41. Fejezet - Tragédia

-           - Elveszítjük! – hallottam magam mellől az egyik nővér kétségbeesett hangját.

-           - A vérnyomás esik! – egy röpke pillantást vetettem az előttem lévő monitorra.

-           - Leállt a szíve! – kezeim fáradhatatlanul dolgoztak. Nem engedhettem, hogy meghaljon. Ígéretet tettem, hogy megmentem. 

Az idő szinte megállt, az a néhány másodperc most órákkal ért fel. A saját fülemmel hallani, ahogy a szíve dobbant egy utolsót, és onnan semmit, mindent megsemmisítő érzés. Érezni, hogy valaki, aki számomra fontos a kezeim között haljon meg, kegyetlen. Akármennyire is próbálkoztam a szíve nem dobbant meg újra. Erre még nem voltam felkészülve, arra, hogy számomra egy ilyen kedves ember a kezeim között veszítse életét. Egy orvos a kezét a kezeimre helyezte, ezzel megállásra késztetve engem. Kétségbeesetten nézek fel rá, majd az előttem fekvő nőre. Kezeim elvettem és felnéztem az orvosra, aki megértő szemekkel nézett rám. 

-           - A halál időpontját feljegyeztem! – suttogta egy nővér. 

Dühösen húzom le az arcomról a maszkot, és dobom le a kesztyűmet. Kilépve az ismerős folyosóra soha nem ismert érzés kerít hatalmába. Szemeimet lehunyom, mert bár tudom, hogy lehetetlen mégis émelyegni kezdek. A falnak támaszkodom és próbálok minden más zajt kiűzni a fejemből. Mikor meghallom, hogy nyílik a műtő ajtaja, és a többi orvos sétál ki, erőt veszek magamon. Ellököm magam a faltól, és imbolyogva indulok meg az irodám felé. 

Valaki megragadja a karom és az ellenkező irányba kezd húzni. Ellenkezni akarom, ám mikor meglátom, Carlisle arcát inkább csendben maradok. Hagyom, gyengéden rántson rajtam egyet, és az irodájába húzzon. Leültet az egyik székbe, majd ő is helyet foglal közvetlenül mellettem. Szemei aggodalmat tükröznek, de nem mondd semmit. Hagyja, hogy megemésszem a dolgokat, és felfogjam, hogy életemben először, halt meg egy ember a kezeim között. 

-           - Nem a te hibád! – jelentette ki magabiztosan.

-           - Tudom! – válaszoltam vontatottan. – Csak mégis olyan kegyetlen érzés. Hiszen már több mint egy éve ismertem.

-           - Az emberi élet múlandó. Sosem tudhatjuk, kinek mikor van itt az ideje. – kezeit a térdemre tettem, én pedig a szemeibe néztem.

-           - De neki biztos, hogy nem most volt itt. Hiszen csodás élete volt, férje és gyereke. Nem ilyen körülmények között kellett volna meghalnia. – fakadtam ki. Carlisle nyugtatóan simította a kezét a vállamra. És finoman megrázott.

-           - Nem kapunk minden kérdésünkre választ. Talán oka van annak, hogy így történtek a dolgok. De ne okold magad, mert csak kikészülsz. – nézett a szemembe, miközben láttam, hogy olvasni próbál bennem, és az érzéseimben.

-           - Te mit éreztél? Mikor először történt ez meg veled? – kérdeztem tőle. Egy pillanatra lehunyta a szemeit, majd újra rám nézett.

-           - Menthetetlen volt a helyzet. Minden orvos tudja, hogy ez bekövetkezik egyszer. Lélekben úgy érezzük, fel vagyunk rá készülve, de aztán mikor a legváratlanabb helyzet előáll, és te nem tudsz mit tenni, akkor hasít beléd a felismerés, hogy megtörtént. Egyik pillanatról a másikra. Az első eset a legrosszabb, de a boldog pillanatok kárpótolnak. – sóhajtotta.

-           - Az biztos, hogy ma nem erre számítottam. – feleltem Carlisle szavain gondolkozva.

-           - Sose volt még olyan zsúfolt napunk, mint ma. Egyre több a baleset, és szinte már az sem lenne elég, ha minden orvosból kettő lenne. Mindenkire szükség volt ma. Te csak tetted, amit a helyzet megkövetelt tőled. De vannak helyzetek mikor ez sem elég. Ne okold magad ezért. – állt fel végül. Egy pillanatig még a szavain gondolkoztam, aztán én is felálltam, és egy szó nélkül kisétáltam az irodából. 

A fehér folyosókon végighaladva, újra eszembe jutott a nő arca, és ismét elfogott az, az émelygő érzés. Nem is tudom mi fájt jobban, az hogy az én kezeim között halt meg, vagy, hogy ezzel egy ártatlan életnek okozok mélységes fájdalmat. Mert kétség kívül nem csak az én életemet változtatja meg ez a hiba. Hanem másét is. Egy másik sokkal ártatlanabb és biztonságra szoruló életét. 

Már csak azt vettem észre, hogy a következő pillanatban egy kórterem ajtaja előtt állok. A lábaim önkéntelenül is ide hoztak. Nem akartam bemenni és szembenézni azzal, ami benn várt, pedig tudom, hogy elkerülhetetlen. Remegve nyitom ki a kórterem ajtaját, s lépek be. Azonnal megcsap a kórház jellegzetes szaga. Mindenhonnan árad a fertőtlenítő és a gyógyszerek illata. A szobában szinte vakító a fehérség. Egy ágy van előttem, amin a számomra kulcsfontosságú személy fekszik. Közelebb sétálok, és a szívem összeszorul a látványra. 

Szőke fürtjei szétterülnek a párnán, szemei csukva vannak, mintha békésen aludna. Talán jobb is így, amíg nem tudja, micsoda borzalom történt körülötte. Jobb lába gipszben van. Bal kezecskéjébe pedig egy infúzió van bekötve. Lassan adagolja a fájdalomcsillapítót és a gyógyszert. Kezem felemelem és végigsimítok az arcán. Szinte meg sem érzi. Nem csoda, még mindig az altatás hatása alatt van. Nemrég fejezték be nála a lábműtétet. Szerencsére nem szenvedett komoly sérüléseket. És ha nyugton marad, akkor a gipszet sem kell olyan hosszú ideig rajta tartani. 

Egy nővér lép be a szobába, aki meglepetten veszi észre, hogy itt vagyok. Az ágy végéhez sétálok, a nővér pedig ellenőrizni kezdi a kislányt. Még mindig hihetetlen, hogy ez vele megtörtént. Olyan ártatlan és kedves. Annyira kicsi még, bele fog roppanni ebbe az egészbe. Hirtelen Carlisle szavai jutottak az eszembe, hogy minden okkal történik. De ennek mi értelme? Hacsak nem egy gyerek tönkretétele. Egy lépést hátrálok és végigsimítok a kórlapon. Egy pillantást vetek az ágyon fekvő kislányra, majd újra a névre, és sóhajtok. Lucy Morgan. 

A nővér felém pillant, mikor végzett az ellenőrzéssel. 

-           - Hogy van? – kérdezek rá a nyilvánvalóra.

-           - Már jobban. Azon kívül, hogy eltört a lába, semmi komolyabb sérülést nem szerzett. Fejsérülésnek nyoma sincs. Elég szerencsésen megúszta, nagyobb baj is történhetett volna. – a nővér szomorú pillantásokat lövellt Lucy felé.

-           - De az élete tönkrement. A mai nap örökre rányomta a bélyeget az életére – sóhajtottam.

-           - Igen. Valószínűleg eléggé meg fogják rázni a történtek, és szívesebben maradna inkább a kórházban. – simogatta meg a nővér Lucy kezét.

-           - Elnézést, hogy mondta? – kérdeztem, ugyanis ezt nem értettem, hogy mire mondja.

-           - Ön nem tudja? – kérdezte szemöldök ráncolva

-           - Mit kéne tudnom? – kérdeztem rá.

-           - Nos… minden jel arra utal, hogy árvaházba kell, majd mennie, mivel nem maradt, egy élő hozzátartozója sem. – lehelte a nővér szomorúan, én pedig lemerevedtem. Ez nem történhet meg, ennyi borzalom nem érheti szegény kislányt.

-           - Ez, hogy lehet? – kérdeztem kicsit ráförmedve a nővérre, aki megszeppent.

-           - Minden jel arra utal, hogy az utolsó hozzátartozója a kislánynak a nagymamája volt. Viszont ő is elhunyt alig két hete. A szülők valószínűleg a temetésre mentek. – válaszolta a nővér óvatosan. Vettem egy mély levegőt, s kifújtam. Bocsánatkérően néztem a nővérre.

-           - Sajnálom, nem akartam durva lenni. Csak tudja, személyesen ismerem a kislányt, és a családját is. – néztem Lucy békés arcára. A nővér csak bólintott, majd elhagyta a kórtermet. 

Szörnyen nehéz elhinni, hogy egy alig hat éves kislány élete most ment tönkre. Mindenét elvesztette. Senkije sem maradt, akire támaszkodhatna, vagy számíthatna. Hogy magyarázhatná el az ember egy kislánynak, hogy a szülei soha többé nem ölelik magukhoz, soha nem dicsérik meg, soha nem láthatja őket? Sehogy. Hiszen a fájdalom egy felnőtt ember számára is elviselhetetlen, hát akkor egy gyereké? 

Kihúztam a mellette lévő kisszéket, és leültem mellé. Kis kezét a sajátomba vettem, és hüvelykujjammal simogatni kezdtem a kézfejét. Szerettem őt! Már az első pillantás után belopta magát a szívembe. A félénksége, és ártatlansága lenyűgözött. Kísértetiesen hasonlított Jasperre, és akaratlanul is arra gondoltam akárhányszor megláttam, hogy akár a mi lányunk is lehetett volna. Sőt, ha lett volna, akkor biztos ilyen lett volna. Épp ezért örültem, hogy minden nap mellettem van, és láthatom. De most? Lehet, hogy soha többé nem lesz alkalmam beszélni vele. Látni az édes mosolyát, vagy az aranyos rózsaszín foltokat az arca két oldalán, mikor elpirul. 

Ha tehetném, akkor legszívesebben magamhoz venném, ám tudom ez lehetetlen, több okból is. Egyrészt, mert a család sose menne bele, hogy egy embert vegyünk magunkhoz. Másrészt, szerintem Aro sem díjazná az ötletet. Biztos vagyok benne, hogy még az ötlet csiráját is kiverné a fejemből. Így is elég neki, hogy most náluk lakok, és a Cullen család egyre csak növekszik. Tudom, hogy már Nessie is szúrta a szemét, csupán azért nem ölte meg akkor, mert remélte, hogy egyszer a magáénak tudhatja. 

Arcom kezeimbe temettem, miközben a kétségbeesés kezdett eluralkodni rajtam. Lucy egy olyan pont volt az életemben, amitől nem akartam megválni. Bármi áron, de ki kell találnom valamit, hogy itt tartsam. Akármit. Csak maradjon itt, hogy érezze rám számíthat, bármi is történjen. Szerettem volna mellette lenni. Lucy volt az, aki csökkentette az űrt, amit a kisbabám elvesztése okozott. Még magamnak is nehéz volt bevallani. És lehet, hogy önző vagyok, de itt akarom tudni magam mellett. Hogy támogassam, és biztassam, hogy lássam felnőni, és tudjam, hogy jó élete volt. 

Bár ez az egész most olyan kilátástalannak tűnt. Hiszen, hogy tarthatnám magam mellett? Nem tehetek érte semmit. Felnéztem a kezeimből, és még egyszer végigsimítottam az arcán. Minden négyzetcentiméterét magamba akartam vésni. Tudtam, hogy ma még mielőtt hazamegyek, benézek hozzá. Felálltam és egy puszit nyomtam a homlokára. 

Kiléptem a folyosóra, ahol nagyobb felfordulás volt, mint eddig. Nővérek és orvosok szaladgáltak ide-oda. A második emelet felé indultam, és mivel a liftre nem akartam várni, inkább gyalog indultam a lépcsőn. Még itt is nővérek szaladgáltak. Hiába, a mostani esős időjárás, sokkal több balesetet követelt. Mindenkire szükség volt, és az sem volt meglepő, ha Carlisle-t éjszaka hívták be. 

-           - Doktor nő! Jöjjön a harmadik emeleti műtőbe, súlyos esetet hoztak. – rohant le egy nővér, majd rögtön futott is tovább. Egy sóhaj után, elindultam és néztem szembe a mai nap további részével. 

~

Miután átöltöztem, megfogtam a táskám, és kisétáltam az irodából. Már késő este volt, de eddig még leülni sem volt időm. Ahogy kiléptem az egyik műtőből már mehettem is a másikba. Boldog voltam, hogy végre indulhatok haza. Szerettem volna Jasper mellett lenni, és ölelő karjaiban megtalálni a nyugalmat. De előtte még egy volt egy dolgom. 

Lábaim önkénytelenül indultak meg az ismerős folyosón a még ismerősebb kórterem felé. Megígértem, hogy bemegyek hozzá, még mielőtt haza mennék. Nem lennél nyugodt, ha nem tudnám, mi van vele. Még azt sem tudom, hogy felébredt-e már. Bár orvos már biztos látta, de azt nem tudom, hogy megmondták-e neki mi történt. Igaz, hogy kicsi, de joga van tudni az igazat. Sosem láttam még sírni, de biztos voltam benne, hogy most megtapasztalom. Szinte láttam magam előtt, ahogy zöld szemei könnybe lábadnak, és ajkai lefelé görbülnek. 

Kezeim a kilincsre tettem, s lenyomtam. Beléptem az ismerős kórterembe, és a szívem elszorult. Lucy az ablak felé fordult, és az éjszakai tájat kémlelte. Hallotta, hogy bejöttem mégsem nézett rám. Csak mereven bámult az éjszakába. Közelebb léptem. Láttam, hogy szemei bánatosan csillogtak, ajkai egyenletes vonallá préselődtek. Szemeit végre rám emelte, de nem mondott semmit. Szemeivel szinte némán könyörgött nekem. Gondolatai között láttam, hogy semmit nem mondtak neki, csak azt, hogy pihennie kell, és most nem láthat senkit. Könyörgött, könyörgött, hogy mondjak valamit. Kezeim a takaróra tettem és lehúztam róla. Lucy-n egy aranyos kék pizsama volt. Apró kezeit felém nyújtotta. Most épp nem folyt az infúzió, így nyugodtan vettem a kezeimbe. Fejét a vállamra hajtotta, én pedig a hátára simítottam a kezem. Az ablakhoz sétáltam, és elhúztam a függönyt. Odakinn csodálatos csillagos éjszaka volt. Az ég tiszta volt, egy felhő sem takarta el az eget, és a csillagokat. Lucy kis kezeit az ablak üvegére helyezte, miközben kíváncsian kémlelte az éjszakát. 

Megláttam egy csillagot, ami a legfényesebben ragyogott az égen. Hirtelen eszembe jutott, hogy mit is kellene mondanom neki. Vettem egy mély levegőt, és belekezdtem. Jobb, ha tőlem tudja meg, mint sem egy idegentől. 

-           - Látod ott azt a csillagot? – kérdeztem miközben ujjammal a csillag felé mutattam. Lucy rám nézett és egy aprót bólintott. – Mindig is úgy gondoltam, hogy azok a szeretteim, akiket többé nem láthatok, ott vannak fenn. Onnan vigyáznak minden lépésemre, és figyelik tovább az életem. – Lucy arcára néztem, amin egyre inkább kivehető volt a félelem. Kezecskéivel szorosan kapaszkodott a ruhámba. – Tudnod kell, hogy most már a szüleid is onnan vigyáznak rád. – a zöld szemek könnybe lábadtak, ajkai megremegtek – De téged Lucy soha nem hagynak el. Örökké idebenn lesznek. – tettem a kezem a mellkasára. – És ha hiányoznak, csak rájuk kell gondolnod, mert ők ott vannak benn. – suttogtam. Lucy szemeiből kifolyt az első könnycsepp, amit a többi követett. Gyorsan peregtek végig az arcocskáján, ezzel teljesen eláztatva azt.

-           - De én nem akarom, hogy ott legyenek. Azt akarom, hogy anya itt legyen velem, és, hogy apa bejöjjön és megnevetessen. – suttogta, könnyáztatta arcán keresztül. Hangja el-elcsuklott, miközben beszélt. Úgy éreztem, mintha kitépték volna a szívem egy részét. Kegyetlen fájdalom volt, ami átjárt.

-           - Már soha nem lehetnek itt veled. Anyának és apának el kellett mennie. De soha nem fogod őket elfelejteni Lucy, és ha úgy érzed nem elég, hogy itt benn vannak. – mutattam ismét a mellkasára – Akkor nézz fel az égre. Keresd meg a legfényesebb csillagot. Akkor tudni fogod, hogy ott vannak, és onnan vigyáznak rád. Mert ők már onnan figyelnek téged, és tudom, hogy most nagyon büszkék rád. – simítottam végig arcocskáján. 

Lucy a vállamra hajtotta a fejét, és halkan sírt tovább, miközben a csillagot nézte. Könnyei némán peregtek végig arcán, amin a hold fénye ezüstösen tükröződött vissza. Halkan szipogott, és élesen szedte a levegőt. Meg-megremegett a karjaim között, miközben éreztem, hogy ujjai görcsösen fonódnak a nyakam köré, s erősen szorított magához. Gondolatai kétségbeesettek voltak, miközben felidézte anyja és apja képét magában. Egyik kezét a mellkasára szorította és lehunyta a szemét, miközben még jobban koncentrált. Emlékek, emlékek után peregtek elméjében. Éreztem a belőle jövő fájdalmat, ami szinte lebénított. 

Nem tudom mennyi idővel később, csak azt vettem észre, hogy légzése egyenletessé válik, és a szorítása kicsit gyengébb lett. Visszasétáltam az ágyához, karjait lefejtettem magamról és lefektettem. Óvatosan betakartam, és újra rá néztem. Arcára rászáradtak a könnycseppek, ajkai kicserepesedtek. Szörnyű volt még csak látni is a szenvedését, nem hogy érezni. Végigsimítottam az arcán, s éreztem, hogy megremeg az érintésem alatt. Egy puszit leheltem a homlokára, és kiléptem a szobából. 

Magamba fordulva sétáltam a sötét folyosón. Kezeimet összefontam magam előtt, és robotszerűen lépdeltem tovább. Minden lépésemmel cipőm hangosan koppant a padlón, ami visszhangzott a falakról. Szemeim előtt, csak Lucy szomorú és reményvesztett arca lebegett. Szívem majdnem darabokra tört, mikor megláttam a könnyeket, azokban a zöld szemekben. Dühösen toltam ki a bejárati ajtót, és léptem a szabadba. 

Az eső esett, a levegő párás volt. Még az idő is a hangulatomhoz igazodott. Sóhajtva indultam meg, mikor megláttam egy autót parkolni a parkolóban. Gyorsan lépdeltem mellé, s szálltam be. A mellettem ülőre néztem, aki megértő szemekkel nézett rám. Egy szó nélkül indította be az autót, és indult meg hazafelé. Az úton nem szóltam semmit, fejem az ablaknak támasztottam, és gondolkoztam. Akárhányszor lehunyom a szemem Lucy kisírt szemeit látom magam előtt. Egy kezét érzek a sajátomon nyugodni, és akkor veszem észre, hogy megjöttünk. 

Kiszállok és Carlisle után indulok befelé. Magam sem gondoltam volna, hogy Lucy tragédiája engem is ennyire meg fog viselni, de jobban fáj, mint gondoltam. Belépve a házba mindenki rögtön felénk fordult, és elmosolyodik. Azonban mikor meglátják a tekintetem lehervad a mosoly az arcukról, és tekintetük immár kétségbeesést tükröz. Jasper elém siet, és két kezébe fogja az arcom. Szemeimbe néz, és várja a választ. Én csak eldobom a táskám, és szorosan megölelem. Meglepődik, de azonnal viszonozza erős ölelésem. Szavak nélkül is tudja, hogy most talán jobb lenne egyedül maradni, ezért felsuhan velem a szobájába. Kimegyünk az erkélyre, még mindig ölelkezve. Végül ő az, aki eltol magától, és a szemembe néz. 

-           - Lucy szülei és ő is autóbalesetet szenvedtek. Lucy apja még a helyszínen meghalt. Az anyja pedig az én kezeim között. De nem is ez bánt a legjobban, hanem, hogy így nem maradt senkije. Hat éves, és lehet, hogy a következő tizenkét évét árvaházban kell töltenie. – suttogtam – Annyira megszerettem, és mégsem tehetek érte semmit, és ez megöl engem. – öleltem át megint jó szorosan, ő pedig visszaölelt. Nem mondott semmit, csak ölelt, és éreztette velem, hogy ő itt van, és rá számíthatok. És ez most mindennél többet jelentett.

40. Fejezet - Deneali klán

-           - Jasper! – szólaltam fel elégedetlenül, mikor megragadta a derekam, és magához húzott.

-           - Nem muszáj mennünk. Hidd el, nem akarsz velük találkozni. – mondta el, az érveit, immár legalább századszorra.

-           - Megyünk! Most már annyira kíváncsi vagyok, hogy semmi még te sem tarthatsz itthon. – fordult meg, majd fejtettem le magamról a kezeit.

-           - Semmi esélyem ugye? – kérdezte sóhajtva, én pedig mosolyogva megráztam a fejem.

-           - Nem. De ne aggódj. Ott leszek veled, nem lesz semmi baj. – mosolyogtam, majd egy röpke csókot nyomtam ajkaira. Jasper teljesen bele feledkezett a csókba, így ismét nekem kellett lefejtenem magamról a kezeit, amik teljesen körül öleltek. – De nekem öltöznöm kell. Úgyhogy viselkedj! – szóltam rá, majd eltűntem a gardróbba. Hosszasan nézelődtem a ruhák között, mire végre megtaláltam, azt, amit kerestem. Lekaptam a fogasról, majd bele bújtam. Egy lenge, fehér combközépig érő fehér ruha volt. Mivel hátul nem tudtam felhúzni a cipzárt, ezért Jasper keresésére indultam, akit meg is találtam az erkélyen álldogálva. Mosolyogva álltam meg, ő pedig azonnal felém fordult. Szemeivel végignézett rajtam, s mikor tekintete ismét az arcomon állapodott meg, mosolyogva megfordultam.

-           - Segítenél? – kérdeztem, miközben előre húztam a hajam. Hallottam, ahogy Jasper lassan mögém sétál, majd összehúzza a ruhám, és felhúzza a cipzárt. Kezével lágyan simított végig a vállamon le egészen a csukómig, majd onnan vissza. Egy pillanatra lehunytam a szemeimet, hogy összeszedjem az akaraterőm.

-           - Biztos, hogy nem maradunk? – kérdezte a fülembe suttogva. Leheletétől megborzongtam, de nem hagyom, hogy legyőzzön. Szembe fordultam vele, és magabiztosan néztem rá.

-           - Igen, biztos. – jelentettem ki, mire Jasper arcán a megdöbbenés suhant végig, majd végül, csak sóhajtott.

-           - Akkor induljunk, és reménykedjünk, hogy hamar túlesünk rajta. – megfogta a kezem, és az erkély felé húzott. Már megszokásból használtuk az erkélyt és nem a bejáratot. Igazság szerint Jasper a szobámon kívül máshol nem is nagyon járt a házban. 

Futva tettük meg az utat a Cullen házig. Jasper erősen szorított a kezem, mintha soha többé nem akarná elengedni. Próbáltam a hüvelykujjammal simogatni a kézfejét nyugtatásképp. Úgy tűnt bevált, mert mosolyogva rám nézett. Nem szerettem, ha feszült. Az, olyan oldala volt, amit nem nagyon ismertem, és nem is akartam ismerni. Szerettem, úgy, ahogy van. Az én vicces, kedves, és udvarias férjemnek. Mármint, vőlegényemnek. Rose szerint, egyelőre még ez a helyes megszólítás. Az ugyanis nem érdekelte, hogy már több mint százötven éve a férjem. Szerinte az a lényeg, hogy most menyasszony vagyok, így Jasper is vőlegény. 

Jasper megkönnyebbülve fújta ki a levegőt, amint megpillantottuk a Cullen házat. Szerettem itt lenni, hisz az időnk nagy részét itt töltjük. Itt van a családunk, akiket soha nem hagynánk el. Csupán szeretjük a magánéletünket titokban tartani. Bár volt már rá példa, hogy Emmett utánunk jött, de könnyen kiszúrtuk, így nem láthatott és hallhatott semmi fontosat. 

Belépve a nappaliba a szokásos kép fogadott. Rose és Nessie a kanapén ültek, és beszélgettek illetve egy-egy magazint nézegettek. Jacob még nem volt itthon, ami Nessie-t eléggé aggasztotta.  Emmett a tv előtt ült. Esme gondolom a konyhába volt, míg Carlisle a dolgozószobájába. Edward pedig épp a lépcsőről jött lefelé. Mosolyogva intettem neki egyet, próbált egy mosolyt felállítani, de inkább csak egy grimasz lett belőle. Igazán vicces volt. Jasper elengedte a kezem, és leült a kanapéra, Edward pedig mellé ült. Én Rose mellett foglaltam helyet. Emmett kikapcsolta a tv-t, és lehuppant mellém. 

-           - Egész este ezt csinálta? – súgtam oda Emmettnek, miközben Edwardra sandítottam. Az említett csak vágott egy fintort. Emmett elvigyorodott.

-           - Miért Jasper nem? – kérdezte felhúzott szemöldökkel, miközben a szeme sarkából Jaspert figyelte.

-           - Reggel, legalább egymilliószor elmondta, hogy maradjunk otthon. Valamint, rengeteg féleképpen próbált maradásra bírni. – sóhajtottam, bár be kellett vallanom egyes próbálkozások majdnem megtörtek. – De nagyon kíváncsi vagyok már rájuk. – húztam ki magam a kanapén, s elmosolyodtam.

-           - Lehetsz is. Hidd el, egy vígjátékon sem nevethetsz annyit, mint ezeken. Ahogy próbálják finoman lerázni őket, és a lányok próbálkozása. – nevetett fel Emmett. – Jasper mesélte, hogy volt egy igen emlékezetes alkalom? – kérdezte kíváncsian.

-           - Nem! – néztem az említettre – Nem mondott nekem róluk semmit.

-           - Akkor elmesélem. Szóval Alice, Rose és… - Emmett elhallgatott egy pillanatra.

-           - Bella – segítette ki Edward. Rá kaptam a tekintetem, és láttam, hogy tekintete üres.

-           - Igen. Szóval épp egy Európai bevásárló körúton voltak. És, a Deneali klán épp akkor tett hozzánk egy röpke látogatást. Mivel a lányok látták, hogy tiszta a terep, lelkiismeret-furdalás nélkül próbálkoztak be a fiúknál. Eléggé nyomultak, amit a mi drága testvéreink elég nehezen bírtak. Edy fiú és Jazz aznap este háromszor volt vadászni. Oh, de a java még csak most jön. Mikor negyedszerre hivatkoztak vadászatra a lányoknak is támadt egy elég érdekes ötlete. A közelünkben volt egy kisebb tó, és mivel este volt, a lányok minden probléma nélkül vettek egy este kis fürdőt. Hozzáteszem ruhák nélkül. A fiúk vissza felet jövet beléjük botlottak. Hát, azt kamerára kellett volna venni. Ahogy ott dadogtak össze-vissza, és mindenhova néztek, csak rájuk nem. Mikor a vízből jöttek volna ki, ez a két kétségbeesett ütődött levette az ingét, és a lányokra aggatták, majd teljes erőbedobással futottak haza. Ahol már a feleségük itt várta őket, hozzáteszem nem túl vidám hangulatban. – Emmett a történet végén már fuldokolt a visszafojtott nevetéstől. Felhúzott szemöldökkel néztem Jasperre, akinek az arcára kiült a szörnyülködés.

-           - Kösz Emmett! Már szinte elfelejtettem, erre te felemlegeted. Gratulálok. – szúrta oda Edward gúnyosan.

-            - Amúgy, ezt te honnan is tudod? – kérdeztem Emmettől.

-           - Követtem a lányokat, ezt nem lehetett kihagyni. – vigyorgott. – Látnod kellett volna a lányokat, mikor a Deneali lányok megjöttek. Azt hittem egymásnak mennek, mert ugyebár Alice mindent látott. De végül nem lett semmi, mert megbeszéltük a dolgokat. – fejezte be Emmett, hozzáteszem még mindig vigyorogva.

-           - Nem volt ám olyan jó. Az örökkévalóság végig kísérteni fog ez a borzalmas emlék. – nyögött fel Jasper keservesen.

-           - És most elevenebben él, mint máskor. Hála ennek a nagy majomnak. – mutatott Edward Emmettre, majd dühösen a lábára csapott.

-           - Elég legyen már. – szólt közbe Rose unottan. – Ez a téma már annyira elavult. Nem lesz semmi baj. Jasper neked menyasszonyod van. Edward neked meg lányod.

-           - Reméljük nekik meg már párjuk. – vigyorgott Emmett, mire Rose hozzávágott egy párnát.

-           - Azt hiszem Ashley-nek egyelőre elég volt ennyi információ. Gyere! – állt fel, majd megragadta a kezem, és az emelet felé kezdett húzni. 

Bementünk a szobájába, ő pedig a szekrénye elé suhant, majd kikapott belőle egy szoknyát, egy vigyorogva lóbálta előttem. Elmosolyodtam, majd néztem, ahogy leveszi a nadrágját, és felveszi a szoknyát. Egy aranyos kis sárga fodros szoknya volt, ami jól pörgött. Ezért vettem fel ma én is ezt a ruhát. Ugyanis megígértem Nessie-nek, hogy megtanítom latinos zenére táncolni. Ezért a lambadával fogjuk kezdeni. Nessie bekapcsolta a laptopját, ami ha jól láttam rá volt kötve a hifi berendezésre. Nessie egy ideig keresgélt, majd elmosolyodott, és a következő pillanatban felcsendült az eredeti lambada zenéje. Nessie megállt előttem, és kérdőn nézett rám. 

Elmosolyodtam, majd megálltam mellette, és megmutattam a lépéssorozatot. Nessie rögtön bekapcsolódott, és a zene ritmusára kezdte rázni a csípőjét. A lába, és a csípője félelmetesen jó ütemben mozgott együtt. Olyan volt, mint egy profi. Nevetve fogtam meg a kezét és húztam magamhoz, hogy együtt kezdjünk táncolni. Nessie kacagása betöltötte a szobát, miközben a kezét a derekamra helyezte, és így táncoltunk együtt. A lépés maga könnyű volt, de mégis olyan magával ragadó tánc. A számok gyorsan pörögtem egymás után, én pedig nem győztem újabb és újabb lépéseket mutatni. 

Aztán a zene el hallt, Nessie pedig mosolyogva dőlt az ágyára, én pedig mellé ültem. Nessie mellkasa hevesen mozgott fel-le. Nem csodálom, egy embert ez az ütem, már rég kiütött volna. Nessie gyorsan kapkodta a levegőt, miközben próbálta normalizálni a légzését. Ez körülbelül néhány perc múlva be is következett. Nessie szívverése ismét a számára normális ütemet kezdte ütni. Mosolyogva ült fel, és nézett rám, majd vetette magát a karomba. 

-           - Köszönöm! – suttogta

-           - Igazán nincs mit. – kuncogtam. Nessie viszont nem viszonozta és még mindig nem engedte el a nyakam.

-           - Köszönök mindent! Azt, amit értem, apáért és a családért teszel. Nem is tudom, hogy fejezzem ki a hálám. – engedett el végül, és nézett a szemembe. Ujjammal végigsimítottam az arcán.

-           - Nincs mit, köszönnöd! Én köszönöm, mert ilyen csodálatos családom lehet. – Nessie elmosolyodott.

-           - Megjöttek! – hallatszott lentről Carlisle hangja, majd hallottam, ahogy az erdő felől több vámpír is fut. Szám szerint öt, majd lassítanak, és végül megállnak a ház előtt. Esme beengedi őket, és mindenkit köszöntenek.

-           - Edward!

-           - Jasper! – egyszerre két női sikítás hallatszott. Láttam, ahogy Nessie vág egy fintort, majd lefelé int, jelezve, hogy ideje lemennünk. Nessie sóhajtva felállt, és lefelé indult, én pedig követtem. A lépcsőn lefelé megpillantottam őket. Háttal nekem egy férfi állt, aki ismerősnek tűnt, de hirtelen nem tudtam hova tenni. Mellette egy sötétbarna hajú nő állt, sejtettem a felesége. Előttük egy szőke hajú lány, akinek az arcáról sugárzott a kedvesség. Majd Jasper és Edward mellett is megláttam két szőke nőt, akik szinte felfalták őket a szemükkel. Ahogy leértünk mindenki felénk fordult. Megláttam a férfi arcát, és rögtön tudtam, hogy ismerem. Hát persze, hogy is felejthetném el.

-           - Ashley? – kérdezett rá, homlok ráncolva.

-           - Eleazar! – mosolyogtam, majd közelebb léptem, és megöleltem. Mikor eltoltam magamtól, láttam, hogy tekintete zavaros és tele van kérdésekkel.

-           - Nem hittem, hogy itt fogunk újra találkozni. Ráadásul ennyi év után. – mondta miközben még egyszer végigmért, szerintem azért, hogy meggyőződjön róla, hogy jól lát és nem hallucinál.

-           - Rég volt, az biztos. – mosolyogtam.

-           - Drágám! – lépett mellé, a sötétbarna hajú nő, sejtésem beigazolódott mikor arra gondoltam, hogy a felesége, mert a nő bele karolt.

-           - Ő itt a feleségem, Carmen. Carmen, ő itt Ashley Henning. – mutatott be minket egymásnak.

-           - Nagyon örvendek! – ráztunk kezet. Egy bájos mosoly volt az arcán, ami rögtön szimpatikussá tette.

-           - Valamint ők itt a lányaink, ha lehet ilyet mondani. Kate. Tanya, és Irina. – mutatott egyenként a vámpírokra. Kate rögtön elém táncolt és megölelt, tudtam, hogy kedvelni fogom. Tanya és Irina. Tanya szorosan Edward mellett állt, míg Irina Jasper mellett. Nem akartam a gondolataikba olvasni, mert féltem olyat látnék, amit nem akarok, de így is tudtam, hogy gondolatban már levetkőztették a fiúkat. Irina – ízlelgettem magamban a szót. Egyáltalán milyen név ez? Edward rám nézett és elvigyorodott, én pedig vágtam egy fintort. Komolyan ennél közelebb már nem is lehettek volna a fiúkhoz. Úgy tapadtak rájuk, mint valami piócák. Irina végigsimított Jasper arcán, ami elől Jasper kedvesen elhajolt. Tanya ugyanezt tette Edwarddal. Láttam, hogy Nessie arcára egy gúnyos fintor ült ki. Igaz nem ismerem őket, de azt tudom, hogy legszívesebben egyenként tépném ki mindkettőnek, azt a hidrogén szőke haját. Edward rám nézett, majd kitört belőle a nevetés. Bella elmenetele óta először. Mindenki meglepetten kapta rá a tekintetét. Most nevetett őszintén, és ez mosolyt csalt az arcomra. Edward elém sétált, majd szorosan az ölelésébe vont. Én pedig szorosan öleltem vissza.

-           - Azt hiszem, szívességet tennél nekünk. – kacsintott rám, én pedig elvigyorodtam.

-           - Talán üljünk le, és akkor elmesélhetitek honnan is ismeritek egymást. – nézett Carlisle rám, és Eleazarra. Mindenki leült, Jasper és Edward egymás mellé, melléjük pedig Irina, és Tanya. Én Emmett és Rose mellé ültem.

-           - Igazság szerint, csak látásból ismerjük egymást. Beszélgetni nem nagyon volt lehetőségünk. Eleazar volt az egyetlen vámpír, aki nem élt Volterrában mégis jelen volt, mikor uralkodó lettem. Aro kikérte a véleményét rólam. – mondtam, miközben Eleazarra néztem.

-           - Bár, ahogy látom. Azóta egyre jobb lettél. – mondta, homlok ráncolva. Én csak elmosolyodtam.

-           - Várj, azt mondtad mikor uralkodó lettél. Akkor ezek szerint te… - Carmen nem tudta szavakba önteni a kérdését.

-           - Igen. Volturi vezető lettem. Bár erről nem sokan tudnak. Őszintén szólva, csak azok akik Volterrában élnek. Eleazar azért különleges, mert tudhatott rólam. – mondtam és felidéztem azokat az időket.

-           - Egy női vezető? Miben vagy olyan különleges? – kérdezett rá Tanya, miközben alaposan tanulmányozott.

-           - Mondjuk úgy, hogy a legjobbak képeztek. A képességem hatásköre végeláthatatlan. És nem utolsó sorban, számomra néhány újszülött nem ellenfél. – mosolyogtam bájosan a szőkékre. Tanya és Irina is meghökkent. Kate csak vigyorgott. Szimpatikus volt nekem.

-           - Igen, az én kis húgommal senki ne kezdjen ki. – vigyorgott Emmett, s átkarolta a vállam. Én csak mosolyogtam.

-           - És, hogy-hogy itt vagy? – kérdezte Eleazar értetlenül.

-           - Gyerekorvos vagyok a kórházban, valamint táncot is oktatok. – válaszoltam, bár sejtettem, hogy nem erre kíváncsi.

-           - Aro elengedett? Téged? – kérdezte és kezdtem, azt hinni, hogy olyan, mintha csak ketten kommunikálnánk.

-           - Igen. Tudta, hogy egyszer úgyis eljövők. Mindig is tisztában volt vele, hogy az álmaim saját útra terelgetnek, és nem tarthat Volterra falai között. – válaszoltam nyugodtan.

-           - Értem. – mondta maga elé nézve.

-           - És a Cullen családot honnan ismered? – kérdezte Kate kedvesen, miközben mosolyogva pillantott rám.

-           - Nos… ez egy hosszú történet. – sóhajtottam.

-           - Van időnk. – mosolygott, még mindig.

-           - Igazság szerint, csak egy valakinek köszönhető, hogy ebbe a csodálatos családba tartozhatom most. – pillantottam le a gyűrűmre – A vőlegényemnek. – mosolyogtam, és a szemem sarkából láttam, hogy Rose is mosolyog.

-           - Várj! Várj! – szólalt meg Irina, majd fojtott hangon folytatta – Ebbe a családba mindenkinek van párja. Akkor ezt mégis, hogy értetted? – kérdezted értetlenül. Tanya közelebb csúszott Edwardhoz, már ha ez lehetséges volt.

-           - Hát… - mosolyogtam, és direkt húztam az idegeiket. Láttam, hogy nem bírják már sokáig.

-           - Nem a vőlegényed mellett lenne, most a helyed? – kérdezte Tanya, még tőle is szokatlan irritáló hangnemben.

-           - Szerinted mellette lenne most a helyem? – kérdeztem kíváncsian.

-           - Ez kérdés. Még szép, hogy mellette. – vágta rá Irina gondolkodás nélkül.

-           - Hm. Emmett te mit gondolsz erről? – kérdeztem bátyám felé fordulva, akinek egy hatalmas vigyor ült ki az arcára.

-           - Azt mondom, hogy naná. Mutasd meg hol a helyed húgi. – jelentette ki magabiztosan.

-           - Igaza van Emmettnek. A vőlegényed mellett a helyed. Hát menj oda hozzá. – biztatott Rose is, miközben titokzatosan somolygott.

-           - Rendben, ha ennyire akarjátok. De ne feledjétek, ti mondtátok. – néztem a két lányra, akik értetlenül néztek össze. Mosolyogva felálltam, majd megkerültem a kis üvegasztalt, és megálltam Jasper előtt. Szerelmem arcára egy mosoly ült ki. Irina értetlenül nézett fel rám, én pedig kacagva ültem le Jasper ölébe. Jasper karjai szorosan zártak közre, és magához húzott, miközben belélegezte az illatom.

-           - Mi? De… de… hogy… hogyan… miért? – dadogott össze-vissza Irina, aki teljesen lesokkolt. Tanya is értetlenül nézett, de láttam rajta, hogy ő egy kicsit megkönnyebbült.

-           - Jasper a vőlegényem. Azt mondtad mellette a helyem, hát most ott vagyok. – mosolyogtam rá ártatlanul.

-           - De neki már van felesége. Alice. – mondta, mintha csak kifogásokat keresne. Szerintem még fel sem fogta, amit mondtam neki.

-           - Jasper még ember volt, mikor elvett engem. A sors akarata csupán, hogy ennyi év után ismét találkoztunk, és kaptunk egy második esélyt az élettől. – néztem Jasperre akinek a szemei szerelmesen csillogtak. Mosolyogva karoltak át a nyakát.

-           - Akkor Alice most… – kérdezett rá Carmen. Nem kellett gondolatolvasónak lennem, hogy befejezzem a mondatot.

-           - Nem. Alice még mindig a Cullen család tagja, és a legjobb barátnőm. Csupán most is kis ideig távol van. De hamarosan visszajön. Egészen pontosan az esküvőnk előtt egy hónappal. – engedtem el Jasper nyakát, majd megfordultam Jasper ölében, hogy Carmenra nézhessek.

-           - Értem. És Bella? Ő hol van? – kérdezte, és körbe pillantott a szobában, mintha csak őt keresné. Megfogtam Edward kezét, aki összekulcsolta ujjainkat.

-           - Bella már nem a Cullen család tagja. – jelentettem ki, és reméltem, hogy nem kérdeznek többet.

-           - Ashley viszont annál inkább. Már őt is lányunkként szeretjük. – váltott Carlisle egy jelentőségteljes pillantást Eleazarral. Aki bólintott egy aprót.

-           - Ha már itt vagytok, akkor szeretettel várunk titeket is az esküvőnkre. Ugye Jasper? – néztem kedvesemre, aki bólintott.

-           - Természetesen. – mosolygott. 

Ezek után arról beszéltünk, hogy miként ismerkedtünk meg Jasperrel, és a történetünket. Irinát és Tanyát kivéve a többieket mind meghatotta. Aztán Carlisle és Eleazar elment külön beszélgetni, sejtettem, hogy a Bella téma is felkerül. Esme és Carmen a konyhába mentek. Kate pedig az esküvőről kezdett kérdezgetni. Rose és Nessie is becsatlakozott a beszélgetésbe. Nessie immár apja ölében ülve. Nessie is szerette volna megmutatni, hogy hol a helye. Tanya persze ezt nem nagyon szívlelte, de Edward annál boldogabb volt. Aztán én hagytam, hogy a lányok továbbra is az esküvő tervezgetésébe temetkezzenek. A fiúk pedig a sportról kezdjenek beszélni. 

Jasperre néztem, aki szerelmes pillantásokkal ajándékozott meg. Ezek után mi már nem beszéltünk a többiekkel, csak néztük egymást, ami most a legjobb dolog volt. Főleg, hogy közben éreztem magunkon Irina féltékeny pillantását. Amit csak egy mosollyal nyugtáztam, majd Jasper ajkaira hajolva egy csókot nyomtam rá.  

39. Fejezet - Jó úton

Sziasztok!
Íme itt a fejli, remélem tetszeni fog, ezért mást nem is mondok, csak jó olvasást. 
A komikat, és pipákat pedig köszönöm. 
Puszi, Trixi
 

A napok, és hetek gyorsan követték egymást. Az idő múlását csupán az időjárás jelezte. Eljött a tavasz, már amennyire Londonba eljöhet. A fák újra zöldelltek, a virágok kinyíltak, és az emberek kedve is sokkal jobb volt. A balesetek száma csökkent, és a diákok is boldogabbnak látszottak. Mindenki számára ez egy új korszak volt. Ahogy a családunknak is. A többiek lassan kezdték megszokni az új helyzetet. Az első napokban szörnyen furcsa és szokatlan helyzet alakult ki. Többször is felkerült Bella neve, Edward ilyenkor elvonult a szobájába. Már az is nagy előrelépés volt, hogy nem a szobájában kuksolt. Bár a beszélgetésekhez, nem nagyon szólt hozzá, de ha lélekben nem is legalább testileg velünk volt. 

Ami Nessie-t illeti, ő a táncba feledkezik. Valamivel leköti magát, így nincs ideje az anyjára gondolni. Folyton pörög, és mindig akad valami dolga. Tudom, hogy ez egyrészt rossz, mert ha elfolytja az érzéseit, akkor egyszer az ki fog kívánkozni, csak idő kérdése. De ezt egyelőre rá bízom. Most Edwarddal foglalkozom. Sokat beszélgetünk, és járunk el a családtól. Azt hiszem ez segített egy kicsit összekovácsolni minket. Elvégre minden rosszban van valami jó. Edward elvesztette a feleségét, de kapott helyette egy testvért. Nagyon jól megértjük egymást, és sok közös van bennünk. Néha általános dolgokról beszélgetünk, de olyan is van, hogy kiönti nekem a lelkét. Örülök, hogy ezt teszi, mert így legalább idővel könnyebb lesz neki, és tovább tud lépni.

Most is épp a Cullen házban vagyunk, én Rose szobájában ülök, Nessie-vel karöltve és épp Rose-ra várunk. Állítása szerint igen kevés időnk van az esküvő megszervezéséig, és ideje azzal is foglalkozni. Hiába mondtam, hogy ráér még, mindenki támogatott, hogy egy kis időt foglalkoznom kell magammal is. Nagy meglepetésemre, még Edward is ezt mondta. 

Az ajtó nyikorgós hangjára és Rose egyenletes cipőkopogására felkapom a fejem. A következő pillanatban pedig a szőke hajzuhatag mögött megpillantom Rose mosolygós arcát. Kezeiben egy halom újság van. Belép a szobába, majd lábával becsapja az ajtót, és leül mellénk a földre, az újságokat, és magazinokat pedig leteszi középre. Mindegyik címoldalon egy gyönyörű nő állt esküvői ruhában. 

-           - Szóval, mivel elég kevés az időnk, ezért lassan el kéne kezdened magaddal is foglalkozni. – mosolygott Rose, majd egy magazint vett az ölébe, és nézegetni kezdte.

-           - Így van. – bólogatott Nessie mosolyogva – Úgyhogy most mondd el szépen, hogy milyen esküvőt szeretnél. – mosolygott és ő is a magazinokba vetette magát.

-           - Nem is tudom. Nem szeretnék nagy felhajtást. Bár mindenképp különlegesnek kell lennie. – mosolyogtam, ahogy elképzeltem, hogy hány féle helyen tarthatnánk meg.

-           - És a ruha? – kérdezte szinte már visítva Rose. – A vendéglistával rá érünk. A ruha a legfontosabb, mert ha egyedi tervezésűt szeretnél, akkor időben el kell kezdeni dolgozni rajta.  – nézett rám Rose kétségbeesett szemekkel.

-           - Milyet szeretnél? Olyan nagy hercegnőset? Ha engem kérdezel, akkor azok gyönyörűek tudnak lenni. – mosolygott Nessie, és az orrom alá dugott az magazint, amiben az előbb leírt ruha szerepelt.

-           - Vagy esetleg olyat, ami kiemeli az alakod? Szerintem, ezt mindenképp ki kell emelnünk. – jelentette ki Rose és a kezembe nyomott egy másik magazint.

-           - De a derektől lefelé harang alakú leomlós ruhában olyan lenne, mint egy igazi hercegnő. – vetett ellent Nessie, és egy másik magazint mutatott meg. Én pedig hirtelen, azt sem tudtam hova kapjam a fejem.

-           - Várjatok! – tettem fel a kezem, mire mindketten elhallgattak. – Azt hiszem, ezt nekem kellene eldöntenem. – mosolyogtam, ők pedig elszégyellték magukat. – És mivel én fogok a ruhában megjelenni, ezért azt mondom, kombináljuk a kettőt. – és elvettem egy magazint, remélve, hogy találok benne hasonló szabású ruhát.

-           - Pontosan mire is gondolsz? – kérdezte Nessie szemöldök ráncolva. Én eldobtam a magazint, és Rose asztalához suhantam, és elvettem onnan egy jegyzetfüzetet, meg egy tollat, majd újra köztük foglaltam helyet.

-           - Először is legyen pántnélküli, és hófehér. Másodszor szerintem könnyen kombinálható a kettő. Körülbelül combközépig, testre simuló a ruha és onnan pedig szétomlik. – mondtam, miközben a kezemmel gyorsan rajzoltam a papírra – Ez jó lenne, mert táncolni is viszonylag könnyen lehetne benne, másrészt, nem kell aggódnom a hosszú uszálya miatt. Így egész nap könnyen mozoghatok benne. – a ruha végeztével letettem a tollat, majd felmutattam a füzetet, és mindketten elámultak, majd elmosolyodtak.

-           - Ez tökéletes. – mondta Nessie és kivette a kezemből a füzetet, hogy jobban tanulmányozza a ruhát.

-           - Igen. Azt hiszem, ez olyan, mintha neked szabták volna. – mondta Rose mosolyogva, majd félre tolta a magazinokat. – Na, azt hiszem, akkor ezzel nem kell bajlódnunk.

-           - Honnan fogjuk megrendelni a ruhát? – kérdeztem szemöldök ráncolva.

-           - Ne aggódj! Én és Alice elég jó kapcsolatban vagyunk a Párizsi egyik legjobb divatszalon vezetőjével. Ha megmondod, hogy pontosan milyen ruhára lenne szükséged, akkor, ha kell, holnapra beszerzi nekünk. – kacsintott rám Rose.

-           - Akkor, azt hiszem ezzel nem lesz gond. – mosolyogtam.

-           - Hol akarjátok tartani? – kérdezte Nessie, rám pillantva, én pedig elgondolkoztam.

-           - Nos, én különleges esküvőt szerettem volna, de szerintem az a legjobb, ha most itt tartjuk, biztos ugyanolyan szép lesz. – mosolyogtam.

-           - Pontosan milyen esküvőre gondoltál? – nézett rám kíváncsi szemekkel, miközben elmosolyodott.

-           - Nem is tudom. Talán egy kisebb esküvőre, valamilyen tengerparton. Mindig is szerettem az egzotikus helyeket. Igen, határozottan ilyen lenne egy álomesküvő. – mosolyogtam, miközben magam elé képzeltem a helyet. – De most is itthoni is tökéletes lesz.

-           - Értem. – mosolyodott el Rose, majd leszegte a fejét. Nagyon gyanús volt nekem.

-           - Ugye nem gondolsz semmire? – kérdeztem tőle, mire Rose mosolyogva kapta fel a fejét.

-           - Nem! Semmire nem készülök. És mivel ilyen kevés időt hagytál itt is elég nehéz lesz megszervezni… nem hogy valahol a világ másik felén. – a mondat végére a tekintete kicsit szidó volt, én pedig elmosolyodtam.

-           - Viszont akkor a kikötések. – tettem fel az ujjam, és Nessie és érdeklődve kapta fel a fejét. – Talán a legfontosabb, hogy a Volturinak is itt kell lennie. – mivel senki nem szólt semmit, ezért folytattam – A vendéglistát szeretném látni, legalább egy hónappal az esküvő előtt. Nem akarok nagy esküvőt, csak a legfontosabb barátokat. És csak, hogy hű legyek magamhoz. Liliom, és rózsa. Ezt a két virágot szeretném az esküvőmön. – fejeztem be, és mindenki beleegyező leg bólintott.

-           - Azt hiszem ez megoldható. – mosolygott Rose.

-           - Még valami? – kérdezte Nessie csilingelve.

-           - Azt hiszem, most nincs. – mosolyogtam, majd meghallottam lentről a fiúk megkönnyebbült sóhaját.

-           - Akkor esetleg velünk is tölthetnétek egy kis időt! – kiáltott fel Emmett, én pedig felkuncogtam. Rose csak a szemeit forgatta.

-           - Azt hiszem, már hiányolnak minket. – kuncogott Nessie, miközben felállt a sok magazin közül. Rose-zal követtük a példáját, majd az újságokat egy kupacba tettük Rose asztalára, és kiléptünk a szobából. A lépcsőn lefelé, Nessie és Rose olyan boldogok voltak, mint amilyennek már nagyon rég láttam őket. Leérve azonnal Jasperhez suhantam, és egy csókot nyomtam ajkaira, majd leültem a kanapéra. Rose-t az ölébe húzta Emmett, Nessie pedig Edward mellkasára hajtotta a fejét, Edward pedig átölelte Nessie-t.

-           - Mára remélem, eléget beszéltetek a ruhákról meg a többi dologról. Mert ennyi bőven elég volt.  – mormolta Emmett, miközben Rose-t pásztázta a tekintetével.

-           - Akkor el kell, hogy szomorítsalak mackó, mert még a negyedénél sem vagyunk. Még rengeteg dolgunk van. – mosolygott Rose Emmettre, aki vágott egy fintort.

-           - Ezért utálom az esküvőket, meg a hasonló összejöveteleket. – morogta Emmett durcásan.

-           - De persze, ha a mi esküvőnk lenne, és már a nászutunkat tervezgetném, akkor nem utálnád ugye? – húzta föl a szemöldökét Rose, Emmett szemei pedig felcsillantak.

-           - Az merőben más cicám. – nézett rá Emmett egy hatalmas vigyorral.

-           - Miben is? – kérdeztem rá, kíváncsian.

-           - Úgy legalább tudom, hogy nekem is lesz egy kis élvezetem a dologból. – vigyorgott Emmett az összes fogát kimutatva. Rose pedig a könyökével gyomorszájon vágta.

-           - Aú. – Emmett úgy csinált, mintha Rose fájdalmat okozott volna neki, kicsit begörnyedt és a kezét a hasára tette, de a vigyort még mindig nem törölte le a képéről.

-           - Szerintem gyorsan váltsunk témát. – hadartam el gyorsan, mire mindenki beleegyezően bólintott. Egyrészt, mert nem voltam erre kíváncsi, másrészt nem akartam ilyen témákról beszélgetni Edward előtt.

-           - Nincs kedved beszélgetni? – kérdezte Edward tőlem. Rá kaptam a pillantásom, majd mosolyogva bólintottam.

-           - Aztán ne gyertek későn. Jó lenne csinálni közösen valamit az éjjel. – mondta Emmett gondolkozó fejet vágva.

-           - Nahát. Csak nem megtisztelsz minket a jelenléteddel, és Rose helyet inkább minket választasz? – kérdeztem meglepődöttséget tetetve. A többiek elvigyorodtak, vagy felkuncogtak. Mostanában minden este közös programokat csináltunk, amiben Rose és Emmett nem mindig vettek részt, épp ezért most ezt a kis megjegyzést nem hagyhattam ki.

-           - Igen kis húgi. Képzeld, megtisztellek titeket a jelenlétemmel. Bár akkor valami nagyon ötletes dolgot kell kitalálnod. – kacsintott rám Emmett, én pedig elmosolyodtam.

-           - Majd jövünk. – suttogtam Jaspernek, majd egy csókot nyomtam az ajkaira, és felálltam. Edward már az aj tónál várt. Intettem egyet a többieknek, és Edward után indultam. Gyorsan hagytuk magunk mögött a házat. Ez is közös vonás volt bennünk, imádtuk a gyorsaságot, mindkettőnket kikapcsolt. Cikk-cakkban haladtam a fák között, az úti cél, mint mindig most is a kis rét volt, ahol először beszélgettünk. Mindig oda mentünk, ha egy kicsit kettesben akartunk lenni. Meglátva az ismerős kis rétet elmosolyodtam. Edward leült a szokásos kidőlt fának a törzséhez. Én pedig tőle néhány méterre foglaltam helyet.

-           - Mesélsz az esküvőtökről? – kérdezte Edward és a tekintetében őszinte kíváncsiságot véltem felfedezni.

-           - Persze, ha szeretnéd. – mosolyodtam el. Mindig örömmel töltött el, hogy ha egy kis mosoly tudtam az arcára varázsolni. Ez is egy ilyen eset volt.

-           - Hallgatlak! – hangjában kíváncsiság és egy kis boldogság bujkált.

-           - Fél éve udvarolt nekem Jasper, mikor elszánta magát arra a döntésre, hogy megkéri a kezemet. Gyönyörű családi összejövetel volt. Jasper déli úriemberekhez méltón fél térdre ereszkedett és így kérte, hogy fogadjak neki örök hűséget. Megható volt. Anyám és Mrs. Whitlock szervezkedni kezdtek, a városban nagyon hamar híre ment, hogy jegyben járunk. Sok pár álmodott olyan kapcsolatról, mint a mienk. Minden tökéletes volt, szinte már meseszerű. Nem sokkal később pedig már azon kaptam magam, hogy eljött a várva várt nap. Szörnyen ideges voltam. Egész úton, amíg a templomhoz nem értünk, anyám kezét szorongattam, apa csak nevetett rajtam. Azt hajtogattam magamban, hogy Jasper szeret engem. Azonban nem tudom magam meggyőzni, addig nem amíg Jasper ki nem mondja az igent. Aztán, amit megláttam a templomot, még inkább ideges lettem. Apámba karolva léptem át a feldíszített templom ajtaját. Aztán megláttam Jaspert, amint szerelmesen vár rám az oltárnál. Azonnal elszállt minden kétségem. Mindenki más megszűnt számomra, csak ő volt. Boldogan mondtam ki az igent, és kötöttem magam örökre Jasperhez. Az volt életem egyik leggyönyörűbb napja. – mosolyodtam el a végére. Edward mosolyogva nézett rám.

-           - Az ember, vagy vámpír életében ez sorsdöntő pillanat. Épp ezért kell tökéletesnek lennie, és olyannak, amilyennek a menyasszony megálmodta. – villantotta fel a féloldalas mosolyát.

-           - Az adott körülmények között számomra az is elég, hogy itt ünnepelhetek, Jasper családjával, amit már a magaménak is mondhatok. – Edward megértően bólintott.

-           - Talán majd legközelebb már a tengerparton mondhatod ki az igent. – kacsintott rám, és elmosolyodott.

-           - Remélem. – kacagtam fel. Edward is mosolygott, majd a következő pillanatban elkomorult. Vártam… vártam, hogy beszélni kezdjen.

-           - Mindennél jobban szerettem volna őt a feleségemnek tudni. Arra vágytam, hogy együtt éljük le az örökkévalóságot. Mikor igent mondott, úgy éreztem, hogy újra élek. Létezésem egyik legszebb pillanata volt. Gyönyörű volt, nem is tudtam volna elképzelni nála szebbet. Mikor örökre a magaménak tudhattam, azt hittem már semmi sem választ el minket. Mikor megtudtam, hogy terhes, meg akartam menteni. Bárhogy, csak maradjon életben, még Jacobnak is átadtam volna. Aztán mikor Nessie megszületett, tudtam, hogy így kerek a boldogságom. Olyan dolgot kaptam, amiről vámpír még csak álmodni sem mer, de nekem megadatott. Aztán közös erővel a Volturit is elűztük, tényleg nem maradt hátra semmi csak a megérdemelt boldogság. Évekig nem volt semmi gond. Aztán én is észrevettem, hogy valami magváltozott, láttam rajta, de nem akartam elhinni. Nem foglalkoztam vele, azt hittem így könnyebb. Aztán a veszekedések egyre gyakoribbak lettek, és a család sem értette mi történt. És most itt vagyok, elváltan a lányommal, megtörten. – fejezte be eltorzult arccal. Még mindig fájt neki. Tudtam, hogy ez nem fog menni egyik napról a másikra. De legalább, beszél velem erről, és nem folytja el az érzéseit. Odamentem hozzá, majd mellé ültem, és megfogtam a karját. Edward hálásan nézett rám.

-           - Ilyen megtörténhet még vámpírokkal is. Tudod a csábítás eléggé nagy úr tud lenni. – mondtam vigasztalóan. Edward halványan elmosolyodott.

-           - Igen. De, ha megmondta volna, akkor segítettünk volna. Én és Jasper is kilábalt ebből, neki is sikerült volna. – válaszolta megtörten.

-           - Igen tudom. De ez megtörtént, és bármennyire is fáj, már nem tudunk változtatni rajta. – Edward bólintott.

-           - Lassan vissza kéne mennünk. – mondta miközben felnézett az égre, ahol a nap már lemenőben volt.

-           - Igen. A többiek már biztos várnak, főleg Emmett. Bár még nem találtam ki, hogy mit is csinálhatnánk. – válaszoltam gondolkozva.

-           - A hirtelen ötletek a legjobbak, nem? – kérdezte szemöldök felhúzva.

-           - De. – mosolyodtam el, s felálltam, Edward követett, majd hazafelé kezdtünk futni. Mire hazaértünk már Carlisle is otthon volt, ami meglepő, mert úgy tudtam, hogy éjszakára is benn marad. Meglepődve ültem le Jasper mellé a kanapéra, aki csak mereven bámult a semmibe.

-           - Történt valami? – kérdeztem és Carlisle-ra néztem.

-           - Ugye nem az, amire gondolok? – kérdezte Edward, majd mikor Jasperre pillantott, az ő arca is semmit mondóvá vált.

-           - De, az, amire gondolsz. – sóhajtotta Carlisle. – Tudom, hogy nem a legmegfelelőbb pillanat, de… - közbe vágtam.

-           - Öhm. Valaki elmagyarázná a helyzetet. – szólaltam fel kérdőn.

-           - Bocsáss meg! – nézett rám Carlisle, mosolyogva – Hívást kaptam egy másik klántól, akik ugyanolyan életmódon folytatnak, mint mi. Deneali klán. Talán hallottál róluk. Most meg akarnak miket látogatni. Tudom, hogy ez nem a legjobb időpont, de én már fejet hajtottam az érkezésükre. Ezt különben sem lett volna jó telefonon megbeszélni. – mondta Carlisle, és a fiaira nézett. Edward leült Jasper mellé, és ha lehet az arca még fehérebb lett, és a tekintete üres.

-           - Igen hallottam róluk, de nem tudok semmit. Csak, hogy öten vannak, de mást nem. De ez jó hír nem? – kérdeztem zavarodottan a fiúkra nézve. Jasper felpattant és magához szorított.

-           - Utazzunk el, csak mi ketten, nem is kell megtudnia senki másnak… - Jasper annyira kétségbeesetten és reményekkel telve nézett rám.

-           - Jasper! – szólalt fel Carlisle, mire Jasper csalódottan hajtotta le a fejét. Emmett pedig felnevetett.

-           - Tudod kis húgi! A Deneali klánnak van két női tagja, akik eléggé rá vannak kattanva Jasperre és Edi fiúra. Valószínűleg most is bepróbálkoznak, majd náluk. – röhögött Emmett, úgy, hogy majdnem leesett a kanapéról. A két fiú pedig vágott egy fintort.

-           - Komolyan? – néztem Jasperre, aki meggyötörve nézett rám.

-           - A legkomolyabban. Bár csak vicc lenne. – sóhajtott.

-           - Ha utaztok, vigyetek engem is. Nem kell, hogy a többiek tudják, elférek a bőröndbe vagy a csomagtartóba is. – mondta Edward komolyan, még mindig a semmibe bámulva, én pedig az ajkamba haraptam. Emmett már a földön fetrengett a nevetéstől. Nem értettem mi lehet olyan ijesztő ezekbe a nőkbe. De Jasper házas szóval nem lehet nagy baj.

-           - Azt te csak hiszed, ez a nő még Alice-re sem volt tisztelettel. Emiatt eléggé fanyar viszonyban is voltak. – válaszolt Edward automatikusan. Egy ideje már levettem a pajzsot a többiekről, mert Edward ezt kérte.

-           - Hát, nem hiszem, hogy velem újat mer húzni. – kacsintottam Emmettre, aki már viszonylag nyugodtan ült a földön, válaszomra egy vigyor kúszott az arcára.

-           - Ez az én kis húgom. – vigyorgott.

-           - Ne aggódjatok! Biztos nem lesz olyan rossz. – néztem a fiúkra, akik egy olyan „ezt most komolyan mondod” arckifejezéssel díjazták. Ezek után én és Jasper inkább a lakásomra mentünk. Jasper még mindig rosszul volt, még csak a gondolattól is, hogy a Deneali-ak ide jönnek. Így a saját módszereimmel engeszteltem ki az éjszaka, amit mindketten nagyon élveztünk.