42. Fejezet - Várunk

Sziasztok!

Itt is a fejli. Remélem örültök. Köszönöm az eddigi kommenteket. Most egy kicsit gyorsítunk, remélem nem baj. Ha lehet, akkor most is ilyen hamar hozom a kövit. ;D Jó olvasást.

Puszi, Trixi

Lehunyt szemmel élveztem, ahogy a hűvös szél lágyan cirógatja az arcomat. A nap meleg sugarai előtörtek a felhők mögül, és a szivárvány ezer színeiben csillogtak az arcomon. Az idő is melegebbre fordult, ahogy lassan beköszöntött a nyár. Az esküvőig alig volt hátra két és fél hónap. Engem mégsem tudott, olyan izgalomba hozni, mint az elején. Rose és Nessie lázasan dolgoztak, hogy minden tökéletes legyen, amit nem is tudom, hogy fogok nekik meghálálni. Viszont a napokban, sőt inkább a hetekben valami más kötötte le a figyelmem. Pontosabban valaki. Engedtem, hogy elmémet egy keserű emlék homályosítsa el. 

Lucy szépen gyógyult, bár lelkileg teljesen összetört. Nem evett, és sokat sírt a szülei miatt. Minden nap bementem hozzá és meglátogattam. Ilyenkor általában elmesélte, hogy mit csinált a szüleivel, és mennyi helyre elvitték már. Viszont a mai nap más volt, és ezt Lucy is tudta. A törvény értelmében, ma jöttek érte, hogy elvigyék a legközelebbi árvaházba. Szívszaggató látvány volt, ott állni és nézni, ahogy könyörög, hogy vigyem magammal. 

Három férfi és két nő sétált be a szobába, mikor Lucy-val épp elmélyülten beszélgettünk. Ahogy megpillantottam őket, már tudtam, hogy baj lesz. Lucy idegesen szorította meg a kezem. Rá néztem, és láttam, hogy szemei kétségbeesetten cikáznak köztem és az emberek között. Arcára kiült a félelem. Bátorítóan megszorítottam a kezét, és mosolyogva felálltam, hogy helyet adjak az embereknek, akiket néhány ápoló és orvos követett. Egy orvos lépett Lucy mellé, és hevesen magyarázni kezdett. 

-           - Lucy most ezekkel az emberekkel kell menned, náluk fog lakni egészen addig, míg fel nem nősz, vagy örökbe nem fogadnak. – közölte tárgyilagosan, én pedig közel kerültem ahhoz, hogy neki menjek. Hogy beszélhet így egy gyerekkel? Carlisle nyugtatóan a vállamra helyezte a kezét. Nem is tudom, hogy került ide, de most nem is érdekelt.

-           - Nem! Nem megyek velük. – jelentette ki, miközben rémült pillantását rám emelte. Az egyik férfi elindult felé, és mintha Lucy megérezte volna, hogy mit akar, azonnal felpattant. Olyan gyorsan ugrott fel, hogy az orvosok követni se tudták, majd egyenesen a nyakamban landolt, és erősen csimpaszkodott belém.

-           - Velünk kell jönnöd. Meglátod jó lesz, rengeteg gyerek van ott, ahová megyünk. Játszhatsz velük. – próbálta a nő megnyugtatni, ám próbálkozása kudarcba fulladt, mert Lucy csak erősebben kapaszkodott belém.

-           - Nem akarok velük menni. Itt akarok maradni veled. – nézett rám könnyes szemekkel – Ne engedj el velük! Kérlek! – könyörgött miközben szeméből kifolyt az első könnycsepp.

-           - Ígérem, hogy meglátogatlak, és nem hagyom, hogy örökre ott maradj. Kihozlak onnan. – suttogtam, miközben eltűrtem egy tincset a szeméből.

-           - Nem akarok velük menni. Veled akarok menni. Ígérem, jó kislány leszek, és nem török el semmit. Kérlek! Csak hadd menjek veled! – kezei szinte már elfehéredtek az erős szorítástól. Az egyik férfi most ért oda hozzánk, és elkezdte Lucy kezeit lefejteni a nyakamról. Majd a derekánál fogva megfogta és elvette tőlem. Lucy kapálózni kezdett, hevesen rázta a fejét, miközben szőke tincsei ide-oda szálltak a levegőben. Könnyei leperegtek arcán, zöld szemeit az enyémbe fúrta, és kis kezeit felém nyújtotta.

-           - Ne engedj el velük! Kérlek, Ashley! Kérlek! – sikította, miközben próbált szabadulni, az erős kezek fogságából – Veled akarok maradni! – hangja elcsuklott a sírástól. A férfi a nő intésére kifelé kezdett menni, Lucy erősen szorította a mellkasára. Lucy a válla fölött nézett rám, miközben kezeit felém nyújtotta. – Kérlek Ashley! Ne engedj el velük! Én, szeretlek! – sikította még utoljára, majd becsukódott az ajtó mögötte. 

Kezem a szám elé tettem. A zokogás fojtogatta a torkom, és éreztem, hogy a szemem szúrni kezdek a nem létező könnycseppek. Carlisle a vállamra tette a kezét. Hangját nem hallottam, de a szája mozgott, valami olyasmit olvastam le róla, hogy most haza megyünk.

Azóta másra sem tudok gondolni, csak Lucy sírástól eltorzult arcára. Már két napja elvitték. Azóta nem láttam. De eldöntöttem, hogy ma meglátogatom. Jasper megtudta a legközelebbi árvaház címét, így oda megyek. Vegyes érzelmek tombolnak bennem. Egyrészt boldog vagyok, mert újra láthatom. Másrészt viszont félek. Nem tudom Lucy mit fog szólni, ha meglát. Lehet, hogy megutált, azért mert engedtem, hogy elvigyék. Megráztam a fejem, hogy kiűzzem ezeket a gondolatokat onnan. 

De nem hiába nem tudtam meglátogatni. Nem tartózkodtam az országban, ugyanis Olaszországban voltam. Beszéltem Aroval, és a többiekkel. Ugyanis még akkor mikor kiszakították őt a karjaim közül eldöntöttem, hogy nem fogom ott hagyni. Aro nem repesett az örömtől, és eléggé heves szócsatát váltottunk, de végülis belenyugodott. Bér kijelentette, hogy ha Lucy felnő, akkor át kell változtatnunk. Nem foglalkoztam ezzel, először mindent el kell intéznem. Ráérek ezzel majd tizenöt év múlva aggódni. 

A családom viszonylag egész jól fogadta. Mondanom sem kell, hogy a lányok rögtön mellém álltak. Természetesen Jasper is támogatott. Carlisle sem látta ellenvetését a dolognak. Ő látta, hogy mennyire megvisel Lucy elvesztése, így egy szó nélkül mellém állt, másrészt, meg tudta, hogy ez örömet okoz Esme-nek, és az egész családnak. Edward volt az egyedüli, aki semleges reakciót mutatott. Nem érdekelte különösebben, de nem is ellenezte. Emmett pedig csak annyit mondott, hogy nőuralom lesz. Örültem, hogy ennyire mellettem állnak, és támogatnak. Jasper mikor kettesben voltunk akkor halkan megjegyezte, hogy ideje, hogy bővüljön a mi kis családunk, még akkor is, ha ilyen módon. Rose és Esme már el is kezdtek vásárolgatni, és a szobát berendezni Lucy-nak. 

Valaki átölelte a derekam, és belecsókolt a nyakamba. Jólesően sóhajtottam fel. Megfordultam, és párom mosolygós arcával találtam szemben magam. Egy rövid, de annál édesebb csókot nyomtam ajkaira, majd fejem a mellkasának döntöttem, és így kémleltem tovább a tájat. Jasper egyik kezével simogatni kezdte a hátam, a másikkal pedig a derekam karolta át. 

-           - Lassan indulnunk kellene! Ma még sok dolgunk van. – puszilta meg a fejem, én pedig felnéztem rá.

-           - El sem hiszem, hogy megteszed, ezt értem. – suttogtam teljesen meghatódva.

-           - Mindent megteszek, hogy boldognak lássalak. Mindent. – csókolt meg – és mondtam már. Nagyon kíváncsi vagyok, arra a kislányra, aki elrabolta a szíved másik felét – kuncogott.

-           - Ha hiszed, ha nem, akkor is kiköpött olyan, mint te – magyaráztam neki lassan és érthetően hátha így felfogja.

-           - Egyre jobban furdal a kíváncsiság, úgyhogy menjünk. – megfogta a kezem, és összekulcsolta ujjainkat. Elmosolyodtam, és visszasétáltunk az erkélyről a szobába. Felkaptam a táskám, és a kocsi kulcsom, majd indultunk is. 

Bepattantunk a kocsimba és szinte padlógázzal haladtam a megadott útvonalon. Jasper még mindig fogta az egyik kezem, így fél kézzel vetettem, de nem bántam. Erősen szorítottam a kezét, miközben arcomra egy mosoly kúszott. Gyerekes izgatottság kerített a hatalmába, és szemem sarkából láttam, hogy Jasper csak mosolyog rajtam. Ez kölcsönös dolog volt, ha én boldog voltam, akkor őt is fel tudtam vidítani, és ez fordítva. Még mos is ennyi év után tökéletes összhangban voltunk. 

Egy több évesnek tűnő épület előtt parkoltam le. A falak szürkék voltak, ami nem volt valami megszokott Londonban. Volt ahonnan a vakolat is lejött, a tetőn a cserepek viszonylag normális állapotban voltak. Egy hatalmas kapu mutatta a bejáratot. Bárkit a szorongás keríthetett hatalmába, ha meglátta ezt a helyet. Nem értem, hogy lehet itt gyerekeket nevelni. Csak remélem, hogy bent jobb a helyzet. Jasperrel egymásra néztünk, majd kiszálltunk. Jasper megfogta a kezem, s bekopogott az óriási fa ajtón. Ami néhány pillanattal később nyikorogva nyílt ki, majd egy idős őszes hajú asszony tűnt fel előttünk. Haját kontyba fogta, orrnyergén egy régi szemüveg volt. Kíváncsi szemekkel nézett ránk. Majd ahogy meglátott arára egy halvány mosoly kúszott. Szó nélkül intett, hogy kövessük, majd elindult a folyosón. 

A falak barátságos mogyorószínben pompáztak. Legalább nem volt olyan ijesztő belülről, mint kívülről. Egy hosszú folyosón haladtunk végig. A falakon apró csillárok világították meg a helyet. Mindent alaposan szemügyre vettem, hogy lássam Lucy hol tölti a mindennapjait. Reméltem, hogy minél hamarabb kihozhatom innen. Nem akartam, hogy még több időt töltsön itt. Ha lehet, akkor már a héten el akarom vinni. Sajnos a papírmunka tovább tart a legtovább, és amíg az nincs kész, addig itt kell maradnia. De remélem meg tudunk egyezni. 

Arra kaptam fel a fejem, hogy megálltunk egy ajtó előtt, az idős asszony befelé intett, jelezve, hogy menjünk be. Odabenn az igazgatónőt sejtettem. Kitárta előttünk az ajtót, és előre engedett. Jasper belépett, majd maga után húzott engem is. A szoba krémszínű volt, előttünk egy íróasztal, mögötte pedig egy középkorú nő ült. Barna tincsei a szemébe lógtak, miközben szorgosan körmölt valamit. Majd felnézett, és egy barátságos mosolyt intézett felénk. Kerek arca volt, és világító kék szemei. Arca barátságos, és közvetlen. Intett, hogy üljünk le, mi pedig kérés nélkül helyet foglaltunk. Elrakott néhány papírt, majd hátradőlt a székében. Egy fáradt sóhaj hagyta el ajkait. 

-           - Gondolom, azért jöttek, mert szeretnének örökbe fogadni egy kisbabát. Jól sejtem? – kérdezte egy kedves mosollyal az arcán.

-           - Igazából, nem olyan kis babát. Egy kislányt. Lucy Morgant. Két napja hozták be. – magyaráztam, csak, hogy biztos legyen benne, hogy kiről is van szó.

-           - Igen! – homlokán apró ráncok jelentek meg – Eléggé félénk kislány, nem szól senkihez, és enni sem nagyon eszik. Azt is mondhatnánk, hogy depressziós. – jelentette ki szomorúan. Szívem elszorult, és már majdnem rákiabáltam, hogy szerintem maga is az lenne az ő helyében, de Jasper láthatta az arcomon, hogy mire készülök, mert megszorította a kezem, így csendben maradtam.

-           - Mikor vihetnénk el? – kérdezte Jasper kedvesen a nőtől, akinek felgyorsult a szívverése. Erre csak megforgattam a szemeimet.

-           - Előbb el kell rendezni a papírokat, és utána rögtön. Ez a procedúra néhány napot venne igénybe. Természetesen e közben látogathatják, ha akarják. –tette hozzá gyorsan, a szúrós tekintetem látva.

-           - Remek. Akkor esetleg még ma elkezdhetnénk, hogy minél hamarabb végezzünk. Édesem, addig te miért nem mész, és nézed meg Lucy-t? – kérdezte Jasper felém fordulva.

-           - Rendben. Ha végeztél gyere utánunk – mondtam halkan, majd rámosolyogtam.

-           - Mindenképpen! – bólintott, majd nem törődve a nő torokköszörülésével egy csókot nyomtam Jasper ajkaira. 

Felálltam és az idős asszony után indultam. Magamban morogtam, hogy miért nem tudunk gyorsabban haladni, vagy, hogy csak mondja meg, hogy merre kell mennem, de nem akartam udvariatlan lenni. Így vettem egy mély levegőt, és egy pillanatra lehunytam a szemeimet. Hangtalanul haladtunk végig a folyosókon, amik itt is mogyorószínben pompáztak. Kellemes volt ez a szín, gondolom a gyerekek miatt. Ez a szín olyan megnyugtató és békés. Talán Lucy szobáját is hasonlóra kéne festeni. Ugyanis megegyeztünk abban, hogy Jasper, Lucy és én a mi házunkban fogunk lakni, de amennyit tehetjük, ott leszünk a Cullen házban. Valamint, mivel dolgozom, ezért valószínű Lucy is sokat lesz ott, de szerettük volna Jasperrel, ha van egy saját házunk és életünk. Alig vártam, hogy Lucy is részese legyen ennek az életnek. 

Ismét megálltunk egy ajtó előtt, ahonnan gyerekek hangja szűrődtek ki. Az asszony kitárta előttem az ajtót, én pedig beléptem. A szoba egy árnyalattal sötétebb volt, mint a folyosón. A padlón hatalmas szőnyegek, a baloldalon pedig két szekrény, amiben a játékokat sejtettem.  Minden elcsendesült, és a gyerekek felém kapták a pillantásukat. Nagyokat pislogva és kíváncsi szemekkel néztek rám. A szobában három és hat év közötti gyerekek voltak. Voltak fiúk és lányok. Vegyesen. Tekintettemmel az ismerős szőke fürtöket kezdtem keresni. A gyerekek több csoportra bontva szóródtak szét a szobában, kisebb játékokkal körbe véve. Aztán megtaláltam, amit kerestem. Lucy magányosan üldögélt az egyik sarokban. Lábait felhúzta, és átkarolta őket kicsi kezeivel. 

Határozottan indultam meg felé. Lépéseimre nem is reagált, gondolatai között láttam, hogy az egyik gondozóra számít. Leültem mellé, és végigsimítottam a kis karján. Felkapta a fejét, és nagy szemekkel nézett rám. Először nem mondott semmit, sőt még reagálni se reagált, aztán, ahogy lassan tudatosult benne, hogy ki is ül itt mellette úgy pattant fel, és fészkelte magát az ölembe. Kis fejét a mellkasomba fúrta és karjaival átölelte a derekam. Szorosan öleltem magamhoz, vigyázva nehogy kárt tegyek benne. 

-           - Azt hittem, hogy elfelejtettél – suttogta a mellkasomba, ugyanis egy centivel sem engedte, hogy arrébb toljam, így lehajoltam és a füleibe suttogtam.

-           - Sajnálom! De néhány dolgot el kellett intéznem, és van néhány jó hírem – suttogtam, mire meglepetten kapta fel a fejét, én pedig ismét megcsodálhattam zöld szemeit. – Hamarosan kiviszlek innen. Már csak néhány napig kell itt lenned, utána velem és a barátommal fogsz lakni. – mosolyogtam rá.

-           - Magadhoz veszel? – suttogta könnyes szemekkel.

-           - Igen! – simítottam végig arcocskáján – Megmondtam, hogy nem engedem, hogy itt maradj! Így azt szeretném, hogyha velem élnél – mosolyogtam még mindig, és Lucy is elmosolyodott.

-           - Köszönöm – hüppögte. Letöröltem kicsorduló könnyeit, és magamhoz öleltem. 

Lucy szorosan bújt hozzám, én pedig élveztem, hogy végre a karjaimban tarthatom. Olyan törékeny volt, olyan pici, sebezhető. Szerettem volna, hogyha én vagyok az a személy, aki megvédi őt, és támaszt nyújt neki. Szerettem őt, már az első pillanattól kezdve. Úgy érzem, hogy Lucy-val végre teljes lesz az életem. Megkapom azt, amire mindig is áhítoztam. És Jasper is boldog, és teljes mértékben támogat, és ez nagyon sokat jelent nekem. Ő is azt szeretné, ha a családunk Lucy-val bővülne, és ő lenne, aki helyettesíti az elvesztett kisbabánk okozta űrt. 

Az ajtó ismét kinyílt, én pedig oda kaptam a fejem. Elmosolyodtam, ahogy megpillantottam szerelmem. A gyerekek is érdeklődve kapták fel a fejüket, de aztán csak visszafordultak a játékokhoz. Jasper elindult felém, majd helyet foglalt mellettem. Egyik kezem Jasper combjára helyeztem, mire Lucy is kíváncsian kapta fel a fejét. Meglepetten kémlelte a mellettem ülő férfit. Jasper arcán látni lehetett a meghökkenést. Szemeivel tüzetesen vizsgálta Lucy arcát. Tudom mit látott benne, azt, amit én is egykoron. Lucy kissé göndör szőke fürtjeit, világító zöld szemeit. Mintha csak Jasper kiköpött mása lenne. 

-           - Lucy, ő itt Jasper Whitlock a vőlegényem! – mutattam Jasperre, aki halványan elmosolyodott.

-           - Veletek fogok lakni? – kérdezte hol rám hol Jasperre pillantva.

-           - Igen, velünk. – bólintottam.

-           - Nem foglak zavarni titeket? –kérdezte és arcán megjelent az a két kis rózsaszín folt, ami annyira imádnivalóvá tette.

-           - Dehogy fogsz. Hamarosan a családunk része leszel, és nagyon fogunk szeretni téged. – mondta Jasper határozottan.  Lucy csak bólintott egy aprót, majd ismét a mellkasomba fúrta a fejét. 

Átöleltem őt, mert tudtam, hogy erre vágyik. Arra, hogy érezze, hogy szeretik. Most, hogy nincsenek itt a szülei, talán még jobban elzárkózik majd a világtól. Ezt mutatja a mostani viselkedése is. Jasperre mosolyogtam, aki viszonozta azt, majd a hátam mögé csúszott, és átölelt erős karjaival. Lucy még jobban belebújt az ölelésembe, én pedig Jasperébe. Külső szemekkel úgy néztünk ki, mint egy idilli család, és azok is voltunk. Lucy most már hozzánk fog tartozni, és ez mindennél boldogabbá tesz. Már csak néhány nap, és saját otthonunkban lesz. 

Sajnos nem tölthettünk több időt vele, mert mennünk kellett. A gyerekeknek takarodó volt, ezért miután megígértük Lucy-nak, hogy minden nap eljövünk, elmentünk. Jasperrel az oldalamon mosolyogva hagytam el az épületet. Néhány napon belül pedig már Lucy-val kiegészítve hagyjuk el, minden rosszal egyetemben. Azon leszek, hogy minden rosszat elfelejtessek vele, és boldog gyerekkort nyújtsak neki. 

Jasperrel beszálltunk a kocsiba, és én egyenesen a Cullen ház felé hajtottam. Szerettem volna elmondani nekik, hogy, hogy ment. Jasper csak mosolygott mellettem, miközben a kezét a combomra fektette, és próbált egy kicsit lenyugtatni. A mosoly, ami az arcomon volt, arról árulkodott, hogy tökéletesen boldog vagyok, és így is volt. Végre tökéletes életem lesz. Na, nem mintha, Jasperrel nem lett volna tökéletes minden perc, de Lucy-val egy olyan dolog várt valóra, amire már kislány korom óta áhítoztam. Tudtam, hogy Jasper remek apa lesz. Szemernyi kétségem sem volt többé.

A Cullen ház előtt leparkoltam, és kipattantam a kocsiból, és szinte berobbantam az ajtón. Mindenki mosolyogva nézett rám, Jasper pedig mosolyogva karolta át a derekam, és húzott a kanapéra. Szint ömlöttek belőlem a szavak, a többiek pedig csak csendben, és boldogan hallgattak végig. Jasper néha-néha közbeszólt, és elmondta a véleményét Lucy-ról. A többiek pedig már alig várták, hogy megismerhessék. Jasper szerint négy napot fog igénybe venni a papírok érvényesítése, úgy, hogy a folyamatot már így is felgyorsították. Jasper mellkasára hajtva a fejem, néztem végig a családon. Mindenki beszélgetni kezdett, a hangulat olyan nyugodt, békés volt. Ha Lucy itt lesz, akkor tökéletes lesz a harmónia. Már mindenki nagyon várja. És ez tesz igazán boldoggá.