18. Fejezet - Újra találkozás

Sziasztok! Igen itt a várva várt fejezet. Viszont egy rossz hír, mint azt már a chat-be is írtam, a gépem már nem bírja sokáig. Nem tudom, hogy mikor adja fel végleg. A csatlakozóval van valami, így nem lehet tölteni. Ha a gépem jó akkor még a héten hozom a fejlit, ha nem akkor fogalmam sincs. Sajnálom, elképzelhetitek én hogy vagyok. Na mindegy. Jó olvasást, majd jelentkezem.
Puszi

Ez nem lehet. Csak álltam ott megkövülten, miközben próbáltam megemészteni az elém táruló látványt. Látvány, inkább személyt. Mert bizony ott volt, itt állt előttem, és engem nézett. Mióta csak vámpír vagyok erről a pillanatról álmodtam, most mégsem tudtam mit tenni. A lábaim földbe gyökereztek, még levegőt sem vett, egyikünk sem. 

Nem bírtam elszakadni – a mostanra már – aranybarna szempártól. Mint egy örvény úgy szippantott magába, és ha akartam se tudtam volna másfelé nézni. A szél feltámadt, ezzel pár tincset a szemébe sodorva, erős kényszert éreztem, hogy kisimítsam őket onnan, és utána tökéletes krétafehér arcán húzzam végig a kezem. A lágy kellemes szellő magával hozta az illatát. Aromája olyan volt, mint az óceán és a tengerparti szél. Tökéletesen összepasszoltak, én pedig még többet akartam ebből a megnyugtató, de mégis megrészegítő illatból. Biztos, hogy ugyanarra gondoltunk, mert Ő és én is egyszerre szippantottunk a kellemes levegőbe, amibe az illata, és az én illatom terjengett, ezen a cselekedetünkön összemosolyogtunk.

 Én pedig úgy éreztem, hogy megérte a több éves szenvedés, mert ezért a mosolyért bármit megadtam volna. Már nem érdekelt, hogy mennyi mindenen mentem keresztül, hogy mennyit szenvedtem, mert hirtelen minden tökéletes volt. A mellkasomból az űr eltűnt, a fájdalom megszűnt. Végre úgy éreztem, hogy teljes vagyok, hogy nem hiányzik semmi. Ha lehetett volna, akkor megállítottam volna az időt, hogy örökre így maradjunk. Most már akár meg is halhattam volna, mert végre teljesült a legtitkosabb álmom, az, hogy végre újra láthattam, de most, hogy itt volt nem akartam elengedni. Lehet, hogy önzőség, de magam mellett akartam tudni, soha el nem engedni, és leélni vele az örökkévalóságot. 

A következő pillanatban tett felém egy tétova lépést. Láttam, hogy az arcomat fürkészi, ez esetleges reakciókra számítva. Nyugton maradtam, és próbáltam nem túl izgatott lenni. Hiszen én lennék a legboldogabb a világon, ha végre újra a karjaiban lehetnék. Ő mintha megérezte volna ezt, tett felém még egy lépést, majd még egyet, míg végül alig pár centi választott el minket egymástól. Leheletét éreztem az arcomon, miközben tekintetével az enyémet kereste. Egész testemet bizsergés járta végig, ahogy hallottam levegővételét, éreztem illatát. Olyan közel volt hozzám, de nem elég közel, szerettem volna átölelni, érezni a biztonságot nyújtó karokat magam körül. És nem is kellett sokat várnom, mert néhány másodperc múlva megéreztem a karokat, amik szorosan öleltek magukhoz. Erősen préseltem magam a mellkasához, és öleltem át én is, fejem a mellkasára hajtottam. Éreztem, ahogy fel-le mozog egyenletesen. Mélyen magamba szívtam illatát, és próbáltam nem sírni. Hiszen ott volt, velem, ami olyan boldogságot okozott, mint vámpír életemben soha semmi. 

A következő pillanatban elhúzódott és mélyen a szemembe nézett. Most néztem csak meg igazán. Szőke fürtjei kicsit rövidebbek voltak, és az idei divat szerint voltak igazítva, de még így is a szemébe lógott, pont mint rég. A szokásos zöld szemek helyett, most egy aranybarna szempár nézett vissza rám, de ami rögtön feltűnt, hogy a csillogás a szeméből eltűnt. Ami nagyon rossz érzéssel töltött el, hiszen mi történhetett vele, ha elvesztette az életkedvét. Majd tekintetem lejjebb vándorolt, még így zakón keresztül is láttam, kidolgozott felsőtestét, ami be kell vallani nagyon szexi volt így. Megfogta a kezem és szólásra nyitotta szépen ívelt ajkait:

- Menjünk el innen! – mondta, a hangja közel sem volt olyan mint régen, a mély recsegős hang helyett egy tiszta mély férfias hangot hallottam.
- Menjünk! – suttogtam, de így is tökéletesen hallotta, néhány pillanatig lehunyta a szemét, és mikor kinyitotta, szinte mosolyogott a szemével, ez mosolygásra késztetett. 

Megszorította a kezem és futásnak eredtünk, abban a pillanatban nem érdekelt semmi és senki. Egy meteor is becsapódhatott volna, az sem szegte volna kedvem. A hátsó udvarról egyenesen a parkolóba futottunk, az emberek megbámultak, de nem érdekelt. Egymásra néztünk és csak mosolyogtunk, a pillanatnak éltünk, a boldog, önfeledt pillanatnak. A kocsimhoz érve bepattantam a vezető ülésre és indítottam, a szokottnál is gyorsabban hajtottam. Útközben egész végig fogta a kezemet, ami fantasztikus érzéssel töltött el. Megpillantva a fákat lekanyarodtam a házamhoz vezető útra. Megpillantva a fehér házat még most is elfogott a biztonság, főleg, hogy most velem volt, éltem szerelme. Kiszállva a kocsiból, megfogtam szerelmem kezét és a bejárat felé mentünk. Egyenesen a szobámba vezettem, ahol megnézett mindent majd, leültünk az ágyamra. Nem mozdultunk a másik mellől, még mindig fogta a kezem mikor rám emelte tekintetét. 

- Mi történt veled? – kérdezte a hangjában kíváncsiságot, értetlenséget és aggódást tudtam kiolvasni. Pont ezt a kérdést akartam elkerülni. Lesütöttem a szemeimet, hiszen annyi mindent mondanék neki, ami őt is érinti, de félek, hogy fog reagálni.
- Nem kezdhetnénk veled? – próbálkoztam hátha enged, de ahogy ismerem erre semmi esély.
- Ashley, száznegyvenhét évig éltem abban a hitben, hogy meghaltál. Gyötört a tudat, hogy vajon mi lehet veled. És azt kéred, hogy várjak még? Nem. Tudni akarom, még ha fájdalmas is – szorította meg a kezem. Tudtam, hogy innen nincs vissza út. Meg kell tudni, még ha fájni is fog. Egy nagy levegőt vettem és elkezdtem.
- Miután elmentél, azt is mondhatnánk, hogy depressziós lettem. Nem ettem, és sokat voltam a szobámban. Mindenki orvost akart hívni, de én elutasítottam, tudtam, hogy semmi bajom nem volt, csak hiányoztál. De tévedtem. Egy hónappal később mégis csak orvost hívtak, mert apád megzsarolt, hogy ha nem vizsgáltatom ki magam, akkor értesít téged – pillantottam fel rá.
- Jól tette. Hogy lehettél ilyen buta? – nézett rám rosszallón – Mit mondott az orvos? – kérdezte végül.
- Az orvos… azt mondta, hogy… hogy… - dadogtam.
- Ashley mondd el, az őrületbe kergetsz! – mondta idegesen Jasper.
- Azt mondta, hogy terhes vagyok. Gyermeket vártam, a mi gyermekünket – hirtelen elárasztottak a szomorú, de boldog emlékek. Jasper arcán rengeteg érzelem futott át néhány pillanat leforgása alatt. Először boldogság, remény, szeretet, szerelem, majd szomorúság, kétségbeesés, idegesség.
- Mi történt ez után? – hangja csak pusztán suttogás volt.
- Fél évig minden jól ment, az egész család boldog volt. Mindenki örült, és tervezgetett a kicsinek. Alig vártam, hogy haza gyere, azt akartam, hogy együtt éljük meg-e csodás pillanatot, mikor megszületett volna. De sajnos fél év múlva megkaptuk a halálhíredet. Ami már látom, hogy nem igaz. Összeomlottam, nem akartam tovább élni, csak a születendő kisbabám éltetett, az, hogy neki élnie kell bármi áron. De nem úgy történt, ahogy elterveztem, egy nappal később este rémálmom volt, álmomban láttalak téged holtan az erdőben. Ez volt az utolsó csepp. Nem tudtam, hogy mit teszek, ezért ez erdőbe rohantam.  Ami végzetes hiba volt. most már tudom, hogy egy vámpír támadott meg. Három napig szenvedtem. Mikor felébredtem fogalmam sem volt hol vagyok. Aztán megláttam a kisbabánkat, ott volt a kis teste véresen és összekuszáltan a lábaim között. Elvesztettem. Megöltem a kisbabánkat. – a végére már zokogtam. 

Jasper az ölébe vont és szorosan ölelt a mellkasához arcát a hajamba temette hallottam, ahogy zilál. Éreztem, hogy az ő teste is rázkódik, ő is sírt. Együtt sírtunk az elvesztett kisbabánkért. Talán nem csak érte, hanem mindenért ami történt, amiért mindent elvesztettünk, a közös jövőnket, az álmainkat, a reményeinket. Nem tudom meddig ültünk így, egymásba borulva, végül Jasper eltolt magától és a szemembe nézett. 

Szemei rabul ejtettek, majd tekintete ajkamra vándorolt. Nagyon lassan közeledni kezdett felém. Én pedig nem ellenkeztem, hiszen én is ezt akartam, és vártam, hogy ajkunk végre annyi idő után újra találkozzon. És mikor megtörtént úgy éreztem, mintha egy elektromos áram futott volna végig a testemen. Ahogy puha ajkai finoman végigszántották az enyémet, azt hittem ott maradok. Még jó, hogy ültem és, hogy fogott, mert félő volt, hogy elolvadok a karjai között. Karjaimat automatikusan nyaka köré fontam, miközben az egyikkel beletúrtam szőke hajába, ő pedig a derekamnál fogva húzott közelebb magához.  Először csak az alsó majd felső ajkam csókolta, de én türelmetlenebbnek bizonyultam, ugyanis nyelvemmel az övét kezdtem keresni és mikor megtalálták egymást, szenvedélyes táncba kezdtek. Ebben a csókban minden benne volt, szerelem, vágy, boldogság és az évekig elfojtott érzések mind felszínre akartak törni, de nem engedhettem. Előbb tudnom kell, hogy mi történt vele. Így nagy nehezen eltoltam magamtól és a szemébe néztem. 

- És veled? Veled mi történt? – kérdeztem és végig simítottam az arcán, ami tökéletesen sima volt. A szemét szorosan lehunyta kezei szorítása a derekamon erősebb lett.
- Nem akarod tudni – sziszegte összeszorított fogakkal.
- Jasper! – szólítottam meg lágyan – Nem érdekel, hogy milyen múltad van, nem tehettél olyat, ami változtatna az érzéseimen. És ezt te is tudod, olyannak szeretlek, amilyen vagy – suttogtam, és minden szó igaz volt, hiszen mindennél jobban szerettem őt. Jasper egy percig csak rám nézett, majd belekezdett.
- Mit mondtak nektek? – kérdezte összeráncolt szemöldökkel.
- Azt, hogy valami, nők és gyerekek evakuálása után eltűntél – mondtam el, amire emlékeztem.
- Igen. Nos, nem tűntem el, hanem találkoztam egy vámpírral. Maria-val ő változtatott át, a hadseregébe kellettem. Területeket szerzet magának, sosem vesztett háborút. Én voltam a jobb keze, a képességem nagy segítségére volt, mikor az újszülötteket kellett kiképezni. Rengeteg ember vére tapad a kezemhez, amit ma már mélységesen bánok és ha tehetném, akkor változtatnék a múlton. Maria csak kihasznált, én csak a bábja voltam. De egy jó barátom segítségével elszöktem. Elegem volt a vérontásból, nem akartam szörnyeteg lenni. – szemét szorosan lehunyta én pedig hozzá bújtam, nem ítéltem el őt, hiszen tudom, milyen nehéz az újszülötteknek. Főleg, ha valaki irányítja őket, nem tudják mit cselekszenek. Próbáltam a megértést és a szeretetemet éreztetni vele, ami úgy tűnik sikerült, mert a szorosabban ölelt magához. 
- És azután mi történt? – kérdeztem, mikor már elengedett és újra beszédképes állapotban volt.
- Ashley – szólított meg lágyan, amitől el is olvadtam volna, ha nem éreztem volna úgy, hogy titkolózni próbál.
- Csak mondd el Jasper! – próbáltam nem túl idegesen beszélni, ami valljuk be nem nagyon sikerült. Jasper fájdalmasan nézett rám, én pedig nagyon komolyan kezdtem aggódni.
- Ezután nem sokkal Philadelphiában találkoztam valakivel, aki elmondta, hogy van más mód is, ahogyan lehet élni. Így csatlakoztunk ahhoz a családhoz. Elfogadtak, és nem ítéltek el a múltam miatt. Nagy nehezen sikerült átállnom, de még a mai napig sem tökéletes az önkontrollom. Az, aki megtalált és elvitt a mostani családomhoz, nagyon sokat segített, mindig mellettem állt, és támogatott. – szünetet tartott és vett egy mély levegőt – Épp ezért néhány évre rá megkértem a kezét és elvettem feleségül. A mostani nevem Jasper Hale. A Cullen család tagja vagyok és Alice Cullen a feleségem – a végét már csak suttogta. 

Nekem kellett pár perc, amire felfogtam, hogy mit mond. Nem, ez nem lehet igaz, hiszen ő szeret engem. Nem vehetett el mást. Az nem lehet, hogy ő már nem az enyém. Nem. Miért? Mi történt a nagy szerelmünkkel? Ilyen könnyen elfelejtett? Tovább tudott lépni rajtam? Ehhez hasonló kérdések zakatoltak a fejemben. Amíg én hű voltam hozzá, majdnem százötven évig, addig ő boldog volt, és élte az életét az új családjával. Nem akartam elfogadni, maga a tény, hogy ő már másé volt borzalmas volt. Tudni, hogy más nő ölelte és csókolta, felért a halállal. Nem is tudom mikor, de csak azt vettem észre, hogy a testem rázza a zokogás. Jasper fájdalmasan tekintett rám, és azonnal az ölelésébe vont. Előre hátra ringatott miközben megállás nélkül beszélt hozzám. 

- Ashley én még mindig szeretlek, mindig is szerettelek. A szerelmem irántad soha nem szűnt meg létezni. És néhány hónapja erősebben érzem mint valaha, éreztem, hogy itt vagy, még ha nem is tudtam. Az emléked gyötört minden nap és minden éjjel. Hidd el Ashley, Alice-t sose szerettem annyira, mint amennyire téged. Hinned kell nekem. – fogta két keze közé az arcom és nézett mélyen a szemembe – Én képes vagyok elválni Alice-től és újrakezdeni mindent, ott hagyom a családom, nem érdekel. Eltűnünk valahová, csak mi. Csak mondd, hogy te is akarod Ashley, mondd és már holnap eltűnünk innen és új életet kezdünk, csak mi, ketten, távol mindenkitől. – annyira őszintének tűnt, és ismertem már annyira, hogy tudjam, tényleg megteszi. 

De itt már nem csak rólam volt szó, hanem a családjáról is. Nem dobhat el magától mindent és mindenkit. Megismerhettem a családjából mindenkit. Esme tele van szeretettel, ő nem bírná ki, ha Jasper elhagyná őket. Carlisle szeret és bízik bennem, nem árulhatom el. Rosalie végre ad egy esélyt nekem, ha Jasperrel elmegyünk, azt eljátszom. Edward és Bella sose kedveltek biztos vagyok benne, hogy Alice mellé állnának. És Nessie. Nem állíthatom választás elé. Tudom, hogy szeret annyira, hogy mellém álljon és szembe forduljon a szüleivel. Emmett is szeret annyira, hogy biztos vagyok benne, hogy kiállna értünk, de akkor szembe fordulna Rosalie-val. Na és ott van Alice, aki biztos, hogy nem nézné ezt tétlenül. Ha most elmegyünk a családja ketté szakadna, és ezt nem engedhetem. De mit tegyek, ha a szívem mást súg. Aki sóvárog, és győzködni a józanabbik felem, hogy: ilyen lehetőség csak egyszer van, ne szalaszd el. Akkor mit tegyek? Melyikre hallgassak? Jasper még mindig várta a válaszom és a szemében reménységet véltem felfedezni. Ha most nemet mondok, akkor összetöröm őt, de ha meg igent, akkor a családját szakítom szét. Két tűz közé kerültem és gyorsan kellett döntenem. Egy olyan döntésről, ami megváltoztatja az életem. A boldogságom, vagy a családja boldogsága. Melyiket válasszam? Melyik a helyes döntés?