21. Fejezet - Gyötrődés és remény

Nos mivel nagyon jókedvemben vagyok, és ihletem is van, ezért már hoztam is a második fejlit, ti mondtátok, hogy siessek, én pedig siettem, remélem, hogy tetszeni fog. Jó olvasást.
Puszi. Ui: megdobhattok pár komival, nem veszem zokon :D

(Ashley szemszög)

Már egy hét telt el mióta elküldtem mellőlem szerelmem, már egy hete szenvedek, és már legalább százszor megbántam a döntésem. Ha lehetne, akkor visszaforgatnám az időt és mindent másképp csinálnék. Azóta nem találkoztam senkivel sem a családból, csak akkor egyszer Carlisele-val, de az után figyeltem és a héten sikerült elkerülnöm. Ma vasárnap van, szóval nem kell bemennem sem a kórházba, sem a stúdióba. Nem akartam itthon maradni és sírni, mert már egy hete mást sem csinálok esténként. Itthon, ahol senki nem látja engedem, hogy a fájdalom elhatalmasodjon rajtam. De nem ma nem fogok sírni. Elmegyek a városba és azt hiszem vásárolni fogok. Igen ezt fogom tenni, és megpróbálok egy kicsit mosolyogni.

Már egy hete nem mosolyogtam szívből. Hiányzik Emmett, az én nagy mackó bátyám és Nessie, akik mindig megtudtak nevettetni. Lelki szemeim előtt megjelent Nessie mindig mosolygós vidám, boldog arca, és Emmett hatalmas vigyora, és erős ölelése, ahányszor csak meglátott felkapott és megpörgetett. Hiányoznak ezek a kis gesztusok, mert mellettük legalább önmagam lehettem, és mosolyoghattam. Akár mennyire és tagadtam, szerettem volna találkozni velük, és eltölteni egy kellemes délutánt a társaságukban, pont úgy, mint régen. Hiányzik a régi életem.

Mikor idejöttem, azt hittem ez is csak egy város lesz a sok közül, de mekkorát tévedtem. Itt minden megváltozott, az egész életem gyökeres fordulatot vett. Amit egy percig sem bánok, mert az, hogy megismerhettem Nessie-t és Emmettet, nekem mindennél többet jelent. Ha nekem lenne olyan családom, mint Jaspernek én soha nem engedném el őket. Bár lehet, hogy Jasperért megtenném. De miket is gondolok. Hisz én soha nem fogok abba a családba tartozni, engem soha nem fognak így szeretni.

Hiányzik a családom, és Jasper családja. Tudom, hogy ők mindennél jobban szerettek, és én is őket. Mennyire más volt még akkor. Teljesen más elvek szerint éltem. Más életem volt, soha nem volt semmire sem gondom.

De elég ne menjünk bele a múltba, mert abból semmi jó nem sül ki. Inkább felálltam az ágyamról, és a gardróbom felé mentem. Felvettem egy fekete csőszárú farmert, egy fehér pólót, amin fekete felírat van, és egy fekete mellényt, hozzá egy magas sarkút és készen is voltam. Felkaptam a kabátom, a táskám és indulhattam is. Beszálltam a kocsimba és a város felé indultam. A kocsiba zenét hallgattam, és énekeltem. Igazság szerint még máig sem tudtam, hogy mikor ragadott így meg a zene, mikor szomorú voltam, általában egyre többet hallgattam, és táncoltam, és ma itt vagyok, egy profi tánctanár.

Amint megláttam az első plázát rögtön leparkoltam, és befelé mentem. Talán ez majd segít egy kicsit elterelni a gondolataimat. Bementem az első boltba, amit megláttam, ami egy ruha bolt volt. Vettem három farmert, egy fehéret és két halványkéket. Egy csomó pólót, és felsőt, és kiegészítőket. Figyeltem arra, hogy világos színeket vegyek, és ne pedig búskomorakat.

Már legalább három órája itt voltam, és boltról-boltra jártam. Már kétszer is fordulnom kellett, mert nem bírtam el a szatyrokat. Egy ideje csak sétálgatok az emeletek között, nézegetem a kirakatokat, de semmi sem kelti fel a figyelmem. Nem hittem volna, hogy egy vásárlás lehet unalmas. Nem hiába, nem vagyok ehhez hozzászokva, csak megveszem, ami kell és megyek, most mégis itt járkálok. Nem tudtam magammal mit kezdeni, unatkoztam. Eddig mindig volt, ami lekötött, de most egyszerűen semmi. Sóhajtottam, és úgy döntöttem, sétálok egyet a folyóparton. De sajnos megint nem figyeltem – úgy látszik ez szokásommá vált – és neki mentem valakinek. Szegénykém a földön kötött ki, nem csodálom, olyan mintha egy sziklának ment volna neki. Azonnal a kezemet nyújtottam, hogy felsegítsem.

- Bocsáss meg, nem figyeltem! – szabadkoztam gyorsan.
- Semmi baj! – mosolygott, és végre megpillanthattam arcát, amit eddig a haja takart el. Szokatlanul ismerős volt. Hát persze. Neki segítettem mikor összeveszett a barátjával. Ő is megdöbbent és láttam rajta, hogy felismert.
- Ashley? – kérdezte döbbenten.
- Igen, Szofi én vagyok. – mosolyogtam rá.
- Meg sem ismertelek. Megváltoztál. – ráncolta össze a homlokát. Én pedig sóhajtottam, eddig senki nem vette észre, pont ő venné észre, hogy rosszul vagyok. Ez is csak velem történhet meg.
- Jól vagyok Szofi tényleg. Történt egy-két dolog, de megvagyok. – próbáltam minél hatásosabb mosolyt magamra varázsolni.
- Miért érzem úgy, hogy ezzel még nincs vége? – nem igaz, tudom, hogy makacs lány, de hogy ennyire. Én csak hátat fordítottam, és a karom összefontam a mellkasom előtt. Szofi megfogta a karom és maga felé fordított.
- Nincs kedved sétálni? – mosolygott.
- Miért is ne? Én is épp sétálni akartam. – mosolyogtam.

Felvettük a kabátunkat, és együtt léptünk ki hideg nyirkos időbe. Szofi összébb húzta a kabátját és elindultunk. Egymás mellett sétáltunk szépen csöndben. Láttam Szofin, hogy kérdezni szeretne, de inkább hallgatott. Segíteni szeretett volna, ahogy egykor én is segítettem neki. Szép lassan elértük a Temze partját. A korláthoz sétáltunk, nem mondott egyikünk sem semmit. Én a tájat kémleltem míg Szofi a gondolatait szedte össze. Kellett egy kis idő, hisz, hogyan magyarázhatnám el neki a történteket, úgy, hogy megértse, de ne kezdjen gyanakodni. Szofi finoman megérintette a kezem, mire rá kaptam a tekintetem, ő pedig a kis park felé mutatott, ott ahol megismertem. Elmosolyodtam, és bólintottam. Milyen ironikus, ahol én segítettem ki őt most ő fog kisegíteni engem, bár nem hiszem, hogy tud olyan érvet mondani, ami változtatna a döntésemen. A park üres volt, talán jobb is. Leültünk egy padra, és Szofi egy sóhaj után belekezdett.

- Tudom, hogy valami baj van. Kár letagadnod, tudom, hogy kényes témát érinthettük, ha ennyire irtózol az egésztől, de valakinek el kell mondanod. – annyira látszott rajta, hogy őszinték a szavai.
- Nem hiszem, hogy tudnál segíteni. – próbáltam téríteni.
- Azt hadd döntsem el én jó. – sóhajtottam. Nem egyszerű lánnyal van dolgom az biztos. Fájdalmasan tekintettem a szemeibe. Szofinak igaza volt. Beszélnem kellett valakivel, mert úgy éreztem, ha nem teszem meg, akkor megfulladok.
- Emlékszel, hogy mit mondtam a barátomról? – ő csak bólintott jelezve, hogy folytassam – Szóval egy hete megtudtam, hogy igazából… életben van. Várj, megmagyarázom. – fűztem még hozzá gyorsan mikor láttam, hogy épp közbe akar szólni – Tehát, kiderült, hogy életben van, a balesetben amiben elvileg meghalt, igazából túlélte. Egy család vette magához, akik nem voltak helyiek. Ezért a felépülés után nem sokkal elvitték onnan őt. Így mi nem is tudhattuk, hogy esetleg életben van. Hiszen szemtanúk bizonyították a halálát. – próbáltam minél érthetőbben elmagyarázni, egy kicsit rossz érzésem volt, amiért hazudtam neki, de nem tehettem mást.
- És miért nem ment vissza a családjához, és hozzád? – kérdezte szemöldök ráncolva, na igen, nem mondhattam, hogy újszülött vámpír volt és megölt volna mindannyiunkat.
- Mert a szülei meghaltak – újabb hazugság, de ha azt vesszük akkor már meghaltak, szóval van igazság a szavaimban, azt nem mondtam, hogy mikor haltak meg.
- Értem, de akkor is visszamehetett volna hozzád miért nem tette? – kérdezte értetlenül. Na igen erre nem szívesen válaszoltam.
- Ez bonyolult, de legyen elég annyi, hogy néhány napja találkoztunk, én pedig elküldtem. Azért, mert már van egy új családja és barátnője – ejtettem ki fintorogva az utolsó szót.
- Aljas disznó – sziszegte Szofi, én pedig elmosolyodtam.
- Te meg min nevetsz? – úgy nézett rám mint, aki most szabadult az elmegyógyintézetből.
- Mikor találkoztunk, azt mondta, hogy még mindig szeret, és hogy képes feladni az eddigi életét, elhagyja a családját, csak maradjak vele. Még mindig szeret engem Szofi. – suttogtam lázasan.
- Akkor miért tetted? Megőrültél? Eldobod magad mellől a boldogságot? – Szofi most már végképp összezavarodott.
- A családja miatt tettem. Ők befogadták és támogatták mindenben, nem lehet ilyen hálátlan, hogy se szó se beszéd ott hagyja őket. Nem ezt nem fogom megengedni. – hát nem úgy tűnt mint aki megértett.
- Na, idefigyelj! Nem lehetsz ilyen szent angyalka, aki mártír módjára, eldobja maga mellől a boldogságot, amit két éve siratott. Emlékszel mit mondtál nekem? Azt mondtad, hogy az élet túl rövid, és nincs időnk arra, hogy bosszankodjunk. Azt mondtad, látod a barátom szemében, hogy a szavai és az érzései őszinték. Te mit látsz a szerelmed szemében? – kérdezte tőlem komolyan. Lehunytam a szemem, és magam elé képzeltem Jasper aranybarna íriszeit.
- Szerelmet, őszinte mindent felülmúló szerelmet, és vágyat, hogy velem legyen, szenvedélyt. – mikor kinyitottam a szemem Szofi vigyorával találtam szemben magam.
- Szereted? – tette fel a következő kérdést.
- Ez meg milyen kérdés? – kérdeztem felháborodva.
- Egyszerű. Válaszolj! Szereted?
- Mindennél jobban, az életem is odaadnám érte. Olyan ő nekem, mint a levegő. Egyszerűen nem tudok nélküle élni. – az arcom kezeim közé temettem. Nem értettem magam, miért mondok el Szofinak mindent? De úgy éreztem bízhatok benne, hogy meg tudja másítani a döntésem és talán a szavaival elhozza a boldogságot az életembe.
- Akkor most nagyon jól figyelj rám! Ahogy beszélsz róla, minden szavad arról árulkodik, hogy egyszerűn megőszülsz érte, és ő is érted. Ashley, ez egy gyönyörű szerelem, ne hagyd elveszni. Mert mindenkinél jobban megérdemled. Annyi jó van benned, biztos vagyok benne, hogy ha csak egy kis esze is van a barátodnak, a csillagokat is lehozná neked az égről. Az igazi szerelem csak egyetlen egyszer jön el az életünkben, épp ezért nem szabad hagyni, hogy elússzon. Harcolj, harcolj érte, és a szerelméért. Különben is biztos vagyok benne, hogy te mindenben sokkal jobb vagy, mint a mostani kis barátnőcskéje. – közben kajánul húzogatta a szemöldökét. Szofi az utolsó mondataival igazából meg tudott nevettetni.
- Nem gondolod, hogy egy kicsit túlzol? – húztam fel a szemöldököm.
- Egyáltalán nem. Sőt bátran kijelenthetem, hogy ha fiú lennék, akkor habozás nélkül téged választanálak – próbált komoly lenne, de a mosoly ott bujkált a szája szélében. Ezen én csak felnevettem Szofi sem bírta tovább és együtt nevettünk. Hihetetlen ez a lány.
- Szóval azt mondod, hogy ne engedjem el? – kérdeztem tőle, mikor már újra normálisan vett levegőt.
- Hát miről beszéltem én neked egészen idáig? – kérdezte csípőre tett kézzel – De igen, pontosan ezt, ha egy kis eszed is van, akkor megragadod, és soha nem engeded el – váltott komoly hangnemre. Én csak sóhajtottam.
- Nem tudom Szofi – suttogtam
- Na, jó ebből elég. Egy hetet kapsz –erre felkaptam a fejem – Egy hét múlva ugyan itt találkozunk, és dupla randit tartunk. Te és a lovagod, valamint én és a barátom is eljövünk, és nincs ellenkezés. Ha nem jössz el vagy lemondod, akkor tudom, hogy nem tetted meg, és nem békültél ki vele. De erre nem fog sor kerülni, legalábbis nagyon remélem. – nézett rám szúrósan, én pedig csak kapkodtam a fejem. Most komolyan beszélt? Egy hetet adott, hogy kibéküljek Jasperrel? Ez nem gondolhatja komolyan!
- Na jó, most megyek. Majd találkozunk. Szia! – ölelt meg és elment, én pedig csak döbbenten néztem utána.

Beletelt néhány percbe amíg összeszedtem magam. Miután sikerült, felálltam és visszasétáltam a kocsimhoz. Egyenesen haza mentem, túl sok volt ez nekem egy napra. Szofi nem fogja fel ennek a dolognak a súlyát. Én csak sóhajtottam, és kivettem a kocsiból a szatyrokat olyan hamar haza értem, hogy észre sem vettem, majd a szobámban elkezdtem kipakolni őket. Gondolatelterelésképpen jó volt, csak túl hamar végeztem. Végül engedtem, hogy a gondolatok utat törjenek az elmémbe. Lerogytam az ágyamra, és az arcom kezeim közé temettem.

Fogalmam sem volt arról, hogy mit kéne tennem. Mióta csak eljöttem a parkból Szofi szavai ismétlődtek a fejemben. Az igazi szerelem csak egyetlen egyszer jön el az életünkben. Ragadd meg, és soha ne engedd el. Ez egy gyönyörű szerelem ne hagyd elveszni. Hallgatni akartam rá, és tenni, amit mondott. Rohanni Jasperhez, és soha el nem engedni. A szívem szinte sikította a beleegyezését. Minden porcikám ő érte vágyódott. Semmi mást nem akartam csak vele lenni. Olyan nagy kérés ez? Ha a családját tekintjük, akkor igen. De ha nem adom meg neki a választási lehetőséget, akkor soha nem tudom meg, hogy mi történt volna. Ah. Ez olyan bonyolult. De nem kell, hogy az legyen, suttogta egy hang a fejemben, én pedig megtörtem. Minden emlék, ami Jasperhez köt, most előjött. Minden boldog emlék, az esküvőnk, az együtt töltött idő, a játékossága, a kedvessége, a figyelme. Tudtam mit kell tennem, meg kell adnom neki a választási lehetőséget. Lehet, hogy még nem késő.

(Jasper szemszöge)

Egy hét. Ennyi idő telt el, azóta a borzalmas nap óta. Kegyetlen érzés, ami minden nap mardossa szívemet. Olyan, mintha ezer sebből véreznék, és nincs, aki elállítsa, vagy legalább csillapítsa. Úgy érzem, mindenem elhagyott, hogy már nincs miért tovább élnem. Ő, aki a legfontosabb volt nekem, elküldött, nem akar látni. Minden nap, azon gondolkozok, hogy vajon mi lehet vele abban a pillanatban. Jól van? Mit csinál? Mire gondol? Vajon ő, hogy viseli ezt az egészet? Fogalmam sem volt róla, mert szerencsétlenségemre, ezen a héten Nessie nem ment táncolni, mert elvileg most a kicsik vannak soron. Már alig várom, hogy Nessie, holnap menjen, és megmutassa, hogy mi volt. Annyira szeretném újra látni, még ha csak távolról is. Látni, ahogy mosolyog, hallani gyöngyöző nevetését, látni a csillogást a szemében. De pontosan tudtam, hogy ha megpillantanám, akkor nem bírnám ki a kísértést, és akkor nem állnék le. Ölelném szorosan, minden levegőt kiszorítva belőle, könyörögni, hogy fogadjon vissza, hogy ne foglalkozzon semmivel. Az is lehet, hogy elrabolnám őt, elvinni messze a világ szeme elöl, ahol senki nem láthat minket, ahol nem kell félnünk.

Kicsit megráztam a fejem, csak akkor vannak ilyen gondolataim, amikor Edward nincs itthon, szerencsére a mai nap is ilyen. Bellával elég sokat vannak a saját házukban, élve a nyugodt kis életüket. Bella még örül is neki, mert állítása szerint veszélyes vagyok Nessie-re. Azt hiszem nem kell mondanom, hogy mekkora vita volt belőle. Nessie vitatkozott az anyjával, hogy nem tilthatja meg neki, hogy lásson engem. Bella pedig azt mondta, hogy mellettem Nessie nincs biztonságban. Edward csak kapkodta a fejét, és nem tudta, hogy ki mellé álljon, végül Carlisle állította le őket. Bella néhány hete teljesen kifordult önmagából. Nem lenne szabad ilyet mondanom, de örülök, hogy nincs itt. Néha még Rosalie-nál is rosszabb, ami nagy szó. Senki sem érti ezt a nagy változást. Edward már nem tudja mit tegyen. Szegény sajnálom őt, Bella mintha csak most mutatná meg a valódi önmagát, mert ez már nem anyai ösztön.

Esme és Carlisle éreztetik velem, hogy mennyire szeretnek és bíznak bennem. Őszintén nem akartam ezt, sokkal jobb lett volna, ha szépen lehordanak. De Esme túlságosan is szeretett, és megértett. Carlisle pedig bízott bennem. Szerencsére nem kellett beszélgetnem velük – elég volt érezni a felőlük áramló érzelmeket – mert szinte egész nap Rosalie-ék szobájában ültem, aminek Emmett már nem egyszer adott hangot, de ilyenkor Rose mindig leteremtette. Épp ezért ők is elég sokat voltak távol, volt egy kis fakunyhójuk, oda mentek, ha kiakarták elégíteni házastársi kötelezettségüket. Kicsit rossz érzésem volt, amiért kitúrom őket a szobájukból, de Rose biztosított, hogy addig maradok ameddig akarok.

Én pedig csak ülök egy sarokban és magam elé bámulok. Amikor mindenki itthon van száműzök minden gondolatot a fejemből. Edwardot nem nehéz megtéveszteni, az évek során már kitanultam. Mikor együtt vagyunk, Nessie, Rose vagy Emmett jön fel hozzám, hogy ilyenkor ne legyek egyedül és süllyedjek még jobban magamba. Azt hiszem, hogy a kapcsolatom velük, határozottan erősödött. Emmettel mindig is kijöttük, de most megmutatta, hogy van komoly oldala is. Rose gondoskodó és figyelmes volt, pontosan tudom, hogy miért. Rose mindig is csodált engem, amiért életmódot váltottam, és boldognak akart látni, na, az sem az utolsó szempont, hogy volt egy gyermekem. Nessie próbált jobb kedvre deríteni, de volt, hogy csak ült az ölemben, és engedte, hogy szorosan öleljem magamhoz. A családból senki sem értette ezt a nagy változást, és ez kezdte felkelteni a figyelmüket, ezért egy kicsit visszább vettünk. De Edward még mindig gyanúsan méreget minket, és azt várja, hogy valamelyikünk mikor csúszik, és végre megtudhat valamit a gondolatainkból.

Alice az én kicsi mindig pörgő Alice-em. Mintha most ő is átvette volna tőlem, ezt a búskomorságot. Néha ő is bejött hozzám, de miután látta, hogy nem tud szóra bírni inkább feladta. Ő volt az egyetlen, akiről tudtam, hogy igazán szeret és bízik bennem, aki mindig mellettem állt. Mikor segített átállni, mikor lelkiismeret furdalásom volt meghallgatott. Mikor Maria jutott eszembe, megnyugtatott, hogy soha többé nem fogom látni, és többé nem árthat nekem. Annyi mindenen mentünk keresztül, és most szükségem lett volna rá. Ilyenkor kicsit önzőnek tartom magam, de nem tehetek róla. Olyan mintha egyszerre veszítettem volna el mindent és mindenkit. És ez az érzés lassan megöl, olyan mintha mindenkit elvágnék magamtól. Egy hete már nem mutatok érdeklődést, semmi és senki felé. És tudom, hogy ez az én hibám.

Ilyenkor kedvem lenne saját magam kinevetni. Hiszen mi lett velem, egy erős és megtörhetetlen katonát, teljesen összetört egy nő. De az nem csak egy nő volt. Ő volt az a nő. Az, aki megtehette ezt velem, sőt még mást, is. Mindenem neki adtam, és én lennék a legboldogabb, ha vele lehetnék. És megint itt vagyok. Magamat sajnáltatom. Szánalmas. Nem csodálom, hogy a családom lassan feladja a reményt, hogy újra a régi leszek. Carlisle azt mondja, hogy ehhez, az kell, hogy én is akarjam, de én már nem akarom. Az is megfordult a fejemben, hogy elmegyek, hogy legalább a családot ne taszítsam ebbe a szomorúságba, de Alice nem engedte. Ígérte, hogy minden olyan lesz, mint régen és megint olyan boldog család leszünk. De én tudtam, hogy ez már soha nem fog megtörténni. Már soha semmi nem lesz olyan, mint régen. Már csak reménykedem. Ez az, ami megmaradt nekem, a remény. Hogy egyszer talán Ashley meggondolja magát, és ugyanúgy élhetünk, mint ember korunkban. Én ebben reménykedtem, de az eszem ordította az ellenkezőjét, hogy még csak ne is reménykedjek benne.

Sóhajtottam, és feltápászkodtam a földről, majd az erkélyre sétáltam. A borús felhőket néztem, mintha csak a hangulatom akarnák tükrözni. Bárcsak meggondolnád magad, bárcsak azt kérnéd, hogy menjek vissza hozzád.