy valami baja esik, vagy nem úgy jön vissza, ahogy elment. Tudom, hogy Mrs. Whitlock mostanában nyugtalan, mert fél, hogy elveszíti egyetlen fiát. Mrs. Whitlock végső elkeseredettségében egy olyan titokba avatott, be, amit senki sem tud, még Jasper sem, csak Mr. és Mrs. Whitlock és most már én. Ami magyarázat volt arra, hogy Mrs. Whitlock miért nem akarja elengedni Jaspert. Ugyanis Jaspernek volt egy testvére, úgy hívták, mint Jasper apját, mikor Jonathan huszonegy éves volt, anyja úgy tudta, hogy a kertben sétál, mint mindig. De mikor be akarta hívni ebédelni, nem találta sehol. Mr. és Mrs. Whitlock mindenhol keresték, majd az erdő szélén megtalálták véres ruháit és maradványait, egy állat széttépte. Ekkor még Texas egy másik részében laktak, a tragédia után költöztek ide. Jasper nem tudja még most sem, hogy volt egy testvére, aki meghalt. Anyja és apja, senkinek nem beszéltek róla, azért költöztek el, hogy új életet tudjanak kezdeni. Mikor Jasper anyja elmondta, egyszerűen sokkolt, amit hallottam, még jó, hogy ültem különben összeestem volna. Mrs. Whitlock megkérte, hogy ne beszéljek róla senkinek, és én megígértem, tudtam, hogy nem szívesen beszélt róla, csak az elkeseredettség hozta ki belőle. Azóta, is úgy tekintek rá, mint a második anyámra. 

A verandán állunk és épp Jasperből búcsúzkodunk, a hintó már a ház előtt áll csakis rá várva. A szüleimnél tegnap voltunk Jasperrel, így ők akkor búcsúztak el tőle. Anyám is féltette őt, és engem is, mert tudta, ha Jaspernek valami baja esne, akkor abba belepusztulnék. Apám sem repesett az örömtől, hogy egyedül hagy, de tudtam, hogy mélyen büszke arra, hogy egy ilyen férjet talált nekem. Jasper először apjához lép, férfiasan megölelik egymást, majd Mr. Whitlock jó utat és sok szerencsét kíván. Édesanyját szorosan karjaiba zárja és amennyire tudja, próbálja csitítgatni, és elhitetni, hogy minden rendben lesz. Majd megcsókolja az arcát, anyja pedig végigsimít arcán. Majd hozzám lép utoljára. Engem is karjaiba von, én pedig olyan szorosan húzom magamhoz amennyire csak lehet, úgy mintha sose akarnám elengedi. Igazából nem is akartam, de tudtam, hogy mennie kell és, hogy amint tud, jön hozzánk. Majd fülemhez hajolt és bele suttogott:
- Aztán ne felesd el, amit ígértem. Mert én mindig megtartom, amit ígértek, és ez sem lesz másképp. - majd szemembe nézett, tudom, hogy hosszú ideig most utoljára nézek, rabul ejtett zöld szemeibe. Jasper állam alá nyúlt és megcsókolt. Édes volt, és finom, de volt benne valami új is, talán a félelem volt a legjobb szó rá. Félt. Éreztem, szinte remegett a karjaimban. Talán most jutott el hozzá is a gondolat, hogy nem jön vissza. De tudtam, hogy ez nem fog bekövetkezni, hisz megígérte, és tudtam, hogy betartja, amit megígért. Jasper elvált ajkaimtól, és ujjaival végigsimított a nyakláncomon, ami az óta az este óta, mióta bevallotta nyíltan érzelmeit, és megígérte, hogy visszajön, azóta ott lóg a nyakamban.
- Szeretlek
- Szeretlek – még egy-kettő apró csókot hintett ajkaimra, majd elment. Ahogy lesétált a lépcsőn és a hintó elhajtott, úgy az én könnycseppjeim is kibuggyantak. De már nem is akartam visszatartani őket.

 Mr. Whitlock kísért be engem és feleségét is a hazába. Majd megkérte a szobalányt, hogy csináljon mindkettőnket, egy teát. Néhány perc múlva Mr. Whitlock próbált meggyőzni minket, hogy legalább ezt igyuk meg, tudtam, hogy szükségem van rá, hogy megnyugodjak egy kicsit, de a kezeim olyan szinten remegtek, hogy a csésze kiesett a kezemből, és szilánkok ezreire tört szét, pont úgy, mint amilyen állapotban most az én szívem is van. Tudom, hogy Jasper szeret, ebben semmi kétségem nem volt, de mégis szerettem volna magamhoz kötözni, hogy itt tartsam magam mellett. Elnézést kértem, és felmentem a szobámba. Lefeküdtem az ágyamra, és felidéztem a Jasperrel való közös pillanatokat. Amikor először megláttam az estélyen, mikor megkérte a kezem, az esküvőnkre, az összes együtt töltött szerelmes órákra, ahányszor néztük a naplementét. Mindenre. Minden csókjára, kedves szavára és érintésére. Annyira szerettem, hogy arra a szavak kevesek voltak. 

3. Fejezet - Texas álompárja

Már egy hónapja élek szerelmemmel és a családjával. Nagyon szeretnek, Jasper édesanyja egyenesen imád, minden nap megköszöni, hogy szeretem és tisztelem a fiát. Látszik rajta, hogy egész életében erre várt, hogy a fia boldog legyen egyszer és megállapodjon. Jasper apukája is nagyon kedves, és szinte lánya ként szeret. Szerinte már csak az unokák hiányoznak. Nem tagadom, hogy én is szeretnek egy kisbabát, aki olyan, mint az apja, de úgy érzem, ráérünk még. Jasper is ezen a véleményen van. A szüleim rendszeresen meglátogatnak, de van, hogy én megyek át hozzájuk. Ők is örülnek a boldogságunknak. Jasper pedig egyszerűen felülmúlhatatlan, szinte minden időnket együtt töltjük. Van, hogy a városba sétálunk, vagy épp otthon vagyunk, de szinte mindent együtt csinálunk. A szüleink azt mondják nem láttak még két ennyire szerelmes tizenévest, és, hogy ez az érzés biztos életünk végéig kitart majd. Ez anyámat, engem és Mrs. Whitlockot is megkönnyebbüléssel tölt el. 

Ha Jaspert kéne jellemeznek, akkor talán a romantikus, érzéki, megértő, humoros szavakkal tudnám a legjobban leírni mikor velem, van. Rengeteget sétálunk a városba, és itthon a kertbe egyaránt, ilyenkor egymásról mesélünk egymásnak, szerintem nincs olyan dolog, amiről ne tudna a másik. Jasper nem csak a szerelmem, de a legjobb barátom is, aki barmikor meghallgat. Mivel tudja, hogy imádom az erdőt ezért, volt már, hogy elvitt az erdőbe sétálni, vagy piknikezni, de szigorúan megtiltotta, hogy egyedül menjek be, mert bármikor bajom eshet. Aranyos volt, mikor aggódott, de én engedelmes kislány révén megígértem, hogy egyedül még az erdő közelébe se megyek. Jasperből néha előtör a játszani kívánkozó kisfiú. Nem egyszer volt már, hogy megkergetett a kertben, amit én kitörő lelkesedéssel fogadtam. Mindig meg tudott lepni valamivel. De ha kellett, akkor komoly döntéseket is hozott, éppen ezért az apja mindig kikérte a fia véleményét. 

Most is épp szerelmem karjaiban fekszem, és együtt nézzük a naplementét a házuk mögötti kis dombocskáról. Senki nincs itt csak mi. Hallani, ahogy a fák suhognak, ahogy a madarak éneke szép lassan elhal, és nézni, ahogy nap eltűnik a távolban, a legromantikusabb dolog a világon. Főleg ha azzal osztod, meg akit szeretsz. Ilyenkor általában, nem szoktunk beszélgetni, szavak nélkül is tökéletesen megértjük egymást. Jasper karjai szorosan zárnak körbe, mintha sose akarna elengedni. Még mindig nem értem mivel érdemeltem őt ki. Ajkaimat egy sóhaj hagyja el, mire Jasper maga felé fordítja arcom, és a szemembe néz.
- Mi a baj kedvesem? – kérdezi gyengéden.
- Csak azon gondolkodom, hogy milyen tökéletes életem van. Hogy mivel érdemeltelek ki, és hogy mennyire szeretlek. – suttogtam és apró csókokat hintettem ajkaira, amit készségesen viszonzott is, majd felemelte az állam, hogy a szemébe nézzek.
- Nem kellett kiérdemelned, te egy csodálatos intelligens és gyönyörű nő vagy. Hidd el, hogy bármelyik férfit boldoggá tenné a tudat, ha a magáénak tudhatna. Én érzem magam szerencsésnek, mert most itt vagy velem, mert szeretsz és támogatsz, ez nekem mindennél többet jelent, és mindent megteszek, hogy boldog felejthetetlen életed legyen. Ígérem. – suttogta, majd megcsókolt. Elmondhatatlanul boldog voltam. Tudtam, hogy szeret és mindig velem lesz.

Lassan elkezdtünk összepakolni, megfogtuk a pokrócokat és elindultunk vissza a házba, mert már sötétedett. Jasper szülei a nappaliban vártak ránk. Jasper és én gyorsan felszaladtunk a szobánkba leraktuk a pokrócokat, megmosakodtunk, majd visszamentünk a nappaliba vacsorázni. A vacsorát most is csendben fogyasztottuk el. Vacsora után átvonultunk a nappaliba, ahol megbeszéltük, hogy ki mit csinált a mai nap folyamán, majd mindenki elment aludni. Mindketten megfürödtünk, átöltöztünk és ágyba bújtunk. Jasper a mellkasára vont, egyik kezével derekamat ölelte, másikkal a hajamat szántotta végig ujjaival. Felsóhajtottam és kezemmel végigsimítottam mellkasán. Pontosan tudtuk, hogy hogyan fejezzük ki érzelmeinket egymás iránt. Kapcsolatunk, mint másoknál, nálunk nem elsősorban a testiségekről szólnak, hanem az érzelmeink kimutatása a másik számára, ami Jasper mellett, elég egyszerű. Mindig tudjuk, épp mire gondol vagy vágyik a másik, egy-egy kedves szó, egy érintés többet ér mindennél. Azt hiszem a mi kapcsolatunk ezért annyira különleges, és egyedi. Még éreztem, ahogy Jasper belecsókol a hajamba, majd elnyomott az álom. 

Reggel, mint máskor, most is Jasper mellkasán ébredtem. Még egy ideig élveztem, szerelemem közelségét, majd lassan elkezdtünk felöltözni. Először én majd, Jasper, egy egyszerűbb szürke ruhát vettem, hozzá illő csizmával, Jasper pedig egy halványbarna, inkább krémszínű zakót hozzá illő nadrággal, és mellénnyel, ami kiemelte gyönyörű szőke tincseit. Kéz a kézben sétáltunk, le a konyhába, ahol Jasper szülei mosolyogva fogadtak. Jasper illedelmesen kihúzta előttem a széket, amit én csak egy mosollyal köszöntem meg, mire ő is elmosolyodott. Szemem sarkából láttam, hogy Mrs. Whitlock meghatódott, még most sem tudta tejesen megszokni, hogy fia ennyire boldog és szerelmes. Csendben elfogyasztottuk a reggelit, és utána mind a nappaliba vonultunk, mert a szüleim ma meglátogatnak, és bármelyik percben itt lehetnek. Erre nem is kellett sokat várni, mert már hallottuk is a hintó, ahogy megáll a ház előtt. Kimentünk a ház elé fogadni a szüleimet, izgatott voltam, már jó pár napja nem láttam őket, és hiányoztak. Jasper karjait derekam köré fonta, fejét vállamra rakta, és kedvesen mosolygott rám. Hihetetlen, hogy meg sem kell szólalnom, mert mindig tudja, mit érzek vagy gondolok. Közben a szüleim elértek minket, először Jasper szüleihez, majd hozzánk léptek. Jasper elengedte a derekam, hogy megölelhessem anyám, ő pedig kezet foghasson apámmal.
- Nagyon hiányoztál életem – suttogta anya a fülembe.
- Te is nekem – igaz már egy hónapja itt élek, de attól még természetes, hogy hiányzik az édesanyám, hisz egész eddigi életemben velem volt.
- Menjünk be – tárta ki az ajtót Mr. Whitlock és kezével befelé intett. Jasper megfogta a kezem és így mentünk be a tágas nappaliba, ahol mindenki kényelmesen helyet foglalt. Mr. és Mrs. Whitlock egymás mellé ült, melléjük anyám és apám, velük szemben pedig mi foglaltunk helyet. Jasper nem engedte el a kezem, még most sem.
- Olyan szépek vagyok együtt – anyám akárhányszor meglátogat, mindig megemlíti, én pedig mindig elpirulok, ez alól a mostani sem volt kivétel. Mrs. Whitlock pedig heves egyetértésben volt ezzel. Ránéztem Jasperre, aki csak mosolygott ezen.
- Jaj, amíg el nem felejtem, láttátok már a mai újságot? – kérdezte apa.
- Nem, még nem. Miért? – homlokomon apró rácok jelentek meg, nem értettem miért hozta fel. Általában nem szoktam újságot olvasni, csak akkor, ha nagyon fontos dolog volt benne, ennek pedig annak kellett lennie, ha apám megemlítette.
- Oh, igen, - nevetett fel Mr. Whitlock – már én is emlékszem. Hogy felejthettem el? Már is hozom – felállt és visszament a konyhába, én pedig egyre idegesebb lettem, vajon mi lehet olyan fontos, hogy nekem is tudnom kell róla? A választ hamarosan meg is tudtam, mikor Mr. Whitlock visszajött és a kezünkbe nyomta az újságot, amiben ez állt. 

TEXAS ÁLOMPÁRJA                         

Érzéki, romantikus, megértő, vicces talán ezekkel a jelzőkkel lehet legjobban leírni Texas legboldogabb szerelmespárját. Igaz, hogy Jasper Whitlock és Ashley Henning még csak egy hónapja házasok, de a kapcsolatuk már most különleges és irigylésre méltó. Ritka, az ő házasságuk, hisz ők már akkor szerelmesek voltak egymásba, mikor először találkoztak. Az életük tökéletesen kiegyensúlyozott, bármikor, amikor látjuk őket, csak úgy süt róluk a szerelem. Sokak szerint ők nem csak szerelmesek, de a legjobb barátok, bármit megosztanak egymással. Talán ez az oka, hogy nekik nem voltak kezdeti nehézségeik kapcsolatuk elején, és most sem. Köztük van egyfajta vibrálás, mikor fogják egymás kezét, vagy mikor csak egymásra néznek. Ahogy az egyik lép úgy igazodik hozzá a másik. Mint két pontosan összeillő puzzle darabka. Ők így egyek, és ritka, ha valaki megtalálja a lelki társát, azt, akit mindig is neki szántak. Fiatal lányok, álmodnak olyan kapcsolatról, mint amilyen az övék, mert tudják és mi is tudjuk, hogy ez a kötelék egy életre szól, és ezt semmi sem szakíthatja szét. Ők tényleg olyanok, mint egész Texas Álompárja.

 Szóval sok boldogságot, és hosszú életet nekik, mert ők megérdemlik. 

Döbbenten olvastam a sorokat. Mikor apám elmondta, hogy valami fontos van a mai újságban mindenre gondoltam csak erre nem. Arra meg végképp nem, hogy irigyelnek engem, mert azok közé tartozom, akik olyan kivételesek, hogy szerelemből házasodhattak. De mondjuk az sem elhanyagolható, hogy Jasper rettentő helyes, aranyos, kedves és még sorolhatnám. Még jó, hogy teljesen megbízom benne, mert nem tudtam, hogy ennyi lány álma volt, egy ilyen férfi. Aki nem található minden sarkon. De csak egyszer lássam, meg, hogy egy lány reménykedve nézz rá, na, akkor kő kövön nem marad. Tekintetem újra az újságra fordítottam, mert kicsit elkalandoztam. Mondani akartam valamit, de nem tudtam, hogy mit. Ez olyan megható, és megtiszteltetés, hogy benne vagyunk az újságban, ráadásul a címoldalon. Texas Álompárja. Ismételgettem magamban. Meg kell mondani rettenetesen jól, hangzik.
- Hát… erre nem nagyon tudok mit mondani – kezdte Jasper – csak azt, hogy megtiszteltetés, hogy benne vagyunk az újságban, és megkaptuk Texas Álompárja címet – az utolsó két szót olyan gyengéden és szerelmesen mondta, hogy kezdtem érteni, hogy miért is kaptuk meg ezt a címet.
- Egyetértek, Jasperrel. Nekem is ezek a gondolatok jutottak eszembe először. És azt hiszem, csak szerencsésnek, és kivételesnek, mondhatjuk magunkat, mert egymásra találtunk – és szerelmem szemeibe néztem. Gyönyörű zöld szemei rabul ejtettek. Mintha a lelkéig láttam volna, ahol csak tiszta, őszinte érzelmeket találtam.
- És biztos vagyok benne, hogy ez így is lesz, ahogy az újság írja. Mert ezt a szerelmet semmi sem választhatja szét. – mondta magabiztosan Jasper apja.
- Úgy legyen barátom – helyeselt apám is.
- Úgy is lesz, hidd el, hisz nézz csak rájuk – szólt meghatódva Mrs. Whitlock.
- Igen, rettentő szerelmesek – szólt hozzá anyám, Mrs. Whitlock kijelentéséhez.

Én pedig hittem nekik, hittem, hogy örökre együtt leszünk, és ezt a vibrálás, ahogy írták, még a síron túl is tartani fog. Mert Jasper és én is őszintén szeretjük egymást, és ennél semmi sem fontosabb. Még most sem szakadtam el zöld szemeitől, amikkel bármikor megbabonázott. Finoman az állam alá nyúlt, és megcsókolt, mivel tudtuk, hogy itt vannak a szüleink ezért, nem mélyítettük el annyira, de így is egy rövid, de annál édesebb csókot kaptam. Elvált ajkaimtól, szemembe nézett majd átölelt. Tudtam, hogy ezzel bizonyítja a szavakat, amiket rólunk mondanak, és semmi kétségem nem volt, hogy ez tényleg így marad életünk végéig. De sajnos ez nem teljesen igaz, mert alig pár hónappal később meg kellett tapasztaljam ennek ellenkezőét. Ennél rosszabb hírt elképzelni sem tudtam.