7. Fejezet - Új élet

/2010 Milano/

Száznegyvenhét év. Ennyi idő telt el vámpírrá válásom óta. Amikor azon a végzetes napon mindent elvesztettem. Az emberi életem, a családom, a szerelmem, a jövőm, és a kisbabám. Mindent, ami fontos volt. Számomra az a nap senki másé, csak az övéké, az nap gyászolok. 

Vámpírrá válásom, nem volt épp mindennapi. Én egyedül ébredtem fel az erdőben, nem tudva, hogy mi történt velem. Elég sok időbe telt, míg rájöttem, hogy mi is vált belőlem, és mindent meg tanultam kezelni. Nekem senki sem segített, egyedül voltam, mint most is, azt sem tudom, hogy ki változtatott át. Viszont büszke vagyok rá, hogy egész eddigi létezésemben, nem oltottam ki egyetlen ember életét sem. Mondjuk volt, ami megakadályozott benne, egy emlékkép egy fájdalmas emlékkép, ami mindig emlékeztetett engem, arra, hogy mi a helyes. Állati vérrel táplálkozom. Én is hallottam, hogy van egy hatalmas vámpírcsalád, akik ezt az életmódot folytatják. A képességem, nos, elég összetett. Ugyanis tudom befolyásolni, a négy elemet: föld, víz, tűz, és levegő. Ha ez nem lenne elég észrevettem, hogy amilyen hangulatom van épp, olyan az időjárás, szóval a kedvemtől függően változik az időjárás. Amit mostanra már meg tanultam kezelni. De ezzel még nincs vége. Mikor a Volturinál voltam éppen vendégségben, akkor vettem észre, hogy akit megérintek, annak lemásolom a képességét. Szóval képességmásoló is vagyok. Rengeteg képességet a magaménak tudhatok ez által. 

Nos igen, a Volturi. A fülükbe jutott, hogy eléggé különleges képességekkel rendelkezem. Aro engem is a gyűjteményébe szeretett volna látni. Mivel nem volt jobb dolgom, ezért csatlakoztam hozzájuk, de kikötöttem, hogy továbbra is állatok vérét fogyasztom valamint, amikor jónak látom elmehetek. Aro belement. Tudni kell, hogy Aro, Marcus és Caius úgymond a vámpír világ uralkodói, ők azok, akik betarttatják a törvényt. A törvényt miszerint nem fedhetjük fel magunkat emberek előtt. Aro, Marcus és Caius is nagyon megkedvelt – ami nagy szó – szerintük hihetetlen tehetség vagyok, és elképesztő dolgokra lehetek képes, ha sokat gyakorlok. Ami meg is történt. Tökéletes katona lett belőlem, Felix-nek hála. Harcolni kitűnő szinten tudok, valamint a képességeimet is itt fejlesztettem. Amiben Jane és Alec voltak a segítségemre. Jane, Alec, Felix, és Demetri, ők voltak a legjobb barátaim, mindenben számítattam rájuk. Ők tényleg fel tudtak vidítani. De senki sem tudta, hogy mi történt velem valójában. Ezt nem mondtam el senkinek. Mindenki csak annyit tudott, hogy a szerelmem meghalt és ezt sose bírtam teljesen feldolgozni. Többet, nem mondok sem nekik sem másnak. De el kellett jönnöm tőlük. Nem akartam tovább ott maradni. Öt év bőven elég volt. Nem akartam a barátaimat itt hagyni, nagyon megszerettem őket. Jane-nel nehezen váltunk el, ő volt a legjobb barátnőm mindenben benne volt, Alec ő olyan volt, mint a bátyám, aki mindenben támogat, és véd, azt mondta hála nekem már két nőt szerethet, engem és Jane-t. Felix, a tanárom, a nagy és vicces mackó ő is rettenetesen fog hiányozni, mindig tudta mikor kell jobb kedvre deríteni. Demetri, ő nehéz eset volt. Tudtam, hogy ő többet érez irántam, mint puszta barátság. Egyszer már megbeszéltük, ezt és megértette, hogy én soha nem fogok senki mást szeretni. Próbált csak barátként tekinteni rám, de láttam a reménykedést a szemében az utolsó pillanatig. Ő sem akart elengedni, de végül is elmentem. Rengeteg mindent köszönhettem nekik, de úgy éreztem mennem kell. Aro elengedett, mert szerinte biztos volt, hogy találkozunk még.

És jól tettem, hogy eljöttem. Rájöttem mi az, ami boldoggá tesz, és, amit szívesen csinálok. Miután eljöttem, tánctanár lettem. Táncstúdiót nyitottam kisgyerekek számára, és minden féle stílusú táncot oktattam. Ez boldoggá tett, egyrészt, mert tényleg szerettem ezt csinálni, úgy éreztem kikapcsol, és olyankor nem kell semmi gondomra sem gondolnom. Másrészt a gyerekek miatt, mikor vámpírrá válásom miatt elvesztettem a kisbabám, az örök fájdalom maradt, de úgy éreztem így egy kicsit visszakapom azt, amit elszalasztottam.

Ez alatt az idő alatt, rengeteg helyen jártam már. Jóformán a világ minden pontján megfordultam már. Mivel négy-ötévente költöznöm kell, ezért sok helyen voltam, főleg esős hideg helyeken. Mert ott könnyebb volt alkalmazkodni és feltűnés nélkül megmaradni. Mert valljuk be Afrikába is mehettem volna, de az, hogy nézett volna, ki ha a képességemmel, minden nap borús és esős időt csinálok. Így inkább maradtam, az eredetileg is esős helyeken. Mondjuk, Milano nem épp ezek közé tartozik, de szerettem itt lenni, csodálatos város. A kultúrájuk és a művészetük egyszerűen magával ragadja az embert jelen esetemben vámpírt. De innen is tovább kell állnom, mert feltűnhet, hogy nem öregszem egy napot sem. Bár mondjuk a biztonságom érdekében nem kötöttem soha szorosabb baráti kapcsolatot, jobb a biztonság. 

Most épp Londonba megyek, ahol már megvan a házam, és a stúdióm is. Mert, ott is fogok nyitni egy stúdiót, és ismét táncot fogok oktatni. Legalább lesz, ami lefoglal. Egy kisebb stúdiót béreltem ki, egyelőre az is megteszi. A házam az erdő szélén lesz. Így nem lesz olyan feltűnő, ha vadászni megyek. Valamint én nem szeretek annyira emberek közelében élni. Az évek során rengeteget változott a világ. Már nem olyan, mint rég. És én már nem is reménykedek egy jobb világban. 

Ami engem illet, azt hiszem a legjobb kifejezés, ha azt mondom, hogy elfojtom az érzéseimet. Mert ezt teszem. Évek óta, már mást sem teszek, csak elfojtom magamban azt, amit valóban érzek. De nem akarom hiú ábrándokba kergetni magam. Én már semmit sem remélek a létezéstől. Titokban ugyanis ott voltam, mikor engem és Jasper temették. Egymás mellett helyeztek minket örök nyugalomra, pontosabban csak Jaspert. Halott gyermekünknek is állítottak egy sírkövet. Jasper és én közém. Halott szívem majd meg hasadt, mikor megláttam szüleimet és Jasper szüleit egymásra borulva, ahogy mindkét család gyászol. Bűntudatom volt azért, mert megígértem anyámnak, hogy vigyázok magamra. Magam miatt és a kisbabámért, de én megszegtem a szavam. Épp ezért mindkét család fájdalmak közt halt meg. Mert elvesztették, egyetlen gyermeküket, és meg sem született unokájukat. Borzalmas volt a tudat, hogy miattam ilyen életük volt mind a négyüknek. 

Nem telik el úgy nap, hogy ne gondolnék Jasperre, és arra, hogy mi lehetett volna. De ezt már sosem tudom meg. Mert az időnek még én sem tudok parancsolni, bármennyire is szeretnék. Mikor vámpírra váltam az érzéseim felerősödtek, a szerelem és a fájdalom mintha ezerszeresre nőtte volna ki magát. Úgy éreztem, hogy egyszerűen megfojtanak az érzelmek, hogy nem bírom tovább, de ezen is túlestem. Igaz, azóta semmilyen érzelmet nem mutattam senki felé, és ez soha nem is fog megváltozni. Mert nincs még egy olyan férfi, mint amilyen ő volt. A hiánya, még most is kínoz, az űr még mindig ott van a mellkasomban, még mindig látom magam előtt, zöld szemeit, szőke fürtjeit, ahogy a szél belekap, kívánatos ajkait, ahogy mosolyra húzza, ölelő biztonságot nyújtó karját, ahogy felém nyújtja. Az egész lénye hiányzik. Amikor senki sem lát, amikor egyedül vagyok, akkor adom ki magamból a fájdalmat, amit még ma is érzek. Épp ezért sokat vagyok egyedül. Az emberek épp ezért elkerülnek, én pedig nem is keresem a társaságukat. Senkire nincs szükségem. Vagyis egy valakire lenne, de őt nem kaphatom meg soha többé. Szeretem elképzelni, hogy mi történt volna, ha Jasper nem áll katonának. Akkor tényleg boldogságban és békében élhettünk volna. Pont úgy, ahogy eltervezte, egy nagy boldog családként. Tudom, hogy ezzel csak magam kínzom, de engem mégis örömmel töltenek el ezek a gondolatok. Ha erre gondolok, mindig megnyugszom, és úgy érzem, halott szívem újra megdobban. 

Most épp a repülőtéren vagyok és várom, hogy végre felszálljak a repülőre. Mint mindig az emberek most is kapkodnak és sietnek. Türelmetlenek, és van, aki még kiabál is. Mindenki első akar lenni. Vannak, akik már jártasak, mert az utazás a munkájukkal jár, de vannak, akik most utaznak először. Vannak kicsik és nagyok. Családosok és egyedülállók, de vannak, akik barátokkal vagy épp szerelmükkel utaznak. Egy fiatal szőke hajú lány épp most búcsúzik a szerelmétől, könnyes búcsú és hosszú csókok után intenek búcsút egy időre. Egy nálam idősebb, de mégis fiatal hosszú barna hajú lány pedig a tömeget pásztázza, míg nem a szeme megakad valakin. Ajkait mosolyra húzza, és integetni kezd, majd szinte rohanva megy oda hozzá, hogy a fiú szorosan karjaiba zárja és megcsókolja a lányt. Szemeimet egy pillanatra le kell hunynom. Akár hányszor utazom, mindig látom, és szembesülök az emberek szeretetével a családjuk vagy szerelmük körében. Szerencsére a hangosbemondóban közölték, hogy a gépemre kezdjük meg a felszállást. Szinte az elsők között voltam, akik felpattantak, és már mentem is a gépre. Megkerestem a helyem és kényelembe helyeztem magam. Tudtam, hogy hosszú út vár rám, épp ezért amikor a gép felszállt, lehunytam a szemem és gondolataimba mélyedtem, ahol az emlékek elemi erővel jöttek a felszínre, és ha akartam volna sem tudtam volna megakadályozni, így inkább átadtam magam az emlékeimnek.

A házunkban voltunk, azon belül is a konyhánkban. Anyám sokkal fiatalabb volt, aki a mosogatónál állt és mosolygott, apám az asztalnál ült, és olvasott. Ekkor egy sötétbarna hajú kislány rohant be, és egyenesen anyukájához rohant, aki felkapta az ölébe és megpuszilta. Apám is felállt, átvette a kislányt anyámtól és megcsókolta a homlokát. A kislány pedig csak vigyorgót. Majd megszólalt, kis édes magas hangján.
- Süti, sütit kérek – és apró kezecskéjét nyújtogatta. Anyja pedig mosolyogva teljesített kérését, és egy sütit adott a kezébe. A kislány mosolyogva állt neki majszolgatni. Miközben anyja és apja szorosan ölelték magukhoz. Ekkor voltam körülbelül három éves.

Hat éves lehettem mikor épp a szobámban ültem és fésülködtem. Mikor apám és anyám lehívott a nappaliba. Mindketten mosolyogva figyelték a kíváncsi arcomat, ami csak úgy ragyogott a boldogságtól. Majd egy dobozt húztak elő a hátuk mögül, én pedig sikítva vettettem magam a karjaikba, hogy megköszönjem nekik az ajándékom. Majd az ajándékomat kezdtem bontogatni. De túlságosan is türelmetlennek bizonyultam, ugyanis pár perccel később szinte letéptem a csomagolópapírt, hogy megnézzem, mit rejt a doboz. Majd levéve a doboz fedelét megpillantottam, az első báli ruhámat. Gyönyörű halványzöld színű volt, a kezeim közé vettem, hogy jobban megnézhessem, de minden szempontból tökéletes volt. Még egyszer megköszöntem a szüleimnek, akik csak mosolyogva figyeltek.

Mikor tizenkét éves voltam, megkaptam az első lovamat. Gyönyörű barna színben pompázott. Míg a patái fölött a lába feléig fehér volt. Igaz furcsa volt, de az enyém volt, és hihetetlenül boldog voltam, hogy megkaptam. De sajnos volt egy lovas balesetem, mikor leestem a lovamról, és kificamítottam a bokámat. Azóta nem ültem lóra. De mikor férjhez mentem, ő újra megszerettetett a lovakkal, és lovagolni is megtanított. 

Tudtam táncolni, de sose szerettem nagyon. Nekem ez nem volt épp a kedvenceim között. Ha lenne egy szerető férfi, akinek a karjaiban táncolhatnék, és átfogna erős karjaival, akkor persze szívesen táncolnék, de így nincs semmi kedvem.
- Szabad egy táncra kisasszony? – kérdezte valaki, ezzel kirángatva a gondolataimból. Egy kedvesen mosolygós arcra pillantottam fel. Szőke tincsei enyhén szemébe lógtak, szemei csillogtak és ajkain mosoly bujkált, nagyon helyes volt. Most vettem csak észre, hogy kedvesen a kezét nyújtja, és még mindig várja a válaszom. Megköszörültem a torkom, és visszamosolyogtam.
- Persze, szívesen – és kezem a kezébe helyeztem.

                             

Jasperrel az oldalamon sétáltam a városba. Hihetetlen boldogsággal töltött el, az hogy itt volt mellettem. A tudat, hogy szeret engem és, hogy engem választott, még most is felfoghatatlan. Jasperrel megálltunk egy virágbolt előtt, és néztük a szebbnél szebb virágokat, majd Jasper megfogott egy fehér rózsát, és a hajamba tűzte. Mosolyogva nézett rám. Zölden ragyogó szemeivel mélyen az enyémbe nézett. Kezeinket pedig összekulcsolta.

A kertben futottam Jasper elöl, egy percre hátra néztem, és láttam, hogy Jasper vigyorogva fut utánam. Majd a tekintetem újra előre fordítottam. A szél lágyan belekapott a hajamba, éreztem, ahogy a szellő lágyan simogatja az arcomat. Majd hirtelen két erős kar fonódott a derekamra. Megálltam és egy pillanatra csak élveztem, hogy Jasper a karjaiban tart. Majd szembe fordított magával. Láttam, hogy a szél összeborzolta a haját, ahogy, ajkait mosolyra húzza, és szemei úgy ragyogtak, mint a drágakő. Amikor velem volt, mindig mosolygott, ami engem is mosolygásra késztetett. 

A nap narancssárgán tündökölt az égen, majd szép lassan eltűnt az égboltról. Most is épp szerelmem karjaiban fekszem, és együtt nézzük a naplementét a házuk mögötti kis dombocskáról. Senki nincs itt csak mi. Hallani, ahogy a fák suhognak, ahogy a madarak éneke szép lassan elhal, és nézni, ahogy nap eltűnik a távolban, a legromantikusabb dolog a világon. Főleg ha azzal osztod, meg akit szeretsz. Ilyenkor általában, nem szoktunk beszélgetni, szavak nélkül is tökéletesen megértjük egymást. Jasper karjai szorosan zárnak körbe, mintha sose akarna elengedni.

- Ez egy ajándék tőlem, pár napja vettem, hogy legyen valami, ami rám emlékeztet és a szerelmemre. Ez olyan, mint egy zálog a szerelmünkre. Nem csak a templomban, de most itt előtted, elmondom, hogy tiszta szívemből szeretlek Ashley Henning. Ez az érzés sosem fog elmúlni, mert ez annál sokkal több, mi örökre összetartozunk. Szeretném, hogy ha nem is vagyok melletted, de ez a nyaklánc emlékeztetne téged arra, hogy mennyire szeretlek és hiányzol. Mert nem számít, hogy háború dúl vagy béke, hogy egy óceán választ majd el minket, mindig is szeretni foglak, és egyszer még találkozunk. Ígérem. – szemembe könnyek gyűltek. Ennél szebb dolgot még életemben nem kaptam, és ennél őszintébb szavakat és érzéseket sem. Eddig is tudtam, hogy Jasper mennyire szeret, de most már szemernyi kétségem sem volt, sem a szerelmével, sem a jövőnkkel kapcsolatban. Mert most már biztos voltam benne, hogy visszajön hozzám, nem számít sem a hely sem az idő, mert tudtam, hogy Jasper és én egyszer még együtt leszünk.
- Szeretlek – suttogtam
- Szeretlek Ashley, mindennél jobban. – két keze közé fogta az arcom és megcsókolt. Ajkai gyengédek és finomak voltak, közben kezével végigsimított hátamon, amire felsóhajtottam, Jasper pontosan tudta, mik az érzékeny területeim, és elő szeretettel kényeztetett. Úgy bánt velem, mint egy porcelánbabával, akinek bármelyik pillanatban baja eshet.

- Csak nem felébredt kisasszony? – suttogta a fülembe Jasper, amitől megborzongtam.
- Nem vagyok biztos benne uram, szerintem még álmodom, nem győzne meg arról, hogy ez a gyönyörű valóság? – könyököltem fel, és pimaszul mosolyogtam rá.

- Ezer örömmel kisasszony – mondta, és már éreztem is édes ajkait az enyémen. Szenvedélyesen csókolt, amit készségesen viszonoztam. 

- Arra gondoltam, hogy mivel azt mondtad, hogy minden nap lovagolsz, talán van kedvem velem együtt vágtázni – mosolygott rám.
- Persze, hogy van – mosolyogtam, majd kedvenc lovam felé vettem az irányt.
- Látom neked is ő a kedvenced – mondta mellettem Jasper.
- Igen, gyönyörű állat – simogattam meg, lovacskám fejét.
- Akkor készen állsz? – kérdezte és már a lóháton, mentünk kifelé.

- Mint mindig – mosolyogtam, és Jasper reagálása előtt, már futottunk is az én kis gyönyörűségemmel. Nem kellett sok idő és Jasper is beért minket. Mosolyogva vette tudomásul, hogy tényleg gyakoroltam és már sokkal magabiztosabban ülök a nyeregben. Versenyeztünk. Az utolsó kétszáz méterben fej-fej mellet haladtunk, de egy hajszállal mégis legyőzött. Én azért büszke voltam magamra, és Jasper is rám. Utána visszafelé vettük az irányt. Egymás mellett lovagolunk. Majd hirtelen Jasper felém nyújtotta a kezét, miközben mosolyogott. Elfogadtam, és kéz a kézben lovagoltunk, egymás mellett. Pont olyan volt, mint álmomban. A hely, a helyzet, minden.

- Gyermeket várok – simítottam a kezem a hasamra. Anyám és Mrs. Whitlock egymásra borultak és úgy sírtak. Mr. Whitlock és apám arcáról pedig boldogságot, szeretetet, és büszkeséget tudtam leolvasni.
- Jaj, kincsem gratulálok – jött oda sírva anyám és a nyakamba borult. Szorosan öleltem vissza, miközben az én könnyeim is kicsordultak.
- Olyan boldog vagyok, gratulálok drágám – Mrs. Whitlock is megölelt, ő is zokogott.
- Gratulálok lányom, ez a lehető legjobb hír ilyen nehéz időkben – jött oda apám, aki szorosan megölelt, majd a kanapé felé terelgetett, hogy üljek le.
- Egyetértek barátom, ez a gyermek, boldogságot fog hozni erre a házra – Mr. Whitlock közelebb lépett, és megszorította a kezem. Tudtam, milyen boldog, hisz az esküvőnk óta erre várt, és most végre megszületik az első unokája. 

Gondolataimból a pilóta hangja rángatott ki, aki bejelentette, hogy megkezdtük a leszállást, és kössük be az övünket. Néhány perc múlva, minden gond nélkül landoltunk. A felszállással ellentétben, most egyáltalán nem siettem, megvártam, míg a legtöbben leszállnak és csak utána léptem ki a gépből. Mikor kiléptem rögtön megcsapott az esős, hideg levegő. Megkerestem a bőröndöm – minden nagyobb dolgom, már a házban volt – és elindultam a parkolóba, ahol, ha minden igaz már ott áll a kocsim. Néhány napja az interneten vettem egy gyönyörű Audit, és direkt kértem, hogy a reptéri parkolóba hozzák ki. Mikor kiléptem akkor rögtön a kocsikat kezdtem pásztázni, pár pillanattal később már meg is pillantottam, egy csodálatos fekete Audit. Mivel vámpír voltam imádtam a gyorsaságot, ezért nálam a kocsik minimum itt kezdődtek, de tény, hogy az Audi a kedvenceim közzé tartozott. Gyorsan beraktam a bőröndöm és már indultam is az új lakásom felé. Mikor utoljára itt jártam – annak már legalább ötven éve – akkor csak egy hotelszobát vettem ki, és nem is maradtam, két hónapnál tovább. Most viszont, amíg lehet, addig itt maradok. Ezért nem csak táncot fogok tanítani, hanem a kórházban is dolgozni fogok. Ugyanis, pár éve megszereztem a diplomám, mint gyerek orvos. Így úgy döntöttem, ha már megvan, akkor megpróbálkozom az orvosi pályával. Minél több dolgot csinálok, annál jobb. Legalább lesz, ami lefoglal. Néhány perc múlva megérkeztem a város úgymond külső felére. Nem szerettem volna a központban lakni, még ha így távol is vagyok a kórháztól és a stúdiótól. A fák szép lassan kezdtek el sorakozni, én pedig már láttam is a házamat. Kívülről fehér volt, így csak úgy virított a zöld háttérben. Ha valaki kívülről látná, biztos azt mondaná, hogy itt legalább egy négytagú család lakik, ugyanis a házam egy emeletes volt. Leparkoltam a ház előtt, és kipattantam a kocsiból. Kivettem a bőröndöm és a bejárat felé mentem. Felmentem a lépcsőn, kinyitottam a bejárati ajtót, és beléptem a nappaliba. A nappaliban volt egy hatalmas plazma tv, az előtt egy kis üvegasztal, és egy kanapé. Kicsit jobbra szintén egy üvegasztal, és két darab kétszemélyes egymással szemben és két darab egy személyes – szintén egymással szemben – elhelyezett fekete kanapék, amit, a fehér falak kiemeltek. A tv-től balra volt egy ajtó, ami a konyhába vezetett, ahol bárpult volt, és a sütő a falba volt beépítve. Nagyon modern volt, nem volt túl nagy, de túl kicsi sem, mivel úgysem fogom használni, ezért nem fordítottam neki nagyobb figyelmet. Inkább a bejárati ajtótól balra lévő lépcső felé vettem az irányt. Az emeleten volt az én szobám, fürdővel, valamint két vendégszoba szintén egy-egy fürdővel. A szobám felé vettem az irányt, majd benyitottam. Pontosan olyan volt, mint amilyennek elképzeltem, vámpír létemre elállt a lélegzetem. A halványkék szoba bal oldalán középen volt egy hatalmas fehér baldachinos ágy, azzal szemben a szoba jobb oldalán a fa szekrénysor, amiből egy gardrób is nyílik. Az mellet pedig egy ajtó, ami a fürdőbe vezetett. A szekrénysorban volt kialakítva külön hely a tv-nek, az egyik ajtón pedig egy egészalakos tükör volt. Baloldalon a fal mellett, volt egy íróasztal, amin egy halványkék kis olvasólámpa volt. Ott lesz még a laptopom, az asztal fölött egy könyvespolc volt, amin már ott sorakoztak a könyveim.  Az ágy jobb oldalán egy kis éjjeliszekrény volt.  A bejárati ajtóval szemben pedig egy erkély nyílt, ami egyenesen az erdőre nézett. A fürdő halványbarna színű volt, egy zuhanykabinnal és egy pezsgőfürdővel felszerelve. Felhoztam a bőröndöm és kipakoltam belőle mindent, a kevés ruhámat – a többi már a gardróbba volt – a laptopomat az asztalra tettem, minden szükséges holmit pedig elpakoltam.

Úgy döntöttem, hogy mivel ilyen hamar végeztem ezért elmegyek a stúdióba, és megnézem, valamint ha már ott vagyok, akkor megnézem a jelentkezők listáját. Beültem a kocsiba, és a város felé indultam. Elég hamar odaértem, és kívülről is megnézhettem, nem volt különleges. Épp olyan volt, mint bármelyik táncstúdió. Tudtam, hogy senki nem lesz bent, ezért elővettem a kulcsokat, és bementem. Ez egy összetett épület, sok egymás melletti helységgel, az enyém az elsőn volt, ezért felmentem az első emeletre és megkerestem, az enyémet. Ismét babráltam egy sort a kulcsokkal, mire kinyitottam az ajtót, és beléptem. Nem is volt olyan kicsi, mint gondoltam. Pont elég lesz, mivel nem fogok olyan nagy létszámot oktatni, ezért ahhoz képest, tökéletes. A jobb oldalon volt egy ajtó, ami ha minden igaz az irodámba vezet, és igazam volt. Minden stúdióhoz, volt egy kisebb iroda, hogy a papírmunkát legyen hol elvégeznünk. Tényleg nem volt nagy szám. Egy asztal mögötte egy székkel, és előtte is kettővel, gondolom a szülők miatt. Az asztalon ott volt a lista, hogy kik fognak hozzám járni. Felkaptam, és elindultam haza. Útközben még vetettem egy pillantást a kórházra, ahol majd csak a jövő héttől fogok dolgozni, de táncot oktatni, már holnap kezdek. Miután haza értem, felmentem a szobámba és leültem az asztalomhoz, és átfutottam a neveken. 

Lilien Smith, Alison Smith, Gabriella Ryan, Rose White, Nelly Webber, és még sok kislány a koruk mind különbözőek voltak, de úgyis az alapján osztom be őket, hogy kinek mennyi tapasztalata van. De egy néven megakadt a szemem, ugyanis ő tizenhét éves volt, ő volt magasan a legidősebb mindenki közül. Valamint ő csak a jövő héttől fog kezdeni, mivel ők is most költöznek ide.  Renesmee Cullen. Érdekes egy név. Letettem a papírt és lefeküdtem az ágyamra, és a gondolataimba mélyedve vártam a reggelt. 

Ashley kocsija

 Ashley háza

 Ashley szobája

 Ashley fürdőszobája

 Ashley nappalija

Ashley konyhája