37. Fejezet - Lelepleződés

Sziasztok!

Először is köszönöm a komikat, látom, hogy nem tűnt el mindenki ;) Ezt a fejezetet kifejezetten a húgom kívánságára tettem fel, mielőtt még megőrülne szegénykém. Valamint mivel nagy ihlettúltengésem van, ezért lehet, hogy heti két frissel is megleplek titeket. A fejezethez nem fűzök hozzá semmit, csak jó olvasást, és kapaszkodjatok meg! ;) 

Jó olvasást!

Puszi, Trixi

Hirtelen álltam fel az asztaltól, amivel azt értem el, hogy nem csak családom, de a közelünkben lévők is felém kapták a fejüket. Nem tudtam mit is kellene tennem, azt viszont tudtam, hogy gyorsan kell cselekednem. Nem hagyhatom itt a családom magyarázat nélkül, mert akkor biztos, hogy utánam jönnek, azt viszont nem akarom. Ezt most egyedül kell csinálnom. Erre a pillanatra várok, már több napja, viszont most, hogy eljött, már egyáltalán nem akartam én csinálni. Jobban szerettem volna, ha Alice visszajön, és ő mondja el ezt az egészet. Ha ő venné kezébe a dolgokat. Elvégre én nem tudom, hogy helyesen cselekszem-e. 

-           - Mi történt? – áll fel Jasper is és megfogta a kezem. Azonnal töröltem az sms-t, és mosolyogva néztem rá, bár szerintem így is látta, hogy milyen ideges vagyok.

-           - Semmi, tényleg. Csak most el kell mennem. – néztem rá, és vártam a reagálását.

-           - Miért? – nézett rám, majd a telefonra a kezemben – Veled megyek. – nézett újra rám. Pont ettől féltem.

-           - Ugyan, nem kell. – legyintettem – Csak egy régi barátom üzent, megbeszéltünk egy találkát, mivel itt van a városban. – próbáltam minél hihetőbben beszélni. Jasper rám nézett, miközben homlokán apró ráncok jelentek meg. Nem hisz nekem. 

Nem tehettem mást, elkezdtem a kijárat felé futni. Futólépésben tettem meg azt a néhány métert a kijáratig. Ahogy számítani lehetett rá, Jasper jött is utánam. Ebben a percben kezdtem használni a képességem, és eltűntettem az illatom, így nem tudnak követni. Amint kiértem az épületből, körbe néztem, majd este lévén egy lelket sem látni az utcán, ezért az erdőbe futottam, és onnan pedig rohantam. Éreztem, ahogy a többiek is kiérnek az épületből, és azon gondolkoznak, hogy vajon merre mentem, majd ahogy távolodtam a hangok elhaltak. 

Gyorsan futottam a fák között, miközben próbáltam valamennyire összeszedni magam. Elvégre, amire most készültem az nem épp kis dolog. Átkoztam Bellát, amiért nekem kellett rájönnöm, majd lelepleznem a kis titkát. Nem érdekelt, sem a ruhám, se semmi más. Csak túl akartam lenni ezen az éjszakán, bár nem hittem volna, hogy épp most lesz esedékes ez a dolog. Próbáltam higgadtan gondolkozni és megnyugodni, mert ha megtalálom, akkor biztos, hogy én szétszedem. 

Közben éreztem, hogy a telefon a kezemben rezegni kezd, vagyis üzenetem jött. Megnyitottam és elolvastam. Siess. Délre a folyóvonal mentén. Persze, Alice-nek könnyű csak parancsokat osztogatni. Legalább valami lelki támaszt adhatna. Megpróbáltam felhívni, és természetesen nem vette fel. Ő megmondta, mostantól ez az én dolgom, ő nem szól bele, csak a kezemre dolgozik. Mondhatom nagyon kedves. 

Megráztam a fejem, hogy kiverjem belőle ezeket a gondolatokat, mert a végén még az őrületbe kergetnek. Ideges voltam, nem tudom, hogy-hogy kellene kezelnem ezt a helyzetet. Bár szerintem senki más nem tudta volna. Elvégre megmondani a családnak, hogy Bellát jobb, ha kiteszik a családból nem egyszerű feladat, és tudom, hogy Edwardnak ártok vele. Edward. Már kezdett a viszonyunk javulni, erre most szerintem a pokol legmélyebb bugyraiba fog kívánni engem, Bellával együtt. 

Egyre közelebb értem, meghallottam a folyó csobogását, a szél suhogását, és még valamit. Még valamit, ami most irritálta a füleimet. Legszívesebben hátát fordítottam volna ennek az egésznek. Futottam volna, bármerre csak el innen. Mielőtt még olyat látom, amit nem kellene. Most amíg még nem késő. Most még elmenekülhetek innen, viszont, ha tovább megyek, akkor nincs megállás. Vállalnom kell a felelősséget, megígértem Alice-nek, hogy megcsinálom, bármibe is kerüljön. 

Így vettem egy nagy levegőt, és szinte hangtalanul lépdeltem tovább, majd megérkezve a helyszínre, felugrottam az egyik fára. Szerencsére innen takarásban voltam, és mivel az illatom eltűntettem így nem sejthették, hogy itt vagyok. Egy faágat elhúztam a szememből, és így teljes belátást nyerhettem Bella mocskos kis titkára. Kezem a szám elé kaptam mielőtt, még olyan dolgot csináltam volna, amit megbánok. 

Ahogy megláttam Bellát, aki Felix-en ül, bár a lovaglás jobb kifejezés lenne, vámpír létemre elkapott a hányinger. Úgy éreztem, hogy felfordult a gyomrom. Utoljára akkor éreztem ilyet mikor várandós voltam, és most jót tett volna, ha kiadhatom magamból, azt az undort, amit éreztem. Nem értettem Bella, hogy vetemedhetett ilyesmire. Hiszen férje van, és egy lánya. Egy családja, akik szeretik, és otthont nyújtanak neki. Erre ő ilyen mocskos módon árulja el őket. Főleg Edwardot, nem értem, hogy tehetett ilyet. 

És Felix. Tudom, hogy férfi, és már akkor szemet vetett Bellára, mikor először találkoztak, még mikor Bella ember volt. Azt is sejtem, hogy Bellának nem lehetett nehéz elcsábítani. De akkor is nemet kellett volna mondania, hiszen tudta, hogy ki ő és kivel kezd ki. Bár Felix-re nem tudok haragudni. Tudom, hogy milyen gyenge, ha nőkről van szó, és tudom, hogy bárki másnak beadta volna a derekát. Bella pedig ezt aljas módon kihasználta, és a saját szórakozására, és élvezetére fordította. 

Azonban nem tudtam ezt tovább nézni. Azt, ahogy Felix tekintete ködös lesz, és úgy néz Bellára, miközben Bella hangos kéjes nyögései betöltötték a teret. Undorító volt, undorodtam tőlük. 

-           - Felix! – hangom élesen hasított a levegőbe, mint egy hirtelen becsapó villám. Leugrottam a fáról, és kemény szemekkel néztem a párosra. Felix megdermedt, míg Bella a válla fölött rám nézett, és szemtelen módon elvigyorodott. Bella felállt Felix-ről, majd megigazította a félre csúszott ruháját, miközben még mindig vigyorgott. Nem értettem, hogy veheti ennyire fél vállról a dolgokat. Felix azonnal felpattant és összeszedte a ruháit, majd felöltözött. Én elfordítottam a fejem. Hallottam és éreztem, hogy Felix fél, és bűntudata van. Ezzel egy kicsit elkésett. Mikor Felix elkészült megállt előttem, és fejét lehajtotta.

-           - És most mit csinálsz? Beárulsz Edwardnak? Nem hinném, nem okoznál ekkora fájdalmat neki, és Nessie-nek. – jelentette ki magabiztosan, majd Felix-et maga elé húzta és a következő percben, már a nyelvét dugta le a torkán. Elfordítottam a fejem. Nem bírtam ezt nézni.

-           - Elég legyen! – kiáltottam el magam. Bella csak vigyorogva megnyalta ajkait, majd egy csókot nyomott Felix ajkaira, és elém sétált.

-           - Én mindent megkapok, amit akarok. Ezt garantálhatom. Már akkor tudtam, hogy bajt hozol rám mikor először megláttalak. Viszont az, hogy ennyire szereted a lányom, arra enged következtetni, hogy nem fogsz beszélni. Ha mégis megtennéd, csak nekem oldanál meg egy problémát. – rántotta meg a vállát. Nem értettem, komolyan nem, hogy, miként veheti ennyire semmibe a családját.

-           - Ne becsülj engem alá, Bella! – préseltem a fogaimon keresztül, mert elég közel jártam ahhoz, hogy megleckéztessem.

Két lépést hátráltam, majd Bellára szegeztem a tekintetem. Ő csak karba tett kézzel várta, hogy mit csinálok. Én pedig vártam, hogy Alec képessége elérjen hozzá. Elvettem minden érzékét, a hallását, látását, beszédét és érzékeit. Bella a következő percben összecsuklott, Felix tartotta meg. Bella minden érzékét elvesztette, olyan volt, mintha aludna, bár tudjuk erre képtelen. Intettem Felix-nek, hogy indulunk. Ő a karjaiba vette Bellát, majd utánam iramodott. 

Sebesen haladtam. Ez a dolog jobban megviselt, mint kellett volna. Nem mertem a család szeme elé állni, nem mertem beszélni Edwarddal, és Nessie-vel. Tudtam, hogy olyan sebeket ejtek rajtuk, amik talán sose fognak begyógyulni. Hiszen Bella mégis csak Nessie anyja, és bármit is tesz, mindig az marad. Nem tudom, hogy mikor fog túljutni anyja árulásán, ha túljut valaha is. Csak remélem, hogy Alice minél hamarabb visszajön és segít megoldani ezt a helyzetet. 

Meglátva a házamat, sebesen röppentem az ajtóhoz, majd szinte betörve azt, a nappaliba sétáltam. Demetri, Alec és Jane meglepetten néztek rám, majd döbbenetük egyenes sokká alakult mikor meglátták Bellát ájultan Felix karjaiban. Felix letette Bellát az egyik kanapéra, majd elém sétált. Mondani akart valamit, valamit, amivel kifejezheti, hogy mennyire sajnálja. Mielőtt megszólalhatott volna, leintettem. 

-           - Pakoljatok! A gépetek fél óra múlva indul. – mondtam nekik, majd Bellára néztem, és elé sétáltam. Mindenki azonnal felpattant, tudták, hogy történt valami, és most nem vagyok valami jó állapotban. Bella elé sétáltam és vegyes érzelmekkel néztem rá. Egyszerre éreztem iránta szánalmat, megvetés, gyűlöletet, dühöt. Legszívesebben felpofoznám, hogy térjen észhez. Bár nem hiszem, hogy sok mindent elérnék vele. Bella kifordult önmagából, és ez már nem fordítható vissza.
Egy kezet éreztem a vállamon, hátra néztem. Láttam, hogy Alec aggódó szemekkel vizslat, felé fordultam, és sóhajtottam.

-           - Ezt nincs sem időm, sem erőm most elmondani. Kérdezd Felix-et! – mondtam, majd megöleltem.

-           - Rendben leszel? – kérdezte tőlem, miután elváltunk.

-           - Hát persze. Mindent túlélek. – mosolyogtam rá. Ezután megöleltem Jane-t, majd Demet és elmentek. Felix még visszanézett rám az ajtóból.

-           - Tudom, hogy nehéz elhinni, de sajnálom. Vigyázz vele – pillantott mögém – Egy igazi kis boszorka. – morogta, majd ő is a többiek után iramodott. 

Sóhajtva mentem vissza a házba, és néztem a még mindig eszméletlenül fekvő Bellára. Pontosan tudtam mit kell tennem. Még akkor is, ha fájdalmas. Nem engedem, hogy Bella tovább hazudjon nekik. Felsuhantam a szobámba, majd az íróasztalom fiókjából kivettem egy hatalmas borítékot, amit alig pár napja kaptam. Majd küldtem egy üzenetet, hogy tíz perc múlva találkozunk a Cullen házban. Ezután levettem a ruhám, és átöltöztem. Egy farmert, és egy egyszerű pólót. 

Majd lementem Bellához. A karjaimba vettem, majd a vállamra dobtam. A borítékra szorosan kulcsolódtak az ujjaim, és így futottam ki a házból, egyenesen a Cullen ház felé. Út közben mély levegőket vettem, és azért fohászkodtam, hogy Bella ne húzzon fel ennél is jobban, különben tényleg nem állom meg, hogy neki ne menjek. Az, ahogy a családdal bánt, az én családommal, megengedhetetlen. Ilyet senki sem érdemel, főleg nem egy olyan őszinte vámpír, mint Edward. Össze fog törni. Már előre látom. Ha nem lenne Nessie, akkor talán nem is lenne semmi, ami többé ide kötné. De erre még gondolni is rossz. Itt a családja és segíteni fogunk neki. 

Megláttam a házat, és úgy éreztem a gyomrom összeszűkül. Vettem egy mély levegőt, majd felsétáltam a néhány lépcsőfokon, és benyitottam. Bent feszült volt a hangulat. Jasper a nappali közepén járkált, de mikor meglátott megállt, és furcsán nézett rám. Az egész család a vállamon heverő Bellát nézte. Esme a szája elé kapta a kezét, mikor egy kis sikoltás szaladt ki a száján. Nyílván, azt hitte, hogy valami baja van Bellának. Pedig mennyire téved. A kanapéhoz sétáltam és letettem rá Bellát. Edward mellénk suhant, és letérdelt a felesége mellé. Nessie is oda akart menni azonban elkaptam a karját, erősen tartottam, még az sem számított, hogy ki akar törni kezeim közül, majd Rose-nak adtam át, aki átkarolta unokahúgát. 

Tekintetem Bellára szegeztem, és szép lassan levettem róla a ködöt. Fokozatosan adtam vissza az érzékeit. Majd végül egy éles levegőt véve ült fel a kanapén, és dühtől izzó szemekkel nézett rám. Azonban a következő pillanatban Edward karjai közé fészkelte magát, és úgy bújt hozzá, mint egy rémült kislány. Ismét elkapott az undor, nem értem minek ennyire megnehezíteni a dolgom. 

-           - Mi történt? – kérdezte Edward gyengéden Bellától, miközben simogatta a hátát.

-           - Megtámadott! – jelentett ki – Minden érzékem elvette. – bújt még jobban Edwardhoz, de közben rám mutatott. Mindenki megdöbbent, és rám nézett. Itt volt az utolsó csepp, elegem volt belőle.

-           - Nem unod még az állandó hazudozást? – csattantam fel – Ma minden kiderül Bella. Mindenki nekem fog hinni, mert bizonyítani tudom, hogy milyen egy kétszínű nőszemély vagy. – mondtam neki dühtől forró hangon. Bella kitört Edward karjaiból, és gúnyosan nézett rám.

-           - Tessék! Mondj el mindent! – mutatott körbe – Nem érdekel! Mondtam, csak szívességet teszel nekem. – mondta teljesen nyugodtam, majd helyet foglalt a kanapén, és egyik lábát átvette a másikon. – Hallgatunk! – ismét mindenki rám nézett. Tekintetük zavaros volt.

-           - Sajnálom Edward! Igazából nem is tudom, hogy kezdjem el, és miként mondjam el úgy, hogy kevésbé fájjon. Az egész még akkor kezdődött mikor Volterrába mentem. Már jó néhány napja ott voltunk, mikor a többiek mondták, hogy menjünk el egy kicsit kikapcsolódni. Bele mentem, így elmentünk egy közeli klubba. Már hajnalodott, mikor fiatal fiúk sétáltak be. Egy nővel karöltve. Nem akartam elhinni, hogy az a nő Bella is lehet. Pedig ő volt. Aztán nem foglalkoztam a dologgal. Mikor visszajöttem, észrevettem, hogy sokat veszekszetek Bellával, és gyakran megy el itthonról. Aztán Alice felhívott. Elmondott mindent. Bella körülbelül egy éve, egyedül ment vadászni, és egy turistacsoportba botlott, akik megsérültek. Bellába éhség támadt, de ahelyett, hogy megölte volna őket, inkább kikezdett velük. – Edward arca, ha lehet még fehérebb lett – Alice ezt látta. Beszélt Bellával, aki meggyőzte, hogy csak azért volt, mert nem vadászott. A vér helyett a szexuális vágy kerítette hatalmába Bellát. Bella meggyőzte Alice-t, aki egy ideig figyelte, majd úgy látta, hogy minden a régi. De nem volt így. Bella kisebb cselekedettekkel tesztelte Alice-t, hogy lássa, hogy Alice látja-e a döntéseit, de valami oknál fogva nem látta. Így Bella bátrabb lett. Ekkor csalt meg először. Aztán egyre többször és többször. Végül már szenvedélyévé vált. Alice is csak akkor bizonyosodott meg róla, mikor már el kellett mennie. Megkért, hogy figyeltessem Bellát, mert tudta, hogy nem fogtok hinni nekem. Így felfogadtam valakit, aki követte Bellát, és titokban képeket jutatott el hozzám. Alice, azt mondta tudni fogom az időt, mikor kell elmondom. Könyörögtem, hogy jöjjön haza, de nem jött. Ezt a feladatot rám bízta. Edward! – néztem a szemébe, amik annyi fájdalmat tükröztek, amennyit még életemben nem láttam – Bella már több mint egy éve megcsal. És, hogy ezt bizonyítsam. – a borítékot megforgattam a kezembe, majd kinyitottam. Igazság szerint még én sem láttam. Feltéptem a tetejét, és kivettem egy köteg képet. Amint megláttam az elsőt, megint elkapott az-az érzés. Az undor. Bella minden képen másik pasival volt együtt. Voltak emberek és vámpírok egyaránt. Azonban volt egy vámpír, aki több képen is szerepelt. Gondolom ő a legújabb fogása.
Körbe néztem mindenkin. Edward sokkoltan állt Bella előtt. Szeme a semmibe révedt, és semmi érzelmet nem mutatott, ettől megijedtem. Esme némán sírt, és meggyötört szemekkel nézett a fiára. Carlisle Bellára nézett, és a szemében egy olyan dolgot láttam, amit eddig soha. Megvetést. Rose undorodva és gyűlölettel teli szemekkel nézte Bellát, miközben a zokogó Nessie-t tartotta a karjai között. Emmett is hasonlókképpen nézett Bellára. Jasper szemöldök ráncolva nézte Bellát, majd mellém lépett, és a képekre nézett. Edward felocsúdott ebből az állapotból, és rám nézett.

-           - Hadd nézem a képeket! – nyújt karjával felém.

-           - Nem hiszem, hogy látnod kéne. – mondtam, majd lenéztem a képekre, azonban Edward elém suhant, és megragadta a karom.

-           - Azt mondtam add oda a képeket! – morogta, miközben minden szót kihangsúlyozott. Jasper felmorgott, és lefogta testvérét. Én megfogtam a karját és átnyújtottam Edwardnak a képeket. Fájdalmas szemekkel nézte végig mindegyiket.

-           - Miért? – suttogta végül és megfordult, hogy Bellára nézett. Edward mellé álltam, és ijedt tekintettel néztem Bellára, aki úgy tűnik készen állt, hogy megadja Edwardnak a kegyelemdöfést.

-           - Brávó! – állt fel vigyorogva, és tapsolva, majd egy hatalmas vigyorral nézett Edwardra – Zseniális szónoklat volt, én sem mesélhettem volna el szebben. Komolyan Edward még csak nem is sejted? – nézett végig Edwardon szánakozva – Meguntalak! – jelentette ki egyszerűen – Már nem tettél boldoggá. És szerintem mást nőt, sem tudnál boldoggá tenni. A házasságunk kihűlt. Már nem volt benne sem szenvedély, sem szerelem. Az, amit más nyúlt sokkal kecsegtetőbb volt, és élvezetesebb. Őszintén szólva nem vesztek semmit. Egy puhány férj. Nekem nem erre van szükségem, egy erős határozott, és kemény férfit akarok magam mellé, nem pedig egy ilyet. Családra pedig nincs szükségem. Minden vágyam, ki tudják elégíteni, csak kérnem kell. Így minden kertelés nélkül mondok le rólad. – vigyorgott Bella még mindig. Láttam, hogy Edward arca, meg-megvonaglik a fájdalomtól, majd fájdalmas grimaszba torzul.

-           - Elég legyen. – kiáltottam, majd megfogtam Edward karját. – Nem okoztál már így is épp elég bajt? Miért kell fájdalmat okoznod a férfinak, akinek az életed köszönheted? – Bella nem válaszolt, csak vigyorgott, majd megvonta a vállát.

-           - Elég! – Carlisle hangja élesen csattant a nappaliba beálló csend közepébe – Bella, azonnal hagyd el, ezt a házat. Nem vagy többé a Cullen család tagja. Menj el, és többet ne gyere vissza. Visszaéltél a bizalmunkkal, és fájdalmat okoztál a fiamnak, és az unokánknak. Soha többé nem akarunk látni. – Carlisle most kíméletlen volt, de Bellának erre volt szüksége. Bella körbe nézett mindenkin, majd felrohant az emeletre. Hallatszott, ahogy pakol, és remélhetőleg örökre elhagyja ezt a házat. Szerintem ezt senki nem fogja neki megbocsátani. Bella két bőrönddel jött le az emeletről, majd épp kilépett volna az ajtón, de egy hang megállította.

-           - Anya? – suttogta Nessie a könnyeivel küszködve.

-           - Edwardnak volt igaza. – nézett rá vissza Bella – Hagynom kellett volna, hogy kivegyenek belőlem. Nekem nincs lányom. – Bella ezekkel a szavakkal hagyta el a házat. Edward utána nézett, a szemében lévő fájdalom szinte nekem is fájdalmat okozott, hát akkor, ami a lelkében tombol. Bellának sikerült teljesen bele taposni, és nem csak belé, hanem Nessie-be is. Edward a következő percben kitörte az ajtót, és kirohant rajta, egyenesen az erdőbe. Tudtam, hogy ezen nem fog egyszerűen túljutni. Bella túl mély sebet ejtett rajta.

36. Fejezet - Probléma?!

Sziasztok!

Először is köszönöm az előző fejezethez érkezett két kommentet. Ezt a fejezetet kifejezetten nekik ajánlom, és csak miattuk tettem fel ma. 

Én nem nem tudom mi van most. Eddig iskola volt, és tanulni kellett, most meg nyár van és mindenki elutazik? A komik száma az elmúlt időszakban rohamosan csökkent, és szerintem nem csak itt. Na mind egy. Azért szeretném, ha ehhez kicsit többet kapnék. Ha elrontottam vagy nem tetszett mondjátok meg mert akkor változtatok rajta. Szerintem most egy igen fontos részhez érkeztünk, ezért fontos a véleményetek. 

Mindenkinek Kellemes nyarat!

Puszi, Trixi

Ajkaimon egy sóhaj szakadt ki, ahogy Jasper mellkasán feküdve élveztem, ahogy ujjaival lágyan cirógatja a hátam. Szorosabban préseltem magam hozzá, és bújtam bele az ölelésébe. Mindennél jobban imádtam ezeket a perceket. Mikor az éjszakát felváltja a nappal, és a nap belevilágít a szobába. Majd mikor elér minket Jasper testének gyémántragyogást ad, amitől én a mennyekben érzem magam. Ezt csak fokozza, mikor édes csókjaival hívja fel a figyelmem a reggelre, és olyan, mintha ébrezgetni próbálna. Ilyenkor kiscica módjára, fészkelem be magam karjai közé, és amennyire tudok, álmosan pislogok fel rá. Arca ebben a pillanatban ellágyul, és lágyan mosolyog rám. 

Nem akartam még kikelni az ágyból, pedig tudtam, hogy a többiek már várnak. Főleg a lányok. Rosalie folyamatosan szervezkedik, az utóbbi napokban. Sajnos Nessie-t is bele rángatta a dolgokba. Még mindig nem értem, hogy minek ekkora felhajtást csinálni. Elvégre csak egy rendezvény. Semmi nem fog történni, csak énekelnem kell. 

Néhány napja, a kórház igazgatója felkért, hogy énekeljek, a következő megrendezendő rendezvényen. Először nagyon meglepődtem, és gondolkozási időt kértem. Otthon beavattam a családot a dologba, akik szinte azonnal rábólintottak. Rose pedig sürgetett, hogy minél hamarabb elfogadjam, végül így tettem. Rose és Nessie azóta fel vannak pörögve. Szerintük ma még az átlagnál is szebbnek és tündöklőbbnek kell lennem. Én nem nagyon foglalkoztam a dologgal, hagytam, hogy mindent ők szervezzenek. 

Én tényleg nem csináltam nagy ügyet a dologból. Nem ezt lesz az első, és az utolsó alkalom sem. Bár kétség kívül nagyon szeretem az ilyen eseményeket. Az éneklés és a tánc, már a részemmé vált, és örülök, hogyha ezt néha másokkal is megoszthatom. A mai rendezvényen nem csak az orvosok, hanem azoknak családjai, és közelebb hozzátartozok is ott lesznek. Nagyszabású dolog lesz, és az igazgató mindent tökéletesen szervezett meg. Szerinte én az este fénypontja. Hát, majd meglátjuk. 

Sóhajtottam egyet, miközben felnéztem Jasper arcára, aki csak mosolygott rám. Elmosolyodtam és egy röpke csókot nyomtam ajkaira. 

-           - Mennünk kell! A lányok szerintem már így is a hajukat tépik. – kuncogtam.

-           - Nem hiszem! – csókolt meg Jasper – Rose sose vetemedne ilyesmire. Ezt a feszültséget inkább Emmetten vezeti le. – vigyorgott.

-           - Akkor még inkább. – mosolyogtam, majd felültem az ágyban. A lepedőt magam köré csavartam, miközben felálltam, majd így indultam el a fürdőbe. De túl nagy volt a kísértés így a vállam fölött visszanéztem Jasperre, aki pimaszul vigyorogva feküdt az ágyon.

-           - Azt hiszem az előbb még nem voltál ilyen szégyenlős – vigyorgott rám, én pedig kinyújtottam rá a nyelvem.

-           - Ez a szokás rajtam maradt még emberi koromból – vontam meg a vállam, majd ismét a fürdő felé indultam. Alig tettem egy lépést Jasper karjaival átölelte a derekam, és belecsókolt a nyakamba.

-           - Ideges vagy a rendezvény miatt? – kérdezett rá, miközben még mindig a nyakam cirógatta.

-           - Nem! – sóhajtottam – Csak nem értem, hogy minek ennyire nagy ügyet csinálni belőle. Egy átlagos rendezvény, amire valószínűleg sokat fogunk még járni az évek során. – válaszoltam végül.

-           - De ez az első, ez fontos nekik. Különben is büszkék rád, úgy ahogyan én is az vagyok. Nem mellesleg még nem hallottak énekelni. – és egy hirtelen mozdulattal szembe fordított magával.

-           - Rendben, hagyom hadd élvezzék ki. – mosolyogtam végül rá.

-           - Viszont egy valami nem tetszik. – mormogta elgondolkozva.

-           - Mi? – ráncoltam a szemöldököm. Nem értettem mi baja.

-           - Ha a lányok készítenek el, akkor őket ismerve, fantasztikus leszel ma este. És nem szívesen hagyom, hogy más is legeltesse rajtad a szemét. – motyogta a kulcscsontomba, én pedig felkuncogtam.

-           - Mi lenne, ha meggyőznélek, hogy csak és kizárólag a tied vagyok? – kérdeztem tőle, miközben az ajkaimba haraptam. Ő pedig érdeklődve kapta fel a fejét. – Egy közös zuhany? – suttogtam a fülébe, ő pedig megremegett. Majd a következő percben már a zuhany alatt álltunk, lepedő nélkül. 

A zuhany tovább tartott, mint gondoltuk. A lányok már biztos, hogy várnak. Bár Jasper még így sem nagyon akart kijönni a zuhany alól. Ezért ígéretet kellett tennem, hogy ma este a rendezvényről egyenesen ide jövünk. Mondanom sem kell, hogy rögtön felélénkült. Férfiak. 

-           - Ha így mászkálsz előttem – suttogta a fülembe, miközben kezei a derekam köré fonódtak. – Akkor nem biztos, hogy ki bírom estig. – mormogta elégedetlenül. Ugyanis épp a gardróbomban álltunk. Jasper már teljesen felöltözve, én viszont csak még egy fehérneműben.

-           - Miért? – tettem csípőre a kezem – Talán így nem felelek meg? – kérdeztem pimaszul, és láttam, hogy Jasper tekintete miként sötétül el.

-           - Azt inkább most ne firtassuk, hogy ezzel az öltözékkel miket válasz ki belőlem. – motyogta, miközben szép lassan kisétált a gardróbból. 

Én csak felkuncogtam, és gyorsan magamra kaptam néhány ruhát. Egy koptatott csőszárú farmert, egy fehér toppot, és egy farmerkabátot, ami szintén fehér, és mindezt egy magas sarkú cipővel koronáztam meg. Felkaptam a táskám, és mosolyogva léptem ki a szobába, ahol Jasper már megigazította az ágyat, és már az erkélyen álldogált. 

Mögé lépkedtem, és most én karoltam át a derekát, és a vállára hajtottam a fejem. Éreztem, hogy elmosolyodik. Így maradtunk néhány percig, és élveztük a csendet és a békét, amit a természet ad nekünk. Jasper megfogta a kezem és összekulcsolta az ujjainkat. Majd egy csókot váltottunk, ami elég érzékire sikeredett, és így indultunk el. 

Gyorsan haladtunk a fák között, és néhány perccel később már oda is értünk. A nagy fehér házat látva, mindig melegség önti el a szívem helyét. Fel lépdeltünk a lépcsőn, majd benyitottunk. A nappaliban a szokásos hangulat uralkodott. Nessie ez egyik kanapén ült, Jacob közelében. Esme most nem volt itt, de hallottam, hogy a konyhában tevékenykedik. Carlisle gondolom, a dolgozószobájában van. Edward és Bella, ahogy hallottam a szobájukban, és veszekednek. Erre vágtam egy fintort. Emmett a tévé előtt ült, Rose pedig Nessie-vel szemben és idegesen lapozgatott egy magazint, igazából szerintem csak figyelemelterelésnek használta, hogy legalább csináljon valamit. 

Amint beléptünk Rose és Nessie egyszerre kapták fel a fejüket, majd a következő percben Rose a nyakamban landol, és szorosan ölel magához. 

-           - Azt hittem már nem is jöttök! – fenyített meg minket játékosan, és arca egy kis fintorba ült ki – Mi tartott eddig? – kérdezte végül, és lehúzott az egyik kanapéra. Jasper csak vigyorogva követett minket, majd leült mellém.

-           - Szerinted cica? Nézd meg Jasper elégedett képét. Nekem elég sok ötletem van arra, hogy mit csinálhattak ezek ketten. – vigyorgott Emmett ránk, miközben hátra fordult a kanapén, majd öles lépteivel egyenesen velünk szemben foglalt helyet. – Nos, húgi, mi is tartott eddig? – kérdezte Emmett miközben kezét az álla alá tette, és azon támaszkodott meg, miközben előre dőlt a kanapén, és egy idétlen vigyort produkált.

-           - Szerintem ez nem tartozik rád Emmett – válaszoltam teljesen higgadtan, miközben mosolyogva Rose felé fordultam.

-           - Igen? Hát szerencse, hogy nem itt töltöttétek az éjszakát, szerintem senki nem tudott volna tőletek pihenni. – vigyorgott pimaszul.

-           - Mert ti olyan csendesen vagytok ugye? – néztem rá felvont szemöldökkel – Hány ágyat is vesztek hetente? – kérdeztem most már én is vigyorogva.

-           - Nagyon jó. Ügyes hárítás húgi. – dőlt hátra Emmett elégedetten a kanapén – Ezért vagy te a kedvenc húgom. – vigyorgott.

-           - Na, most én fogom Ashley-t elrabolni egy kicsit. – pattant fel Nessie, majd megragadta a kezem, és a hifi berendezéshez húzott. Én csak felvont szemöldökkel néztem rá.

-           - Mire készülsz? – kérdeztem tőle gyanakvón.

-           - Én ugyan semmire. – mosolygott ártatlanul. 

Viszont a következő pillanatban mikor a zene az egeket verdeste, annyira, hogy szinte még az üvegek is bele remegtek, már mindent tudtam. Megráztam a fejem, és mosolyogva néztem Nessie-re, akinek a mosolya kiszélesedett. Tudhattam volna, hogy erre készül. A zene bömbölt, még szerencse, hogy messze laktunk, minden várostól, mert ez már bőven csendháborítás. 

Nessie megragadta a kezem, és nappali közepére vezetett. Imádtam, hogy ilyen nagy a nappalijuk. Nessie lehunyta a szemét, és táncolni kezdett. Azokat a lépéseket, amiket most tanítottam neki. És meg kellett mondanom nagyon jól csinálta. Látszik, hogy gyakorolt, bár első látásra is tökéletesen elsajátította. Aztán hagytam, hogy a zene átjárjon, hogy érezzem a ritmust, majd én is mozogni kezdtem. A kabátom, eldobtam valamerre, és Nessie mellé szökkentem, hogy aztán egyszerre kezdjünk táncolni. 

Azt hiszem Nessie tudta, hogy így tökéletesen el tud lazítani. Pár perc múlva már semmi másra nem gondoltam. Átadtam magam a zenének, és a testem szinte önálló életre kelt. Kizártam a külvilágot, és hagytam, hogy a zene bekússzon a fülembe. Nessie valószínűleg direkt rakott fel karaoke felvételt, mert így énekelnem kellett. Nessie velem együtt énekelt, és a lágy dallam visszhangzott az egész házban. 

Fogalmam sincs mennyi idő múlva, de egyszer csak arra kaptam fel a fejem, hogy a zene elhalt, és Nessie vigyorogva néz rám. Én csak megcsóváltam a fejem. Körbe néztem a szobában. Mindenki itt volt. Esme a konyha ajtóból figyelt minket, míg Carlisle a lépcső aljánál állt. A többiek ugyanott, Bellával és Edwarddal kibővülve. Edward ragyogó szemekkel nézte a lányát. Bella pedig, mint mindig most is engem figyelt inkább. Tekintetem Jasperen állapodott meg, aki mosolyogva nézett rám. Aztán Rose felpattant és megragadta a kezem. 

-           - Készülődnünk kell! – hangoztatta – Mindenkinek! – nézett vissza a válla fölött, majd az emelet felé húzott, és eltűntünk a szobájába.

-           - Na, te most elmész és megmosod a hajad, aztán a többit rám bízhatod. – villantott egy mosolyt, majd eltűnt a gardróbjában. 

Nem akartam ellenszegülni vele, ezért vállat vonva, és mosolyogva benyitottam a fürdőbe. Mivel csak a hajam mosom meg ezért a kád fölé hajoltam és megnyitottam a zuhanyrózsát, még jó, hogy ez is van rajta. Könnyen megmostam a hajam, majd egy törölközővel felfogtam, és a tükörbe néztem. Örültem, hogy mióta a Cullen család belépett az életembe azóta, mindenem sugárzik. Már csak egy valami tetőzhetné a boldogságom. 

-           - Készen vagy? – nyitott be Rose a fürdőbe, majd mikor meglátott elvigyorodott. – Remek! – csapta össze a kezeit, majd hozott egy széket, és leültettet a tükör elé. – Lazíts! Én pedig gyönyörűvé varázsollak. Jasper el fog ájulni. – kuncogott, én pedig mosolyogva behunytam a szemem. 

Először nem gondoltam semmire, csak behunyt szemmel tűrtem, ahogy Rose megfésüli, majd megszárítja a hajam. Aztán kifesti a körmöm, amit kifejezetten kértem, hogy ne tegyen. Aztán pedig a sminkem kezdi csinálni. Bíztam benne, hogy szolidabb lesz és visszafogott. Még a ruhám sem láttam. Elvileg Rose úgy hozatta a városba, külföldről. De most nem akartam ezen gondolkozni. 

Hagytam, hogy elmém ellepjék a képek, és meglepetten tapasztaltam, hogy emlékek, sokasága temetett be egy pillanat alatt. Azonban ezek az emlékek kellemesek, de egyben tragikusak is voltak. 

Egy hintaszékben ültem. A szél kellemes hűvösséget nyújtott ebben a melegben. Hajam lágyan az arcomba hullott, miközben élveztem a napsütést. Kezeim a hasamon nyugodtak. Elmosolyodtam, ha arra gondoltam, hogy hamarosan a karjaiban tarthatom a kisbabám. Kezeim önkénytelenül kezdték simogatni, a már igen nagyobbacska hasam. A pici rúgott egyet, én pedig elmosolyodtam, és kezem azonnal arra a pontra tettem. Lenéztem a hasamra, ahol Jasperrel a közös gyermekünk növekedett. Alig vártam, hogy haza jöjjön, és ő is velem együtt élje át ezeket a boldog perceket. 

Emlékszem a tragikus nap előtt történt, néhány nappal. Aztán egy másik emlék.

A szalonban voltam a többiekkel. A délután most is kellemes hangulatban telt. A szüleim is itt voltak, és együtt beszélgettünk a kicsiről, és a jövőnkről. A teámat iszogatva, simítottam végig egyik kezemmel a hasamon.

-           - És gondolkoztál már rajta, hogy mi lesz a picur neve? – kérdezte Mrs. Whitlock boldog mosollyal az arcán.

-           - Jasperrel egyszer már felkerült ez a téma. Ha kislány lesz, akkor gondolkoztunk az Emma, Lily, Rose neveken. Ha kisfiú, akkor természetesen a Jasper nevet kapja majd az apja után. – pillantottam le a hasamra – De megfordult a fejünkbe a Daniel és David is. – mosolyogtam fel rájuk.
Anyám és Mrs. Whitlock majd ki csattantak a boldogságtól, mióta megtudták, hogy áldott állapotban vagyok, és ez az érzés időről-időre csak növekszik.

-           - Biztos gyönyörű gyermek lesz. – mosolygott le rám Mr. Whitlock, aki amúgy nem túl érzelmes ember, de ezekben a hónapokban, megmutatta az aggódó oldalát. 

Arra kaptam fel a fejem, hogy Rose megszorítja a vállam.

-           - Ashley! Minden rendben? Már vagy öt perce csak szólongatlak. – nézett rám aggódó szemekkel, én pedig megráztam a fejem és összeszedtem magam.

-           - Persze, minden rendben. – néztem fel rá, és rámosolyogtam.

-           - Rendben. – még mindig összevont szemöldökkel fürkészett, aztán elmosolyodott – Készen vagy! – jelentette ki, majd szembe fordított a tükörrel. Én pedig majdnem eltátottam a számat megdöbbenésemben. 

Rose tökéletes munkát végzett. Ezüstös sminkem volt, a körmeimen francia manikűr díszelgett, ami elnyerte tetszésemet, a hajam pedig lágy hullámokban omlott a vállamra. Már így magában csodálatos voltam, és akkor a ruhám még nem is volt rajtam. Mintha Rose átvette volna Edward képességét, és a fejemben olvasott volna, elkezdett vissza a szobába húzni. A ruhám már ott hevert az ágyon becsomagolva. Rose odasuhant, majd felkapta, és lehúzta róla a csomagoló anyagot. 

Egy csodálatos ruha tárult a szemeim elé. Pánt nélküli volt, és elől combközépig ki volt vágva, hátul pedig a földig ért. A ruha mintás volt, kék és zöld szín motivált benne. Rose a kezembe adta, én pedig a fürdőbe mentem, hogy átvegyem. Levettem magamról a ruhákat, és belebújtam a ruhámba. Rose ekkor jött be, és hátul felhúzta a cipzárt. Rose a kezembe adott egy ezüst magas sarkú cipőt, és miután felvettem kijelentette, hogy kész vagyok. Így megfordultam, és megnéztem magam a tükörben, ahonnan egy boldogan mosolygós arc pillantott vissza rám. Tökéletes volt minden, mind a ruha, a sminkem, mind az életem. Ennél boldogabb már nem lehetek. 

Rose-zal együtt mentünk le a lépcsőn, ahol már ott voltak a többiek, teljesen felöltözve. Rose mellettem egy vörös térig érő ruhában volt, ami a mell résznél ezüstös strasszokkal volt kirakva. Esme-n egy sötétlila ruha volt, ami szintén térdig ért. Nessie-n egy hasonló szabású ruha, mint Esme-n csak neki barack színben. Mind pántnélküli volt. Egyedül Bellán volt egy nyakba akasztós sötétkék ruha, mély dekoltázzsal. A fiúkon pedig egytől-egyik öltöny. 

Jasper, amint meglátott magához húzott és egy hosszú csókot nyomott az ajkaimra. Amit természetesen Emmett beszólása szakított félbe. Esme tapintatosan rászólt a fiára, hogy viselkedjen, így indultunk el. Vagyis indultunk volna, ha Edward nem húz félre. Jasper egy ideig még nézett minket, majd kiment, Bella azonban majdnem megölt a szemeivel. Kíváncsi tekintettel néztem Edwardra. 

-           - Minden rendben? – kérdezte tőlem, és aggódó tekintetév el az arcom fürkészte.

-           - Igen, de miért… - azonban végig sem mondtam a mondatot már tudtam, hogy miért kérdezi. Lesütöttem a fejem. Délután nem volt fenn a pajzsom, így könnyen kiolvasta a gondolataim. Edward az állam alá nyúlt, és felemelte a fejem, én viszont kerültem a tekintetét.

-           - Aggódtam! – jelentette ki – Annyira elgondolkoztál. És az emlékeid… - én viszont a szavába vágtam.

-           - Ne foglalkozz vele! – kérleltem – Megesik, hogy elmerengek a múlton. Ez számomra normális. Kérlek, csak ne mondd meg Jaspernek, nem akarom, hogy magát eméssze emiatt. Eddig mindig az emlékeimbe temetkeztem. Azok éltettek. – suttogtam a végén. 

Egy halvány mosoly állítottam, majd elsétáltam mellette, és kimentem a házból, majd beültem Jasper mellé a kocsiba. Ő megfogta a kezem, és kérdő tekintettel nézett rám, csak megráztam a fejem, és megszorítottam a kezét. Jasper beindította a motort és elindultunk. Most örültem, amiért Edward másik kocsival megy, de ezek után jobban figyelek. Nem kellett volna látnia ezt, félek, hogy elszólja magát Jasper előtt egy óvatlan pillanatban. 

Leparkoltunk a kocsikkal a parkolóban, és együtt indultunk el befelé. Bent azonnal az asztalunkhoz vezettek, és kezdetét vette a rendezvény. Mivel én nyitottam, ezért felálltam és a színpad mögé sétáltam. Az igazgató megnyitotta a rendezvényt, majd felkonferált. Hallottam, hogy mindenki tapsol, és ezen elmosolyodtam. Felmentem, és köszöntöttem mindenkit, majd felcsapott a zene, én egy percre lehunytam a szemem, majd mikor kinyitottam, akkor teljes beleéléssel kezdtem énekelni. Hangom visszhangzott a teremben, és mindenki ámulattal hallgatta. Tekintetem folyton szerelmemen tartottam, és láttam a szemében a szerelmet, és a csodálatot. 

Mikor véget ért hangos tapsvihar tört ki, megköszöntem, és lesétáltam a színpadról. Mielőtt viszont újra családommal lehettem volna, többen jöttek oda gratulálni, és köszönni. Mivel az igazgató is ott volt, és rengeteg embernek bemutatott, ezért nem hagyhattam ott őket. Mindenkinek bemutattak, és mindenkivel kellett váltanom néhány szót. Aztán egy nő sétált mellénk, aki megcsókolta a kórház sebészét, ebből arra következtettem, hogy a felesége. Azonban nem ez ragadta meg a figyelmem. A nőnek ugyanis nagy pocakja volt, ami arról árulkodott, hogy abban már jó ideje lakik valaki. Körülbelül hét hónaposnak gondolnám. Amennyi én is voltam. Futott át az agyamon a gondolat. 

-           - Első baba? – kérdeztem meg a nőtől mosolyogva, ő pedig fáradtan simított végig hatalmas hasán.

-           - Igen! És így a hetedik hónapban már kicsit nehéz, de hamarosan vége. – mosolygott, és még mindig a hasát simogatta. Akkor jól gondoltam.

-           - Magának is van? – kérdezte tőlem kedvesen, mire felkaptam a fejem.

-           - Nem, nincs. – válaszoltam mosolyogva. Azonban belül kezdtek felszakadozni a régi sebek.

-           - Biztos remek anya lenne. Hát, azért sok kitartást, a jövőben. – köszönt el tőlem, majd férje kíséretében elsétált. 

Egy pillanatig még utánuk néztem, majd az asztalunk felé vettem az irányt. Mosolyogva ültem le a családom körébe. Láttam, hogy Edward aggódó szemekkel vizslat, ezért kerültem a pillantását. Jasper az asztal alatt megfogta a kezem, és megszorított azt. Rá néztem, majd egy röpke csókot leheltem ajkaira, és mosolyogva néztem végig mindenkin. Mármint csak akartam. 

-           - Bella hol van? – néztem körbe a teremben hátha megtalálom, azonban sehol sem láttam.

-           - Azt mondta kimegy egy kicsit levegőzni. – válaszolt Edward rögtön.

-           - Akkor rossz a hallásod öcsi, ugyanis azt mondta, hogy haza megy. – kotyogott közbe Emmett, aki halál lazán ült a székén.

-           - Nem hiszem, hogy anya haza ment volna. – szólt most már Nessie is közbe, miközben összeráncolta a szemöldökét.

-           - Én is úgy hallottam, hogy a végén hozzá tette, hogy lehet, hogy haza megy. – Esme állítására, már többet adtam. Azonban én aggódtam, nagyon is. 

Sajnos nem kellett sokat várnom a megerősítésre, miszerint megérzéseim most is helyesek. Telefonom halk csipogással jelezte, hogy üzenetem jött. Kikaptam a táskámból, és elolvastam a három szót, ami számomra most a poklot jelentette. Tudtam, hogy eljött az idő. Ennyi állt az üzenetben. Azonnal menj utána. 

Ashley ruhája

35. Fejezet - Egyszer mindennek vége

Sziasztok!
Előbb befejeztem a frisst, és most hoztam is. Nem épp egy boldog rész, de kell ilyen is, és tegnap ilyen hangulatom volt. Köszönöm a komikat, már ha nem is kapok annyit mint régen. Köszönöm azoknak, akik támogattak ebben a nehéz időszakban. :) Jó olvasást. 
Puszi, Trixi

A napok hihetetlen sebességgel követték egymást. Minden nap boldogabb és boldogabb volt. A család úszott a boldogságban. Én újra dolgoztam a kórházban, és táncot oktattam. A gyerekek kitörő örömmel fogadtak. Amint megtudták, hogy visszajöttem, mindenki azonnal üdvözölni akart, és a táncoktatás folytatása után érdeklődött. Jó érzés volt, hogy ennyire hiányoztam ezeknek a gyerekeknek. A kórházban is ez volt. Amint beléptem az osztályra több apró arcocska ragyogott fel. Örültem, hogy újra azt csinálhatom, amit szeretek. Ez okoz örömet, és boldogságot. 

A családom is boldog, örülnek, hogy itt vagyok mellettük. Viszonylag biztonságban. Alice-szel minden nap beszélünk telefonon, és egyre jobban megbizonyosodom arról, hogy milyen nagyszerű vámpír is ő. Tele van élettel, és szeretettel, még most is pörög. Annak ellenére, hogy nincs itt, minden részletre kíváncsi az esküvővel kapcsolatba, és rengeteg tanáccsal lát el. Bátran mondhatom, hogy jó barátnők lettünk. Jasper eleinte aggódott, de már ő is belátta, hogy Alice-szel hamar megtaláltuk a közös hangot. Már értem, hogy Jasper, hogy szeretett bele. Hiszen annyi közös van bennünk, és Alice-t nem lehet, nem szeretni. 

Ami Jaspert és engem illet. Talán a nyugodt, békés, szerelmemmel teli szavakkal lehetne illeni. Tökéletesen egymásra vagyunk hangolva, és látom a szemében, hogy boldog. Boldogabb, mint valaha. Örültem, hogy én tettem ilyen boldoggá, hogy a szeme úgy csillog, ahogy régen. Hogy benne van az izgalom, ami régen is, mikor még az esküvőnkre vártunk. Amikor csak tudunk, együtt vagyunk, kézen fogva sétálunk, vagy beszélgetünk, vagy csak élvezzük egymás jelenlétét. Örömmel elevenítjük fel a múltat, és emlékszünk vissza a régi időkre. Boldog vagyok, mert végre elértem, hogy ne legyen bűntudata a múlt miatt, hogy az, ami megtörtént megmásítani nem lehet. Inkább emlékezzünk a szépre és a jóra. Végül sikerült meggyőznöm. 

A Volturi még mindig itt van. Aro szerint, ha a helyzet ilyen marad, akkor holnap már visszamennek. Látom rajtuk a szomorúságot, de ugyanakkor, azzal is tisztában vagyok, hogy már szívesen mennének haza. Tudom, hogy elhanyagoltam őket mostanság. Ez sajnos nekik is feltűnt, így inkább haza mennének. Látom Jane szemében a fájdalmat, látom, hogy retteg attól, hogy elveszít, de mégsem mondd semmit, csak csendben hallgat, és tűr. Fáj, hogy így látom őket, de azt hiszem ők is tudták, hogy egyszer ez a nap is el fog jönni. Mikor lesz egy másik család, akiknek ugyanolyan fontos leszek, ha nem fontosabb. 

A múlt már olyan távolinak tűnik, mintha a rossz felhők eltűntek volna, és az ég kivirult. Minden színesebb lett, valahogy éreztem, hogy most már nem lehet nagy baj. Az eddigi életem csak szenvedés volt, de most reméltem, hogy végre eljött a megérdemelt boldogság. Az életem végre teljes lehet, szerelmemmel az oldalamon, és egy szerető családdal. A rossz úgy tűnik eltűnt, és a boldogságon kívül semmi nem maradt. Semmi. Csak Jasper és én az örökkévalóságig. 

Ajkaimat egy könnyed sóhajt hagyta el, miközben közelebb préseltem magam Jasper mellkasához, aki örömmel húzott közelebb magához. Kinn feküdtünk egy réten. Nem csak egy réten, hanem azon a réten. Azon amelyiken kibékültünk, és amely tanúja volt a szerelmünknek. Most is itt feküdtünk, miközben arcunkat csak a Hold fénye világította meg. De tudtam, hogy mindketten úszunk a boldogságban. Néztem az apró csillagokat, amik olyan távolinak, és elérhetetlennek tűntek. De rájöttem, hogy az álmokért érdemes harcolni, mert igen is megvalósulhatnak. Küzdeni kell, lehet, hogy sok szenvedés ér minket út közben, de ha vége, akkor látjuk csak igazán, hogy megérte. Hogy érdemes volt harcolni, küzdeni az álmainkért sosem felesleges, mert talán egy elérhetetlen dologból hirtelen elérhető válik. És onnantól kezdve az lesz a boldogságunk kulcsa. 

-           - Min gondolkozol? – csókolt bele Jasper nyakamba, én pedig lehunyt szemmel élveztem, és ajkaimon egy apró sóhaj szökött ki, és hallottam, amint Jasper elmosolyodik.

-           - Mindenen. Rólad, rólunk, a családról. Arról, hogy érdemes volt harcolni, ennyi éven keresztül. – fordultam meg az ölelésében és rá néztem. Bevallom mostanra már meg kellett volna szoknom a szemszínét, nekem az izzó zöld pillantása mégis hiányzott. Viszont tekintete még mindig ugyanúgy csillogott, mint rég, és ez megmelengetette halott szívemet.

-           - Tudtuk, mindketten tudtuk, hogy érdemes küzdeni. – Jasper elmosolyodott – Annyi minden történt, mégis itt vagyunk. Boldogan és együtt. Várva az esküvőnkre, ahogy régen. – vigyorodott el a végére.

-           - Szeretlek Jasper Whitlock. Örökké és megmásíthatatlanul. – egy rövid csókot leheltem ajkaira, ő pedig szerelmesen nézett a szemembe.

-           - Szeretlek Ashley Henning. Boldoggá tesz a tudat, hogy hamarosan ismét a feleségemnek tudhatlak. – mosolygott, és megcsókolt. Én pedig viszonoztam, miközben kezeimmel átöleltem a nyakát. Minden nap szerelmet vallottunk egymásnak, és egyáltalán nem untuk a dolgot. Sőt. Szívmelengető érzés volt, minden nap újra és újra szerelembe esni. Mert minden nap jobban szerettük a másikat, és örömmel mutattuk ki. Hol szavakkal, hol tettekkel, hol egy-egy pillantással.

-           - Lassan mennünk kéne. – motyogtam bele a csókunkba – A többiek már várnak ránk. – Jasper csak morcos arcot vágott, majd közelebb húzott magához, és csókolt tovább. Én belemosolyogtam a csókunkba. – Tényleg mennünk kell. – toltam el magamtól, és néztem a szemébe. Ő csalódott képet vágott, majd egy sóhaj után felállt, és felsegített engem is. 

Kezeinket összekulcsoltuk és úgy sétáltunk a fák között. Nem akartunk futni. Ennyit még kibírnak a többiek. A fák árnyéka alatt andalogtunk egymás mellett. Most nem volt szükségünk szavakra. Elég volt annyi, hogy itt volt a másik. Éreztük a jelenlétét, és élveztük. Igaz, majdnem minden időnket egymással töltöttük mégsem tudtunk betelni a másik jelenlétével. Úgy kellettünk egymásnak, mint embernek az éltető oxigén. 

Meglátva a hatalmas fehér házat, akaratlanul is elmosolyodok. Akárhányszor belépek ide, úgy érzem haza értem. Jöjjek meg a munkából, táncóráról, mindegy. Itt mindig örömmel látnak, és tudom, hogy már nem is tudnék nélkülük élni. 

Belépve a tágas nappaliba mindenki arcára mosoly szaladt. Esme azonnal mellénk suhan és mindkettőnket megölel. Szorosan ölelem meg, és úgy érzem, hogy a sors megáldott egy másik anyával. Jasper megfogja a kezem és a kanapé felé húz. Majd leülünk egymás mellé, és a többiekre figyelünk. Mindenki itt volt. Edward és Bella is akik néhány napja jöttek vissza. Nem mondom, hogy kifejezetten örültem neki. 

Azonban valamin megakad a tekintetem. Az asztalon egy hatalmas krémszínű boríték volt lefektetve. A gyöngybetűk pedig azt hirdették, hogy Jasper nevére jött. Tudtam, mi van benne. A következő pillanatban megcsörren a telefon. Esme felveszi, majd boldogan szól bele, miközben kihangosítja. Én pedig érzem, hogy elszorul a torkom. Olyan mintha a zokogás fojtogatná a torkom. Bűntudatom volt, de hatalmas. És bár Jasperrel és Alice-szel is megbeszéltük ezt ezerszer, én akkor sem éreztem máshogy magam. 

-           - Sziasztok!  Örülök, hogy végre hazaértetek. – csilingelte Alice. Látom a szemem sarkából, hogy Jasper rám néz, majd a kezem után nyúl és megszorítja. Én viszont mereven bámulom a borítékot.

-           - Akkor… - szólal meg Carlisle – Jasper? – kérdezi, miközben a boríték felé int a kezével. Jasper pár percig még engem fürkész a tekintetével, majd sóhajtva a boríték után nyúl. Hallottam a papír halk súrlódását, majd ahogy Jasper kinyitja, és kiveszi belőle a papírtömeget. Gyorsan átfutja az első oldalakat, és leteszi őket az asztalra.

-           - Nos! Mostantól ismét Jasper Whitlock vagy. Jason jó munkát végzett, mint mindig. Az összes papír ott van. Ami a másik papírköteget illeti… - Alice nem fejezte be a mondatot. Hangja már nem csilingelt. Én pedig borzasztóan éreztem magam. – Én már aláírtam, már csak neked kell. – fejezte be végül Alice a mondatot. Jasper letette a papírokat az asztalra, és a toll után nyúlt. Végül rá néztem, és ő is rám. Szemében elhatározottság ült. Egy végtelennek tűnő pillanatig még tekintetünk egymásba kapcsolódott, majd tekintetét visszafordította a papírokra. Az idő itt lelassult számomra. Láttam, ahogy Jasper felemeli a kezét, és a toll súrlódását a papíron. Ezt még kétszer megtette. Gyöngybetűi ott éktelenkedtek a papíron. Jasper letette a tollat és rám nézett, én viszont a papír bámultam.

-           - Elváltatok. – mondta ki Carlisle mindenki helyett a szavakat. Úgy éreztem megfulladok idebenn. Tudtam, hogy mindenki minket néz, én viszont képtelen voltam bármit tenni vagy mondani. Jasper a kezem után nyúlt, én viszont felpattantam.

Az ajtóhoz rohantam, majd kinyitottam, és ugyanazzal az erővel be is vágtam magam mögött. Sétáltam néhány lépést, majd megkapaszkodtam a korlátba. Szemeimet lehunytam és mélyeket lélegeztem. Boldognak kellett volna lennem, mégsem voltam az. Gyötört a tudat, hogy Alice talán miattam sírhat át napokat és éjszakákat. Tudom, hogy már rengetegszer megbeszéltük ezt, én mégis így éreztem. Nem úgy akartam boldog lenni, hogy közben eltaposok másokat. Nem. Én ezt nem így akartam. 

Nyílt az ajtó mögöttem, majd meghallottam az egyenletes cipőkopogást, amik csak egy valakihez tartozhattak. Mögém sétált és átkarolta a derekam. Fejem a vállának döntöttem és beszívtam az illatát. Szemeimet még mindig nem nyitottam ki. Jasper mindent tudott, tudta mi zajlik le most bennem. Nem mondott semmit, és ezért hálás voltam neki. Csak ott volt mellettem, és hagyta, hogy rá támaszkodjak. Én viszont támaszt akartam nyújtani, valakinek, akinek talán nagyobb szüksége van rá. Lefejtettem magamról Jasper kezeit, és visszamentem a nappaliba, ahol csönd honolt. A telefon és papírok még mindig ugyanúgy hevertek az asztalon. Felkaptam a telefont és kirohantam vele az erdőbe. 

Mikor már kellő távolságba értem a háztól, leültem egy fa tövébe és egy ideig csak hallgattam. Erőt kellett gyűjtenem ehhez a beszélgetéshez. 

-           - Tudom, mit szeretnél. De hidd el, én boldog vagyok, mert Jasper is az. Igen, elváltunk, de az még nem jelenti a végét a dolgoknak. Ugyanúgy a Cullen család része maradtam, és ezt neked köszönhetem. Jasperrel pedig megmaradunk barátok. Nagyon jó barátok. – mondandója végére a hangja csaknem teljesen elhalt. Hazudott. Fájt neki, még szép, hogy fájt. Hiszen Jasper majdnem százötven évig a férje volt.

-           - Ne mondd azt, hogy boldog vagy! – csattantam fel. – Nekem felesleges hazudnod Alice. Tudom, hogy fáj neked, hogy mindennél jobban fáj. Hogyne fájna? Hiszen Jasper több évig volt a férjed. Azt hitted, hogy szeret, hogy minden rendben van. Erre betoppan egy idegen az életetekbe, és felbolygat mindent. Hogy legyek boldog? Igen Jasperrel akartam lenni, de nem úgy, hogy közben áttaposok rajtad. Nem úgy Alice. Fontos vagy nekem. Rövid idő alatt, a barátnőmmé nőtted ki magad. És nem akarom, hogy szenvedj. Mégis szenvedsz, fáj neked. És előttem ne tagadd. Engedd ki. Mutasd meg nekem az érzelmeidet Alice. – suttogtam a végére. 

Alice nem mondott semmit, sok ideig csak csend volt a vonal végén. Ezt csupán a tenger morajlása törte meg. Alice ugyanis valami távoli szigeten volt innen. A sziget elvileg a családé. Mint később megtudtam Jasper és Alice ott voltak nászúton. És ezek után még azt állítja, hogy nincs semmi baja? Tudom, hogy van. Csak rejtegeti, és elfojtja magában. Nem mutatja a külvilág felé. Kívülről erős, de belül össze van törve. 

Végül meghallottam azt, amit akartam. Alice keserves zokogása betöltötte a térséget. Szívemet átjárta a fájdalom, és torkomat újult erővel kezdte fojtogatni az a bizonyos zokogás. Próbáltam visszatartani, akartam. Erősnek kellett lennem. Hiszen Alice csak rám támaszkodhat, nem gyengülhetek el előtte, szüksége van rám. 

-           - Szeretem Jaspert! Még mindig szeretem! És fáj… nagyon fáj. – zokogta Alice, nekem pedig összeszorult a szívem. Annyira fájt, hogy én tettem ezt vele. Egy angyallal. – Ad ki. Tudom, hogy… hogy neked is fáj. Engedd ki te is. – Alice hangja el-elcsuklott a sírástól. 

Átlátott rajtam. Tudta, hogy ez nekem is fáj. Megtettem, amit kért. Már nem tudtam tovább magamban tartani. Hagytam, hogy a zokogás erőt vegyen rajtam és kitörjön. Együtt sírtunk, éreztünk, és szenvedtünk. Mert ez mindkettőnknek fájt. Neki azért, mert most vesztette el örökre a szerelmét, nekem pedig azért, mert tudtam, hogy erről én tehetek. Nem akartam, hogy vigasztaljanak. A síráson keresztül akartam megkönnyebbülni. És ez sikerült is. 

Nem tudom mennyi ideig ültünk ott, egymás sírását hallgatva. Viszont én egyre jobban, azt éreztem, hogy jobb lesz, hogy csak így tudok megszabadulni ettől a fojtogató érzéstől. 

-           - Sajnálom! – szipogta Alice, majd vett egy nagy levegőt – És köszönöm. Nem kellett volna ezt hallanod. De segített. Hálás vagyok neked, és tudom, hogy Jasper nálad jobb nőt nem is találhatott volna. – hangján hallottam, hogy komolyan gondolja – És ne aggódj értem. Talán csak erre volt szükségem, de tudom, hogy most már el fogom tudni engedni. – hallottam, hogy halványan elmosolyodik.

-           - Köszönöm! Azt hiszem, ez nekem is segített. – mosolyodtam el szerényen – Hidd el, Jasper mindig tudja, hogy mire van szüksége. Tökéletesen választott. Mint veled, mind velem. És hiszem, hogy mindketten boldoggá tettük őt, és felejthetetlen éveket adtunk neki. – mondtam őszintén.

-           - Igen. Ebben én is biztos vagyok. És tudom, hogy boldogok lesztek, és talán én is az leszek. Talán még rám is vár a megérdemelt boldogság. – hangja a mondat végére sejtelmes lett.

-           - Biztos vagyok benne, mert megérdemled, és minden férfi örülne, ha boldoggá tehetne. De aztán ajánlom, hogy én legyek az első, aki tudjon róla. – kacagtam fel a végére.

-           - Biztosítalak. – csilingelte. – Még egyszer köszönöm. Tedd boldoggá. Remek, ember vámpír, nő és feleség leszel. Szia Ashley. – köszönt el gyorsan majd le is tette. Meglepetten néztem a kezemben tartott telefonra. 

Majd meghallottam a lépteket, amire felkaptam a fejem. Jasper bánatos arccal léptelt elém. Nem szerettem így látni. Kinyújtottam felé a kezem, ő pedig azonnal megfogta azt, majd leült mellém. Az ölébe húzott, és lágyan ringatni kezdett. Régen is mindig ezt csinálta, hogy megnyugtasson. Fejem a mellkasába nyomtam, és mélyen beszívtam az illatát, hogy megnyugodjak. 

Jasper hagyta, hogy lenyugodjak, majd felemelte a fejem, és a szemembe nézett. 

-           - Hallottál mindent igaz? – kérdeztem suttogva, bár a választ úgyis tudtam.

-           - Igen. – bólintott – De nem akarom, hogy érezd magad, sőt egyikőtök sem. Igen, elváltunk, és tudom, hogy ez mennyire fáj Alice-nek, nekem is fáj. Addig nem leszek teljesen nyugodt, amíg őt is nem látom ugyanolyan boldognak, mint minket. De ezért, nem kell magadat hibáztatnak. Ez most olyan, mint baj lenne, hogy szeretnénk egymást. A szerelem áldás, nem pedig átok. Nem akarom, hogy így érezd magad. Nem akarom, hogy boldogtalan legyél. – Jasper szemeibe néztem, amik szerelemtől csillogtak, ugyanakkor a bánat is felfedezhető volt bennük. 

Nem mondtam semmit, csak a mellkasába fúrtam a fejem, és úgy maradtunk. Jasper szorosan ölelt magához, én pedig hozzá bújtam. Jó volt így, elmenekülni a világ gondjai, és bajai elől. Csak elbújni szerelmem biztonságot nyújtó karjai között. Most pontosan ezt tettem. Nem akartam hazamenni, és szembesülni a családdal. Legszívesebben most örökre itt és így maradtam volna. 

Lassan kezdtem gondolkozni azon, amit Jasper mondott. Be kellett látnom, hogy igaza volt. nem hibáztathatom magam örökké. Alice elment, é s most keresi a boldogságot. Remélhetőleg meg is találja, és ha ez így lesz, akkor Jasper és én fogunk a legjobban örülni neki. Nem tehetem ezt Jasperrel. Nem lehetek boldogtalan, mert akkor tudtam, hogy ő is az lesz. Ha magam ostorozom azért, ami történt, akkor az neki is, fájni fog. Igaza volt. A szerelemnek áldásnak kell lennie, nem pedig átoknak. 

Befészkeltem magam a karjai közé, és megdöbbenve vettem tudomásul, hogy naplemente van. Alkonyat. A nap narancssárgára festi az eget, miközben eltűnik a horizonton, hogy átadja helyét a Holdnak és az éjszakának. Hogy aztán csillagok milliói ragyogják be az eget. Imádtam az éjszakát. Már kis korom óta, és ezt Jasper is tudta. Szorosan húzott magához, és ölelt át. Éreztem, ahogy lélegzik. Mellkasa egyenletes mozgását. Ahogy a levegő ki-be áramlik a tüdejébe. Éreztem meleg leheletét a fülemnél, ami csiklandozta a bőröm.

-           - Örökre együtt? – kérdezte tőlem hosszas hallgatás után

-           - Örökre együtt. – erősítettem meg, majd megfordultam és megcsókoltam. 

Mert tudtam, hogy ez a feladatom, hogy boldoggá tegyem. Mert nekünk együtt kell lenni vagy így vagy úgy. Mert nem számít mi történik, mi nem élhetünk a másik nélkül. Sorsunk örökre egybe fonódott, és ezt már senki nem választhatja szét. Örökre összetartozunk. Így boldog mosollyal öleltem át, mert végre elfogadtam, hogy ő az enyém. Szerettem őt.

34. Fejezet - Karácsonyi meglepetések

Ide-oda szaladgáltam a szobában, miközben a ruháimat és a fontosabb dolgaimat pakoltam össze. Minél előbb el akartam indulni, hogy végre a családommal lehessek. Most nem pakoltam annyi ruhát, ha szükségem lesz rá, akkor majd Rose-zal elmegyünk vásárolni. Így a laptopom az irataim, a pénztárcám, és az ajándékom egy nagyobb válltáskába pakoltam. Miután ezzel megvoltam úgy döntöttem, hogy átöltözök. Elvégre ebben a ruhában nem lesz épp kellemes utazni. Kiválasztottam egy fehér farmert, egy hosszított rövid ujjú fekete-fehér csíkos pólóval, e fölé pedig egy fekete bolerót vettem. Felkaptam a táskám és már indultam is.

A többiek már a folyóson vártak rám. Még utoljára mindenkit megöleltem, utána intettem a többieknek és indultunk. Sietősléptekkel hagytam magam mögött a palotát. Minél előbb haza akartam érni. Haza. Milyen jó ezt a szót újra használni. Jó érzéssel tölt el, hogy van egy családom, akik otthon már türelmetlenül várnak haza. 

Hangtalanul suhantam végig a sötét folyósokon. A többiek némán követtek, a csendet csupán a köpenyük suhogása törte meg. Egész úton futni fogunk. Sokkal hamarabb odaérünk, és mivel hajnal van, nem kell félnünk attól, hogy meglátnak.  Először az én házamba megyünk, és a többiek ott is fognak maradni. Utána én átmegyek Jasperhez és a többiekhez, remélve, hogy életem egyik legjobb karácsonyát tudhatom majd magam mögött. 

Kiértünk a kastélyból és rohanni kezdtünk. Az erdőben a lábunk szinte alig érintette a talajt, szinte repültünk, én legalábbis biztos. Nem tudom, hogy a boldogság vagy a képességem repített a levegőbe. Jó volt végre megnyugodni, és remélni, hogy ez az eset nem fog megismétlődni. Eltölteni egy nyugodt és békés karácsonyt a családom körében. Élvezni a családi idillt és szeretetet, ami körbevesz minket. Szórakozni Emmettel, és hallgatni Nessie gyöngyöző kacagását. Látni Rose mosolyát, Esme szeretetteljes arcát. Jasper szerelmes pillantását, érezni ölelő karjait körülöttem. 

Erre a gondolatra automatikusan gyorsabban kezdtem futni. Végigfutottunk országokat, hegyeket, dombokat, réteket, mégis úgy érzetem, hogy ez semmiség, ahhoz képest, amit majd kapok cserébe. A nap szép lassan kezdett feljönni. Szerencsére már Franciaország területén belül jártunk. Innen már csak át kellett úsznunk azt a kis szorost, ami elválasztott attól a földrésztől, amin szerelmem is tartózkodik. Elhagyva Párizst, izgalom kezdett úrrá lenni rajta. Ha lenne szívverésem, akkor nyílván már hevesen dübörögne a mellkasomban. 

Elérve a tengert, céltudatosan vetettem magam a vízbe, és kezdtem el úszni Nagy-Brittania felé. Valahogy nem tudtam figyelni a külvilágra, ugyan éreztem a többiek jelenlétét, mégsem vettem róluk tudomást, ahogy arról sem, hogy a nap már felkelt. Nem tudom meddig úszhattunk, csaj arra figyeltem, hogy minden erőmmel elhajtsam magam mellől a vizet. Ami nem volt hiábavaló, mert nem sokkal később megláttam London éledő fényeit, és végre szilárd talajt éreztem a lábam alatt. Szerencsére London tele van nagyobb parkokkal, így nyugodtan futhattunk, nem félve attól, hogy valaki meglát minket. 

Bármilyen nagy is volt a kísértés először a saját házamhoz kellett mennünk. Elérve az ismerős erdős környezetet, végre úgy éreztem, hogy haza értem. Akármennyire is örültem, hogy láthatom a régi barátaimat, a hazatérés öröme most mégis nagyobb volt. Valahol mélyen éreztem, hogy ez hálátlanság velük szemben, mégsem tudtam parancsolni az érzelmeimnek. Alig vártam, hogy újra lássam Nessie-t, Emmettet és Rose-t. Valamint Jaspert. 

Meglátva az ismerős ősvényt, fákat, bokrokat lassítottam. Szép lassan a fák takarásából megláttam a házamat. A fehér falak csak úgy virítottak a zöld környezetben. Szívemet melegség öntötte el. Legszívesebben elkiáltottam volna magam, hogy itthon vagyok, de sikeresen visszafogtam magam. A többiek megálltak mögöttem, és várták a következő lépésem. Én lassú megfontolt léptekkel haladtam a házam felé, majd lenyomtam a kilincset, és benyitottam. Odabenn a szokásos környezet fogadott. Minden úgy volt, ahogy hagytam. 

Mindenki belépett mögöttem a nappaliba, és körbe néztek. Hagytam, hogy egy kicsit szokják a környezetet. Addig én felsuhantam a szobámba és benyitottam. A táskám ledobtam az ágyra, és körbe kémleltem az ismerős szobát. A kék ágynemű, és függöny megnyugtató érzést keltett bennem. Kinyitottam az erkélyajtót, és hagytam, hogy a friss levegő beáramoljon a szobába. Majd visszamentem a nappaliba, ahol a többiek, már a kanapén ültek. 

-           - Elmész igaz? – kérdezte meg Jane a nyilvánvalót.

-           - Igen! És mielőtt ellenkezni kezdenétek, szeretném leszögezni, hogy ti itt maradtok. – néztem rájuk mindentudó szemekkel.

-           - Netán parancsolód? – nézett rám Felix felhúzott szemöldökkel. – Mert csak úgy nem mondhatod meg, hogy mit csináljunk. – vigyorgott.

-           - Igen, ha ez kell akkor parancsolóm. – néztem rájuk immár esdekelve.

-           - Ne aggódj, majd én itt tartom őket. – nézett rám Alec, én pedig hálásan néztem rá.

-           - Majd te fogsz engem itt tartani? – kérdezte Felix felháborodva.

-           - Nehéz úgy elmenni valahova, hogy közbe nem látod, hogy merre kell menned. – vigyorgott Alec, Felix-re, aki ezek után csendbe maradt.

-           - Köszönöm Alec! – futottam oda hozzá, majd megpusziltam az arcát, és felrohantam a szobámba. 

Gyorsan kikészítettem magamnak egy másik ruhát, mivel a mostaniból csavarni lehetett a vizet. Elmentem a fürdőbe, és beálltam a fürdőbe. Engedtem, hogy a forró vízcseppek leperegjenek a bőrömről. Megmostam a hajam is. Majd kiszálltam, és egy törölközőt tekertem magam köré. Megtörölköztem, és felöltöztem, majd a hajam kezdtem szárítani. Hagytam, hogy lágy hullámokban omoljon a hátamra. Utoljára végig néztem magamon, majd visszamentem a szobámba, és kiugrottam az erkélyen. 

Mint egy radar, amit beprogramoztak, úgy futottam a fák között, és haladtam a Cullen villa felé. Már javában délután volt, tudtam, hogy nem számítanak rám. A hó ropogott a lábam alatt, ahogy szélsebesen haladtam a fák között. Furcsa volt visszatérni ide, több mint fél év után. És most karácsonykor csak úgy beállítok hozzájuk. Mondjuk Jasper szerint számára én lennék a legszebb ajándék. Örültem, hogy ezt most meg is adhatom neki. 

Gyorsabban oda értem, mint számítottam rá. a fák árnyékából, már látni lehetett a házat. Megálltam, és már csak sétáltam. Ha lehetett volna, akkor azt mondtam volna, hogy az adrenalin sebesen száguldott az ereimben, a szívem pedig őrült módon dobogott volna a mellkasomban. Lábaim hirtelen ólomsúlyúak lettek, és számomra az idő lelassult. Láttam magam előtt az ajtót, ami mögött ott a családom, és ahol vár a boldogságom. Lábaim maguktól lépdeltek az ajtó felé, és észre sem vettem, mikor felmentem a lépcsőn, és már az ajtó előtt álltam. Bent hirtelen minden hang elhalt, kezem a kilincsre tettem, és odabentről hallottam egy éles levegővételt. Ujjaim rákulcsolódtak a kilincsre, és lenyomtam. Az ajtó kitárult előttem én pedig beléptem. 

A nappali csodásan fel volt díszítve, a nappali közepén pedig egy óriási fenyőfa állt, alatta egy csomó ajándékkal. Majd a tekintetem megakadt a többieken. Nessie arca először döbbent volt, majd szép lassan kezdte felfogni, hogy itt vagyok és arcára egy hatalmas mosoly szaladt miközben szeme boldogságtól csillogott. Mellette Emmett úgy vigyorgott az arcán olyan izgalom volt, mint egy ötéves gyereknek karácsonykor. Rose is boldogan elmosolyodott. Esme és Carlisle arca egyszerre volt sokkolt, majd boldog és szeretetteljes. És Jasper. Annyira vártam már, hogy újra lássam. Ezerfélképpen elképzeltem, hogy vetem magam a karjaiba, mikor újra meglátom, most mégsem tettem semmit. A lábaim földbe gyökereztek és csak néztem a kavargó boldogan mosolygó szempárt. 

Jasper a következő pillanatban felpattant és szorosan húzott magához. Nem csinált semmit csak ölelt, szorosan, úgy mintha ezek után soha ne akarna elengedni. Élveztem a közelségét, éreztem, hogy itt van, és ennél több nem is kellett. Szorosan kapaszkodtam belé, szinte már görcsösen, annyira hiányzott. Éreztem a felőle áradó szeretetet, boldogságot, szerelmet. Nem tudom mióta álltunk ott ölelkezve a nappali közepén, egyszer csak eltolt magától és a szemembe nézett. Két keze közé fogta az arcom, és lágyan érintette ajkával az enyémet. Nem haboztam. Azonnal visszacsókoltam, és a kezeimet nyaka köré fontam. Élveztem, hogy ajkai lágyan becézgetik az enyémet. És tudtam. Szeretem, őrülten szeretem őt, és soha nem lennék képes elengedni. 

Mikor Jasper elvált tőlem, csillogó szemekkel nézett rám. 

-           - Itt vagy! – szólalt meg bársonyos hangján, ami engem a mennyekbe repített.

-           - Igen itt. – suttogtam és végigsimítottam az arcán, amibe ő beleremegett.

-           - Ashley!  - sikította Nessie és a következő percben már a nyakban landolt. Nevetve öleltem vissza, és húztam szorosan magamhoz. Annyira jó volt újra velük lenni.

-           - Kis húgi! – kiáltott fel Emmett, majd felkapott és megpörgetett a levegőben. Kézből kézbe jártam. Ezek után jött Rose, majd Esme és Carlisle. Mindenkit megöleltem, majd leültem közéjük. Jasper fél méternél tovább nem mozdult mellőlem. Így az ölébe fészkeltem magam, miközben a mellkasának dőltem, ő pedig átölelt. Erős karjai körülöleltek, akár csak régen. És ez mindent megért.

-           - Hogy-hogy nem mondtad, hogy haza jössz? – kérdezte Nessie kicsit durcásan, de szemei elárulták, hogy igazából felhőtlenül boldog.

-           - Mikor beszéltünk, akkor még én sem tudtam. Meglepetés volt, amolyan karácsonyi ajándék. – mosolyogtam vissza rá.

-           - Ajándék? Szóval akkor vissza kell menned? – kérdezte Emmett csalódottan, és a mosolya lehervadt. Éreztem, hogy Jasper szorítása erősödik.

-           - Nem. – kacagtam fel. – Itt maradok. Nem kell visszamennem. Igaz most is néhányan elkísértek, de ha nem lesz semmi, akkor vissza is mennek. – mondtam őszintén, mire mindenki megkönnyebbülten sóhajtott fel.

-           - Annyira örülünk, hogy itt vagy kicsim. – Esme hangján hallottam a meghatottságot, ami melegséggel töltött el.

-           - Én is. Nagyon hiányoztatok. – simultam bele még jobban Jasper ölelésébe.

-           - És… akkor tulajdonképpen fölöslegesen mentél el? – tette fel egy kicsit félve a kérdést Carlisle. Igen, én se szívesen rontottam el ezt az estét, de jobb most túlesni a dolgokon.

-           - Hát, végül is igen. Semmit nem találtunk. Akár ki is tette, most lapul, és nem hiszem, hogy egy ideig hallani fogunk róla. – mondtam, majd megvontam a vállam, jelezve, hogy nem fontos.

-           - Értem. – mondtam maga elé nézve Carlisle, nyílván ő is aggódott a családért. Na, majd erről beszélek vele.

-           - De most ne beszéljünk ilyesmiről. Inkább örüljünk, hiszen ma reggel még mindenki csak a szobájában akart kuksolni. Pedig én megmondtam, hogy szép karácsonyunk lesz. – vigyorgott Nessie.

-           - De még milyen szép. A legeslegszebb az egész létezésemen belül. – suttogta Jasper a fülembe, majd egy puszit nyomott, az arcomra.

-           - Akkor gyerünk ki. Meg akarom nézni, hogy milyen a kis húgi kinn a havon. – vigyorgott Emmett, majd fel is pattant, és az ajtó felé indult. Nekem sem kellett kétszer mondani. Felálltam Jasper öléből, majd őt is magammal húztam. Mindenki Emmett után indult. Jó volt hallgatni, hogy a vidám nevetésük betöltötte az egész környéket. 

Jasper összekulcsolta az ujjainkat, és mi is kimentünk, Esme és Carlisle csak mosolyogva néztek utánunk. Kinn Emmett már javában gyártotta a hógolyókat, és ha nem figyelek, egy egyenesen a nyakamban landol, de szerencsére még időben elhajoltam. Mikor újra kiegyenesedtem Emmett vigyorával találtam szemben magam. Elengedtem Jasper kezét és vigyorogva indultam meg Emmett felé, abban a reményben, hogy jól megfürdethetem a hóban. Emmett vigyorogva tűnt el a sűrű erdőben, nekem azonban eszem ágában sem volt utána menni. Főleg azért, mert egy kőkemény hógolyó landolt a hátamban, amint elfordultam. 

Megpördültem a tengelyem körül és Jasper huncut pillantásával találtam szemben magam. Mosolyogva indultam meg felé, és kergettem meg. Egymás dobáltuk, és menekültünk, a másik hógolyója elől. Én bebújtam egy fa mögé és onnan figyeltem kedvesem ügyködését. Azonban a következő pillanatban két kéz kulcsolódott a derekamra és szorosan húzott magához. Beszívtam szerelmem kellemes, megnyugtató illatát, és szorosan bújtam hozzá. Aztán nem tudom, hogyan, de a következő percben Emmett tűnt fel valahonnan, Jasper, hogy megvédjen a hógolyó esőtől, elfordított, de mindketten eldőltünk a hóban. Nevetve csúsztam feljebb Jasper mellkasán, kezem ott tartottam, míg ajkaimmal az övére hajoltam. Jasper kezei a derekamon pihentek, miközben ajkunk szenvedélyesen tapadt a másikra. 

A pillanatot Emmett törte meg, aki szó szerint felkapott Jasperről, és a hóba döngölt. Nevetve kértem, hogy hagyja abba. Ezek után egymással játszottunk. Kergettük a másikat, és hógolyóval dobálóztunk. Felhőtlen szórakozás volt. Rose meg is jegyezte, hogy Emmettnek hála tönkre ment a haja, ám mindenki tudta, hogy nem gondolja komolyan. Majd Jasperrel, Rose-zal, Nessie-vel közösen Emmett ellen fordultunk, és őt is jól megdagonyáztattuk a hóban. 

Boldog voltam, mert végre úgy tűnt, hogy minden a helyére került. Végre mindenki boldog volt, és újra itthon voltam. És a mostani dolgok állása szerint, már soha nem is kell elmennem. Legalábbis olyan helyre nem, ahol távol vagyok tőlük. 

Végül úgy döntöttünk körülbelül két óra játszás után, hogy elég volt, úgyhogy bementünk. Esme és Carlisle fejcsóválva néztek ránk, de mégis mosolyogtak. Emmett vigyorogva foglalt helyet, így mi is követtük. Emmett az ölébe húzta Rose-t, így tett Jasper is velem, és Jacob is Nessie-vel. Körül néztem, de valami nem stimmelt. Valakik hiányoztak. És már tudtam is, hogy kik. Erre a gondolatomra, elmémet nem kívánt képek kezdték ellepni. 

-           - Bella és Edward hol van? – kérdeztem rá, és tekintetemmel ismét körbe jártam a szobát.

-           - Ők most egy kicsit külön ünnepelnek. Távol a családtól. – vigyorgott Emmett – Vágytak a magányra.

-           - Értem. – sóhajtottam.

-           - Ajándékozás! – kiáltott fel Nessie, és a karácsonyfához suhant. Mindenki közelebb lépett, és kezdetét vette az ajándékozás. Mindenki mosolygott, az ajándékok láttán. Bár mondanom sem kell Emmett ajándékai taroltak. Egyedül Esme-nél és Carlisle-nál fogta vissza magát. Nagy kacagások közepette bontogatták az ajándékokat, és mikor vége volt, mindenki rám nézett.

-           - Hát… én nem hoztam semmit, csak magamat. – mosolyodtam el szerényen.

-           - Te vagy a legjobb ajándék számomra. – suttogta Jasper és közel húzott magához. És megcsörrent a telefon. Carlisle elment felvenni. Néhány perc múlva boldog mosollyal az arcán jött vissza, és hangosította ki a telefont, majd helyezte az asztalra.

-           - Boldog Karácsony! – csilingelte egy mosolygós hang. Egy pillanatra megdermedtem Jasper ölelésében, de ez a következő mondat után el is tűnt.

-           - Örülök neked Ashley, ideje volt, hogy haza menj végre. – hallottam a hangján, hogy kuncog.

-           - Szóval te tudtad? – kérdeztem tőle meghökkenve.

-           - Mikor a családom jövője eltűnt, akkor már tudtam, hogy haza mész. – jól esett, hogy még mindig a családjának tartja, ezt a családot. – Viszont Jaspernek fontos közlendője van. – csicseregte, én pedig Jasperre néztem, aki elmosolyodott. Megfogta a kezem, és felállt, majd megcsókolt, mikor elvált tőlem, egy ideig még a szemembe nézett, majd kivett a zsebéből egy bársonydobozt, és fel térdre ereszkedett előttem, nekem pedig elakadt a lélegzetem.

-           - Szeretlek! Már akkor szerettelek, mikor megláttalak az estélyen a házunkban, ahogy ott ültél magányosan az asztalnál, rögtön megakadt rajtad a szemem. És mikor először rám néztél, elvesztem abban a gyönyörű sötét pillantásban. Szeretlek, azért aki vagy. Imádtam, mikor megláttam a szemed csillogását, akármikor rám néztél. Ahogy a kis törékeny tested a karjaim között tartottam, ahogy éreztem egyenletes szívdobbanásaidat. Akár mikor együtt nevettünk a kertben, beszélgettünk vagy néztük a naplementét tudtam, hogy nem elég belőled. Mert többet akartam, mindennél többet. Együtt álmodtunk és reméltünk. Rengeteg dolgot ígértem neked, de ebből csak egyet tartottam be, mégpedig azt, hogy még találkozunk egyszer. De most, hogy újra itt vagy, hogy annyi mindent átéltünk. Kibírtuk egymás nélkül közel százötven évig. Elvesztettünk rengeteg mindent, de itt vagyunk, együtt. A szerelmünk talán erősebb, mint máskor. Mert ez a szerelem nem szűnt meg létezni, a tűz még mindig tombol, és hiszem, hogy ez örökké így lesz. Életem egyik legboldogabb napja volt mikor a feleségemnek tudhattalak. Remélem, hogy megtisztelsz azzal, hogy mellém kötöd magad az örökkévalóság minden percében. Soha nem engedlek el. Szeretni foglak, míg világ a világ, úgy ahogy évekkel ezelőtt megígértem. Épp ezért megtisztelnél azzal, hogy megerősíted a házasságunk és ismét hozzám jössz feleségül? – kérdezte tőlem csillogó szemekkel. Nekem pedig szúrni kezdték a szemem a nem létező könnyek. Ennél gyönyörűbb dolgot, még életemben nem hallottam. Letérdeltem elé, és két keze közé fogtam az arcát, miközben egy puszit hintettem rá.

-           - Igen! – suttogtam, még mindig a nem létező könnyeimmel küszködve. Sírni akartam, hogy lássa milyen boldog vagyok. Jasper elmosolyodott, és megcsókolt, lágyan és finoman. Majd kinyitotta a kis doboz tetejét, amiben egy gyönyörű fehérarany gyűrű volt. A közepén egy nagy kővel, mellette pedig kisebbekkel. Kivette a gyűrűt és felhúzta a bal gyűrűs ujjamra. Így most már ott volt az eljegyzési gyűrűm, a másik kezemen pedig még az anyukája gyűrű, ami az örök szerelmet szimbolizálta.

-           - Gratulálunk! – jött oda Esme és láttam rajta, hogy ő is nagyon meghatódott. Ezek után következett Carlisle, Rose, Emmett és Nessie.

-           - Gratulálok! Mikor akarjátok tartani? – kérdezte Alice izgatottan.

-           - Szerintem augusztus környékén. – mondta Jasper és rám nézett. Tudtam mire gondol, az emberi esküvőnk is akkor volt. Én csak mosolyogva bólintottam.

-           - Haza jössz? Olyan jó lenne. Annyira hiányzol. Segíthetnél szervezni és… - Nessie eléggé beleélte magát a dolgokba.

-           - Nessie. – szóltam rá, és figyelmeztetően néztem rá. Ő pedig lehajtotta a fejét.

-           - Ne aggódj Nessie! Egy hónappal az esküvő előtt ott leszek. – Alice hangja egyáltalán nem lankadt le. – Persze ha meghívtok. – tette hozzá nevetve.

-           - Még szép, hogy meghívunk. Nélküled nem lenne az igazi. – mondtam neki őszintén.

-           - Köszönöm! – suttogta.

-           - Én köszönöm. – mondtam neki és hallottam, ahogy egy kicsit felsóhajt. Ezek után már vidámabb témák kerültek fel. Alice-szel még beszéltünk egy kicsit, majd letette. 

A nappaliban ha eddig jó hangulat volt, akkor most még jobb. Mindenki arcán ott volt egy mosoly, amit nem lehetett letörölni. Jasper is mosolyogva tartott az ölében, miközben szorosan ölelt magához. Egy ideje elszigetelődtünk a többiektől. Csak néztük egymást, miközben Jasper a gyűrűmet babrálta. Néztem a kavargó szempárt, ami most is magába szippantott. A szempárt, amibe beleszerettem, és még most is hiányzott egy kicsit, és ami most boldogan csillogott. Néha apró csókokat hintettünk egymás ajkaira, és csak öleltük egymást. Minél jobban érezni akartuk a másik közelségét. Tudni, hogy itt van, hogy ez nem egy álom, hanem a valóság. 

Még belegondolni is hátborzongató volt, hogy újra férjhez megyek. Természetesen csak jó értelemben. Ha kell, akkor ezerszer is igent fogok neki mondani. Mert tudom, hogy ő az a személy, aki boldoggá tehet, csak ő és senki más. Ő az, aki mellett minden reggel ébredni akarok, majd csókokkal ébreszteni. Ő legyen az, aki ott van életem fontos pillanataiban. Ha hazajövők a munkából, akkor ő várjon rám egy forró csókkal. Ha bármi problémám van, neki mondjam el, és tőle kérjek tanácsot. 

Néztem Őt, és még mindig nem akartam elhinni. Egy évvel ezelőtt még csak álmodni sem mertem volna erről, és most itt van. Teljes valójában, és úgy szeret, ahogy rég. Ha azt, hittem, hogy ez a legszebb karácsonyom, akkor ez még ezt is felülmúlta. Mert ez mindennél jobb volt. Egy álmom vált most valóra, azzal, hogy itt van és ölelem, minden szebb lett. Tudtam, hogy egy boldog jövő áll előttünk. Egy örökkévalóság, ami felhőtlen és gyönyörű lesz. Mert számomra minden nap áldás, amit Jasperrel tölthetek. 

Ashley gyűrűje