20. Fejezet - Nélküled

(Jasper szemszöge)

A családom reakcióját nehéz lett volna leírni abban a pillanatban. Alice döbbenten nézett rám, kezei úgy hullottak le rólam, mintha áramütés érte volna őket, majd néhány lépést hátrált. Nem számítottam ilyen reakcióra, azt hittem meg fog érteni, úgy ahogy régen is tette, de ehelyett éreztem a felőle sugárzó csalódást, és érthetetlenséget, ez fájt. Számítottam a támogatására és a kedvességére, ahogy odajön átölel és azt mondja, hogy semmi baj majd együtt megoldjuk. De nem tette. Edward egy szempillantás alatt suhant mellém, és vonszolta el Nessie-t a közelemből, miközben összeszűkül szemekkel méregetett. Nessie természetesen hangot adott egyet nem értésének, de apja elhallgattatta, egy szúrós nézéssel. Esme felől megértést és aggódást éreztem, az utóbbit sokkal nagyobb mennyiségben. Carlisle zavarodottan és kicsit bánatosan nézett rám. Bella érzelmei nagyon megleptek, elég nagy mennyiségben sugallta felém a csalódást, és a lenézés érzelmeit. Ezen meglepődtem, Bella soha nem ítélt el senkit. De nem volt időm ezen gondolkozni, mert a családom választ követelt.

- Jasper! – suttogta Alice elhűlten, én pedig lesütöttem a szemeimet, nem tudtam volna így a szemébe nézni – Mi történt? Ez… ez ugye nem igaz. Te… te nem tudnál ölni. Jasper! – Alice kiborult a mondat végét már szint visította.
- Nyugodj meg Alice! – kelt Rosalie a védelmemre és lépett egyet előre.
- Nem Rosalie. Alice-nek most igaza van. Ennek nem szabadott volna megtörténnie. – számítottam erred Edwardtól.
- Nem ítélhetjük el. Most nem arra van szüksége, hogy a szemére vessük a hibáját, hanem hogy támogassuk. Most mindennél jobban szüksége van a családja támogatására. – Nessie is engem védett. Tudta, ő pontosan tudta, hogy ez lesz. Edward rám kapta a tekintetét és felhúzott szemöldökkel nézett rám, én viszont csak megráztam a fejem.
- Az lesz a legjobb ha bemegyünk és mindent megbeszélünk. – Carlisle most is nyugodtan reagált a dolgokra. Mindenki a bejárat felé vette az irányt. Rose és Emmett még mindig mellettem lépkedtek. Mintha minden rossztól óvni akarnának. Beérve a nappaliba, Edward leült a kanapéra, mellette Bella és Nessie foglaltak helyet, Nessie mellett pedig Jacob. Esme és Carlisle is leültek egy kétszemélyes kanapéra. Emmett is a kanapéhoz sétált és leült, Rosalie-t pedig az ölébe vette. Alice csak állt velem szemben, és várta a válaszom. Én sóhajtottam és belekezdtem.
- Nos, biztos vagyok benne, hogy észrevettétek, hogy eltűntem. Ez többek között azért volt, mert már nem bírtam odabenn, túl sok volt az ember. Ezért úgy döntöttem, hogy haza jövők, de rossz ötlet volt, az erdőben ugyanis megláttam két embert, akik kempingeztek. Az egyik megsérült és… és túl nagy volt a kísértés. Nem voltatok ott, és a vámpír elhatalmasodott felettem. Tudom nincs mentség arra, amit tettem. Sajnálom. – hajtottam le a fejem, miközben erősen fixíroztam a padlót, és az, azon lévő repedéseket. Tudtam, hogy Edward most a fejemben turkál, és nem akartam, hogy meglásson valamit.
- Fiam! – Carlisle felállt és elém sétált – Tudod, hogy szeretlek, és nem tudsz olyat tenni, amit ne bocsátanék meg. Mindenki követ el hibákat, és azt hiszem, ez részben a mi hibánk is, észre kellett volna vegyük, hogy nem vagy jól. Ezért ne hibáztasd magad. Tudom, hogy most nehéz, de ezen is túl fogsz esni. – sejtettem, hogy Carlisle megpróbál belém lelket önteni. Hát ez egy kicsit sikerült is. Nagyon szerettem a családom, és tényleg szerencsésnek mondhatom magam, amiért hozzájuk tartozom.
- Kisfiam! Nagyon szeretlek és ez sosem fog megváltozni. Tudod, hogy mindig mindenben mellettetek állunk. – Esme odajött és megölelt, én pedig visszaöleltem. Most nem éreztem mást, csak a szeretetet legördülni róla. Nem hiába, Esme tele van szeretettel és megértéssel.
- És mi is. Számíthatsz ránk öcsi. – Emmett csak jól hátba veregetett. Én ezt egy halvány mosollyal díjaztam. Rose nem mondott semmit, csak szorosan az ölelésébe vont. Nem kellettek szavak, Rose éreztette velem, azt hogy, mellettem áll, hogy itt van velem és mindenben számíthatok rá, és ez minden szónál többet ért. Szorosan húztam magamhoz nővérem, és fejem a hajába temettem.
- Nagyon szeretlek Jasper bácsi, és ezen az sem változtatna, ha a fél várost kiirtanád – vigyorgott Nessie.
- Az én unokahúgom – kiáltott fel Emmett nevetve. Nessie már épp jött volna felém, hogy megöleljen, mikor Bella a karjánál fogva rántotta vissza. Ezzel a cselekedetével elérte, hogy Rose Emmett és Jacob mellkasából erőteljes morgás törjön fel. Na, igen Rose soha nem tűrte, ha Nessie-nek akár a haja szála is görbül. Azonnal mellé suhant és Nessie-t maga mögé lökte.
- Az én lányom Rosalie, sajnálom, hogy ennyi év alatt nem sikerült felfognod. És nem fogom megengedni, hogy Jasper közelébe menjen, mikor Jasper ilyen instabil. – Bella morgott, ezzel erőteljes döbbenetet váltva ki Edwardból. Bellát még soha nem láttam ilyennek, de szerintem más sem.
- Mégis mit képzelsz te magadról? – Rose kis híján Bellának ugrott, Emmett fogta vissza. Nessie ezt az időt kihasználva mellém ugrott és a nyakamba borult. Mindenki éles levegőt vett, és lélegzetvisszafojtva figyeltek minket várva a reakciómat. Én elmosolyodtam, és visszaöleltem. Mindenki azonnal fellélegzett.
- Bízhatnátok benne annyira, hogy tudjátok, hogy nem fogja bántani a saját unokahúgát – Emmett hangja szemrehányó volt.
- Sajnálom, de ezzel a cselekedetével a bizalmam igen csak megcsökkent – fogalmam sem volt, hogy Bella miért lett ennyire ellenséges, hisz mindig kedves és figyelmes volt, de most. Mintha hirtelen gyökeresen megváltozott volna.
- Anya! – dörrent Nessie hangja – Hogy mondhatod ezt? Jasper a bácsikám és soha nem bántana engem.
- Mással megtette veled is megteheti. Bocsánat, hogy védeni akarlak – Bella előregörnyedt és úgy kiabált Nessie-vel.
- Bella, azt hiszem elég lesz. – Edward ezt az időt választotta, hogy közbe lépjen.
- Szóval te Jaspert véded? – Bella már majdnem üvöltött.

Én nem akartam ezt tovább hallgatni, ezért inkább felmentem Rose és Emmett szobájába. Nem akartam Alice és az én szobámba menni, Rose pedig még az úton azt mondta, hogy nyugodtan használhatom a szobájukat. Bella még mindig kiabált, bár már nem tudom, hogy kivel. Kisétáltam az erkélyre és mélyet szippantottam az éjszakai levegőből. Emlékszem ember koromban szerettem az éjszakákat, az erdő nyugodt volt és békés. Hallgattam, a fák susogását, az állatok halk lépteit. A természet mindig képes volt megnyugtatni, és ez most sem volt másképp. Próbáltam minden gondolatot száműzni a fejemből, és csak úgy lenni. Felpillantottam a holdra és sóhajtottam. Akaratlanul is ő jutott eszembe.

(Ashley szemszöge)

Miután viszonylag kisírtam magam, úgy döntöttem veszek egy fürdőt. Kiválasztottam egy szabadidő ruhát, mivel tudtam, hogy hosszú éjszakám lesz, és bementem a fürdőbe. A ruhámat a padlóra dobtam, ami halk susogással ért földet, majd beálltam a forró víz alá. Néhány percig csak élveztem, ahogy a forró vízcseppek leperegnek a testemen. Megnyugtató volt. Mikor már legalább fél órája csak áztam, úgy döntöttem elég lesz. Gyorsan megfürödtem, a hajam is megmostam és kiszálltam. Magam köré tekertem egy törölközőt és a tükör elé álltam. Hát, elég érdekes látványt nyújtottam. A szemem alatt a karikák most még inkább kirajzolódtak, a szemeim bánatosan csillogtak és ha lehetséges akkor még sápadtabb voltam, még egy ember is megmondta volna, hogy rosszul nézek ki. Egy sóhaj után inkább hátat fordítottam szörnyű önmagamnak, és felöltöztem.

A fürdőből kilépve, megpillantottam az ágyam amin a lepedő össze volt gyűrve, és a levegőben még mindig az Ő illata terjengett. Akár hogy is akartam elfelejteni most mindenről ő jut eszembe. Inkább az erkélyre sétáltam, és az erdőt kezdtem bámulni. Hihetetlen, hogy az életem egy szakasza az erdőben zárult le, egy másik viszont ott kezdődött. Egy szakasz, ami eddig nagyon is magányos volt, most viszont egyenesen borzalmas. Bele gondoltam, hogy mi lesz velem a továbbiakban? Mi lenne? Hülye kérdés, a válasz pedig rém egyszerű. Ugyan az mint eddig. Ugyanaz a mókuskerék, minden áldott nap, mindig ugyanaz a maszk, amit az emberek felé mutatok. És amiből nem vesznek észre semmit, az emberek azt hihetik, hogy boldog vagyok, de ez távolról sem igaz. Nem vagyok boldog. És már soha nem is leszek az. Semmi más nem maradt már nekem csak az emlékek, az emlékek, amik még mindig olyan élénken élnek bennem. Ahol boldog vagyok, és Jasper még az enyém. Ez nem igaz. Akár mennyire is próbálkozom végül mindig rá gondolok. Sóhajtottam, és leültem a kovácsoltvas székembe. Nem harcolhatok az érzéseim ellen, mindig is szeretni fogom. Ez egy megmásíthatatlan érzés. Tudom, hogy senki mást nem fogok így szeretni. Épp ezért engedtem el. Mert mindennél jobban szeretem, és ha boldognak látom akkor képes vagyok lemondani róla.

Nem, nem akarok rá gondolni. Felpattantam és elkezdtem megigazítani az ágyat, majd a ruháimat rendbe rakni. Bementem a gardróbomba, majd a ruhákat kezdtem szín szerint rendezgetni, miközben halkan dúdoltam. A zene mindig is megnyugtatott, ez volt az én menedékem. Lehet, hogy előbb bemegyek a stúdióba, hogy egy kicsit ellazuljak. Miután a ruháimat elrendeztem, az asztalomhoz sétáltam, leültem és bekapcsoltam a laptopom. Megnéztem a leveleimet, ugyanis a Volturisokkal szoktuk e-mail-ezni. Sokan azt gondolják, hogy milyen lemaradottak, és gonoszak, akik semmivel nem foglalkoznak csak az öléssel. Pedig ez nem igaz. Aki ismeri őket, azok tudják, hogy milyen kedvesek és jó fejek is tudnak lenni. Arról már nem tehetnek, hogy a törvény megkövetel tőlük bizonyos dolgokat.

Mivel még volt pár órám napfelkeltéig úgy döntöttem elmegyek vadászni. Kiugrottam az erkélyen és az erdő sűrűjébe vetettem magam. Gyorsan hagytam magam mögött a fákat és a házamat. Néhány perc futás után megéreztem, egy szarvascsorda illatát. Azonnal arra kezdtem futni, hamar meg is találtam őket. Nem tudom, hogy a feszültség vagy a stressz miatt, de három őzt és egy szarvast vadásztam le. És mivel elég gyorsan végeztem, ezért még volt időm, hogy elmenjek a kedvenc kis rétemre. A folyó felé vettem az irányt, és annak mentén, ki is lyukadtam az én kis nyugodt kikötőmbe. a rét közepére sétálva lefeküdtem és vártam, hogy felkeljen a nap, és egy újabb unalmas napot kezdjek el.

Amikor megéreztem a nap meleg sugarait a bőrömön, felálltam és haza futottam. Felugrottam az erkélyre, és bementem a gardróbomba. Gyorsan átöltöztem, felkaptam a táskám a kocsikulcsom és indultam. Beszálltam a kocsiba és elindultam a kórház felé. Az utat most szokatlanul lassan tettem meg. Ennek két oka is volt. Az egyik, hogy semmi kedvem nem volt Carlisle-val esetleg véletlenül összefutni. A másik, hogy nem voltam túl jó kedvemben és féltem, hogy így rossz munkát fogok végezni. Leparkoltam a parkolóba és a bejárat felé igyekeztem. A nővérkék kedvesen köszöntöttek, amit én is viszonoztam egy műmosoly kíséretében. Szerencsére ők ebből nem vettek észre semmit. Az irodámat elérve, átöltöztem és nekiálltam ellátni a kis betegeimet.

A napom szokatlanul gyorsan eltelt, és mire észbe kaptam már csak három órám volt a táncórámig. Mivel ma már nem volt több betegem, leültem megcsinálni a papírmunkát. Szerencsére elég hamar megszoktam és már csukott szemmel is ment volna. Nem volt nagyon türelmem hozzá, ezért vámpírsebességgel, töltöttem ki őket, az írás miatt nem kellett aggódnom, mert az írásom akkor is ugyanolyan gyönyörű ha gyorsan és ha lassan írok. Miután ezt is megcsináltam átöltöztem, felkaptam a papírokat, és a nővérpult felé vettem az irányt, hogy leadjam őket. Bezártam az irodám ajtaját, és a lift felé mentem. A nővérek nagyon kedvesek voltak és hamar megszoktak. De sajnos nem figyeltem és mikor fordultam volna vissza, valaki nekem jött, és én a földön landoltam.

- Sajnálom! – szabadkozott valaki, miközben a kezét nyújtotta, nem kellett felnéznem, hogy tudjam ki az. Nem hiszem el, pont most kell vele összefutnom, mikor már lejárt a műszakom. Elfogadtam a kezét, ő pedig felhúzott a földről. Még mindig nem néztem rá.
- Sajnálom nem figyeltem! – kért elnézést.
- Semmi gond, én sem figyeltem. – motyogtam, de tudtam, hogy így is megérti.
- Minden rendben? – kérdezte kedvesen. Én pedig végre ránéztem, amint meglátott kikerekedett szemekkel nézett rám, hát igen egy vámpír sokkal könnyebben észre veszi ha valami nincs rendben. Mit mondhattam volna? Semmi baj Carlisle, csak tudod szeretem a fiad, de nem lehetünk együtt, mert felesége van. Megráztam a fejem és válaszoltam.
- Persze – és felállítottam egy műmosolyt, de nem hiszem, hogy Carlisle bevette, mert összeráncolt szemöldökkel nézett rám. – Ha megbocsátasz mennem kell. – mondtam gyorsan és egy sziát elmormolva elsuhantam mellette.

A kocsimhoz érve azonnal bepattantam és indítottam. Szinte padlógázzal hajtottam a stúdió felé, minél hamarabb oda akartam érni. Az amúgy húsz perces utat, alig tíz perc alatt tettem meg. Beérve a stúdióba betettem egy gyors számot és elkezdtem táncolni. Minden gondolatot kiűztem a fejemből és csak táncoltam. Átadtam magam a ritmusnak és a zenének. Jelen pillanatban nem érdekelt semmi. És én pontosan ezt akartam elérni. Nem tudom meddig táncolhattam, de arra lettem figyelmes, hogy sorban megjönnek a kicsik. Amikor kinyílt az ajtó sok kicsi arcocskát pillantottam meg.

Ezen a héten csak a kicsikkel vagyok. Aminek megint két oldala van. Az egyik, hogy nem találkozok Nessie-vel, ami nekem most csak jó, mert fogalmam sincs mit mondanák neki. A másik viszont, hogy itt lesz a kicsi Lucy, aki kiköpött Jasper csak lányban. A kicsik elhelyezkedtek én pedig elkezdtem ismételni azt amit előzőleg vettünk. A kicsik pár hét után egész jól belejöttek. Szerettem nézni, ahogy mindent beleadnak, a mosolyt a kis arcocskákon, és amint a sok apró lábacska egyszerre lép és dobban a padlón.

Most sem volt semmi különleges az órán. Persze, ha csak azt nem számítjuk, hogy Lucy még a szokásosabbnál is aranyosabb volt. Nem tudtam, nem rá nézni. Egyszerűen vonzotta a tekintettem. Amikor ezt ő is észrevette elpirult és szégyenlősen elfordította a fejét. Én ezen csak mosolyogtam. Az-az egy óra most nagyon hamar elrepült. A kicsik boldog mosollyal az arcukon léptek ki a stúdióból. Felvettem a táskám és a kabátom és a kocsim felé indultam.

Hazaérve a szobámba mentem, lefeküdtem az ágyamra és a plafont bámultam. Oldalra fordítottam a fejem és megéreztem kedvesem illatát. Nem. Megígértem magamnak, hogy nem fogok sírni többé. De az illata és az emlékek, amik a tegnappal kapcsolatban törtek utat elmémbe akaratlanul is zokogásra sarkaltak. Nem tudtam mit csinálni. Szerettem őt, nagyon. Annyira, hogy voltam olyan buta és elengedtem, de bármennyire is szeretném már nem csinálhatom vissza. Nem gondolhatom meg magam. Ha a mai napot kibírtam akkor a többi is menni fog. Eszembe jutott tökéletes arcának minden vonása, ajkainak íve, csókjainak íze, szoros ölelése, ahogy magához ölelt. Ennyi. Ennyi maradt nekem belőle. De ezek az emlékek mindent megérnek nekem.