41. Fejezet - Tragédia

-           - Elveszítjük! – hallottam magam mellől az egyik nővér kétségbeesett hangját.

-           - A vérnyomás esik! – egy röpke pillantást vetettem az előttem lévő monitorra.

-           - Leállt a szíve! – kezeim fáradhatatlanul dolgoztak. Nem engedhettem, hogy meghaljon. Ígéretet tettem, hogy megmentem. 

Az idő szinte megállt, az a néhány másodperc most órákkal ért fel. A saját fülemmel hallani, ahogy a szíve dobbant egy utolsót, és onnan semmit, mindent megsemmisítő érzés. Érezni, hogy valaki, aki számomra fontos a kezeim között haljon meg, kegyetlen. Akármennyire is próbálkoztam a szíve nem dobbant meg újra. Erre még nem voltam felkészülve, arra, hogy számomra egy ilyen kedves ember a kezeim között veszítse életét. Egy orvos a kezét a kezeimre helyezte, ezzel megállásra késztetve engem. Kétségbeesetten nézek fel rá, majd az előttem fekvő nőre. Kezeim elvettem és felnéztem az orvosra, aki megértő szemekkel nézett rám. 

-           - A halál időpontját feljegyeztem! – suttogta egy nővér. 

Dühösen húzom le az arcomról a maszkot, és dobom le a kesztyűmet. Kilépve az ismerős folyosóra soha nem ismert érzés kerít hatalmába. Szemeimet lehunyom, mert bár tudom, hogy lehetetlen mégis émelyegni kezdek. A falnak támaszkodom és próbálok minden más zajt kiűzni a fejemből. Mikor meghallom, hogy nyílik a műtő ajtaja, és a többi orvos sétál ki, erőt veszek magamon. Ellököm magam a faltól, és imbolyogva indulok meg az irodám felé. 

Valaki megragadja a karom és az ellenkező irányba kezd húzni. Ellenkezni akarom, ám mikor meglátom, Carlisle arcát inkább csendben maradok. Hagyom, gyengéden rántson rajtam egyet, és az irodájába húzzon. Leültet az egyik székbe, majd ő is helyet foglal közvetlenül mellettem. Szemei aggodalmat tükröznek, de nem mondd semmit. Hagyja, hogy megemésszem a dolgokat, és felfogjam, hogy életemben először, halt meg egy ember a kezeim között. 

-           - Nem a te hibád! – jelentette ki magabiztosan.

-           - Tudom! – válaszoltam vontatottan. – Csak mégis olyan kegyetlen érzés. Hiszen már több mint egy éve ismertem.

-           - Az emberi élet múlandó. Sosem tudhatjuk, kinek mikor van itt az ideje. – kezeit a térdemre tettem, én pedig a szemeibe néztem.

-           - De neki biztos, hogy nem most volt itt. Hiszen csodás élete volt, férje és gyereke. Nem ilyen körülmények között kellett volna meghalnia. – fakadtam ki. Carlisle nyugtatóan simította a kezét a vállamra. És finoman megrázott.

-           - Nem kapunk minden kérdésünkre választ. Talán oka van annak, hogy így történtek a dolgok. De ne okold magad, mert csak kikészülsz. – nézett a szemembe, miközben láttam, hogy olvasni próbál bennem, és az érzéseimben.

-           - Te mit éreztél? Mikor először történt ez meg veled? – kérdeztem tőle. Egy pillanatra lehunyta a szemeit, majd újra rám nézett.

-           - Menthetetlen volt a helyzet. Minden orvos tudja, hogy ez bekövetkezik egyszer. Lélekben úgy érezzük, fel vagyunk rá készülve, de aztán mikor a legváratlanabb helyzet előáll, és te nem tudsz mit tenni, akkor hasít beléd a felismerés, hogy megtörtént. Egyik pillanatról a másikra. Az első eset a legrosszabb, de a boldog pillanatok kárpótolnak. – sóhajtotta.

-           - Az biztos, hogy ma nem erre számítottam. – feleltem Carlisle szavain gondolkozva.

-           - Sose volt még olyan zsúfolt napunk, mint ma. Egyre több a baleset, és szinte már az sem lenne elég, ha minden orvosból kettő lenne. Mindenkire szükség volt ma. Te csak tetted, amit a helyzet megkövetelt tőled. De vannak helyzetek mikor ez sem elég. Ne okold magad ezért. – állt fel végül. Egy pillanatig még a szavain gondolkoztam, aztán én is felálltam, és egy szó nélkül kisétáltam az irodából. 

A fehér folyosókon végighaladva, újra eszembe jutott a nő arca, és ismét elfogott az, az émelygő érzés. Nem is tudom mi fájt jobban, az hogy az én kezeim között halt meg, vagy, hogy ezzel egy ártatlan életnek okozok mélységes fájdalmat. Mert kétség kívül nem csak az én életemet változtatja meg ez a hiba. Hanem másét is. Egy másik sokkal ártatlanabb és biztonságra szoruló életét. 

Már csak azt vettem észre, hogy a következő pillanatban egy kórterem ajtaja előtt állok. A lábaim önkéntelenül is ide hoztak. Nem akartam bemenni és szembenézni azzal, ami benn várt, pedig tudom, hogy elkerülhetetlen. Remegve nyitom ki a kórterem ajtaját, s lépek be. Azonnal megcsap a kórház jellegzetes szaga. Mindenhonnan árad a fertőtlenítő és a gyógyszerek illata. A szobában szinte vakító a fehérség. Egy ágy van előttem, amin a számomra kulcsfontosságú személy fekszik. Közelebb sétálok, és a szívem összeszorul a látványra. 

Szőke fürtjei szétterülnek a párnán, szemei csukva vannak, mintha békésen aludna. Talán jobb is így, amíg nem tudja, micsoda borzalom történt körülötte. Jobb lába gipszben van. Bal kezecskéjébe pedig egy infúzió van bekötve. Lassan adagolja a fájdalomcsillapítót és a gyógyszert. Kezem felemelem és végigsimítok az arcán. Szinte meg sem érzi. Nem csoda, még mindig az altatás hatása alatt van. Nemrég fejezték be nála a lábműtétet. Szerencsére nem szenvedett komoly sérüléseket. És ha nyugton marad, akkor a gipszet sem kell olyan hosszú ideig rajta tartani. 

Egy nővér lép be a szobába, aki meglepetten veszi észre, hogy itt vagyok. Az ágy végéhez sétálok, a nővér pedig ellenőrizni kezdi a kislányt. Még mindig hihetetlen, hogy ez vele megtörtént. Olyan ártatlan és kedves. Annyira kicsi még, bele fog roppanni ebbe az egészbe. Hirtelen Carlisle szavai jutottak az eszembe, hogy minden okkal történik. De ennek mi értelme? Hacsak nem egy gyerek tönkretétele. Egy lépést hátrálok és végigsimítok a kórlapon. Egy pillantást vetek az ágyon fekvő kislányra, majd újra a névre, és sóhajtok. Lucy Morgan. 

A nővér felém pillant, mikor végzett az ellenőrzéssel. 

-           - Hogy van? – kérdezek rá a nyilvánvalóra.

-           - Már jobban. Azon kívül, hogy eltört a lába, semmi komolyabb sérülést nem szerzett. Fejsérülésnek nyoma sincs. Elég szerencsésen megúszta, nagyobb baj is történhetett volna. – a nővér szomorú pillantásokat lövellt Lucy felé.

-           - De az élete tönkrement. A mai nap örökre rányomta a bélyeget az életére – sóhajtottam.

-           - Igen. Valószínűleg eléggé meg fogják rázni a történtek, és szívesebben maradna inkább a kórházban. – simogatta meg a nővér Lucy kezét.

-           - Elnézést, hogy mondta? – kérdeztem, ugyanis ezt nem értettem, hogy mire mondja.

-           - Ön nem tudja? – kérdezte szemöldök ráncolva

-           - Mit kéne tudnom? – kérdeztem rá.

-           - Nos… minden jel arra utal, hogy árvaházba kell, majd mennie, mivel nem maradt, egy élő hozzátartozója sem. – lehelte a nővér szomorúan, én pedig lemerevedtem. Ez nem történhet meg, ennyi borzalom nem érheti szegény kislányt.

-           - Ez, hogy lehet? – kérdeztem kicsit ráförmedve a nővérre, aki megszeppent.

-           - Minden jel arra utal, hogy az utolsó hozzátartozója a kislánynak a nagymamája volt. Viszont ő is elhunyt alig két hete. A szülők valószínűleg a temetésre mentek. – válaszolta a nővér óvatosan. Vettem egy mély levegőt, s kifújtam. Bocsánatkérően néztem a nővérre.

-           - Sajnálom, nem akartam durva lenni. Csak tudja, személyesen ismerem a kislányt, és a családját is. – néztem Lucy békés arcára. A nővér csak bólintott, majd elhagyta a kórtermet. 

Szörnyen nehéz elhinni, hogy egy alig hat éves kislány élete most ment tönkre. Mindenét elvesztette. Senkije sem maradt, akire támaszkodhatna, vagy számíthatna. Hogy magyarázhatná el az ember egy kislánynak, hogy a szülei soha többé nem ölelik magukhoz, soha nem dicsérik meg, soha nem láthatja őket? Sehogy. Hiszen a fájdalom egy felnőtt ember számára is elviselhetetlen, hát akkor egy gyereké? 

Kihúztam a mellette lévő kisszéket, és leültem mellé. Kis kezét a sajátomba vettem, és hüvelykujjammal simogatni kezdtem a kézfejét. Szerettem őt! Már az első pillantás után belopta magát a szívembe. A félénksége, és ártatlansága lenyűgözött. Kísértetiesen hasonlított Jasperre, és akaratlanul is arra gondoltam akárhányszor megláttam, hogy akár a mi lányunk is lehetett volna. Sőt, ha lett volna, akkor biztos ilyen lett volna. Épp ezért örültem, hogy minden nap mellettem van, és láthatom. De most? Lehet, hogy soha többé nem lesz alkalmam beszélni vele. Látni az édes mosolyát, vagy az aranyos rózsaszín foltokat az arca két oldalán, mikor elpirul. 

Ha tehetném, akkor legszívesebben magamhoz venném, ám tudom ez lehetetlen, több okból is. Egyrészt, mert a család sose menne bele, hogy egy embert vegyünk magunkhoz. Másrészt, szerintem Aro sem díjazná az ötletet. Biztos vagyok benne, hogy még az ötlet csiráját is kiverné a fejemből. Így is elég neki, hogy most náluk lakok, és a Cullen család egyre csak növekszik. Tudom, hogy már Nessie is szúrta a szemét, csupán azért nem ölte meg akkor, mert remélte, hogy egyszer a magáénak tudhatja. 

Arcom kezeimbe temettem, miközben a kétségbeesés kezdett eluralkodni rajtam. Lucy egy olyan pont volt az életemben, amitől nem akartam megválni. Bármi áron, de ki kell találnom valamit, hogy itt tartsam. Akármit. Csak maradjon itt, hogy érezze rám számíthat, bármi is történjen. Szerettem volna mellette lenni. Lucy volt az, aki csökkentette az űrt, amit a kisbabám elvesztése okozott. Még magamnak is nehéz volt bevallani. És lehet, hogy önző vagyok, de itt akarom tudni magam mellett. Hogy támogassam, és biztassam, hogy lássam felnőni, és tudjam, hogy jó élete volt. 

Bár ez az egész most olyan kilátástalannak tűnt. Hiszen, hogy tarthatnám magam mellett? Nem tehetek érte semmit. Felnéztem a kezeimből, és még egyszer végigsimítottam az arcán. Minden négyzetcentiméterét magamba akartam vésni. Tudtam, hogy ma még mielőtt hazamegyek, benézek hozzá. Felálltam és egy puszit nyomtam a homlokára. 

Kiléptem a folyosóra, ahol nagyobb felfordulás volt, mint eddig. Nővérek és orvosok szaladgáltak ide-oda. A második emelet felé indultam, és mivel a liftre nem akartam várni, inkább gyalog indultam a lépcsőn. Még itt is nővérek szaladgáltak. Hiába, a mostani esős időjárás, sokkal több balesetet követelt. Mindenkire szükség volt, és az sem volt meglepő, ha Carlisle-t éjszaka hívták be. 

-           - Doktor nő! Jöjjön a harmadik emeleti műtőbe, súlyos esetet hoztak. – rohant le egy nővér, majd rögtön futott is tovább. Egy sóhaj után, elindultam és néztem szembe a mai nap további részével. 

~

Miután átöltöztem, megfogtam a táskám, és kisétáltam az irodából. Már késő este volt, de eddig még leülni sem volt időm. Ahogy kiléptem az egyik műtőből már mehettem is a másikba. Boldog voltam, hogy végre indulhatok haza. Szerettem volna Jasper mellett lenni, és ölelő karjaiban megtalálni a nyugalmat. De előtte még egy volt egy dolgom. 

Lábaim önkénytelenül indultak meg az ismerős folyosón a még ismerősebb kórterem felé. Megígértem, hogy bemegyek hozzá, még mielőtt haza mennék. Nem lennél nyugodt, ha nem tudnám, mi van vele. Még azt sem tudom, hogy felébredt-e már. Bár orvos már biztos látta, de azt nem tudom, hogy megmondták-e neki mi történt. Igaz, hogy kicsi, de joga van tudni az igazat. Sosem láttam még sírni, de biztos voltam benne, hogy most megtapasztalom. Szinte láttam magam előtt, ahogy zöld szemei könnybe lábadnak, és ajkai lefelé görbülnek. 

Kezeim a kilincsre tettem, s lenyomtam. Beléptem az ismerős kórterembe, és a szívem elszorult. Lucy az ablak felé fordult, és az éjszakai tájat kémlelte. Hallotta, hogy bejöttem mégsem nézett rám. Csak mereven bámult az éjszakába. Közelebb léptem. Láttam, hogy szemei bánatosan csillogtak, ajkai egyenletes vonallá préselődtek. Szemeit végre rám emelte, de nem mondott semmit. Szemeivel szinte némán könyörgött nekem. Gondolatai között láttam, hogy semmit nem mondtak neki, csak azt, hogy pihennie kell, és most nem láthat senkit. Könyörgött, könyörgött, hogy mondjak valamit. Kezeim a takaróra tettem és lehúztam róla. Lucy-n egy aranyos kék pizsama volt. Apró kezeit felém nyújtotta. Most épp nem folyt az infúzió, így nyugodtan vettem a kezeimbe. Fejét a vállamra hajtotta, én pedig a hátára simítottam a kezem. Az ablakhoz sétáltam, és elhúztam a függönyt. Odakinn csodálatos csillagos éjszaka volt. Az ég tiszta volt, egy felhő sem takarta el az eget, és a csillagokat. Lucy kis kezeit az ablak üvegére helyezte, miközben kíváncsian kémlelte az éjszakát. 

Megláttam egy csillagot, ami a legfényesebben ragyogott az égen. Hirtelen eszembe jutott, hogy mit is kellene mondanom neki. Vettem egy mély levegőt, és belekezdtem. Jobb, ha tőlem tudja meg, mint sem egy idegentől. 

-           - Látod ott azt a csillagot? – kérdeztem miközben ujjammal a csillag felé mutattam. Lucy rám nézett és egy aprót bólintott. – Mindig is úgy gondoltam, hogy azok a szeretteim, akiket többé nem láthatok, ott vannak fenn. Onnan vigyáznak minden lépésemre, és figyelik tovább az életem. – Lucy arcára néztem, amin egyre inkább kivehető volt a félelem. Kezecskéivel szorosan kapaszkodott a ruhámba. – Tudnod kell, hogy most már a szüleid is onnan vigyáznak rád. – a zöld szemek könnybe lábadtak, ajkai megremegtek – De téged Lucy soha nem hagynak el. Örökké idebenn lesznek. – tettem a kezem a mellkasára. – És ha hiányoznak, csak rájuk kell gondolnod, mert ők ott vannak benn. – suttogtam. Lucy szemeiből kifolyt az első könnycsepp, amit a többi követett. Gyorsan peregtek végig az arcocskáján, ezzel teljesen eláztatva azt.

-           - De én nem akarom, hogy ott legyenek. Azt akarom, hogy anya itt legyen velem, és, hogy apa bejöjjön és megnevetessen. – suttogta, könnyáztatta arcán keresztül. Hangja el-elcsuklott, miközben beszélt. Úgy éreztem, mintha kitépték volna a szívem egy részét. Kegyetlen fájdalom volt, ami átjárt.

-           - Már soha nem lehetnek itt veled. Anyának és apának el kellett mennie. De soha nem fogod őket elfelejteni Lucy, és ha úgy érzed nem elég, hogy itt benn vannak. – mutattam ismét a mellkasára – Akkor nézz fel az égre. Keresd meg a legfényesebb csillagot. Akkor tudni fogod, hogy ott vannak, és onnan vigyáznak rád. Mert ők már onnan figyelnek téged, és tudom, hogy most nagyon büszkék rád. – simítottam végig arcocskáján. 

Lucy a vállamra hajtotta a fejét, és halkan sírt tovább, miközben a csillagot nézte. Könnyei némán peregtek végig arcán, amin a hold fénye ezüstösen tükröződött vissza. Halkan szipogott, és élesen szedte a levegőt. Meg-megremegett a karjaim között, miközben éreztem, hogy ujjai görcsösen fonódnak a nyakam köré, s erősen szorított magához. Gondolatai kétségbeesettek voltak, miközben felidézte anyja és apja képét magában. Egyik kezét a mellkasára szorította és lehunyta a szemét, miközben még jobban koncentrált. Emlékek, emlékek után peregtek elméjében. Éreztem a belőle jövő fájdalmat, ami szinte lebénított. 

Nem tudom mennyi idővel később, csak azt vettem észre, hogy légzése egyenletessé válik, és a szorítása kicsit gyengébb lett. Visszasétáltam az ágyához, karjait lefejtettem magamról és lefektettem. Óvatosan betakartam, és újra rá néztem. Arcára rászáradtak a könnycseppek, ajkai kicserepesedtek. Szörnyű volt még csak látni is a szenvedését, nem hogy érezni. Végigsimítottam az arcán, s éreztem, hogy megremeg az érintésem alatt. Egy puszit leheltem a homlokára, és kiléptem a szobából. 

Magamba fordulva sétáltam a sötét folyosón. Kezeimet összefontam magam előtt, és robotszerűen lépdeltem tovább. Minden lépésemmel cipőm hangosan koppant a padlón, ami visszhangzott a falakról. Szemeim előtt, csak Lucy szomorú és reményvesztett arca lebegett. Szívem majdnem darabokra tört, mikor megláttam a könnyeket, azokban a zöld szemekben. Dühösen toltam ki a bejárati ajtót, és léptem a szabadba. 

Az eső esett, a levegő párás volt. Még az idő is a hangulatomhoz igazodott. Sóhajtva indultam meg, mikor megláttam egy autót parkolni a parkolóban. Gyorsan lépdeltem mellé, s szálltam be. A mellettem ülőre néztem, aki megértő szemekkel nézett rám. Egy szó nélkül indította be az autót, és indult meg hazafelé. Az úton nem szóltam semmit, fejem az ablaknak támasztottam, és gondolkoztam. Akárhányszor lehunyom a szemem Lucy kisírt szemeit látom magam előtt. Egy kezét érzek a sajátomon nyugodni, és akkor veszem észre, hogy megjöttünk. 

Kiszállok és Carlisle után indulok befelé. Magam sem gondoltam volna, hogy Lucy tragédiája engem is ennyire meg fog viselni, de jobban fáj, mint gondoltam. Belépve a házba mindenki rögtön felénk fordult, és elmosolyodik. Azonban mikor meglátják a tekintetem lehervad a mosoly az arcukról, és tekintetük immár kétségbeesést tükröz. Jasper elém siet, és két kezébe fogja az arcom. Szemeimbe néz, és várja a választ. Én csak eldobom a táskám, és szorosan megölelem. Meglepődik, de azonnal viszonozza erős ölelésem. Szavak nélkül is tudja, hogy most talán jobb lenne egyedül maradni, ezért felsuhan velem a szobájába. Kimegyünk az erkélyre, még mindig ölelkezve. Végül ő az, aki eltol magától, és a szemembe néz. 

-           - Lucy szülei és ő is autóbalesetet szenvedtek. Lucy apja még a helyszínen meghalt. Az anyja pedig az én kezeim között. De nem is ez bánt a legjobban, hanem, hogy így nem maradt senkije. Hat éves, és lehet, hogy a következő tizenkét évét árvaházban kell töltenie. – suttogtam – Annyira megszerettem, és mégsem tehetek érte semmit, és ez megöl engem. – öleltem át megint jó szorosan, ő pedig visszaölelt. Nem mondott semmit, csak ölelt, és éreztette velem, hogy ő itt van, és rá számíthatok. És ez most mindennél többet jelentett.