Sziasztok!
Nos itt az év utolsó bejegyzése. Remek év van mögöttem, és bár voltak mély pontok mégis élményekben gazdag évem volt. Kívánok nektek sikeres, élményekben gazdag Boldog Új Évet! :) Jó olvasást! :)
Puszi, Trixi
Nos itt az év utolsó bejegyzése. Remek év van mögöttem, és bár voltak mély pontok mégis élményekben gazdag évem volt. Kívánok nektek sikeres, élményekben gazdag Boldog Új Évet! :) Jó olvasást! :)
Puszi, Trixi
(Jasper szemszög)
Az ablakon lepergő esőcseppek játékát figyeltem. Odakint erősen süvített a szél, ami erősen szaggatta a fák ágait. Odakint már sötét volt, az éjszaka csendjét a szüntelen villámlás hangja törte csak meg. Tekintetem üvegesen meredt a távolba, miközben gondolatban teljesen máshol jártam. Merev testtartással ültem a kanapén a nappaliban a családom körében. Azonban most is mint minden más nap csend vett minket körbe. A tv ki volt kapcsolva, Emmett nem mondott vicceket, mi pedig nem ültünk össze beszélgetni vagy szórakozni. Mindenki csak ült és mélyen a gondolataiba feledkezett.
A fák ágairól szüntelenül hullottak lefelé a falevelek így befedve a talajt. Ősz lévén ez nem volt meglepő. Ajkaimat egy sóhaj hagyta el. Már négy hónap telt el azóta, hogy szerelmem eltűnt. Vagyis… a jövő héten lesz négy hónapja. Négy kegyetlen várakozással teli hónap. Aroval folyamatosan tartottuk a kapcsolatot. Rengeteg helyet bejártak, mindenhol keresték, voltak nyomok, ám nem bukkantak szerelmem nyomára. Mi is kerestük, egész Londont bejártuk utána. Forksot és környékét is felkutatták a farkasok ám semmi. És ez idegőrlő volt.
Lucy és Nessie jobban aggódtak érte mint valaha, és már Lucy is belátta, hogy valami rettenetes dolog történt. Esténként mikor egyedül voltam a szobánkban elmémet szörnyűbbnél szörnyűbb képek lepték el, és arra gondoltam, hogy vajon mit csinálhatnak vele. Belegondolni is szörnyű volt, hogy szenved és én nem teszek érte semmit. Mert bár kerestük őt mégis tehetetlennek éreztem magam. Az egész világot fel kellett volna forgatnom érte, és ha a Volturi nem tiltotta volna meg akkor meg is tettem volna.
Gépies mozdulatokkal álltam fel és kezdtem sétálni a szobánk felé. Mozdulataim lomhák voltak, miközben a lépcsőn felfelé haladtam. Elmém kiürült és még ha akartam volna sem tudtam semmi értelmesre gondolni. Az aggódás, félelem, rettegés szép lassan felemésztett. Talán csak most kezdem átérezni kedvesem helyzetét. Mikor bevonultam katonának ő minden nap aggódhatott értem. Minden áldott nap kegyetlen várakozással és reménykeséssel telhettek el. Retteghetett ha levelet kapott, benne volt a félelem, hogy talán gyászjelentést kap. Reménykedve nézhette az utcákat, akárhány lovas kocsi hajtott el, mert bízott benne, hogy talán én jöttem vissza hozzá.
Kezeim a kilincsre kulcsolódtak, majd lenyomtam azt, és belépve az ismerős szobába ismét elkapott az a nyomasztó érzés. A mellkasom fájón lüktetett, a szívem helyén hiába vártam, azt a bizsergő érzést, hátha megpillantom szerelmem, most is csalódnom kellett. Becsuktam magam mögött az ajtót és beljebb léptem a szobába. Megannyi emléket idézett fel bennem, ez a szoba. Akárhová néztem ő jutott eszembe. Az ágyra, ahogy szemei pajkosan csillannak fel, kis kezével felém nyújtózkodva, másikkal a selyemágyneműt tartva maga előtt, fekete tincsei, ahogy arcába hullnak, és csábos ajkait egy mosolyra húzza. A gondolatra is felnyögtem, majd az ágyhoz sétálva lerogytam rá és a kezeimbe temettem az arcom.
Kegyetlen fájdalom volt, ami átjárt. Csak annyit akartam tudni, hogy jól van, épségben van valahol. Abba bele sem gondoltam, hogy ő vajon, hogy éli túl a napokat. Ilyenkor folyamatosan Alice szavai csengtek a fejemben. Csak miattad élte túl, Jasper! Ha arra gondolok, hogy vár rám, arra, hogy kiszabadítsam úgy éreztem mintha valaki fojtogatna. Kiszorítva minden levegőt belőlem. Mert nem tudtam neki segíteni, és ez lassan megölt engem. Minden nap valami jelért könyörögtem. Egy apró nyomért, amin elindulhatunk.
Felálltam és a gardróbhoz sétáltam. Belépve a hatalmas helységbe ismét elöntöttek az emlékek. Ahogy Ashley nevetve fut előlem, én pedig karjaimba kapva felkapom és megforgatom, majd egy édes csókban forrunk össze. Némán sétáltam a ruhák között. Ahogy mély levegőt vettem, szerelmem összekeverhetetlen illatát éreztem keringeni a szobában. A ruhák mellett elhaladva kezemmel végigsimítottam a finom anyagú ruhákon. A ruhákat megpillantva újabb és újabb emlékek peregtek le a szemem előtt. Nem lehet, hogy ennyi járt nekünk, az lehetetlen.
Carlisle irodájában megcsörrent a telefon én pedig reménykedve kaptam fel a fejem. Kifelé lépdeltem a gardróbból majd egy utolsó pillantás után a szobát is elhagytam. A lépcső felé haladtam és kissé sietős léptekkel értem el végül a nappalit. A többiek is felkapták a fejüket és Carlisle után néztek. Carlisle felvette és Aroval kezdett beszélni. Ám nem tudtam figyelni, mert Alice megakadályozott benne.
Alice vett egy éles levegőt, és a tekintete a következő pillanatban már üres volt. Elé suhantam és várakozóan néztem rá. Hetek óta ez az első látomása. Bátyám folyamatosan beszélt hozzá és szólítgatta. Alice azonban nem reagált. Ajkai megremegtek, kezeivel görcsösen markolta testvérem ingét mikor véget ért a látomása. Szemeit az enyémbe fúrta és különösen csillogó tekintettel nézett rám. Ott volt a boldogság, de a szenvedés és a fájdalom is. Tudtam, hogy Ashley-ről látott valamit. Közelebb léptem hozzá, ám mielőtt bármit is kérdezhettem volna Carlisle jött vissza.
- - Mit mondott Aro? – kérdezte Alice és tekintetét Carlisle-ra kapta. Sejtettem, hogy ő már előre látott mindent.
- - Láttad? – kérdezte Carlisle tőle szokatlanul halkan és bizonytalanul. Alice csak bólintott egy aprót. Kezdtem ideges lenni, lehunytam a szemem, kezeim ökölbe szorultak. Éreztem Emmett kezét a vállamon, amit megszorítja azt.
- - Mégis mit? – kérdezte meg végül Emmett és idegesen tekintett körbe a családon.
- - Aro felhívott és állítása szerint már úton vannak ide. Ugyanis… végre nyomra bukkantak. Tudják merre van Ashley. – nézett rám Carlisle engem pedig eddig soha nem érzett boldogság járt át. Végre volt egy apró reménysugár. Meg fogjuk találni, és újra velünk lesz.
- - Ezt láttad? – kérdezte Rose Alice-t, aki megrázta a fejét. Meglepetten néztem rá. Talán látta Ashley-t?
- - Nem. – suttogta – Láttam, amint egy ismeretlen rét felé haladunk. A Volturi is velünk volt. Az erdő sűrűjéből pedig előléptek azok, akik elrabolták Ashley-t. De nem csak néhány vámpír… egy egész hadsereg. Még a Victoria által létrehozott sereg sem volt ekkora. – kétségbeesett tekintetét az enyémbe fúrta. Félt, sőt egyenesen rettegett.
- - De hát a Volturi is velünk lesz. – nézett rá Emmett értetlenül. Alice félelme mindenki számára nyilvánvaló volt. Alice megrázta a fejét s lehunyta a szemeit. Közelebb léptem hozzá, majd leültem mellé és kezembe fogtam apró kézfejét. Alice rám nézett. Megdöbbentő volt amit a tekintetében láttam. Alice szinte már sírt.
- - Mit láttál? – kérdeztem tőle és próbáltam megnyugtatni. Alice hangja elcsuklott mikor beszélni próbált, így magamhoz öleltem. Megvártam míg megnyugszik, nyugtatóan simogattam a hátát, és a fülébe suttogtam.
- - Valaki… valaki meg fog halni. – bújt ki az ölelésemből és nézett rám. A nappaliban szinte megfagyott a légkör. A csendet egyedül Nessie és Jacob szívdobbanásai törték meg. Nessie szaggatottan kezdte venni a levegőt és kezét szája elé kapta. Lemerevedve ültem a kanapén. Eddig bele se gondoltam, hogy a családomnak baja is eshet, az pedig, hogy elveszítsünk egy családtagot szinte elképzelhetetlen volt. A tüdőmből kiszorult minden levegő, ami megakadályozott abban, hogy bármit is mondjak. Gondolatban többször is leforgattam, hogy megtiltom a családomnak, hogy velem jöjjenek ám a szavak nem jöttek ki a torkomon.
- - Ezt felejtsd el, Jasper! – szólalt meg Edward én pedig csak a tekintetemmel néztem rá, a testem még mindig merev volt.
- - Nem fogom kockára tenni az életeteket! – hangom halkan ám annál elszántabban csengett. Mindenki ránk nézett, miután nekik is leesett, hogy miről is van szó.
- - Apa ezt nem mondhatod komolyan. Anyáról van szó. Megyek! – Lucy felpattant Edward mellől és úgy nézett rám. Tekintetében egy egész vihart láttam. Egy pillanatra elképzeltem, ahogy Lucy élettelenül fekszik egy réten, megcsonkított testtel. Edward felmorgott én pedig lesütöttem a tekintetem. Nem akartam elveszíteni őket, és tudtam, hogy Ashley sem bocsátaná meg magának, ha bárkinek baja esne miatta.
- - Erről nem nyitunk vitát, Jasper! Vagy megy az egész család vagy senki. Mindig melletted fogunk állni, és most egy családtagunkról van szó. Ha bajban van segíteni fogunk neki. Bárki másért megtennénk, és azt hiszem ez a mi döntésünk, hogy vállaljuk-e a kockázatot. – Carlisle körbepillantott a szobában és mindenkitől egyetértő bólintást kapott válaszul.
- - Mikor indulunk? – kérdezte Lucy és Alice-re nézett. Alice megfogta a kezem és megszorította azt. Szükségem volt rá, a bátorítására.
- - Amint a Volturi ideér. – válaszolta Alice automatikusan. Megszorította a kezem innen tudtam, hogy beszélni akar velem. Lehetőleg egyedül. Vontatottan álltam fel és indultam el kifelé. Kitártam a bejárati ajtót és kiléptem rajta. Alice követett, némán lépkedett mögöttem. Egyre mélyebbre hatoltunk az erdőben, mikor Alice váratlanul megfogta a kezem és szembefordított magával. Szemei az arcomon cikáztak. Láttam az arcán a tehetetlenséget és keserűséget.
- - Jaj, Jasper! – zokogott fel és rám borult. Meglepetten fontam köré a karjaimat és húztam magamhoz. Egyik kezem a tarkójára vezettem a másikkal a derekát öleltem át. Csitítani próbáltam, ám Alice szüntelenül zokogott. Tudtam, hogy van valami amit nem mondott még el. Csak remélem, hogy nem az amire gondolok.
- - Ugye nem Ashley? – kérdeztem és éreztem, hogy jeges félelem árad szét bennem. Az nem lehet, hogy neki baja essen. Alice eltávolodott tőlem, bár kezeit még mindig mellkasomon tartotta. Felnézett rám és megrázta a fejét. Szemöldök ráncolva néztem rá.
- - Én… láttam a családot a nappaliban néhány nappal később. Bár nagyon homályosan. Csak foltokat láttam, azt azonban tisztán ki tudtam venni, hogy te nem vagy közöttünk. Te nem vagy ott Jasper. – csuklott el a hangja. Hirtelen nem is tudom mit éreztem. Megkönnyebbültem, hogy kedvesemnek és családomnak nem esik bántódása. Boldog voltam, mert ezek szerint Ashley jól lesz, ahogy a többiek is. Azonban szomorúság és kétségbeesés is eluralkodott rajtam. Nem akartam még szerelmemtől megválni, ám ha már a helyzet ilyen komoly volt, akkor inkább én mint ő. Átöleltem Alice-t, nem mondtam semmit csak szorosan magamhoz vontam. Így már sokkal nagyobb biztonságérzettel engedem oda a családom, ám azt is tudtam, hogy ez még változhat. Hiszen elég egy döntés, egy rossz lépés a jövő máris kicsúszik a kezeink közül.
- - Ne aggódj, Alice! Nem lesz semmi baj! – suttogtam ő pedig felháborodottan nézett rám.
- - Nem lesz semmi baj? Hogy mondhatod ezt? – csattant fel dühösen, majd tekintetem látva szomorúság tört utat magának Alice szemeiben – Nem akarlak elveszíteni. És Ashley… bele fog rokkanni. – suttogta én pedig sóhajtottam.
- - Ha már így alakult akkor tudd, hogy én örülök neki. – Alice felhorkant – Talán jobban örülnél, ha Lucy vagy Nessie lenne az? – kérdeztem tőle, Alice pedig elhallgatott. Fájdalmasan tekintett rám.
- - Jasper… - nyöszörögte én pedig megráztam a fejem. Alice görcsösen markolta az ingem és a vállamba fúrta a fejét. Sajnáltam őt. De ki tudja mit hoz a jövő? Az is lehet, hogy éppen akkor nem voltam velük, bár erre az esély minimális. Átkaroltam őt. Talán ez volt az utolsó meghitt pillanatunk. Némán ácsorogtunk egymást átkarolva az erdő közepén. Nem tudom meddig állhattunk ott, talán csak percek esetleg órák voltak. Alice végül elengedett és intett, hogy menjünk vissza. Szótlanul sétáltunk egymás mellett, Alice megragadta a kezem és összekulcsolta ujjainkat. Nem akartam arra gondolni, hogy mi fog történni, csupán az lebegett a szemem előtt, hogy nemsokára újra láthatom szerelmem és a karjaim közt tarthatom.
A nappaliban immár mindenki készülődött. Carlisle és Edward egyeztettek, hogy miképp tudhatnák Lucy-t és Nessie-t a legnagyobb biztonságban. Jacob Nessie-ben tartotta a lelket, míg Lucy a lányokkal kezdett halk beszélgetésbe. Halványan elmosolyodtam. A családon hetek óta most először látszott a lelkesedés és az élet. Kislányomhoz sétáltam. Mögé ültem, Lucy pedig halvány mosollyal nézett rám. Hátát a mellkasomnak támasztotta én pedig átkaroltam. Fejem a tincsei közé fúrtam és belélegeztem az illatát.
Az órák nagyon nehezen teltek. Míg vártuk, hogy a Volturi ideérjen mindenki különbözőféleképpen próbálta elütni az időt. Emmett a tv elé telepedett, ám hamar megunta és inkább becsatlakozott a Carlisle, Edward pároshoz akik még mindig tökéletesíteni próbálták az ütközetet. Mert mindenki biztos volt benne, hogy nem fogjuk megúszni csata nélkül. A lányok beszélgettek és egymást nyugtatták. Lucy bízott benne, hogy Ashley-t éppen kapjuk vissza és minden baj nélkül megússzuk ezt az egészet. Alice ilyenkor jelentőségteljesen rám nézett, azonban én nem foglalkoztam vele.
Néha óra elteltével azonban végre megérkezett a Volturi. Ám mindenki meglepetésére nem egyedül jöttek, sőt sokkal többen voltak, mint pár hónapja. A három vezető mellett a szokásos gárda helyezkedett el. Mögöttük pedig legalább harminc vámpír sorakozott fel. Meglepődtem, hogy Aro ennyi vámpírt képes volt mozgósítani. Nyílván ő is tudta, hogy ez most nem játék. Aro levette a csuklyát a fejéről. Vérvörös tekintetében eddig soha nem látott elszántságot láttam. Érzései alapján bizakodó volt és biztos volt a sikerben.
Éreztem, hogy Edward megfeszül és ideges. Nem akarta Nessie-t ezeknek a vámpíroknak a közelében tudni. Pedig Aro biztosított minket, hogy ők csakis biztosítéknak vannak itt. Ha kell akkor az életüket adják majd a harcmezőn. Most is meglepősséggel vegyes undorral néztem, ahogy Aro a katonáival bánik. Természetesen örültem, hogy mindent megtesz, hogy Ashley-t épségben kiszabadítsuk, de az, hogy így bánt velük egy keserű emléket idézett elő. Csak szerelmemet akartam látni, és végre biztonságban tudni.
Minél hamarabb indulni akartam épp ezért rögtön útnak is indultunk. Aro szerint Ashley a hegyek felé van. Pontosabban egészen odáig el kell mennünk és a hegyek alatti tisztáson fognak ránk várni. Ezt Alice is megerősítette, így soha eddig nem érzett erővel és elszántsággal futottam a hegyek felé. Mi futottunk elől, Alice vezetett minket. A Volturi és a katonák hátul maradtak. Éreztem, ahogy a szél az arcomba vág, hallottam a távolban az állatok mancsainak dobogását. Próbáltam lehunyni a szemem és koncentrálni. Szükségem lesz rá, azonban semmi nem volt képes lenyugtatni. Addig amíg nem láttam Ashley-t addig nem.
Néhány óra alatt meg is érkeztünk. A nap már lemenőben volt, ami szép lassan tűnt el a hegyek mögött. Egy eléggé fás területen voltunk én nem mondtam volna rétnek. Ha itt csatára kerül sor annak az erdő látja kárát. Alice megállt középen és lehunyta a szemét. Mellé és testvérem mellé léptem. Kérdőn néztem Alice-re, aki szomorú szemekkel nézett rám, de bólintott jelezve, hogy megérkeztünk.
- - És most? – kérdezte Emmett és körbe pillantott.
- - Várunk! – jelentette ki Aro egyszerűen majd intett a Volturisoknak, hogy álljanak odébb. Egymás mögé sorakoztak fel, mint egy jól megerősített fal. Ez a mondat nem tetszett nekem. Vártam már eleget. Négy hónap tétlenség és aggódás.
Azonban tényleg nem tehettünk mást mint várni. A Volturi katonákra néztem, akik meg sem szólaltak. Mint a kőszobrok álltak mellettünk és vártak Aro parancsára. Családom idegesen toporgott egyhelyben. Alice érzései az őrület szélére sodortak, így mellé léptem és vállát megragadva kényszerítettem, hogy a szemembe nézzen. Tekintetemmel könyörögtem, hogy hagyja végre abba, és ha tényleg itt az ideje akkor engedjen el. Egy pillanatra Jonathanra néztem. Alice megértette, tudta, hogy nélkülem is boldog lesz. Koncentrálnunk kellett, nem engedhettünk meg magunknak egy kis botlást sem.
Edward hökkent lélegzetvételét hallottam. Elengedtem Alice-t és testvéremre néztem. Edward megrázta a fejét és szorosan húzta magához Lucy-t. Én csak elnézően elmosolyodtam. Lucy kérdőn nézett Edwardra majd rám. Mellé léptem és kisimítottam egy tincset a szeméből. Hálás voltam amiért megadatott a lehetőség, hogy Lucy által megismerjem az apaság okozta örömöket. Egyik kezem az arcára vezettem és egy csókot hintettem a homlokára. A szél feltámadt és éreztem, hogy idegen vámpírok illatát hozza felénk.
Tekintetem azonnal a távolba szegeztem. Alice-nek igaza volt, rengeteg vámpír futott felénk. A családunk megállt a Volturi mellett és mindenki megfeszült izmokkal várta az érkezőket. Szemeim összeszűkültek, kezeim pedig ökölbe szorultak. Beleszagoltam a levegőbe remélve, hogy megérzem szerelmem illatát. Azonban nem éreztem. Helyette egy hasonló ám sokkal gyengébb illatot éreztem. Azonban volt egy másik. Egy másik de túlontúl ismerős illat. Ezer közül is felismertem volna. Torkomból automatikusan egy morgás tört elő. Lehetetlen… nem tehette. Lehunytam a szemem és azon erőlködtem, hogy elmém ne lepje el a vörös köd. Darabokra fogom tépni, ha akár egy ujjal is hozzáért Ashley-hez.