5. Fejezet - Lehetetlen

 

/1862 Texas/   

               

Két év, valakinek olyan rövid ez az idő de, valakinek pedig olyan hosszú. És, sajnos az idő múlásába nem lehet beleszólni. Az úgy telik, ahogy annak kell, de sokszor mégis lelassítanánk, felgyorsítanánk, vagy épp visszapörgetnénk, még ha tudjuk is, hogy ez lehetetlen. Két év alatt, hol örültem, hol szomorú voltam, bár az utóbbi többször esett meg, velem. Főleg az elmúlt két évben.

Már eltelt két év mióta szerelmem elment. Két éve minden héten levelet írok neki, amiben elmondom, hogy épp mi történik itthon, valamint az is, hogy hiányzik mindenkinek és türelmetlenül várjuk már haza. A legutóbbi levelében, azt írta, hogy bármelyik nap hazajöhet. Azt hiszem, nem kell mondanom, hogy mindenki milyen boldog volt. Mrs. Whitlock azóta is minden nap rendben tarja a házat, és mindig valami különlegeset készített ebédre. Mivel Jasper nem írta, hogy pontosan mikor is érkezik, ezért csak találgatunk, és reménykedünk, hogy amikor hintót hallunk akkor ő lesz az.

Két éve, nem járok már a városba, nem bírom az emberek kétszínűségét. Miután Jasper elment, és ennek híre ment, azóta mindenki szánakozva vagy sajnálattal néz rám. Tudtam, hogy ők azt hitték, hogy Jasper soha nem jön vissza és lélekben már el is temették, de engem nem érdekelnek, mert tudtam, hogy visszajön már csak idők kérdése. Inkább órákig sétáltam a kertbe vagy lovagoltam, amit még Jasper tanított nekem.

Gondolataimból a szobalány ébresztett ki, aki felhozta a teámat. Biztos vagyok benne, hogy Mr. Whitlock kérte meg erre. Nagyon figyelmes. Megkértem, hogy a teámat tegye csak a kis asztalra, majd hagyjon magamra, mert pihenni szeretnék, rögtön meg is tette, amit kértem. Felvettem a teámat, és szép lassan megittam, mostanában nem sokat aludtam, és szükségem volt egy kiadós alvásra. Épp ezért szép lassan, kortyolgattam, majd miután megittam, végigfeküdtem az ágyon. Derekamig felhúztam a takarót, oldalra fordultam a fal felé, a tea megtette a hatását, mert perceken belül elaludtam. 

Egy csodálatos napsütötte, zöld végeláthatatlan réten voltam, a lovammal. És vágtáztam. Imádtam mikor a szél a hajamba kapott, és a lágy szellő simogatta az arcomat. Gyorsítottam a tempón, csak élveztem a sebességet, és a szabadságot. Már egy ideje lovagoltam, előttem volt egy erdő, de sosem értem el. Nem tulajdonítottam, neki nagy figyelmet, inkább tovább vágtáztam a réten. A nap szinte perzselte a bőrömet, mikor mellettem feltűnt egy másik ló és lovasa. Szőke tincseibe a szellő belekapott és összeborzolta, mikor rám nézett láttam, hogy szemei ragyognak, mint a drágakő. Jasper. Boldog mosollyal lovagolt mellettem, majd mikor mellém ért kinyújtotta a kezét, amit örömmel fogadtam el. Így kéz a kézben lovagoltunk, és ez maga volt a paradicsom. Úgy éreztem ennél, már nem is lehetnék boldogabb. Egy idő után megálltunk, és leszálltunk a lovakról. Jasper elém lépett, kezeinket összekulcsolta, és így nézett a szemembe. Mesébe illő volt a pillanat mikor…

Érzetem, hogy valami, cirógatja az arcomat. Álmosan pislogtam, és néztem fel arra, aki felkeltett a mesés álmomból, de amint megláttam, hogy ki is ül az ágyam mellett, nem voltam biztos benne, hogy ébren vagyok. Kedvesen mosolygott, talán a boldogságtól, vagy az arckifejezésemen, esetleg mindkettő, nem tudom. Szemei szerelmesen csillogtak, ugyanakkor a fáradság jeleit is ki tudtam belőlük venni. Szőke tincsei pedig kissé szemébe lógtak. Ő így volt tökéletes, és ő az enyém volt.
- Sajnálom, nem akartalak felébreszteni – mondta azzal a hangjával, amivel bármikor levehetett a lábamról. Most már biztos voltam benne, hogy ébren vagyok.
- Jasper – suttogtam, azonnal felkeltem, és az ölébe fészkeltem magam, fejemet mellkasába fúrtam és beszívtam mámorító illatát.
- Hiányoztál, kedvesem – éreztem, hogy szorosabban ölel magához. Tudtam, hogyne tudtam volna. Hiszen mindketten ugyanazon mentünk keresztül, ugyanazt éreztük. Hiányt, fájdalmat, volt egy űr, amit senki sem tudott kitölteni. De most végre úgy éreztem, hogy teljes vagyok, most minden a helyére került.
- Te is nekem, el sem tudom mondani mennyire – néztem csodálatos zölden csillogó szemeibe – de most már itt vagy – mosolyogtam. Jasper is elmosolyodott, és felkelt.
- Gyere, sétálunk a kertbe – nyújtotta felém a karját, amit örömmel fogadtam el. Most néztem csak meg igazán, még mindig a katonai egyenruhája volt rajta, vagyis nem rég jöhetett meg. Lassan sétáltunk lefelé a lépcsőn, majd a nappaliban a szüleinek köszönve, mentünk ki a kertbe. A madarak éneke, a fák susogása, ahogy a szellő meg-megrezdíti a leveleket, minden olyan természetes volt, pont úgy, mint két éve.
- Mesélj! Mi történt, amíg nem voltam itthon? – állt meg és nézett kedvesen a szemembe.
- Minden fontos dolgot leírtam neked. Azon kívül, mindenkinek nagyon hiányoztál, és mióta megírtad, hogy hamarosan jössz, azóta minden pompában áll itthon – kuncogtam – képzeld, mostanában, rendszeresen járok lovagolni. Nagyon megszerettem őket – mondtam büszkén.
- Tényleg? Ez csodálatos, akkor ezen túl majd járhatunk együtt. – nekem pedig csak ez a mondat ismétlődött a fejemben. Tudtam, hogy betartja az ígéretét. Bíztam benne, ő volt az akire, az életem is rábíznám. Jasperrel a ház mögötti kis dombunkhoz sétáltunk. Most nem hoztunk magunkkal semmit így Jasper az ölébe vont, hogy a ruhám ne legyen koszos. Meg kell mondanom, nagyon tetszett ez a mozdulat. Olyan rég ölelt utoljára magához, de most mégis olyan távolinak tűnt a pillanat, mikor elment.
- Na, de halljam milyen a katonai élet? Olyan, mint amilyennek képzelted? – mosolyogtam rá.
- Igen, mindig is ilyennek képzeltem, bár kicsit fárasztó, de megéri. Rettentő büszke vagyok magamra, hogy ezt is elértem. Végre úgy érzem, hogy mindent megtettem, amit szerettem volna. Most már csak egy dolog hiányzik. – vigyorgott rám.
- Micsoda? – nem értettem, hisz tudtommal mindene megvan, mi kelhet még?
- A gyerekek. – vigyorgott még mindig, de hangja komoly lett – amint végleg haza jöttem, már senki másnak csak neked és a gyerekeinknek fogok élni. Azt szeretném, ha mindenetek meglenne. Tudom, hogy te is gyerekeket szeretnél. Hidd, el én sem vágyom semmi másra. És remélem, hogy ezt minél hamarabb megadhatom neked. – ezekkel a szavaival őszinte mosolyt sikerült csalnia az arcomra.
- Én pedig türelmetlenül várom már – bújtam szorosan az ölelésébe. Egy ideig csendben voltunk, csak élveztük egymás társaságát, de aztán Jasper újra beszélgetést kezdeményezett.
- Kisfiút vagy kislányt szeretnél?
- Nem tudom – néztem fel rá – én mindkettőnek örülnék. Ha kisfiú, akkor, lenne, aki tovább viszi családi nevet, valamint te is taníthatnád őt. Biztos vagyok benne, hogy a te és apád büszkesége lenne. Viszont, ha kislány, akkor tudom, hogy a család női tagjai mennyire örülnének. Egy édes kislány pont olyan fürtökkel, mint amilyen neked van, – lelki szemeim előtt pedig megjelent a kislány – biztos vagyok benne, hogy ő lenne a szemed fénye, apuci pici lánya – kuncogtam.
- Igen, azt hiszem, igazad van. Rendben akkor legalább kettő gyermekünk lesz – nézett rám.
- Legalább? Miért mennyit szeretnél? – kérdeztem, csak nem akarhat egy rakás gyereket.
- Mennyit? Hm? – kezével álla alá nyúlt, szemeit égnek emelte, és elgondolkozó fejet vágott – minimum ötöt, igen jól hallottad, gyerekeket akarok, kislányokat, és fiúkat, azt akarom, hogy szaladgáljanak a házba, hogy boldog kacajuk betöltse az egész helyet. – és úgy láttam igencsak beleélte magát ebbe. Felkapott a kezébe, mire én felsikoltottam. Felállt és megpörgetett a levegőbe, majd lábaimra állított, és megcsókolt. Ebbe a csókba minden benne volt, az évekig érzett hiány, a viszontlátás öröme, a boldogság, és a szerelem. – Igen hatalmas, és boldog családunk lesz – majd lágyabb, de annál édesebb csókokkal halmozott el.
- Viszont – komorult el – holnap már vissza kell mennem – mondta, és felnézett rám. Sejtettem, hogy hamar el kell mennie, de azt reméltem, hogy legalább két-három napot kapni fog.
- Értem – motyogtam.
- Sajnálom, de most mindenkire szükség van, és kérlek, hogy te is nagyon vigyázz magadra. De, amint ennek vége. Akkor kezdődik a mi boldog és felhőtlen életünk. Mert megígértem, és amit ígérek, én mindig megtartom – nézett mélyen a szemembe, és ujjai közé fogta a nyakláncot, amit tőle kaptam.
- Azt hittem, nem fogod hordani – mire én zavarodottan néztem rá.
- Miből gondoltad? – kérdeztem.
- Csak, mert olyan nagy, nehéz és értékes.
- Hordom, mert tőled kaptam, és mert ennek különleges jelentése van mindkettőnk számára. Úgy vigyázok rá, mint az életemre, mert ez a nyaklánc téged szimbolizál, és te vagy az életem, akitől soha nem válnék meg. – mondtam, teljesen magabiztosan, mire ő csak elmosolyodott, és megcsókolt. Egymás karjaiban, néztük még a nap szép lassan eltűnik az égboltról. Majd, visszamentünk a házba, hogy Jasper a szüleivel is töltsön egy kis időt. Mikor a katonaságról mesélt, az apja büszke még anyja aggódó volt. Épp ezért átültem mellé, és megszorítottam a kezét biztatásképp. Jasper zavarodott tekintettel vizslatott minket, de aztán folytatta a történetet, Mrs. Whitlock hálásan mosolygott rám. Utána, úgy döntöttem elég ebből a témából, úgyhogy felhoztam, hogy Jasperrel miről beszélgettünk. Ezt a témát mindenki sokkal szívesebben fogadta, Mrs. Whitlock majd ki csattant a boldogságtól.  Mr. Whitlock pedig csak nevetett, mert állítása szerint ő is olyan sok gyereket szeretett volna, mint Jasper. Miután, mindent megbeszéltünk átmentünk az ebédlőbe vacsorázni. Csendben megvacsoráztunk, már amennyire tudtam, ugyanis az egész vacsora alatt magamon éreztem Jasper tekintetét, és ez eléggé megnehezített abban, hogy az evésre koncentráljak. Jasper tekintette szinte égette a bőrömet, épp ezért hálát adtam az égnek, mikor mindenki befejezte, és felálltunk végre az asztaltól. Még ki sem értünk az ebédlőből mikor Jasper elnézést kért, és a szobánk felé húzott. Mr. és Mrs. Whitlock csak vigyorogva néztek utánunk, amin én elpirultam. Felérve a szobánkba Jasper becsukta, jobban mondva becsapta maga mögött az ajtót. És szó szerint nekem esett. Meglepett a hevessége, de semmiért sem cseréltem volna el, ezt a pillanatot. Megcsókolt, miközben keze a hajamba túrt, az én egyik kezem a hátát simogatta a másik haját szántotta. Jasper megfordított, és elkezdte kikötni a fűzőmet, miközben nyakamat csókolgatta, amit én apró sóhajokkal díjaztam. Kikötötte a fűzőm és finoman az ágy felé kezdett tolni, közben én is elkezdtem kihámozni a ruháiból. Majd elérve az ágyat lefeküdtem rá és Jasper fölém került. Egyik kezével megtámaszkodott, másikkal elkezdte simogatni testem minden porcikáját. Ezt én is megtehettem, így két kézzel simítottam végig, hátán, majd karjain és végül mellkasán, Jasper pedig ezt kicsit sem halk sóhajokkal díjazta. A ruhám, már lekerült rólam, Jasper pedig ebben a percben szabadult meg a nadrágjától. Miután végig hintette csókokkal a testem minden porcikáját, utána az utolsó ruhadarabtól is megszabadított minket, majd végre összekapcsolta testünket. És megszűnt minden csak Jasper és én voltunk, senki más. Jasper kedvesen mosolygott rám, és finoman mozgatni kezdte csípőjét, de most én bizonyultam türelmetlennek, mert én egyre gyorsabban mozgattam a csípőmet, Jasper pedig örömmel vette fel velem a ritmust. Majd mikor testemet elérte a mindent elsöprő érzés, hátam ívbe feszült, és Jaspert szorosan húztam magamhoz. Jasper mellkasára húzott, mire én fáradtan, szerelmem nevét suttogva hunytam le szemeimet. Néhány perccel később pedig így aludtam el.

Reggel álmosan nyitogattam szemeimet, de amint megéreztem, hogy Jasper mellkasán fekszem, boldogan és mosolyogva csuktam vissza őket. Tudtam, hogy ma vissza kell mennie, de még ez sem szegte kedvem. Vigyorogva gondoltam vissza a tegnap estébe, és szokásomhoz híven elpirultam.
- Csak nem felébredt kisasszony? – suttogta a fülembe Jasper, amitől megborzongtam.
- Nem vagyok biztos benne uram, szerintem még álmodom, nem győzne meg arról, hogy ez a gyönyörű valóság? – könyököltem fel, és pimaszul mosolyogtam rá.
- Ezer örömmel kisasszony – mondta, és már éreztem is édes ajkait az enyémen. Szenvedélyesen csókolt, amit készségesen viszonoztam. Pár percig még ajkaimat becézgette, de aztán úgy döntött ideje reggelizni. Felsóhajtottam, de tettem, amit kért. Mindketten felöltöztünk, majd kéz a kézben mentünk le a nappaliba. Köszöntünk a szüleinek, majd asztalhoz ültünk. Reggeli után Jasper úgy döntött, hogy egy kis időt kettesben fogunk tölteni. Nem tudtam, hogy mire gondol, azt hittem, csak a kertben sétálunk, vagy a dombunkon leszünk, de nem. Az istálló felé vettük az irányt. Hirtelen nagyon izgatott lettem, remélem, azt fogjuk csinálni, amire gondolok.
- Arra gondoltam, hogy mivel azt mondtad, hogy minden nap lovagolsz, talán van kedvem velem együtt vágtázni – mosolygott rám.
- Persze, hogy van – mosolyogtam, majd kedvenc lovam felé vettem az irányt.
- Látom neked is ő a kedvenced – mondta mellettem Jasper.
- Igen, gyönyörű állat – simogattam meg, lovacskám fejét.
- Akkor készen állsz? – kérdezte és már a lóháton, mentünk kifelé.
- Mint mindig – mosolyogtam, és Jasper reagálása előtt, már futottunk is az én kis gyönyörűségemmel. Nem kellett sok idő és Jasper is beért minket. Mosolyogva vette tudomásul, hogy tényleg gyakoroltam és már sokkal magabiztosabban ülök a nyeregben. Versenyeztünk. Az utolsó kétszáz méterben fej-fej mellet haladtunk, de egy hajszállal mégis legyőzött. Én azért büszke voltam magamra, és Jasper is rám. Utána visszafelé vettük az irányt. Egymás mellett lovagolunk. Majd hirtelen Jasper felém nyújtotta a kezét, miközben mosolyogott. Elfogadtam, és kéz a kézben lovagoltunk, egymás mellett. Pont olyan volt, mint álmomban. A hely, a helyzet, minden. De túl hamar hazaértünk. Jasperrel bevittük a lovakat, majd bementünk átöltözni. Pont ebédidőben értünk haza, így együtt megebédeltünk. Majd Jasper a szülei és én a nappaliban beszélgettünk, egészen sötétedésig, vagyis addig amikor Jaspernek ismét el kellett mennie. Érzéki csókot váltva búcsúztunk el egymástól. Szomorú voltam, de ugyanakkor boldog is, boldog, mert most már semmi kétségem nem volt abban, hogy Jasper visszajön. Ezután, megvacsoráztunk, én pedig felmentem a szobámba, átöltöztem és lefeküdtem, néhány perc múlva már aludtam is. Fárasztó nap volt.

/néhány héttel később/

Már egy hónap is eltelt, hogy Jasper elment. Én pedig rosszabbul viselem, mint mikor két éve ment el. Folyton szomorú vagyok, és étvágyam sincs. A szüleim nagyon aggódnak, ahogy Mr. és Mrs. Whitlock is. Én folyton mondom, hogy semmi bajom, de nem hisznek nekem. Szerintük, ez nem normális viselkedés. Már rengetegszer ki akarták hívni az orvost, de én elutasítottam. Nincs szükségem rá, teljesen jól vagyok, csak hiányzik Jasper. Ha itt lenne, tökéletesen lennék. De akár mennyire is tiltakoztam mégis meggyőztek, hogy orvost hívjanak, tegyem hozzá, nem volt más választásom, mert megzsaroltak.

Egyik nap, épp a szüleimmel beszélgettünk, mert szerettek szemmel tartani, ezért majdnem minden nap itt voltak. Ekkor rosszul lettem. Szédültem, és a gyomrom is felkavarodott, épp a mosdóba akartam volna kimenni, ha útközben meg nem szédülök, ezt természetesen mindenki látta. Apám tartott meg, míg vissza nem nyertem az egyensúlyom.
- Kislányom, nem lesz ez így jó, rosszul vagy, engedd, hogy megvizsgáljanak – nézett rám könyörgően anyám.
- Jól vagyok – suttogtam, de ez persze távol állt az igazságtól.
- Nem, nem vagy jól, ezt mindenki látja csak te nem. Valószínű, hogy beteg vagy ezért azonnal orvost hívok – apám hangja nem tűrt ellentmondást.
- Nem kell – makacskodtam, de egyre rosszabbul voltam.
- Kedvesem, kérlek, csak neked akarunk jót – próbált Mrs. Whitlock is meggyőzni.
- Orvost hívok és nincs vita. Meg kell tudnunk, hogy mi bajod. Ha kell még a fiamat is értesítem, hogy milyen állapotban vagy – Mr. Whitlock tudta, hogy ezzel megfogott, nem akartam, hogy Jasper betegnek lásson így jobbnak láttam addig meggyógyulni, míg nincs itthon.
- Rendben – sóhajtottam föl megadóan.

Mindenki örült, hogy végre megengedtem, hogy megvizsgáljanak. A délután további részét a szobámban töltöttem. Ugyanis nem engedtek sehova, nehogy rosszul legyek. Anyám és Mrs. Whitlock feltűnően jókedvű volt, de mikor megkérdeztem miért, ők csak annyit mondtak, semmi különös, persze tudtam, hogy nem igaz. De inkább annyiban hagytam a dolgot. Vártam, hogy végre megérkezzen az orvos, és megmondja, hogy nincs semmi bajom. Az orvos este érkezett meg, mindenki magamra hagyott vele, hogy nyugodtan megvizsgáljon. Elmondtam a tüneteimet, mire egy csomó vizsgálatot csinált. Körülbelül fél óra múlva vártam, hogy megszólaljon és megmondja, hogy mi bajom, ha egyáltalán beteg vagyok.
- Szóval, beteg vagyok? – kérdeztem, mert már kezdett az idegeimre menni, a hallgatásával.
- Nem asszonyom, ön egyáltalán nem beteg – mosolygott
- Hála istennek, akkor megnyugodtam – sóhajtottam föl boldogan, amíg meg nem hallottam a folytatást.
- Nem, nem beteg egészen más az oka a rosszulléteinek – mire én felvontam a szemöldököm – gratulálok asszonyom ön gyermeket vár – mosolyogott rám. Én viszont lefagytam, gyermeket várok. Csak ez ismétlődött a fejembe. A kezem a hasamra csúsztattam, ahol már a gyermekem növekedett. A MI gyermekünk. Jasper gyermeke. Anya leszek, Jasper pedig apa. Erre a gondolatomra sírni kezdtem, ezek mind örömkönnyek voltak.  Hihetetlenül boldog voltam.
- Nagyon vigyázzon magára, és igyon sok folyadékot. Ha valami baj lenne, akkor csak hívjanak – mondta majd felállt. Én is felálltam és megtöröltem a szemem, hogy valamennyire eltűntessem a sírás jeleit. Lementünk a nappaliba és kikísértem az orvost, majd a családom kérdő tekintetével találtam szemben magam. Én pedig alig vártam, hogy velük is megosszam ezt a csodálatos hírt.
- Gyermeket várok – simítottam a kezem a hasamra. Anyám és Mrs. Whitlock egymásra borultak és úgy sírtak. Mr. Whitlock és apám arcáról pedig boldogságot, szeretetet, és büszkeséget tudtam leolvasni.
- Jaj, kincsem gratulálok – jött oda sírva anyám és a nyakamba borult. Szorosan öleltem vissza, miközben az én könnyeim is kicsordultak.
- Olyan boldog vagyok, gratulálok drágám – Mrs. Whitlock is megölelt, ő is zokogott.
- Gratulálok lányom, ez a lehető legjobb hír ilyen nehéz időkben – jött oda apám, aki szorosan megölelt, majd a kanapé felé terelgetett, hogy üljek le.
- Egyetértek barátom, ez a gyermek, boldogságot fog hozni erre a házra – Mr. Whitlock közelebb lépett, és megszorította a kezem. Tudtam, milyen boldog, hisz az esküvőnk óta erre várt, és most végre megszületik az első unokája.

Anyámék nem sokkal ezután elmentek, de megígérték, hogy holnap is eljönnek. Én is nagyon elfáradtam, amit mindenki megértett, ezért korán mentem lefeküdni. Átöltöztem majd bebújtam az ágyamba, és a mai napon gondolkodtam. Még mindig hihetetlennek tűnik, hogy Jasper gyermekét várom. Kezem a hasamra csúsztattam, és elmosolyodtam. Majd így aludtam el.

/1863 hat hónappal később/

Már hét hónapos terhes vagyok, és úgy nézek ki mintha felfújták volna a hasam. De ennek, ellenére felhőtlenül boldog vagyok. Az egész család boldog és várja már a baba születését. Mrs. Whitlock és anyám kisruhákat varrnak a picinek. Mr. Whitlock már berendezte a szobámat, mivel a pici az én szobámban lesz. Csak Jasper hiányzik, örülnék, ha megoszthatnám vele ezeket a boldog perceket. Írtam neki levelet, amibe megírtam, hogy hatalmas hírem van a számára, és hogy, nagyon várom haza, hogy személyesen is elmondhassam. Egy ideje Jasper nem válaszol a leveleimre. Ez nyugtalanító érzéssel tölt el, de próbálom magam azzal nyugtatni, hogy biztos csak elküldték valahova, és hamarosan visszajön. De pár napja, már egyfajta nyugtalanító érzés kerített hatalmába, csak remélni mertem, hogy nem esett baja. Próbáltam ezeket érzéseket és gondolatokat kiűzni a fejemből, mert tudtam, hogy a babámnak nem tesz jót.

Épp a nappaliban ülünk, a szüleim is itt vannak. Nyugodtan beszélgetünk, mikor kopogtatnak. A szobalány kinyitja az ajtót majd hallom, hogy beljebb invitálja a vendéget, és ekkor meglátom, hogy ki jött. Az rögtön észrevettem, hogy ugyanolyan egyenruhát hord, mint amilyen Jasperen is volt elég izmos idősebb ember volt, majd látva a sok kitűntetését megértem. Ő nem lehet más csak Jasper felettese. Borzasztó érzés kerített hatalmába, tudtam, hogy valami történt, és nem voltam benne biztos, hogy hallani akarom.
- Elnézést a zavarásért. Én Major Jasper Whitlock családját keresem. – mondta mély morgós hangján.
- Mr. Whitlock vagyok. Jasper édesapja. – nyújtott kezet Mr. Whitlock, majd kezet ráztak.
- Sajnálom, hogy ilyen szörnyű hírt kell közölnöm, de Major Jasper Whitlock pár napja eltűnt. Mikor a nőket és a gyerekeket kellett egy másik vidékre szállítani, ő volt értük felelős. Mindenki megérkezett a kijelölt helyre, de Major Jasper nem. Eddig nem akartunk szólni, mert azt hittük előkerül, de sajnálatos módon nem így történt. – lehajtotta a fejét én pedig éreztem, hogy a könnyeim már patakokban folynak le arcomról. Mrs. Whitlock felsikoltott és Mr. Whitlocknak kellett elkapnia különben összeesett volna. Megtörtént az, amitől félt. Éreztem, hogy anyám szorosan a karjaiba zár és nyugtató szavakat suttog a fülembe. De én nem tudtam, nem akartam elhinni. Hisz megígérte, a szavát adta. Kezemet a hasamra simítottam és felálltam.
- Ez nem igaz ugye? – hangom kétségbeesetten csengett, mire mindenki rám nézett – ez nem lehet igaz. Nem lehet, hogy Jasper eltűnt. Ő nem tűnhetett el. Ő nem halhatott meg – a végére már sikítottam, és csapkodtam. Apám fogott le nehogy valami kárt tegyek magamban vagy a babában.
- Annyira sajnálom kisasszony – de én közbevágtam.
- Asszony. Jasper Whitlock felesége – suttogtam megtörten. Mire egy percig elkerekedett szemmel nézett, de folytatta.
- Sajnálom, Mrs. Whitlock, de már egy hete eltűnt ennyi idő alatt már megtaláltuk volna, de ő sehol sincs – hangjában együtt érzést véltem felfedezni – Major Jasper Whitlock kitűnő katona volt, biztos vagyok benne, hogy sokan emlékezni fognak rá. Megtiszteltetés volt vele együtt szolgálni – mondta, de én nem bírtam tovább túl sok volt, túl nagy volt a fájdalom. Elsötétült minden, még tompán hallottam, hogy a nevemet kiabálják, de aztán semmi. Elnyelt a sötétség.