38. Fejezet - Elveszve

Sziasztok!

Nagyon sajnálom, hogy csak most jön a friss, de nem volt időm írni. Nos nem lett a legeseménydúsabb, sem a legjobb, de egy ideig ilyen fejlik jönnek. Azért jó olvasást. Az előző komikat nagyon köszönöm, sokat jelentettek.

Puszi, Trixi

Nem tudtam mit csináljak. Csak álltam ott a szoba közepén, miközben tekintetem a szobában cikázott össze-vissza. Hol a Rosalie kezében tartott zokogó Nessie-t néztem, hol Esme összetört tekintetét, vagy épp a többiek megvetését Bella iránt. A szobában lévő feszültség tapintható volt. A csendet egyedül Nessie szívének heves dörömbölése, és keserves zokogása törte meg. Nem akartam ekkora fájdalmat okozni nekik. Bár tudom, hogy így a jobb, most mégsem láttam semmit, amivel könnyíthettem volna mindenki fájdalmán. Annyira szerettem volna, ha ez az egész csak egy vicc, és Bella nevetve sétál be a szobába Edwarddal karöltve, de sajnos nem így volt. 

-           - Valakinek utána kéne menni. – suttogta Esme, miközben tekintete az erdőt pásztázta. Carlisle mellé lépett és átölelte a derekát, Esme pedig a vállába temette az arcát.

-           - Szerintem egy kis időre van szüksége. – szólalt meg Jasper miközben magához húzott, én pedig kezeim a mellkasára helyeztem, és simogatni kezdett. Tudtam, hogy most túl sok érzelem tört ki a szobában, és ez most nehéz neki.

-           - Az egész az Ő hibája! – fakadt ki Nessie – Ha ő nem teszi ezt, akkor apa most itt lenne. Tudta, hogy apa milyen érzékeny, mégis képes volt, így bántani. Nekem többé nincs anyám! – zokogta Nessie vöröslő, felduzzadt szemekkel, majd felfutott az emeletre, és jó hangosan becsapta maga mögött az ajtót. Az rögtön feltűnt, hogy Bellát már nem nevezte nevén, és anyának sem szólította. Bellának sikerült minden érzést kiölni kettőjükből.

-           - Talán üljünk le, és mondj el mindent. – Carlisle a helyzethez képest, most is képes volt tiszta fejjel gondolkozni. Becsültem ezt benne.
Mindenki helyet foglalt a kanapékon. Egy ideig még csendben ültünk. Jasper az ölébe húzott, és mélyen belélegezte hajam illatát. Rose megszorította Emmett kezét, aki feszülten ült a kanapén, minden izma megfeszült, miközben tekintete a távolba révedt. Esme még mindig sokkolva ült Carlisle mellett.

-           - Mindent elmondtam. – suttogtam, nem akartam, hogy Nessie sokat halljon ebből a beszélgetésből – Inkább Edwarddal kellene törődni. – mondtam nyugodtan, Jasper felnézett a többiekre, és bólintott.

-           - Nagyon vegyes érzelmek dúltak benne. Egyszerre volt dühös, reményvesztett, aggódó, féltő és összetört. Aztán szinte már csak az utolsó maradt. Olyan volt… mint mikor elhagyta Bellát. Csak annál ezerszer rosszabb és megbántottabb. Azt hiszem, Bella elérte, hogy csakis magát hibáztassa a dologért. Nehéz lesz elérni, hogy valaha is nyisson majd valaki felé. – mondta Jasper, miközben homlokán apró ráncok jelentek meg. Végigsimítottam az arcán, ő pedig hálásan nézett rám.

-           - De az sem jó, ha folyton vele foglalkozunk. Tudjátok, hogy mikor utoljára ezt tettük elment tőlünk. A gondolataink és az aggódásunk az őrületbe fogják kergetni. – Rose átszellemülten beszélt. Láttam, hogy mennyire érdekli, a testvére sorsa.

-           - Azt bíztátok rám. – mondtam miközben Jasper kézfejét simogattam. – Levédek mindenkit így nem fog tudni a gondolataitokban olvasni.

-           - Az nem Bellára fogja emlékeztetni? – kérdezte Esme ijedten.

-           - Nem tudom, de egy próbát megér. Viszont jobb lenne, ha ezentúl senki nem említené meg a nevét, még véletlenül sem. – mondtam és körbe néztem, mindenki bólintott beleegyezésül. Emmett még jobban megfeszült, Jasper pedig megmerevedett.

-           - Emmett! – szóltam figyelmeztetően mégis kedvesen bátyámra, miközben Jasper mellkasára simítottam a kezem.

-           - Bocs! – szólt oda, majd kifújta a benntartott levegőt.

-           - Gyere! – húztam fel álló helyzetbe Jaspert, majd összekulcsoltuk az ujjainkat, és a levegőre vezettem. Idekint Jasper megkönnyebbülten sóhajtott, miközben lehunyta a szemét, és a korláthoz sétált. Megengedtem magamnak, hogy egy kicsit gyönyörködjek benne. Az esti szél összekuszálta szőke fürtjeit, amik aztán ide-oda himbálóztak az arca körül. Mesébe illő látvány volt.
Mögé sétáltam, és átkulcsoltam kezeimet a dereka körül, miközben fejem a vállára hajtottam. Jasper izmai ellazultak ölelésem alatt, és hallottam, ahogy elmosolyodik.

-           - Szerinted rendben lesz? – kérdeztem tőle halkan.

-           - Nem tudom. Nagyon össze van törve. Ez eléggé meg fogja viselni, és nem csak őt. – fordult meg Jasper, majd pillantott az emelet felé.

-           - Tudom. – sóhajtottam – Elég késő van, utána kéne menni. – mondtam miközben az erdő felé nézegettem.

-          Nem hiszem, hogy neked kellene utána menned. – mondta Jasper és megfogta a kezem. Elmosolyodtam az aggodalmán.

-           - Nem lesz semmi baj. De valakinek beszélnie kell vele. – suttogtam, majd végigsimítottam az arcán – Visszahozom! – egy csókot leheltem ajkaira, majd az erdőbe suhantam. 

Követtem Edward illatát, ami egyre mélyebbre hatolt az erdőben. Sejtettem, hogy a futás talán segít neki, és ilyen állapotban összemosódnak előtte a határok. Örültem, hogy Jacob nem volt itt. Még néhány napja kellett visszamennie a falkához, mert valaki megsérült, és a vámpírral nem bírnak el. Mi is menni akartunk, de Jake ellenezte. Nessie-nek szüksége lett volna rá, reméltem valaki értesíti. Azonban neki biztos nem lett volna olyan jó az önuralma, mint nekem. 

Nem akartam Bellát holtan látni. Tudom, hogy számára ez a legnagyobb öröm, hogy látja összetörni a családját. Azonban én türelmesen várom a percet, mikor Edward ajtaján újra kopogtat a szerelem. És akkor, Bella meglátja majd, hogy mennyi mindent vesztett. Egy férjet, a lányát és egy családot. Fogalma sincs, hogy mekkora hibát követett el most. De az idő, majd engem fog igazolni.

Edward egy elhagyatott réten üldögélt. Nem úgy nézett ki, mint, aki észrevett. Fejét lehajtotta, és térdeit felhúzta. Csak bámult a semmiségbe, miközben minden élet kihal belőle. Szép lassan adja át magát a fájdalomnak, annak a fájdalomnak, amit már nem bír elviselni. Tudom, hogy egyedül Nessie miatt nem rohan egyenesen a Volturihoz. Különben talán már épp Aroék előtt állna. 

Halkan lépdeltem mellé, majd leültem. Nem szólaltunk meg. Csendesen vártam, hogy mondjon valamit, hogy kiöntse nekem a bánatát. Tudom, hogy észrevett, csak épp nem akar tudomást venni rólam. Így vártam, vártam, hogy megtörjön végre a jég. Elmém nem zártam el előle, hagytam, hogy a természet magával ragadjon, és ez kitöltse a gondolataimat. Pontosan tanulmányoztam minden fát, ágat, rezdülést, madarak röpködését. 

Majd úgy tűnt, hogy Edward megunta, és végre beszélni kezd. 

-           - El sem tudom mondani, mennyire szeretem őt. Mikor megismertem akkor önző módon csak magamnak akartam. Nem törődtem semmivel. Csupán hagytam, hogy egyre mélyebben elmerüljön az én világomban. Aztán majdnem megöltem. Megöltem, mert megint az én érdekeimet tartottam szem előtt. Nem kellett volna rá erőltetnem a házasságot. Már értem miért ellenezte annyira. – fintorgott – Észre kellett volna vennem a jeleket, amiket kaptam. El kellett volna engednem, még időben. Hogy normális élete legyen. Mikor átváltozott reméltem, hogy könnyű lesz, és meglepő módon az volt. Nagyon is. Hálát adtam, amiért neki nem kell megtapasztalnia a vámpírság árny oldalait. Erre tessék, most én löktem bele a fertőbe és a vérszomjba. Nem tudom, nem szeretni. Arra kérni, hogy felejtsem el, olyan, mintha azt kérnék tőlem, hogy szakítsák ki a szívem a helyéről, majd morzsolják össze. Nem tudok nélküle élni. Ő a gyermekem anyja. Szívem választottja. Életem egyetlen szerelme… - félbe szakítottam. Nem bírtam tovább hallgatni. Annyira szerelmesen beszélt róla, meg sem érdemelte.

-           - Edward! – mondtam egy kicsit hangosabban, mint kellett volna. Ő még csak rám sem nézett. Tudtam, hogy nem lesz könnyű meggyőznöm. – Volt választása. Mindenkinek van, és neki is volt, de ő ezt az utat választotta. Nem érdekelte a családja, se semmi más. Elment, mert el akart menni. Hiába marasztaltuk volna, ő már nem volt itt boldog… - most engem szakítottak félbe.

-           - Épp ez az. – csattant fel Edward és végre rám nézett – Nem tudtam boldoggá tenni. Nem tudtam boldoggá tenni a nőt, akit szeretek, a feleségemet. Nem adtam meg neki azt, amire vágyott. – mormolta dühösen. Saját magát hergelte.

-           - Ez nem igaz. Ne, meg se próbálj félbeszakítani. – emeletem fel az ujjam, mikor már nyitotta ajkait – Te is tudod, hogy mindent megadtál neki. Boldog volt, ez vitathatatlan. Viszont, mikor megízlelte a jót, akkor döntött rosszul. Lemondott mindenről, csak, hogy a könnyebb utat válassza. Lemondott rólad, a lányotokról, és a családról. Nem számított neki senki. Ezt már te sem tudtad volna megakadályozni. Az, amitől annyira féltetted, most eluralkodott rajta, és ezen már semmi sem változtat. Te mindent megtettél, és ha aznap nem megy vadászni, akkor talán még most is boldogok lennétek, mert bármelyik nőt boldoggá tudod tenni Edward. – mondtam miközben megfogtam a karját. Edward csak nézett rám, a szemembe, és nem tudta mit mondjon. Aztán kinyitotta a száját, és egy olyan dolgot mondott, hogy ha nem lennék vámpír, tuti összeesek.

-           - Ha nem lenne Nessie… akkor már rég nem élnék. – motyogta, miközben a fák felé nézett. Lesokkolt. Megfordult a fejemben, hogy talán erre is gondolhat, de így hallani teljesen más volt.

-           - Ne mondd ezt. Nessie-nek szüksége van rád. Jobban, mint bármikor. Már csak te maradtál neki. Ha te is elfordulsz tőle, összeomlik. – suttogtam, még a gondolat is borzalmas volt. A mindig mosolygós és vidám Nessie-t nem tudtam így elképzelni.

-           - Tudom. – motyogta – Csak ez szörnyen nehéz. Nélküle… - hangja elcsuklott – nem tudom megcsinálni. – suttogta.

-           - Dehogynem. Csodás apa vagy, és Nessie szeret téged, csak éreztesd vele, hogy most is mellette állsz. – Edward végre újra rám nézett.

-           - Nessie már felnőtt. Nem csak rám van szüksége, hanem egy anyára is, aki én nem tudok lenni. – motyogta fájdalmasan.

-           - Menni fog. Mi mind itt vagyunk és segítünk. – mondtam bíztatóan.

-           - Épp ez az. Mögötte áll a család, de neki anyára van szüksége. Nessie lassan felnő, és férjhez megy. Én nem tudom tanácsokkal ellátni. Akármennyire is fáj, a hiányát mindig érezni fogjuk. – emelte meg Edward a hangját, és szemei szikrákat szórtak.

-           - Bella lemondott a lányáról. Nyíltan megmondta, hogy nincs rá szüksége, neki nincs lánya. – csattantam fel, de amint kimondtam már meg is bántam. Edward ledöbbent. Tekintete semmit mondó volt.

-           - Ezt te nem értheted. Bellában mindig ott lesz az anyai ösztön. Ezt sosem fogja kiölni onnan semmi. Akármennyire is szereted a gyerekeket, ezt soha nem fogod megtapasztalni. – kiabálta és felpattant. Én pedig megdermedtem. Még soha senki nem hánytorgatta fel még ennyire a múltat. Fájt. Edwardnak sikerült egy mély sebet felszakítania. Ez egy olyan téma volt, ami mélyen érintett, ezt ő is tudta. Nem haragudtam rá, tudom, hogy a harag és az elkeseredettség beszél most belőle, de akkor is fájt. Lehunytam a szemeimet, és vettem egy mély levegőt. Mikor kinyitottam a szemem, Edward fájdalmas pillantásával találtam szemben magam. Megfogta a kezem, és bocsánatkérően nézett rám.

-           - Sajnálom! Nem akartalak megbántani. Tudom, hogy mennyire fáj ez dolog… - Edward szinte már kétségbeesetten nézett rám.

-           - Nem haragszom. Sose tudnék. – mosolyodtam el egy kicsit.

-           - Látod, mindenkit megbántok magam körül. Nincs rám szükségetek. – suttogta. Tudtam, hogy mennyire önmarcangoló típus, de ez már mindenkin túl tesz.

-           - Ne mondd ezt. Ha ránk nem is gondolsz, de gondolj a lányodra. – mondtam a szemeibe nézve.

-           - Miért segítesz ennyit nekem? – kérdezte – Miért jöttél utánam? Miért te? Miért számít ennyire, hogy mi van velem? – elmosolyodtam a kérdésözönén.

-           - Először is, én akartam utánad jönni. Hogy miért? Mert szeretnélek jobban megismerni, szeretném, ha beszélgetnénk, és jól kijönnénk egymással. Mindenki fontos számomra a családból, te viszont távolságtartó voltál. Szeretném, ha ez a fal, ami köztünk van, eltűnne. – mondtam őszintén, és Edward tekintetéből hálát tudtam kiolvasni.

-           - Köszönöm! – hálálkodott – De tudnod kell, hogy nem vagyok könnyű eset. – hajtotta le a fejét.

-           - Akkor jobb, ha tudod, hogy én soha nem adok fel semmit. – mosolyogtam rá, ő pedig rám nézett.

-           - Vissza kell mennünk ugye? – nézett rám, és a már pirkadó égboltra.

-           - Nessie-nek szüksége lenne rád. És szerintem a többiek is aggódnak. – mondtam majd felálltam. Edwardot is magammal húztam.

-           - Legszívesebben itt maradnék örökre, hogy ne kelljen semmivel se szembenéznem. – motyogta az eget bámulva.

-           - Az gyávaság, és te minden vagy csak nem gyáva. – jelentettem ki magabiztosan.

-           - Honnan tudod? – kérdezte felvont szemöldökkel.

-           - Csak tudom. Nem hallottad még, hogy egy nőnek megvannak a maga kis titkai? – néztem rá, most én miközben felvontam a szemöldököm.

-           - Hallottam már valahol. Mintha egy idegesítő, de rettentő édes kis fekete hajú törpe mondta volna. – láttam, hogy megjelenik egy apró mosoly a szája szélében. Tudtam, hogy Alice-re gondol. Kétség kívül ő volt a kedvenc testvére, akivel mindent megbeszélt, ezért is akartam, hogy haza jöjjön.

-           - Edward! Szeretnék kérdezni valamit! Tudod, hogy a képességem eléggé tág, ezért rengeteg dolgot tudok csinálni. Arra gondoltam, hogy otthon mindenkit levédenék, így nem kéne a gondolataikat hallgatni. – feszülten vártam Edward válaszát, aki elgondolkozott.

-           - Nyílván jobb lenne, de csak egy ideig. Talán az első hetekbe. És különben is, ha kezelésbe veszel, akkor nem hiszem, hogy szükség lesz rá. – szája szegletében megjelent egy apró félmosoly féle, amire én is elmosolyodtam. – Menjünk! – mondtam, majd elindultam hazafelé. 

Hallottam, hogy Edward egy darabig hezitál, majd jön utánam. Gyorsan futottunk a fák között. Nem mondtam semmit, csak hagytam, hogy mellém érjen, majd együtt futottunk tovább. Mivel már jócskán elhagytuk London területét, ezért beletelt egy kis időbe, amíg haza értünk. Meglátva a házat, már amennyire ilyen távolságból tudtam, mindenkit levédtem, nem akartam, hogy Edward akár egy gondolatot is meghalljon. Gondolkoznia kell, és ezt csak így teheti meg. Edward hálásan nézett rám, majd lassítottunk. 

Mindenki benn volt, ahogy hallottam Nessie pedig az emeleten és aludt. Talán jobb is. Edwarddal beléptünk az ajtón. Mindenki azonnal ránk nézett. Edward lehajtotta a fejét. Ahogy sejtettem Nessie nem volt itt, és Rose sem, gondolom Nessie-vel van. Esme pedig a konyhában volt, de amint meghallotta, hogy jövünk kijött, és ránk nézett ő is. 

-           - Menj! Nézd meg Nessie-t! – érintettem meg Edward karját, aki csak bólintott, majd eltűnt a lépcsőn. Én Jasperhez sétáltam, aki mosolyogva nézett rám, majd egy csókot lehelt ajkaimra.

-           - Mindenkit levédtem. – mosolyogtam a többiekre, akik megkönnyebbülten sóhajtottak. Esme aggódva nézett az emelet felé. Mellé suhantam és megpusziltam az arcát.

-           - Minden rendben lesz! – mondtam neki bízatóan, ő pedig halványan elmosolyodott. Rose sétált le a lépcsőn, ahogy rám nézett megeresztett egy apró mosolyt, majd Emmett ölében foglalt helyet. 

Esme visszament a konyhába, én pedig leültem Jasper mellé a kanapéra, aki idő közben helyet foglalt. Kezeinket összekulcsolta, és így nézett rám. Örültem, hogy ő itt van nekem. Pontosan én sem tudom, mit érez Edward, azt viszont igen, hogy milyen a szerelmed nélkül élni anélkül, akiért mindent megtennél, és akitől annyi jót kaptál. 

A következő percben Nessie sikolya rázta meg a házat. A sikolya visszhangzott az egész házban. Rose halkan megjegyezte, hogy ez megy mióta elaludt. Esme meggyötört szemekkel jött ki a konyhából, és ült le Carlisle mellé, majd hozzábújt. Rose megremegett, ahogy Nessie ismét felsikoltott. Hallottam, ahogy Edward felébreszti, és halkan nyugtatni kezdi. Majd lassan dúdolni kezd neki, majd az egyenletes lassú szívdobbanást, ami jelezte, hogy megint elaludt. 

Jasperre néztem, aki feszült volt, tudtam, hogy megviseli ez a sok érzelem. Felvontam a pajzsom Jasperre így csak a saját érzelmeit kellett kordában tartania. Hálásan mosolyogott rám. Örültem, hogy ő itt van nekem. Így sokkal könnyebb lesz végig csinálni. Tudtam, hogy hosszú út áll még előttünk, egy hosszú és rögös út, de együtt mindent megoldunk. Ebből a gödörből is ki fogunk mászni. Remélve, hogy a holnap jobb lesz, hogy Edwardnak napról-napra könnyebb lesz. Ezen leszek, hogy segítsek neki. Mert neki is tovább kell lépnie, akármennyire is fáj. Bármennyire is kilátástalan most a helyzet, tudtam, hogy jön majd jobb. És alig vártam, hogy eljöjjön végre az a nap.