6. Fejezet - Rémálom

Ezt a fejezetet, drága hugicám és Amy kedvéért hoztam előbbre. Nem akartam, hogy az én lelkemen száradjon az ha beleörülnek a várakozásba. :D Amúgy a függővégért nem vállalok felelősséget. Még annyit, hogy ez az utolsó fejezet a múltból, a következők már csak a jelenben lévők. 

Mikor felébredtem, hirtelen azt sem tudtam hol vagyok, és hogy mi történt. Majd, mintha csak egy lassított filmet néznék, minden beugrott. Hirtelen ültem fel, aminek az lett a vége, hogy megszédültem és visszadőltem a párnákra.  A katona, aki előtt közölni azt, a szörnyű hírt, hogy mi történt Jasperrel. Jasper. Nem tudtam, elfogadni a tényt, hogy ő nincs többé. Mintha kitépték volna a szívem egy másik darabját. Nélküle nem tudok élni. Hogy élhetnék a másik felem nélkül? Rosszabb volt, mint amikor katonának állt, mert akkor volt remény, hogy visszajön, de már nincs. Már soha nem jön vissza. Itt hagyott, pedig megígérte, hogy visszajön, és együtt leszünk örökké, egy nagy boldog családként. Egyik kezemet hasam tetejére, másik aljára helyeztem, ezzel bölcsőt formázva karjaiból. Ő az egyetlen, aki megmaradt nekem, aki emlékeztet Jasperre. A következő pillanatban a könnyeim már potyogtak az arcomról. Sírtam. És nem szégyelltem, valahogy ki akartam adni magamból ezt a fájdalmát, amit az elvesztése okozott. Legszívesebben felsikítottam volna. Majd kinyílt az ajtó és anyám lépett be rajta. Fekete ruhát viselt, szemei kisírtak voltak, és szomorúan csillogtak. Leült mellém az ágyra, finoman megölelt, és hagyta, hogy kisírjam magam a vállán. Erre volt szükségem, hogy valamelyest könnyítsem, ezt az űrt, ami utána maradt fenn. Miután kisírtam magam, a párnámra hajtottam a fejem, és szinte rögtön elaludtam. Pont ez kellett nekem, a jótékony sötétség, ahol egy kicsit elmenekülhetek a gondok, és fájdalmak elől.

Napsütésre ébredtem, ahogy kinéztem az ablakon, már javában elmúlhatott dél. De most az idővel törődtem legkevésbé. Egy ideig, még az ágyban feküdtem, csak pásztáztam az erdőt, néztem, ahogy a leveleket megrezdíti a szél. Ahogy a madarak, átszállnak egyik fáról a másikra. És, ahogy minden csendbe burkolózik, mintha az erdő is gyászolna. Lassan felkeltem az ágyból és egy kis vízzel megmostam az arcom, hogy kicsit jobban nézzek ki. Majd, kerestem egy fekete ruhát, és felvettem. Még egyszer megnéztem magam a tükörbe, majd a kiléptem a szobából. Lassan sétáltam egyenesen a lépcső felé, mikor a lépcsőhöz értem, megfogtam a korlátot, mert féltem, hogy elveszítem az egyensúlyom. A lépcsőn sétálva, csak arra gondoltam, hogy, ahogy haladok lefelé, úgy csökken az én életkedvem is. Az egyetlen, ami még itt tart az a kisbabám, akire vigyáznom kell.

Leérve a nappaliba, megpillantottam a családom, azt hiszem ez a kép örökre berögzült az emlékezetembe. Mrs. Whitlock a kanapén ült és csendesen zokogott, anyám átfogta a vállát, és próbálta nyugtatgatni. Mr. Whitlock csak mereven állt a kanapé mellett, és nézett a távolba. Tudtam, hogy belül magát emészti, mert ha nem mondja Jaspernek ezt a lehetőséget, akkor lehet még most is itt lenne. Én nem hibáztatom őt. Hiszen Jasper akart menni, és így vagy úgy, de végül úgyis elment volna. A hasam hangosan felmordult, jelezve, hogy enni kéne adnom a babámnak. Erre mindenki rám kapta a tekintetét. Apám elindult felém, majd elérve engem halványan elmosolyodott, és megsimogatta az arcom. Bármennyire is szerettem volna, nem bírtam visszamosolyogni. Kezet nyújtott, és átkísért az étkezőbe. Leültem, a szobalány pedig elém tett egy tányér, gőzölgő levest. Nem voltam éhes, de a babámért le kell erőltetnem pár falatot a torkomon. Kezem a hasamra simítottam.  Vettem pár mély levegőt, hogy nehogy elsírjam magam. Miután kicsit lenyugodtam, remegő kezekkel emeltem számhoz a kanalat. Szép lassan kezdtem el enni, de még pár perc múlva felfordult a gyomrom. Kezem a szám elé kaptam, és így rohantam a legközelebbi mosogatóhoz, mivel tudtam, hogy a mosdót úgysem érnem el. Az a pár falat, is kijött belőlem, amit ettem. Valaki feltartotta a hajam, hogy ne lógjon az arcomba, szólni akartam, hogy menjen el, de nem bírtam megszólalni. Majd miután kiöblítettem a szám, szembefordultam, és anyám állt ott velem szemben. Egy halvány mosollyal az arcán, zárt karjaiba. Én pedig szorosan húztam magamhoz. Miután kicsit megnyugodtam átkísért a nappaliba. Mindenki ugyan ott volt, mint pár perccel ezelőtt.
- Kicsim, esetleg hozzak neked valamit? – kérdezte anyám kedvesen.
- Most nem bírnék egy falatot sem enni – hangom nem volt több suttogásnál, és az is rekedt.
- Valamit pedig enned kéne, már csak a baba miatt is – próbált meggyőzni, de én csak megráztam a fejem. Anyám felsóhajtott, és leült mellém, majd átölelte vállaimat. Innentől senki sem szólalt meg, mindenki a gondolataiba mélyedt. Én elnézést kértem, és felmentem a szobámba, még láttam anyám ijedt tekintetét, majd semmit, csak az üres szobát.

Leültem az ágyamra és végigsimítottam az ágyneműn. Majd kinéztem az ablakon, és az erdőt kezdtem bámulni. Minden békés volt, szinte ijesztően békés. A levelek nem mozdultak, a madarak nem énekeltek, a fák szinte meg sem rezdültek. Eddig szerettem az erdőt. De most egy hang azt suttogta, hogy maradjak minél távolabb tőle.  Ahogy az erdőre pillantottam, eszembe jutott, hogy Jasperrel fél éve milyen önfeledten és boldogan lovagoltunk. Akkor még nem is sejtettük, hogy ilyen szörnyű vége lesz. Mondjuk én sose gondoltam. De be kell látnom az élet kegyetlen, és sokszor tesz minket próbára. De ezek a próbák, néha túl nehezek és az ember inkább feladja, minthogy küzdjön. Sose gondoltam volna, hogy ez pont velem fog megtörténni. Pont akkor mikor már egy karnyújtásnyira voltam a boldogságtól.

Felálltam, és szekrényhez léptem, majd nézegetni kezdtem Jasper ruháit, majd kivettem egy fehér ingjét, és megszagoltam. Az illata még most is mámorító volt. Nem akartam elfelejteni, emlékezni akartam, mindenre, amit vele együtt élhettem át. A könnyeim szép lassan folytak végig arcomon, a kezeimmel pedig görcsösen szorítottam magamhoz Jasper ingét. Magamban pedig felidéztem, a zölden csillogó szempárt akár hányszor rám pillant, szőke fürtjeit, amik kicsit szemébe lógnak, és amibe örömmel túrtam bele, csodás és kívánatos ajkaira. Az öleléseire, a csókjaira. Mindenre. Nem akartam elfelejteni, nem akartam, hogy az emléke egy kicsit is halványodjon. Hirtelen megszédültem, és meg kellett kapaszkodjak, nehogy a földön kössek ki. Még mindig Jasper ingét szorongatva, és kicsit imbolyogva, de elértem az ágyam. Leültem és ismét gondolataimba mélyedtem, volna, ha ki nem nyílik az ajtó, amin anyám és Mrs. Whitlock léptek be. Én letöröltem a könnyeimet, addigra már mindketten leültek egy-egy oldalamra.
- Készítettem neked, egy kis levest, hogy legalább próbáld meg megenni. Valamit muszáj enned kicsim. – anyám hangja aggódó volt. Én pedig sóhajtva ugyan, de bólintottak, mire mindkettőjük arcán egy halvány mosoly jelent meg.
- Tudom, hogy fáj – kezdte Mrs. Whitlock – hidd el, én mindennél jobban tudom, hiszen én nekem nem ez az első – könnytől csillogó szemeit rám emelte, anyám ebből nem sokat érthetett, de én pontosan tudtam mire gondol – de emiatt, nem szabad elhagynod magad. Gondolok itt az unokámra, akit hamarosan a világra hozol. Biztos vagyok benne, hogy a fiam – ennél a szónál hangja elcsuklott – hogy a fiam is így akarná. Kérlek, ne ess depresszióba. – a szemeivel szinte könyörgött. Tudtam, hogy lányaként tekint rám, és nem szeretne engem is elveszíteni.
- Ígérem. Megígérem, hogy mindent megteszek, csak – hangom megremegett – kell egy kis idő. Ezt… nem tudom csak úgy feldolgozni. Időre van szükségem.
- Ez természetes, mi nem is azt kérjük tőled, hogy boldogan szaladgálj a házba, csak figyelj oda magadra és a picire is. Mert nem csak magadért, de egy kis életéért is felelős vagy. – anyám hangja is erőtlen volt.
- Hidd el, hogy én is rendesen akarom gyászolni a fiam, mert ennyit megérdemel, de kérlek, vigyáz magadra. És, ha beszélgetni szeretnél valakivel, akkor tudod, hogy bárki szívesen meghallgat – Mrs. Whitlock megfogta és megszorította a kezem.
- Köszönöm, mindkettőtöknek. Ez rengeteget jelent nekem, mert tudom, hogy a családom mellettem áll. És igen, erős leszek a kisbabám miatt, mert fel kell őt nevelnem. – majd mindkettőjüket megöleltem. A pillanatot a szobalány törte meg, aki felhozta a levesem. Most is szép lassan kezdtem el enni, de mikor a negyedénél tartottam, megint rám jött a hányinger, és amit megettem, azt ki is adtam magamból. Kiöblítve a számát visszamentem a szobámba, ahol mindketten aggódó tekintettel vizslattak.
- Jól van. Nem kell erőltetni, menni fog ez szép lassan. – anyám megsimogatta a hátam.
- Így van, csak szép lassan minden nap kicsit többet. – Mrs. Whitlock és anyám most teljes egyetértésben voltak.

Miután, még egy kicsit itt maradtak és beszélgettünk, utána magamra hagytak. Így egy kicsit megint gondolkozhattam. Semmit, sem csináltam csak emlékeztem, emlékeztem minden együtt töltött csodás pillanatra. Az emlékébe kapaszkodtam. Már semmi sem maradt nekem belőle, semmi csak az emléke. De azok, mindennél többet jelentettek nekem. Mert ő nem adott mást csak kellemes emlékeket.

Kezem a hasamra simítottam, és elképzeltem Jaspert, ahogy épp egy kisfiút tanít lovagolni. A kisfiú pontosan olyan lenne, mint Jasper, talán csak a haja lenne kicsit sötétebb. Ahogy felülteti a lóra, majd pár kört sétál vele, miközben bőszen magyaráz. Majd megállnak, és Jasper vigyorogva segíti le a kisfiút a lóról, miközben megcsókolja a homlokát.

Vagy egy kislányt. Egy szőke hosszú hajú kislányt, pontosan olyan fürtökkel, mint amilyen Jaspernek volt. Ahogy épp a dombunkon szaladgálnak. Jasper vigyorogva és karját nyújtogatva üldözi a kislányt, majd felkapja és megforgatja a levegőbe, a kislány ajkait pedig boldog kacaj hagyja el.

Ezek egyszerű, de mégis csodálatos pillanatok az ember életében, azok a pillanatok, amiket én Jasperrel már soha nem élhetek át. Jasper soha nem pillanthatja, meg gyermekét, soha nem foghatja karjaiban, nem taníthatja majd meg lovagolni, vagy épp soha nem játszhat majd vele. Félek, hogy gyermekem arca, pillantása, mosolya, minden Jasperre emlékeztet majd. Rettegek, hogy nem fogom kibírni. Hogy, akármikor kisfiam, vagy kislányom arcára pillantok, halott férjem emléke fog gyötörni.

Ezekre a gondolataimra, kitört belőlem a zokogás, hogy kicsit tompítsam a hangomat, a fejem a párnába fúrtam. És így sirattam meg a még el sem kezdődő kisbabám jövőjét. Próbáltam, valamelyest megnyugodni, és kiűzni ezeket a gondolatokat a fejemből. Mire egy kicsit sikerült megnyugodnom, már sötétedett. Ezért próbáltam magam a vacsorára valamennyire összeszedni. Részben sikerült, részben nem. A szemeim még mindig vörösek voltak, ami arról árulkodik, hogy sírtam, e mellett pedig sötét karikák is húzódtak alatta. Amit nem csodálok, mert pár napja már nem alszom rendesen. A ruhámat sikerült helyre hoznom, de elég, ha valaki rám pillant, és már akkor látja, hogy nincs minden rendben. A hasam hangosan felkondult, jelezve, hogy a babám éhes, amire én csak egy sóhajjal válaszoltam. Remélem, most kicsit többet tudok enni. A lépcső felé vettem az irányt. Elérve a nappaliba láttam, hogy mindenki ugyan olyan hangulatban van, mint délben. Lassan átsétáltunk az étkezőbe, ahol a vacsora már tálalva volt. Mindenki helyet foglalt, és neki láttunk enni. A szobában érezni lehetett a feszültséget, és a szomorúságot, ami mindenkiből áradt. Ez nem könnyítette meg a dolgom, mert így sem volt étvágyam. Így még magamhoz képest is nagyon lassan ettem. Aminek viszont meglett az eredménye, ugyanis most minden bennem maradt. Mikor felpillantottam, láttam, hogy anyám és Mrs. Whitlock halványan elmosolyodtak.

Vacsora után anyámék haza indultak. Kikísértük őket, és miután anyám a lelkemre kötötte, hogy vigyázzak magamra, elmentek. Mr. és Mrs. Whitlock leültek, a kanapéra és nekem is intettek, hogy üljek le, de én kedvesen elnézést kértem, és inkább elmentem lefeküdni. Átöltöztem és lefeküdtem, de nem jött álom a szememre, egy ideig még forgolódtam, majd végre elnyomott az álom.

Az erdőben voltam és futottam, nem tudom, hogy miért, de mintha egy belső hang suttogta volna, hogy fussak. Este volt, a levelek megrezdültek, a varjak károgtak, és a csillagok nem világítottak. Sötét volt, és féltem. Ki akartam érni, végre az erdőből, de valahogy sosem jutottam a végére. Mintha egy végeláthatatlan úton haladtam volna. Majd megszólalt a számomra legcsodálatosabb hang az egész világon.
- Fuss Ashley – kezdte kedvesen és lágyan. Próbáltam a hang irányába futni, de őt sehol sem láttam. A kétségbeesés kezdett eluralkodni rajtam.
- Menekülj, ne add fel – a hangja most sokkal inkább parancsoló volt. Tettem, amit kért. Futottam.

Igaz nem tudom hova, de futottam, és próbáltam kiutat találni. De mintha egyre jobban tévedtem volna el az erdőben. Minél inkább futottam, annál inkább beljebb mentem. Míg végül ki nem értem egy mezőre. Sötét volt, de a hold most bevilágította az egész mezőt. Megláttam egy hófehér alakot a fűben feküdni. Oda akartam menni, de a lábaim mintha a földbe gyökereztek volna. Az eszem az sikította, hogy menjek minél messzebb, a szívem viszont épp az ellenkezőjét, ő azt suttogta, hogy menjek oda. Lassan kezdtem el sétálni, az idegen alak felé. Majd pár lépésre tőle megálltam és lenéztem rá. A hasán feküdt így leguggoltam, és megfordítottam, de abban a pillanatban fel is pattantam. Szőke tincsei, most kuszán álltak, ajkai ki voltak száradva, az egész teste szint virított, ahogy a hold ezüstösen megvilágította. Életem egyetlen szerelme ott feküdt előttem vérbe fagyva. Kitört belőlem a zokogás és fejem Jasper mellkasára fektettem, sírtam, és mellkasát püföltem, könyörögtem, hogy kelljen fel. Együtt kelljünk fel ebből a szörnyű rémálomból, de ő nem mozdult. Élettelenül feküdt, és én semmi mást nem akartam csak utána menni.

Zokogva és zihálva keltem fel. Az arcom verejtékben úszott. Lábaimat felhúztam karjaimmal átöleltem, fejem pedig lábaimra fektettem, és próbáltam mélyeket lélegezni, hogy megnyugodjak. De akárhányszor lehunytam a szemem, Jasper hófehér élettelen arca jelent meg előttem. Aludni már biztos, hogy nem tudtam volna, és nem is akartam, még kockáztatni sem szeretnék még egy ilyen rémálmot. Ezért inkább felkeltem és megmostam az arcom. Visszafeküdni már nem akartam, ezért inkább átöltöztem, és úgy döntöttem sétálok, és kiszelőztetem a fejem. Felvettem egy kényelmesebb fekete ruhát, egy csizmával. Halkan nyitottam ki az ajtót és sétáltam le a nappaliba, majd kinyitottam a bejárati ajtót és kiléptem. Azonnal megcsapott a hideg éjszakai levegő. A vékony kis kabátot, amit felvettem most összébb húztam. A lépcsőn lefelé sétálva, az erdőt kémleltem. Telihold volt. Az este gyönyörű is lett volna, ha nem lettem volna ennyire szomorú. Mélyet szippantottam a levegőből, hogy segítsen egy kicsit megnyugodnom. De nem sikerült, a szívem még mindig zokogott. Zokogott, egy olyan valakiért, aki tiszta szívből szeretett engem, egy olyan emberéért, aki már soha nem ölelhet át erős karjaival, soha nem fogja, már azt mondja, hogy ne félj minden rendben lesz, mert én vigyázok rád. Aki biztonságot nyújtott. Nélküle elveszett vagyok, csak egy csillag a sok közül. Már nincs aki, kiemelne engem a többi közül. Már nem vagyok különleges. Elvesztettem a másik felem, akivel együtt voltunk egyek. Már nem csak a szívem, de én is zokogtam, fájt, rettenetesen fájt. Éreztem az űrt, amit maga után hagyott. Éreztem, hogy nincs semmi, ami kitölthetné. Meg akartam szabadulni ettől az érzéstől, nem akartam semmi mást csak vele lenni. Kétségbeesetten kerestem valami megnyugvás iránt. Szerettem volna még egyszer zöld szemeibe nézni, ha átölelne védelmet nyújtó karjaival, és édes ajkaival csókokat hintsen az enyémre. Végső elkeseredettségemben futottam. Futottam, ahogy a lábam bírta. Már csak akkor eszméltem fel, mikor az erdőben bolyongtam céltalanul. A fák félelmetes árnyékot vetettek a földre. A könnyeim már elapadtak. Próbáltam visszafelé sétálni, hátha akkor kijutok innen. De csak még jobban eltévedtem. Fáradt, és kimerült voltam. Szédültem, és hányingerem volt. Egy fának dőltem, hogy valahogy megtartsam magam, kezem a hasamra tettem és lecsúsztam a földre. Ziháltam. Most már a hasam is fájt, és megijedtem. Féltem, hogy valami baja lett a babámnak. Néhány perc múlva légzésem normásra váltott, már felbírtam állni. Összeszedtem magam annyira, hogy el tudjak indulni. Néhány perc séta után úgy éreztem mintha valaki követne. Hallottam, ahogy az ág megreccsen mögöttem. Én pedig futni kezdtem, nem tudtam, hogy mi követ. Talán valami vadállat, de nem akartam, hogy a kisbabámnak baja essen. Az én életemet nem féltettem, de a kisbabámét annál inkább. Már egy ideje futottam, mikor úgy éreztem, hogy pihennem kell. Elvégre ilyen nagy hassal ez nem volt könnyű. De amint megálltam, abban a pillanatban meg is bántam. Valaki ugyanis átfogta a derekam, a kezeimet a derekamhoz szorította, ajkaimat egy síkoltás hagyta el, mielőtt befogta a számat. Arcát nem láttam, mert mögöttem volt. Csak a hangját hallottam, ahogy a fülembe suttog.
- Ne aggódj, nem fog fájni… annyira – suttogta egy földöntúli tiszta, selymes hang. Hideg leheletét éreztem a nyakamon. Majd ajkait, ahogy éles fogai átmetszették a bőrömet. A fájdalomtól felsikítottam. Éreztem, hogy a testem lángba borul. Olyan volt, mintha tűzben égtem volna. A földön csapkodtam, sikítottam és vergődtem. Lángoltam, és égtem, nem bírtam elviselni a tűzet. Halálért könyörögtem. Azt kívántam, bárcsak meghalnék végre. Akkor minden fájdalmam megszűnne örökre.