19. Fejezet - Végzetes döntés

A kérdések és lehetőségek még mindig ott pörögtek a fejemben, miközben az időm egyre csak fogyott. Valahányszor úgy tűnt, hogy végre találtam egy jó megoldást, a következő pillanatban, már megcáfoltam. Nem tudtam dönteni, pedig olyan könnyű lenne, csak kimondani egy szót, és visszakaphatnám mindazt, amit elvesztettem. Boldog lehetnék, és nem kellene semmivel sem törődnöm, csak elmenni és élni az életem Jasperrel együtt. Felelőtlennek és meggondolatlannak lenni, mint két tizenéves tinédzser. 

Eszembe jutott, hogy Jasperrel én is voltam néha felelőtlen, néha csak élveztük egymás társaságát, és átadtuk magunkat a bennünk rejlő gyerekeknek, akik nem foglalkoznak semmivel, és senkivel. Ez mosolyt csalt az arcomra. Egy pillanat erejéig belegondoltam, hogy milyen lenne, ha mellette döntenék. Biztonságban érezném magam, végre nem lennék egyedül, végre szerethetnék valakit, azt, akiről tudom, hogy viszont szeret, és mindent megtenne értem. Azt, aki akár a világ végére is elmenne, ha azt kérném, mert mindig is tiszteletben tartotta a kérésem. Szeret, támogat, megért, támaszt nyújt, biztat, biztonságot ad és sose hagyna el. Nála jobbat el sem tudnék képzelni. 

Megráztam a fejem, hogy egy kicsit kijózanodjak. Hiszen az élet nem egy rózsaszín buborék. Néha igen is vannak dolgok, amik kipukkasztják, és ezekre oda kell figyelni. Hiszen itt most Jasper családja volt az akadály. Hirtelen jutott eszembe Nessie mosolygós arca, Emmett vigyora Rose barátságos ölelése, Esme kedvessége, Carlisle törődése. Annyira szeretem őket, nem tehetem ezt velük. Sőt… egyikükkel sem. Ha nem lenne családja és… felesége, - még magamban is borzasztó volt kimondani – akkor habozás nélkül vele mennék. De így. Így fogalmam sem volt a helyes megoldásról. Vagy talán mégis? Talán az eszem már tudta, hogy mit kell tennie, de a szívem nem volt hajlandó beletörődni. 

Úgy éreztem, hogy szétszakadok, ha nem döntök gyorsan, a fejemben vihar volt, amit minél hamarabb meg akartam szüntetni. Úgy éreztem, hogy az eszem és a szívem kemény háborút dúl egymással. Amilyen gyorsan csak lehet mérlegeltem. Hisz mi a legrosszabb ami történhet? Elengedem Jaspert annak tudatában, hogy ő és a családja boldog lesz, én pedig szenvedni fogok. Vagy elmegyek Jasperrel ezzel, egy család életét téve tönkre. Tudtam mit kell tennem. Döntöttem. Még akkor is, ha ebbe a döntésbe belepusztulok. 

- Ashley könyörgöm, szólalj meg! – kérlelt Jasper. A szemeiből eltűnt a remény, már csak az idegesség a kétségbeesés, és a fájdalom maradt ott. Szerintem már ő is sejtette hogyan döntöttem.
- Jasper! – suttogtam áhítatosan – Pontosan tudod, hogy mit érzek, hogy min megyek most keresztül. Épp ezért kérlek, hogy érts meg, én nem tehetem ezt – suttogtam. Jasper megmerevedett, egy pillanatig lehunyta a szemét, éreztem, ahogy az izmai megfeszülnek, majd mikor kinyitotta a szemét azért imádkoztam, bárcsak ne tettem volna. Borzasztó volt így látni. Azt mondják a szem a lélek tükre. Hát most én is leláttam egészen a lelkéig. Az a mérhetetlen fájdalom, és bánat, ahogy minden fény és életöröm kihuny onnan. Halott szívem összefacsarodott.
- Ne, kérlek, ne tedd ezt velem! – könyörgött. Két keze közé fogta az arcom és úgy nézett a szemembe, és beszélt hozzám tovább – Ashley te vagy a mindenem, ne hagyj el, nem tudok nélküled élni. Egészen idáig azt hittem meghaltál és most, hogy meg találtalak el akarsz lökni magadtól. Felfogod, hogy mekkora fájdalom ez számomra? – kérdezte. Én pedig éreztem, hogy a nem létező könnyek kezdik szúrni a szemem. Nem tudtam tovább az ölelésében maradni, mert akkor elgyengültem volna, amit most nem engedhetek meg magamnak, így felálltam az ágyról hátat fordítva neki.
- Hidd el így lesz a legjobb. Eddig is boldog voltál a családoddal most is azt leszel, csak felesd el ezt a napot, mint ha nem is találkoztunk volna. – oké, tudom hülyeséget kértem mivel egy vámpír nem tud felejteni, de ez a legjobb amit tehet.
- Nem! Nem! Nem! – hallottam, ahogy felpattan az ágyról, majd megragadja a karom és maga felé fordít – Hogy kérhetsz tőlem ilyet? Mi az, hogy felejtsem el a mai napot? Ashley te tényleg nem vagy tisztában azzal, hogy mit teszel velem? Nem? Akkor elmondom. Úgy érzem, hogy a szavaiddal megölsz, pusztán a szavaiddal képes vagy bántani, és te vagy az egyetlen, aki ezt megteheti. Olyan mintha halott szívem kitépték volna a helyéről, hogy aztán jó messzire elhajítsák utána. Egy hatalmas lyukat ütött a mellkasomba a hiányod, ami napról-napra egyre jobban éget, olyan mintha belülről emésztene fel, de ez soha nem fog bekövetkezni, így csak az idők végezetéig kínoz. És akkor, azt mondod, hogy felejtselek el? Nem eszemben sincs! – jelentette ki. Úgy éreztem, hogy a szavaitól elszorul a torkom. Legszívesebben a nyakába vetettem volna magam és ordítottam volna, ahogy a torkon kifér hogy soha ne engedjen el, hogy örökre maradjon velem. De nem tehettem és ez megölt engem.
- Ez a legjobb megoldás mindenkinek. Meglátod minden olyan lesz, mint régen. – szavaimmal nem csak Jaspert, de magamat is próbáltam meggyőzni. Hisz ennek így kell lennie.
- Kinek jó? Mert nekünk biztos, hogy nem. Ezek után már semmi sem lesz olyan, mint régen. Tudni, hogy itt vagy a közelemben, mégsem láthatlak, nem beszélhetünk, maga a kínszenvedés. Itt lennél mellettem mégis egy szakadék választana el minket. Ne tedd ezt. Zárd be a szakadékot, ami elválaszt. Ne engedd, hogy mások miatt szenvedjünk. – a szemeivel szinte könyörgött. Tudtam, ha most nem megy el, akkor meg fogok törni, az pedig senkinek sem lenne jó.
- Nem fogod fel, hogy hány vámpír boldogságát tennénk tönkre? Hogy egy családot szakíthatok szét? Jasper, nagyon megszerettem Nessie-t és Emmettet, ha most melletted döntök, akkor biztos vagyok benne, hogy Nessie kiállna értünk, de akkor szembe fordulna a családjával. Emmett pedig Rosalie-val, aki végre hajlandó megismerni. Biztos vagyok benne, hogy Esme-nek is nagy fájdalom lenne, ha elhagynád őket. Carlisle bízik bennem, nem árulhatom el. Edward és Bella sosem kedveltek, biztos, hogy Alice mellé állnának. Valamint abban is biztos vagyok, hogy Alice sem hagyná ennyiben a dolgot. – soroltam fel az összes érvemet, és úgy láttam, hogy elgondolkozik. Végül rám emelte bánattól csillogó aranybarna szemeit.
- És a mi boldogságunk? – tette fel az utolsó mindent eldöntő kérdést, amit szerettem volna elkerülni.
- Te boldog leszel és ez elég – már épp közbe akart szólni, de leintettem – tudom, mit akarsz mondani. Azt, hogy te velem vagy boldog, de ha eddig elvoltál most is el leszel. Tudom, hogy a családod mindenben a segítségedre lesz. Nagyon szeretnek, és azt hiszem megérdemelnek ennyit. Nem hagyhatod ott őket ennyi év után, ez olyan hálátlan dolog lenne velük szemben. – mondtam csendesen és belenéztem mostanra már gyötrődő szemeibe. Tudtam min megy keresztül, hisz én is ezt éreztem. Azt, hogy ellent kell mondanom a szívemnek és az akaratomnak. Hogy nem tehetem azt, amit legszívesebben tennék. De nem gyengülhettem el előtte. Erősnek kellett maradnom, hogy lelket öntsek belé.
- Szóval ennyi? A több éves szerelmünk így ér véget? Hogy még esélyt sem adunk az újrakezdésre? – kérdezte tőlem remegő hangon.
- Kérlek ne, hagyd abba. Csak megnehezíted mindkettőnk dolgát.
- Mégis mit vársz tőlem? Hogy vigyorogva elsétálok, és úgy teszek mintha ez meg sem történt volna, és élem tovább az életem? Hát ez most már soha nem fog megtörténni, mert semmi sem lesz olyan, mint régen. Semmi. – ismételte meg még egyszer, nekem pedig egyre nehezebb volt tartanom magam. 

Jasper láthatta, hogy megtörni készülök ugyanis közelebb lépett hozzám és két keze fogta az arcom. Mélyen nézett a szemembe, tekintete nem eresztett. Leheletét éreztem arcomon, és néhány pillanatra le kellett hunynom a szemem, hogy összeszedjem magam. Tudtam, hogy ez lesz az utolsó alkalom, hogy ilyen közel érezem magamhoz, ezért hagytam, hogy azt tegyen velem, amit csak akar. Éreztem, ahogy lehelet finoman végig simít orrával az arcomon, ajaki pedig éppen hogy súrolták az enyémet. Egyik kezét lecsúsztatta a derekamra, és teljesen magához húzott, annyira, hogy a levegő sem fért volna be közénk. A másik még mindig az arcomon volt, mutatóujjával kis köröket kezdett rajzolni az arcomra. Homlokát az enyémhez érintette és lassan érzékien kezdett csókolni. Az évekig elfojtott érzelmek most felszínre törtek, és ha ez lehetséges volt akkor még jobban beleszerettem. Annyira figyelmes tisztelettudó és kedves volt, hogy az hihetetlen. Mindig az én érzéseimet és vágyaimat tartotta szem előtt. Annyira szerettem és szerettem volna, ha ez a pillanat örökké tart, épp ezért próbáltam minden érzelmem ebbe a kis, de annál többet jelentő csókba sűríteni. Ahogy a csókunk egyre jobban kezdett elmélyülni, egyre inkább úgy éreztem, hogy nem bírom tovább. Jasper egyre szorosabban ölelte a csípőm és húzott magához. Nyelvünk szenvedélyes táncot jártak egymással, én pedig kezdtem elveszíteni az önkontrollom. Jasper lassan az ágy felé kezdett hátrálni, én pedig nem ellenkeztem, miért is tettem volna? Ha ez az utolsó alkalmunk együtt akkor legalább használjuk ki. A következő pillanatban azt vettem észre, hogy már az ágyon fekszem Jasper pedig felettem megtámaszkodott, miközben még mindig szenvedélyesen csókolt. Azt a kezét ami eddig az arcomon volt, azzal most az oldalam simogatta fel-le. Jasper áttért a nyakam csókolgatására, és pedig a fejem hátravetve élveztem. Ez így ment még pár percig, amíg eszembe nem jutott a családja. Nem, nem tehetem ezt. Nem Alice miatt, hanem magam miatt. Tudom, hogy még jobban fájna a későbbiekben, ha most így válnánk el. Nagyon nagy erőfeszítések árán, de ellöktem magamtól. A tekintete koromfekete volt, és nem láttam benne mást csak színtiszta vágyat. Egy részem boldog volt, mert még mindig ilyen érzéseket váltok ki belőle. A másik viszont őrjöngött, hogy ne foglalkozzak semmivel, csak vegyem el azt, ami jogosan megillet. Egy kicsit megráztam a fejem, hogy kiűzzem ezeket a gondolatokat a fejemből. 

- Kérlek, most menj el! Menj el és soha ne gyere vissza. – a szavakkal, amiket kimondtam tudtam, hogy gyógyíthatatlan sebeket ejtek rajta, de nem volt más módja annak, hogy véget vessek ennek.
- Komolyan ezt akarod? Hogy elmenjek? – tekintete zavaros volt és kétségbeesett. Annyira sajnáltam, de nem tehettem mást.
- Igen – suttogtam. Nem mertem a szemébe nézni. Nem hiszem, hogy ki bírtam volna azt, amit ott látok.
- Remélem tudod, hogy most mit tettél – hallottam a hangján, hogy ő is a kiborulás szélén áll, és amint elmegy nem fogja majd vissza magát, és ennek majd az erdő látja kárát.

Hallottam egy ideig, ahogy valószínűleg engem néz, majd a szél süvítését, amint távozik az erkélyen. Felnéztem és tényleg elment. Elment. Ismétlődött a fejemben a borzalmas szó. Elment, elküldtem, és most tényleg örökre, soha többet nem fogom látni. Lerogytam az ágyra és hagytam, hogy kitörjön belőlem a zokogás. Tudtam, hogy ez a helyes döntés, de akkor mért nem éreztem annak? Miért nem éreztem egy kis boldogságot sem, csak a mindent elsöprő fájdalmat? Annak ellenére, hogy helyesen cselekedtem, mégis borzalmasan éreztem magam. Az űr a mellkasomban most még nagyobb és mindent megsemmisítő erővel csapott le rám, és hagytam, hogy szép lassan felemésszen. Nem nagyon volt más választásom, most már nem változtathatok a döntésemen. Miért csak most érzem a súlyát a döntésemnek? Miért? Miért én? Folyton ezek a kérdések ismétlődtek a fejemben, de választ nem kaptam rájuk. Szerettem volna, ha nekem is átlagos életem van. Ezen a gondolatomon fájdalmasan felnevettem. Átlagos? Én minden vagyok csak nem átlagos, hisz vámpír vagyok. Egy lény, aki soha nem felejt, és soha nem jönnek változások az életemben. Eddig mindig minden ugyanabban az ütemben telt. Egyik helyről utaztam a másikra. Dolgoztam és viszonylag életem, de most. Most egy délután alatt felfordult az egész életem. Jaspernek igaza volt már soha semmi nem lesz a régi. Pár perccel később egy fájdalmas ordítást hallottam az erdőben. Kérdés sem volt, hogy kitől származhat. Jasper szenved és én tettem ezt vele. Ez még inkább zokogásra sarkalt. Egyedül az vigasztalt, hogy talán valamikor ismét boldog lesz a családjával az oldalán. 

(Jasper szemszög)

Ahogy kiugrottam az erkélyről egyenesen az erdőbe rohantam. Hagytam, hogy a szél az arcomba csapjon, száguldottam miközben a fákat magam mellett tömegesen irtottam. Végül kiértem arra a kis rétre, ahol a múltkor is voltam, mikor kiborultam. Lerogytam egy fa tövébe és a térdem felhúztam. Pillanatnyilag még mindig hihetetlen volt mindaz, ami történt. Nem akartam elhinni, hogy életem szerelme életben van, és itt van mellettem egy karnyújtásnyira. Itt van, és még sem lehet az enyém. Nem hittem volna, hogy a múltam ekkora kihatással lesz a jövőmre. Ha annak idején nem veszem el Alice-t akkor Ashley most velem lenne, együtt feküdnénk ölelkezve az ágyán miközben a múltról mesél. A mellettem lévő fát gyökerestől kitéptem. Nem lehetek ennyire szerencsétlen. Dühömben és kétségbeesésemben felordítottam. Nem bírtam a fájdalmat, ami rám nehezedett. Úgy éreztem, hogy a nyomás a mellkasomban már soha nem fog eltűnni. Úgy éreztem, hogy ez megöl engem, szép lassan, először legyengít, majd mikor már végképp nem bírom, darabokra tép. A fejem a térdemre hajtottam és felidéztem szerelmem tökéletes krétafehér arcát, telt vörös ajkait, egyenes fekete tincseit, amik tökéletesen keretezik arcát. A csókja még mindig bizsegett ajkamon. Ölelését még mindig éreztem, ahogy megremegett a karomban. Örültem, hogy ennyi idő után is úgy reagál, mint régen. De mit tegyek, ha elküldött, ha megkért, hogy soha többé ne menjek a közelébe? Mindig is tiszteletben tartottam a döntését, és ez most sem lesz másként, még akkor is ha beleőrülök ebbe az érzésbe. És mindezt miért? Azért mert családom van, mert újra kezdtem az életem. Ha nem lenne feleségem, akkor most minden könnyebb lenne. Nem kellett volna elvennem Alice-t, tiszteletben kellett volna tartanom Ashley emlékét, és soha nem engedni, hogy valaki iránt halvány érzelmeket is tápláljak. Hisz sose szerettem Alice-t úgy mint Ashley-t, Ashley-vel valami láthatatlan kötelék kötött és még most is köt minket össze. Még ha nem is tudtuk, de éreztük, hogy élnünk kell, és hogy miért? Mert tudtuk, hogy egyszer még találkozunk. És most hogy megtörtént semmi mást nem szeretnék csak vele lenni. De nem tehetem. El sem hiszem, hogy Ashley megtette ezt a családomért, egy olyan családért, akiket nem is ismert, akikhez nem közi semmi. De ő tiszteletben tartotta őket, és elengedett, hogy velük legyek. Egy részben teljesen megértettem őt, de másrészt viszont lehetett volna egy kicsit önzőbb. De nem. Nem hiába ezért szerettem belé, és szeretem még most is. Annyi benne a szeretet az odaadás, az önfeláldozás. Hihetetlen egy személyiség, nincs még egy ilyen a földön, és én elvesztettem a saját múlt béli hibám miatt. 

Hirtelen hangokat hallottam a közvetlen közelemből, majd e mellé léptek is társultak. Nem néztem fel hisz pontosan tudtam, hogy kik azok. Most egyáltalán nem volt rájuk szükségem, csak egyedül akartam lenni, egyedül a magánnyal és a fájdalommal. Néhány pillanattal később fel is bukkantak a testvéreim és Nessie. Nessie azonnal odarohant hozzám és rázta a vállam, hogy szólaljak meg, miközben próbált beszélésre bírni. Hallottam a hangokat magam körül, éreztem a jelenlétüket, de mégsem jutott el a tudatomig az, hogy miről beszélnek. Nem is érdekelt. Csak egyedül akartam lenni a fájdalmammal. Hirtelen jutott eszembe az amit Ashley mesélt, ezzel együtt éles fájdalom nyílalt a testembe, a veszteség és a fájdalom egyszerre csapott le rám. Ashley állapotos volt, gyermeket várt és én nem védtem meg őket. Ott kellett volna lennem, ha ott lettem volna, akkor ez az egész nem történik meg. Akkor boldog életünk lehetett volna olyan, amilyet elképzeltünk. Kezem ökölbe szorítottam és fájdalmas tekintettel néztem fel Nessie-re, Emmettre, és Rose-ra, akik amint meglátták, hogy milyen állapotban vagyok rögtön elhallgattak. Nessie leguggolt elém és megölelt. Én pedig szorosan öleltem magamhoz, ő volt az egyetlen, aki egy kicsit csökkenteni tudta azt a fájdalmat, amit éreztem, de úgy látszik most ez sem volt elég. A fájdalom ott maradt, és ha ez lehetséges, akkor erősebben éreztem úgy, mint még soha. Nessie vállán tört ki belőlem a zokogás, erősnek kellett volna lennem, de nem tudtam. Túl sok minden történt, sok mindent tudtam meg, és nem bírtam megemészteni. De a legfájóbb az volt, hogy Ashley feláldozta a szerelmünket a családomért. 

- Jasper! Mi történt? – szólított meg kedvesen Nessie miközben a szemembe nézett.
- Elvesztettem, örökre elvesztettem. – mondtam miközben Nessie tekintetét fürkésztem, ahol értetlenség és döbbenet honolt.
- De… hogyan és miért? Hiszen… - Nessie nem jutott szóhoz, megértem én sem hittem el.
- Várjatok, miről van szó? Elmondaná végre valaki? Mert a titkolózásból már nagyon elegem van. – Rosalie nem volt dühös, inkább értetlen, és kíváncsi. Én csak sóhajtottam és felnéztem Rosalie-ra. Majd nagy nehezen belekezdtem a történetbe, azt hiszem itt az ideje, hogy megtudja az igazat. 

(Nessie szemszöge) 

                                                  

Jasper bácsi fájdalmasan mesélte el élete történetét. Elmondott mindent, egészen a mai napig. Rosalie néni döbbenten hallgatta végig, majd Jasper nyakába vetette magát és azt mondta, hogy sajnálja. Tudom, hogy főleg akkor hatotta meg a történet mikor Jasper bácsi elmondta, hogy volt egy gyermeke, aki meg sem születhetett. És mikor elmondta, hogy Ashley azért küldte el, mert felesége és családja van, mindannyiunk álla a földön koppant. Tudtuk Emmettel, hogy Ashley milyen jószívű, de ezt nem képzeltem volna róla. Inkább lemond Jasperről, csak, hogy a családjával lehessen. Nem akartam elhinni, már indultam is volna Ashley-hez, de Jasper bácsi megállított, és azt mondta ez az ő döntése és tiszteletben kell tartanunk. Nem akartam elhinni, ez nem lehet, egy ilyen gyönyörű szerelem nem mehet ezért tönkre. 

- Haza kéne mennünk, ha nem akarjuk, hogy a többiek megtaláljanak. – mondta Emmett és szomorúan pillantott testvérére. Őt is nagyon meglepte Ashley döntése.
- Ilyen állapotban nem vihetjük haza Jaspert. Rögtön kiszúrnák, hogy valami baj van. – mondtam idegesen. Tudtam, hogy Jasper most nem lesz képes a családjával foglalkozni, és erre a viselkedésre gyorsan ki kell találni valami megoldást.
- Gondoltam, hogy valami baj van, ezért néhány napja szereztem be ezeket, - és előhúzott a táskájából egy kis dobozt – és úgy látszik most nagy hasznát vesszük. – nyújtotta át a kis dobozt Jaspernek mosolyogva. Jasper szemöldök ráncolva vette el, majd nyitotta ki.
- Kontaktlencse? – kérdezte Jasper értetlenkedve. Én viszont rögtön megértettem.
- Rose néni te egy zseni vagy – vigyorogtam rá – így nem kell magyarázkodnunk a többieknek. Ők azt fogják hinni, hogy azért vagy depressziós, mert embert öltél. Így a viselkedésedre és a zárkózottságodra is választ adnak majd a vörös szemek. – mondtam okoskodva. Emmett büszkén nézett feleségére, Rose pedig megszorította Jasper kezét.
- Ne aggódj! Mi mindenben melletted állunk és támogatunk. – Jasper halványan elmosolyodott, és hálásan nézett nővérére.
- Pontosan, nem kell aggódnod minden rendben lesz. És ez a probléma is meg fog oldódni. – mondta Emmett bácsi miközben megszorította Jasper vállát.
- Nem is tudom mivel érdemeltelek ki titeket – motyogta, mire Rose szikrázó szemekkel nézett rá.
- Na idefigyelj Jasper Hale Whitlock. Minket nem érdekel a múltad, nekünk az számít, aki most vagy. Az pedig egy tökéletes testvér és barát. Azt hiszem eleget szenvedtél az évek során, és itt az ideje, hogy boldog legyél. Ne aggódj, mi segítünk neked. – mosolyodott el a végére Rose néni. Jasper felállt és megölelte nővérét, majd betette a kontaktlencsét, és egy sóhaj után elindultunk. Egymás mellett futottunk vissza a ház felé. Emmett bácsi a jobb oldalamon Jasper bácsi pedig a bal oldalamon futott, mellette pedig Rosalie néni, aki támogatólag fogta végig a kezét. Jasper bácsi csak szorosan összezárta a szemét, és próbálta összeszedni magát. Szörnyű volt őt így látnom. Mióta megtudtam az igazat sokkal jobban szeretem Jasper bácsit, és azt szeretném ha boldog lenne. Ami most biztos, hogy nem fog összejönni. Sóhajtottam mikor megéreztem a többiek illatát. Lelassítottunk és megálltunk a hatalmas ház előtt, ahol a többiek már vártak.


 - Jasper mi történt? Hol voltál? Jól vagy? - zúdította összes kérdését Alice néni Jasperre. Két keze fogta az arcát és kétségbeesetten nézett Jasperre. Jasper bácsi sóhajtott és kinyitotta a mostanra már vérvörös szemeit.