Amint megfürödtem, felöltöztem már reggel volt. Miután minden megvolt a kocsim felé vettem az irányt. Kilépve a bejárati ajtón, megcsapott a hideg levegő, mélyet szippantottam, hogy valahogy elnyomjam magamban ezt a gyermeteg izgatottságot. Minél hamarabb a gyerekek közelében akartam lenni. Gyorsan bepattantam a kocsimba, és indítottam. Ha az időt kéne megsaccolnom, amíg a kórházba nem értem, akkor körülbelül öt percre tippelnék. Szinte padlógázzal hajtottam. Megpillantva az ismerős fehér épületet az izgalom, helyét átvette a félelem. Mi van, ha valamit elrontok? Ha nem tudok segíteni? Ha későn érek oda, vagy nem tudom, mit kell csinálnom? Megráztam a fejem, hogy ezeket a gondolatokat kiűzzem a fejemből. Hiszen tökéletesen végeztem, és vámpírmemóriámnak köszönhetően mindent megjegyeztem. Így már kicsit bátrabban szálltam ki a kocsiból. Lezárva a kocsit a bejárat felé vettem az irányt. Hétfő lévén bent hatalmas felfordulás várt. Mindenki ide-oda szaladgált, és próbált több helyre egyszerre figyelni. A nővérpulthoz léptem, hogy elkérjem az orvosi ruhámat. Meglepetésemre az a nővérke volt itt, aki a múltkor. Mosolyogva szólítottam meg.
- Jó napot! Csak az orvosi ruhámat szeretném elkérni – mosolyogtam kedvesen, mire a nővérke is elmosolyodott. A névtáblájáról láttam, hogy Lyssa-nak hívják. Egy percig a polcokon pakolászott, mire végül megtalálta és a kezembe adta.
- Tessék, Dr. Henning – már első percre szimpatikus volt, és ez a véleményem csak pozitív irányba változik.
- Köszönöm Lyssa – egy percre meglepődött, de aztán mosolyogva bólintott.
Egy integetés kíséretében otthagytam és a lift felé mentem. Felmentem a másodikra és benyitottam az ismerős irodámba. Semmi sem változott, minden ugyanúgy állt, ahogy itt hagytam. Leültem a székembe és leraktam a táskám. Bekapcsoltam a számítógépem, hogy megnézzem eddig hányan jelentkeztek be. A gép gyors volt így nem kellett sokat várnom, és amint láttam, már hárman várnak. Úgy döntöttem minél hamarabb kezdem, annál hamarabb végzek, így gyorsan fogtam a ruhám és átöltöztem. Majd kinyitottam az ajtót, hogy behívhassam az első kis betegem. Egy barna hajú kislány volt, körülbelül hét éves lehetett. Behívtam őt is meg az anyukáját, és elkezdtem ellátni. A kislánynak torokgyulladása volt, felírtam neki egy láz és fájdalomcsillapítót. A következő betegem egy szőke kislány volt, nagyon aranyos és félénk volt. ő az apukájával jött. Először beszélgetést kezdeményeztem, hogy egy kicsit feloldódjon, mint megtudtam van egy kisöccse, akit nagyon szeret. A kis beszélgetésünk után, már bátran és kíváncsian pattant fel a vizsgálóasztalra. Ezen csak elmosolyodtam. Mint kiderült azért félt annyira, mert félt a tűtől és a fájdalomtól. Ugyanis valami vírust kaphatott el, ami a gyomrára, ment és nagyon fájt neki. Azt mondta, hogy én egy csoda doktor néni vagyok, mert szinte meg sem érezte. Ezzel a mondatával sikerült igazából megnevettetnie. Felírtam neki egy gyógyszert, és mosolyogva kísértem ki őket. Az apuka halkan odasúgta, hogy köszöni, mert eddig utálta az orvosokat. Én pedig behívtam az utolsó mai kis betegem. De amint megláttam a kisfiút, úgy éreztem, hogy halott szívem összefacsarodik. Gyönyörű zöld szemei és kis göndör szőke fürtjei voltak. Legszívesebben elfutottam volna, mindegy hová csak el innen. Próbáltam mosolyogni és úgy behívni őket. Az anyuka és a kisfiú besétáltak, majd helyet foglaltak. A kisfiú meg volt szeppenve és csak nagyokat pislogott.
- Szia! – köszöntem kedvesen – hogy hívnak?
- Joseph Wagner – felelte félénken. Én gondolatban felnyögtem. Mért van nekem ennyi bajom a J betűs emberekkel? Költői kérdésnek szántam, de mégis jó lett volna választ kapnom rá.
- Nagyon örülök. Mondd el szépen, hogy mid fáj. – kértem kedvesen
- Nagyon melegem van, és ilyenkor fáj mindenem – rögtön rájöttem, hogy lázas és ilyenkor elernyednek az izmok. Lázgörcse van. Ez ilyen kis korban nagyon veszélyes. Rögtön a papírok közt kezdtem keresgélni és elővettem egy beutalót a gyerekosztályra. Majd felálltam és Josephet a vizsgálóasztalra ültettem, és megvizsgáltam. Rögtön észrevettem, hogy most is hőemelkedése van. Hívtam egy nővért, aki elvitte Josephet játszani. Én az anyukával akartam beszélni, nyugodtan
- Mondja voltak már ezzel a tűntetekkel orvosnál? – tettem fel az első kérdést.
- Igen voltunk, és azt mondták ez csak egy kis láz és semmi komoly baja nem lesz. Adtak lázcsillapítót és haza küldtek. Én az orvos utasítása szerint adtam Josephnek, de még mindig lázas, ezért visszahoztam. – türelmesen hallgattam végig és nem tudtam elhinni, hogy egy orvos, hogy követhet el ekkora hibát. Hisz, ha akkor rendesen kezelik, akkor már nem lenne semmi baja, de most csak komolyabb lett.
Elmagyaráztam neki, hogy ez nem egyszerű láz és azonnal kezelni kell. Őszinte voltam, és azt is elmondtam, hogy Josephnek komolyabb baja is származhatott volna, a nem hozza vissza. Ő először nagyon megijedt, de megnyugtattam, hogy ha Joseph jól reagál, akkor pár napon belül haza is mehet. Elmagyaráztam neki, hogy merre kell mennie, hogy felvegyék Josephet az osztályra. Ő hálásan megköszönte és elment. Szóltam egy nővérnek, hogy minden adatot vegyenek fel majd az anyukától és kezdjék el a kezelést. Sóhajtva ültem le a székembe, nem hittem, hogy már az első napon ilyen komoly esetet kell kezelnem, de örültem, mert tudtam, hogy jobban lesz. Felpillantottam a fali órára, ami már délután egy órát mutatott. Két óra múlva már a stúdióba kell lennem, ma jön hozzám az a lány, aki tizenhét éves és szeretne előbb beszélni velem. Elkezdtem a papírokat rendezgetni és kitölteni, amit nap végén le kell adjak. Nem tartott tovább tíz percnél. Megfogtam a papírokat és levittem a földszintre a nővérpulthoz. Lyssa nagyon kedves és segítőkész volt. Érdeklődött, hogy miként sikerült az első napom. Én pedig lelkesen meséltem neki, hogy nagyon jól, ő pedig csak nevetett. Azt mondta ő is ezért szereti a szakmáját. Elköszöntem és vissza felmentem az irodámba. Mivel már fél kettő is elmúlt ezért úgy döntöttem átöltözöm. Épp, hogy csak végeztem mikor kopogtattak. Nem tudtam, hogy ki keress. De az ajtó előtt megtorpantam, az igazgató volt, de volt vele valaki. Az illata összetéveszthetetlen volt. Rögtön felismertem. Vámpír. Gyorsan összeszedtem magam és ajtót nyitottam. Tényleg az igazgató volt, egy szőke hajú, sápadt nálam idősebb vámpírral. Egy percig ő is elkerekedett szemekkel nézett, de sikerült rendezni a vonásait. Behívtam őket és mondtam, hogy üljenek le. De engem csak egy kérdés foglalkoztatott, mit keres itt egy másik fajtám béli?
- Dr. Henning, ő itt Dr. Carlisle Cullen, Dr. Cullen ő itt Dr. Ashley Henning. Mind ketten ma kezdtek a kórházban, és önnek a legjobbak a szakterületükben. Remélem, jól kijönnek majd, és ellátják egymást tanácsokkal… - folytatta volna, ha nem szólal meg a telefonja.
- Elnézést, de ezt el kell intéznem, minden jót. – és már indult is kifelé, de visszafordult – ó Dr. Henning hallottam, hogy ma hamarabb elmegy. Sok szerencsét – mondtam majd elsétált. Egy ideig csak egymást tanulmányoztuk, de aztán végül úgy döntöttem megtöröm a csendet, mert már kezdett kellemetlen lenni.
- Nem hittem volna, hogy pont itt találkozok egy másik fajtám bélivel. – vittem lejjebb a hangerőt.
- Igen ez számomra is meglepetés, nem találkoztam még olyan vámpírral – itt szinte suttogott – aki ezt a hívatást választotta volna.
- Egyszer mindennek megtapasztaljuk az ellenkezőjét – és pár pillanatig még magamon is meglepődtem. Mióta lettem ilyen bölcs?
- Megkérdezhetem, hogy mióta dolgozol ebben a szakmában? – kérdezte kedvesen.
- Persze – mosolyogtam – csak most kezdtem. Néhány éve már meg van a diplomám, de csak most kezdtem el. Pontosabban ma.
- Ez nagyon érdekes. Még egy vegetáriánussal találkozni, aki ráadásul orvos. Lenne kedved találkozni a családommal? Természetesen többen is jöhettek, nem bánnánk. – tudom, hogy csak kedves akart lenni, de ezzel az utolsó mondattal mégis a lelkemig hatolt. Mert én tudtam, hogy van lelkünk, én hittem benne.
- Nem tudom. És egyedül mennék, mert egyedül élek –válaszoltam, és próbáltam közömbös hangnemet megütni, de nem nagyon sikerült.
- Nem tudtam, sajnálom… - de én félbeszakítottam.
- Nem kell, nekem így tökéletes. Amúgy hányan vannak, ha nem veszi zokon? – kérdeztem.
- Kérlek, tegezz nyugodtan, és szívesen válaszolok. Van egy feleségem és hat örökbe fogadott gyermekem. Valamint egy unokám és annak a barátja – azt hiszem ez volt az a pillanat mikor az állam a padlón koppant. Tízen laknak együtt?
- Hű. Szép nagy család – suttogtam, és éreztem, hogy a mellkasomban az űr nagyobbodni kezd.
- Igen. Mindenki megtalálta a párját a családunkba, ezért is vagyunk ilyen sokan – ő pedig nem is sejthette, hogy mekkora fájdalmat okoz a szavaival.
- Várj. Azt mondtad az unokád. Ezt hogy értetted? – kérdeztem, mert köztudott, hogy a vámpíroknak nem lehet gyerekük.
- Ezt talán nem itt kéne megbeszélnünk. Hosszú történet. – mondta. Egy röpke pillantást vetettem az órára, ami jelezte, hogy mennem kell, ha nem akarok elkésni.
- Elnézést, de mennem kell. Találkozom van, és nem akarok elkésni – mondtam miközben felálltam.
- Persze. Gondolom még találkozunk, és gondold meg az ajánlatom – mondta miközben már az ajtóban álltunk. Bezártam az ajtót és a kulcsot a táskámba dobtam.
- Meggondolom. Szia. – mondtam és a lift felé mentem.
- Szia Ashley – hallottam, ahogy utánam szól, embereknek nem hallható hangerősségben.
A liftben azon gondolkoztam, hogy lehetséges, hogy pont én futók össze a világ legnagyobb vegetáriánus vámpírcsaládjával. Az én szerencsémmel nem kétlem. Kiszállva a liftből még odaköszöntem Lyssa-nak és kiléptem az épületből. Az, hogy találkoztam egy másik vámpírral most kicsit felkavart, főleg, hogy ennyien vannak. Lehetetlen lesz elkerülni, hogy ne találkozzak velük. Pedig nekem semmi kedvem egy rakás boldog, szerelmes vámpírt bámulni egész nap. Beszálltam a kocsimba és padlógázzal hajtottam a táncstúdióm felé. Remélve, hogy ott lazíthatok és megnyugodhatok egy kicsit. Néhány perccel később meg is érkeztem. Leparkoltam az ismerős épület elé, és befelé mentem. Szinte már ösztönösen lépkedtem a lépcsőn felfelé. Elérve a stúdióm benyitottam, az irodámba leraktam a kabátom és a táskám. A papírokat rendezgetve vártam, hogy megjöjjön az új diákom.
Mindig örömmel töltött el, ha új embereket taníthattam. Úgy éreztem, mintha az én gyermekeimnek adnék valamit. Valamit, amit hasznosíthatnak, és foglalkozhatnak vele. Én első sorban azért csináltam, mert megnyugtatott, bármilyen helyzetben, ha táncolhattam vagy énekelhettem, úgy éreztem magamat adom. Számomra ez egy önkifejezés volt. Nem gondolkozhattam tovább, mert léptek zaja ütötte meg a fülem. Túlságosan is egyenletes és hangtalan lépteké. Azonnal felálltam, és csak reméltem, hogy nem az, amire gondolok. De a megerősítésre nem kellett olyan sokat várnom. Ugyanis amint felértek az első emeletre, már az illatukat is éreztem. Magamban felsóhajtottam. Már csak ez hiányzott a mai napra. Az ajtó előtt ők is megtorpantak. Négyen voltak, négy nő. De az egyik más volt, halottan a szívdobbanásait és ezen meglepődtem. Hirtelen jutottak eszembe Carlisle szavai. Szóval vagy a gyerekeit vagy az unokáját fogom tanítani. Hallottam, hogy nem tudják eldönteni, hogy bejöjjenek-e így inkább odasétáltam az ajtóhoz és kinyitottam.
Három csodaszép vámpírt és egy fiatal lányt pillantottam meg. Az egyik gyönyörű volt hosszú szőke haja a háta közepéig ért. Tipikus olyan fajta nő, akire ránézel és máris kisebbségi komplexusod támad. A szemei ellenségesen csillogtak. A másiknak szintén hosszú barna haja volt. Ő állt a legközelebb a lányhoz, az ő szemében inkább csak féltést és óvást tudtam kiolvasni. Az utolsónak rövid fekete haja szépen volt, ami szépen keretezte az arcát. Az ő szemei is barátságtalanul csillogtak, és minél jobban végigmért. Mintha így jobban megtudná állapítani, hogy ki is vagyok pontosan. Az utolsó volt a fiatal lány, akinek bronzos hosszú haja volt, ajakin mosoly volt, és szemei kíváncsian és izgatottan csillogtak. Biztos voltam benne, hogy ő lesz Renesmee. Akit tanítani fogok.
- Szia! – nyújtottam a kezem Renesmee felé, és kedvesen mosolyogtam – gondolom te vagy Renesmee az új diákom – de még mielőtt válaszolhatott volna, a szőke és a fekete hajú lány mellkasából fenyegető morgás tört fel. Én pedig nem tudtam, hogy mit csináltam. De legfőképp, azt hogy miért viselkednek így.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése