9. Fejezet - Gondolatok

Az este további részét a szobámban töltöttem. Kiültem az erkélyre és gondolkoztam. Mostanában nem volt időm arra, hogy komolyabban elgondolkozzak a dolgokon. Egyre jobban foglalkoztat a gondolat, hogy az örökkévalóság, tulajdonképpen egy meghatározhatatlan hosszú időtartam. És ha nincs senki, akivel megoszd, akkor talán felesleges az egész. Elégre, ha valami jó dolog történik, akkor a családodnak és a barátaidnak mondod el először, ha valami rossz dologba keveredtél a családod az, aki kihúz belőle. A barátod az, aki minden esetben melletted áll, és tanácsokkal lát el. Ők azok, akik bármikor bármilyen helyzetben melletted vannak, és az ő létezésük sokaknak elképzelhetetlen. Ha legalább nekem is lenne családom vagy egy őszinte barátom, akkor lenne kikért harcolnom. Akkor a szerelemről már ne is beszéljünk, rengeteg embert láttam már, akik elveszítették a férjüket vagy feleségüket és legszívesebben ők is mentek volna utánuk. De a családjukért vagy, ami fontosabb, a gyermekükért nem tették, de a tragédia után már soha nem voltak önmaguk. Én is ezt éreztem és még máig is érzem. Úgy érzem elhagytam egy darabot belőlem. Tulajdonképpen nem is értem, hogy én miért harcolok. Hisz nincs senki, akiért megtehetném. Ha hazamegyek senki nem vár otthon, csak az üres lakás. A szerelmem nem jön oda hozzám, köszönt egy édes csókkal és kérdezi meg, hogy milyen volt a napom. Ha valami öröm vagy szomorúság ér, nincs kinek elmondanom. Igen, vannak barátaim, a Volterrai barátaimat annak mondhatjuk, távoli barátoknak, akikkel nem is tartom a kapcsolatot jóformán. Nekik ott van a helyük, és tudom, hogy nélkülem is boldogulnak. De ismerem őket és tudom, hogy ők sosem vetnének véget a szenvedésemnek. Mert ez az egész létezés pusztán szenvedés. Minden nap ugyanazt a kedves, aranyos arcot mutatom az emberek felé. Akik a maszkomnak hála semmit nem látnak meg az igazi arcomból. Minden nap a gyerekekkel vagyok, és úgy érzem, hogy ők azok, akik még egy kis életet képesek lehelni belém. De ugyanakkor, azt is tudom, hogy minden kis pöttöm előtt egy csodás hosszú, és boldog élet áll. Rengetegszer megfordult már a fejemben, hogy akkor miért? Miért, hagyom, hogy ez a szomorúság felemésszen? Miért nem választom a könnyebb utat? A válasz egyszerű, mert nem tudom megtenni. Mintha valami nem engedné. Valahogy sosem jutok előbbre ebben a kérdésben. Nem tudom miért. De olyan mintha még lenne valami dolgom, mintha valaki nem akarná ezt. Ezért csak tovább csinálom. 

Éreztem, a felkelő nap sugarait az arcom, ahogy elérik az arcom, majd az ragyogni kezd, mint a gyémánt. Kinyitottam a szemem, szerettem a reggeleket, ahogy a harmat olyanná varázsolja az erdőt mintha most lettünk volna túl egy hatalmas esőn. Ahogy minden állat szépen kezd előbújni. Ahogy a madarak is előjönnek és énekelni kezdenek, míg a hangjuk betölti az egész erdőt. Szerettem a természetet, úgy tűnik ez is megmaradt még emberi koromból. Nem akartam jobban elmerülni az emlékeimben, azért egy sóhaj kíséretében felálltam, és visszasétáltam a szobámba, mivel lassan mennem kell a stúdióba, ezért lassan elkezdtem készülődni. A gardróbomból kivettem egy csőfarmert és egy fehér pólót, aminek csillogó fekete felírat volt az elején, ehhez egy fekete bolerót, egy kényelmes Nike cipőt, és a fehér bőrkabátomat. Miután kikészítettem a ruhám, amit az ágyra dobtam, egy fehérneművel a kezemben átsétáltam a fürdőbe. A ruháimat gyorsan lekaptam magamról, beálltam a forró vízsugár alá, és hagytam, hogy a vízcseppek végigfolyjanak a hideg bőrömön. Miután a hajam is átöblítettem a kókuszos és vaníliás tusfürdőmmel a bőrömet kezdtem el megmosni. A szemem lehunytam, de ez igencsak rossz ötletnek bizonyult. Ugyanis mikor lehunytam a szemem, rögtön felötlött lelki szemeim előtt Jasper arca, csodálatos zöld mindent magával ragadó szempárja, csodás ajkait, ahogy egy vigyorra húzza, és a ragyogás a szemében akárhányszor egymásra pillantunk. De itt még nem volt vége. Elképzeltem, hogy ő is itt van velem és együtt zuhanyozunk. Ahogy meleg, gyengéd kezeit végighúzná a hátamon, és karomon, miközben a tusfürdőt masszírozza a bőrömbe. Közben ajakival, lágy puszikkal halmozná el a nyakam és az arcom. Még a gondolatba is beleborzongtam. Hirtelen nyitottam ki a szemeimet, és észrevettem, hogy egyeletlenül veszem a levegőt. Gyorsan megmostam magam, kiszálltam, és magam köré tekertem egy törölközőt. A mosdókagylóba kapaszkodtam, miközben a tükörbe néztem és próbáltam egyenletesen lélegezni, de az elképzelés még mindig túlságosan is élénken élt bennem. Megnyitottam a csapot és egy kis vízzel megmostam az arcom. Ez segített egy kicsit. Megráztam a fejem, abban a reményben, hogy ez segít kiűzni végleg a gondolatokat a fejemből. Megtörölköztem és felvettem fehérneműt, amit behoztam. Majd átmentem a szobámba és felvettem a ruhákat. Ránéztem az órára, ami még csak fél nyolcat mutatott. De nem érdekelt, tudtam, hogy valamit muszáj csinálnom, hogy elterelje a gondolataimat. 

Felkaptam a kocsi kulcsot, és beültem az én kis gyönyörűségembe. Majdnem padlógázzal hajtottam ki a házam elől. Rákanyarodtam az útra, ami a városba vezetett. Szerencsére elég eldugott helyen élek, az embereknek ez teljesen észrevétlen. Most mégis emberek között akartam lenni, hogy egy kicsit eltereljék a gondolataimat. Nem is tudom, hogy jutott ez az egész az eszembe. Hisz eddig csak az emlékeket engedtem meg magamnak, de most nem tudtam uralkodni magamon, mintha nem tudnám uralni az elmém. Ami valljuk be elég nagy baj. Na, nem mintha nem lett volna csábító, és élvezetes az elképzelés miszerint én és Jasper… a francba. Már megint ezen gondolkozom, nem, nem, és nem. Nem lehet, nem szabad. De szerencsére tudtam, hogy hova kell mennem és mit kell tennem, hogy kiengedjem egy kicsit a gőzt. Pár perc múlva már le is parkoltam a stúdió előtt. Gyorsan kiszálltam, és szinte futottam a stúdióm felé. Csak futólag köszöntem a portásnak, aki biztos voltam benne, hogy őrültnek néz, de most ez érdekelt a legkevésbé. Szinte berobbantam az ajtón. Gyorsan levágtam az irodámba a táskám és a kabátom, majd betettem valami pörgős zenét, és hagytam, hogy átjárjon a ritmus.

Ha zaklatott, ideges, dühös, mérges voltam mindig a táncba menekültem. Ilyenkor általában nem voltam olyan állapotban, hogy taníthassak, ezért le kell nyugodnom. Amiben a zene teljesen segített. Ilyenkor teljesen átadtam magam a zenének és profikat megszégyenítő mozdulatokkal kezdtem rázni a csípőm. Először csak a csípőm majd a kezem és lábam is hozzá vettem. A mozgásom hasonlított egy macskáéra, kecses hajlékony és feszes voltam. A legtöbb esetben olyan feszesen csináltam, hogy ha ember lettem volna, akkor már nem lenne egy épp csontom sem. De már nem voltam ember, épp ezért maximális teljesítményt akartam nyújtani, már csak magam miatt is. Lehet, hogy maximalista vagyok, de legalább azt szeretem, amit csinálok. A zene lejárt és jött a következő, ez is ugyanolyan pörgős volt, és én örömmel adtam át magam az érzésnek. Mert itt legalább a ritmuson kívül semmi másra nem kell figyelnem. Még jó pár számot végigtáncoltam, én pedig érzetem, hogy valamennyire sikerült lenyugodnom. Az órám végéig már nem lesz semmi baj. Ráadásul pont időben, mert hallottam, ahogy a gyerekek apró léptei mellett a szülők erőteljesebb lépései is hallatszottak a lépcső irányából. Amennyire lehet rendeztem az arcvonásaimat, és már hallottam is, ahogy nyílik az ajtó, és a sok apró gyerek egyszerre lép be a terembe. Megfordultam, és sok apró mosolygós arccal találtam szemben magam. Ezen én is elmosolyodtam. A szülők diszkréten távoztak, én pedig mondtam, hogy álljanak be.

Először megismételtük a tegnap tanultakat zene nélkül, majd zenére. Néhány csöppségen láttam, hogy sokkal bátrabban és magabiztosabban lépked, valamint már nem mozogtak olyan ügyetlenül. Gyakoroltak. Vontam le az egyszerű következtetést. Miután zenére is elpróbáltuk, újabb mozdulatokat tanítottam nekik. Amik főleg lábmozdulatokból álltak. Itt már sokkal több kicsihez kellett odamennem, segíteni. De egész ügyesen vették a feladatot. Még jó párszor elismételtük a mozdulatokat, mikor megpróbálkoztam a zenére táncolással is. Egy kicsit bátortalanul, és néhány mozdulatot átírva, de egész jól ment. Büszke voltam rájuk. Az én kis botladozó pöttömeim. Ezután még egy párszor elgyakoroltuk, de újabb lépésekkel nem fárasztottam őket. 

Amennyire lehet, megpróbáltam nem a kicsi Lucy-ra nézni. Nem tudom, de valahogy furcsa érzéseket váltott ki belőlem, ahányszor csak rá pillantottam. Eszembe jutott, hogy Jasperrel együtt, miként képzeltük el a jövőnket. És ahányszor Lucy-ra néztem feléled bennem, hogy mennyi mindent vesztettem. Ahogy szőke tincseire, hatalmas zöld szemeire, és aranyos arcára pillantok, az jut eszembe, hogy akár a Miénk is lehetne. Hogy milyen tökéletes apa lett volna Jasperből. Vajon ő is olyan lett volna, mint a mostani apukák, olyan védelmező? Apuci pici lánya, akit mindentől óvni, és védeni kell. Biztos vagyok benne, hogy minden idejét a gyermekeinknek szentelte volna. Játszott, törődött és tanult volna velük. 

Észrevettem, hogy a zene épp most járt le, mire én a falon lévő órára pillantottam. Szerencsére lejárt az egy óra, így mondtam, hogy mára ennyi volt, mindenki megköszönte és átmentek az öltözőbe átöltözni. Én pedig az irodámba sétáltam át. Leültem a székemre és lehunytam a szemeimet. Akár mennyire is próbáltam nem erre gondolni, valahogy mindig itt kötök ki. Felálltam, felkaptam a kabátom és a táskám, és a kocsimhoz sétáltam. Beszálltam, és indítottam. Egyenesen haza hajtottam. Az utat most még gyorsabban tettem meg, mint tegnap. Leparkolva a ház előtt, felrohantam a szobámba, a székre ledobtam a táskám és a kabátom, a cipőmből pedig kibújtam, majd az ágyamra feküdtem és lehunytam a szemem. Engedtem a fájdalmas emlékeknek, hogy ellepjék az elmém. Az a bizonyos ha… mi lett volna ha… a gyakran foglalkoztató kérdés. Ami mindenki fejében ott motoszkál néha. 

Biztos vagyok benne, hogy ha Jasper visszatért volna, akkor felhőtlenül boldog lett volna a gyermekünk születése miatt. Vagy esetleg már meg is született volna, és Jasper, amint belép a szobánkba az első, amit megpillant az a kisbabánk angyali arca lett volna. Ahogy lassan lépdelt volna oda a bölcsőhöz, majd megnézi szerelmünk gyümölcsét, és gyengéden végigsimít az arcocskáján. Majd szerelmesen és meghatottan nézne rám, miközben szorosan az ölelésébe zár. Majd derekamat átkarolva együtt néznénk az alvó csöppséget. 

A gondolatra a szememet szűrni kezdték a nem létező könnyek. Nem tudtam tovább itt maradni. Fölpattantam és az erkélyről leugorva futottam egyenesen az erdőbe. Csak futottam, szélsebesen és gyorsabban, mint bármikor máskor. Gyorsan hagytam magam mögött a fákat, és a házat. Szerettem volna elfelejteni mindent. Minden gondolatot kiűzni a fejemből és csak lenni. Úgy, hogy nem gyötör és kínozz semmi. Hogy nem kéne, azon gondolkozom állandóan, hogy mi lett volna ha… Ha nem gondolnék folyton Őrá, és az elképzelt jövőnkre. Nem is tudom mi történt most velem. Hisz eddig mindig ura voltam a gondolataimnak a tetteimnek és a cselekedeteimnek. De most egyszerűen elvesztettem az irányítást. Nem is tudom igazából mi volt az oka. Valami felkavart, és csak úgy jöttek a lehetőségek. 

Addig futottam, amíg egy csodás kis rétre nem értem. Kisétáltam a fák árnyékából, és egy gyönyörű kis tóval találtam szemben magam. A kicsi, de annál szebb rétet fák vették körbe a fák mögött pedig a hegyek látszódtak. Egy eldugott kis helyen volt, egy még kisebb kis rét. Leültem a fűbe, a lábaimat pedig felhúztam. Eldöntöttem, hogy ahányszor feldúlt leszek ide jövők majd. Mert már most is megnyugtatott a hely. Az egész helyből csak úgy árad a nyugalom és a békesség. Nem gondoltam semmire csak beszívtam az erdő kellemes és friss illatát. Éreztem, hogy a közelben van egy folyó. És az állatot épp iszogatnak. De most nem akartam vadászni. Most csak itt akartam maradni, a nyugtató természetben. Szerencsére a gondolataim tovaszálltak én pedig nyugodtan feküdtem le a fűbe. Semmire nem gondoltam. Az utolsó gondolatom az volt, hogy holnap gondolat elterelésképp a városban fogom eltölteni az időm. Ezután lehunytam a szemem és hallgattam, ahogy a fákat megrezdíti a szél, és ahogy az állatok minél messzebb mennek tőlem. Hiszen az ő szemükben én voltam a ragadózó én vadásztam rájuk, és nem fordítva. De mindent megtettem volna, hogy ez ne így legyen.