29. Fejezet - Múltam és látomás

Sziasztok! Először is köszönöm a 8 komit, és siettem ahogy csak tudtam. már tegnap fel akartam tenni csak valami közbe jött. Na mind egy. Jó olvasást, remélem tetszeni fog. 
Ui. a következőbe nagy fordulatot tervezek ;)
Puszi

Látni a megrökönyödést és a hitetlenséget családom arcán, elmondhatatlan érzés volt. Annyira szerettem volna, ha nekem is normális és békés életem lenne. Túl sokat kérek? De mit is gondoltam, hiszem nekem sose volt, és nem is lesz nyugodt életem. Ha akarnám akkor sem tudnék békében élni. Az életem sosem volt állandó, és most, hogy lenne rá esélyem a múltam közbeszól. Most az egyszer bánom, hogy olyan múltam van amilyen, hiszen ha annak idején nem ismerem meg a Volturit most sokkal könnyebb lenne. Gondolatban most egy hatalmas pofont kevertem le magamnak. Most tagadtam meg, még ha csak gondolatban is, de szégyelltem a régi családom. Hálásnak kell nekik lennem, mert ha ők nincsenek, akkor most valószínűleg már én sem lennék. 

Gondolataimból Jasper zökkentett ki, aki tett felém egy tétova lépést, de tekintetem megállásra késztette. Mozdulataim gyorsak és tettre készek voltak. Minden apró rezdülést felmértem és gondolkoztam. Gondolataim gyorsan pörögtek a fejemben, amint jött egy érdekes ötletem még kigondolni sem volt időm, mert már jött a másik. Türelmetlen voltam és ideges. Válaszokat akartam, de tudtam, hogy ha itt állok, akkor nem kapom meg őket. 

-           - Ashley! – szólított meg Jasper finoman és óvatosan, mintha attól félne, hogy hogyan fogok reagálni. 

Tekintetemmel végig pásztáztam, és az eddig bent tartott levegőt most hangosan kifújtam. Szemeimet egy pillanatra lehunytam és próbáltam megnyugodni. Ebben az is segített, hogy a következő pillanatban Jasper már szorosan tartott a karjaiban, és simogatta a hajam. Közelsége megnyugtatott. Mélyeket lélegeztem, hogy legalább beszélni tudjak majd, de az feltűnt neki, hogy nem öleltem vissza. Elengedett és ideges tekintete az enyémet kereste. Intettem a többieknek, hogy jöjjenek közelebb, ugyanis nem akartam hangosan beszélni, és ismételni sem. 

-           - Mi történt? – tette fel Carlisle a legkézenfekvőbb kérdést. Még nem voltam teljesen nyugodt és tudtam egy rossz mozdulat és robbanni fogok, ezért próbáltam összefüggően beszélni, és megtartani ezt a nyugalmi állapotom.

-           - Megtámadtak. – adtam az egyértelmű választ. Jasper megfeszült mellettem. Bár mindenki tudta, hogy ez történt mégis döbbenet futott végig a családon. Na, igen, nem túl gyakori, hogy nomádok csak úgy megtámadnak.

-           - Ismerted őket? – jött a kérdés most Jaspertől. Mielőtt folytathattam volna, Esme közbeszólt.

-           - Ezt a beszélgetést talán otthon kellene folytatnunk, nehogy esetleg újra megismétlődjön ez az eset. – értettem Esme aggodalmát, ők mégsem voltak azzal tisztában, amivel én. Mivel a testrészek már elporladtak a tűzet eloltottam, és elsőként kezdtem el futni. Szerettem volna, ha ezt a beszélgetést tiszta fejjel rendezzük le. Épp ezért felugrottam a fák ágaira és azokon kezdtem elugrálni. Gyorsan haladtam egyik fáról a másikra. 

Tapasztaltam, hogy a félelem és idegesség nem a legjobb érzelmi párosítás. Most mégis ezek tomboltak bennem. Ideges voltam a támadás miatt és féltem a családom reakciójától. Féltem, hogy esetleg elítélnek. De a legjobban mégis Jasper reakciójától féltem. Nem tudtam, hogy miként mondjam el ezt nekik, úgy hogy ne legyen nagyon megrázó. Magamban felnevettem, hiszen ezt nem lehet úgy elmondani, ne legyen megrázó. Féltem, hogy ezek után már semmi sem lesz olyan, mint régen. 

A magasból már láttam a Cullen házat. Leugrottam a fáról, és néhány percig csak a házat pásztáztam. Most nem éreztem olyan otthonosnak, nem éreztem a magaménak, hogy nekem itt lenne a helyem. Ez a hely árasztotta magából a szeretetet és a családias légkört. Félve léptem fel a lépcsőfokokra, majd léptem át a ház küszöbét, azért mert talán most lépem át utoljára. És ez az érzés fojtogatott, de ezt most nem engedhettem meg magamnak. A többiek már odabent vártak. Tudták, hogy most egy kicsit egyedül kellett lennem és ezért hálás voltam nekik. 

Esme Carlisle mellett foglalt helyet, mindkettőjük tekintete féltést és aggodalmat sugárzott. Edward kicsit csalódottan nézett rám, gondolom, azért mert nem engedtem, hogy olvasson a fejemben. Ha ez lehetséges volt, akkor Bella most még ellenségesebben nézett rám, mint általában. Rose Emmett ölébe bújt, mindketten tudták, hogy most baj van. Nessie ugyanígy kucorodott Jacob ölébe, aki kíváncsi szemekkel nézett rám. Jasper pedig egyszerre volt, ideges aggódó, szemeiből szeretetet és bíztatást tudtam kiolvasni. Kezét nyújtotta felém én pedig örömmel csúsztattam kezem az övébe, majd ültem le mellé. 

Egy ideig mindenki csöndbe burkolózott. Senki sem nézett fel, vagy mondott bármit is. Úgy tűnik volt valami érdekes a padlóban ugyanis mindenki azt fixírozta. Tudtam, hogy mindenki arra kíváncsi, hogy mi is történt. Én viszont még nem voltam kész feltárni előttük a múltam. Végül valaki megszólalt és kezdetét vették a találgatások. 

-           - Talán valaki, akit ismerünk? – kérdezte Rose, és a hangjában most egy bizonyos hideg csengést véltem felfedezni.

-           - Az nem tudna Ashley-ről. – vettet ellent Emmett, aki most szintén komoly volt.

-           - Akkor csak nomád átutazók? – kérdezte Esme reménykedve.

-           - Mi okuk lett volna megtámadni Ashley-t? – kérdezett vissza Jasper. Mindenki újra és újra mérlegelte a lehetőségeket és gondolom a múltban keresgélt személyeket.

-           - Akkor esetleg újszülöttek? – vetette fel Nessie az ötletet. Mindenki rám nézett, hát

-           persze, hiszen csak én voltam ott.

-           - Nem újszülöttek voltak, a tettük előre eltervezett volt. – adtam választ készségesen. Mindenki felsóhajtott. Nyilván a Cullen családnak nem voltak ellenségei, épp ezért zárták ki ezt a lehetőséget. Nem is tudom, hogy lehetett ennyi éven át így, ilyen nagy családban élni, ellenségek nélkül.

-           - Ashley te esetleg ismersz olyan személyeket, akik rosszat akartak neked? – Carlisle kérdése váratlanul ért és teljesen meglepett. Néhány percig csak pislogni tudtam, majd válaszoltam.

-           - Nem. Soha nem keveredtem zűrös ügyekbe. És barátaim sem nagyon voltak. Az eddigi éveket inkább egyedül töltöttem. – válaszoltam amennyire tudtam őszintén. Carlisle bólintott.

-           - Akkor azt hiszem ez már sosem fog kiderülni. – sóhajtott Emmett csalódottan.

-           - Na, nem. – Bella felpattant és szikrákat szóró szemeit rám emelte.

-           - Ezt ti sem gondolhatjátok komolyan. Hiszen semmit sem tudunk róla – mutatott Bella egyenesen rám – Azt sem tudjuk milyen múltja van. Nem hagyhatjuk, hogy miatta esetleg minket is megtámadjanak. – Bella idegesen fújtatott. Jasper felmorogott mellettem, én csak a kezem a combjára helyeztem és Bellára pillantottam.

-           - Ne aggódj! Nem fog baja esni a családodnak, ebben biztos vagyok. – mondtam nyugodtan.

-           - És mégis, hogy lehetsz ebben olyan biztos? – vont kérdőre Bella.

-           - Elég legyen Bella. Ez nem Ashley hibája. Amíg pedig meg nem bizonyosodunk abban, hogy nincs mitől félnünk, mindenhová együtt megyünk. Senki nem mehet el sehová sem egyedül. Világos? – Mindenki bólintott. 

Carlisle pedig egy halvány mosolyt intézett felém. Én viszont nem bírtam ezt tovább. Nem akartam több elnéző és kedves pillantást látni, nem bírtam elviselni. Kiszakítottam a kezem Jasper kezei közül és idegesen pattantam fel, majd fel-alá kezdtem járkálni a nappaliban. Mindenki zavarodottan nézett rám. Kezem a homlokomra raktam, majd a hajamba túrtam. Nem tudtam, hogy igazából hol is kezdhetném. Családomra néztem és láttam, hogy választ várnak tőlem. Egy nagy levegő után belekezdtem. 

-           - Azt hiszem jobb lesz, ha a legelején kezdem, hogy megértsetek mindent. Szóval, miután átváltoztam velem nem volt ott senki. A mai napig nem tudom, hogy ki változtatott át, csupán a hangjára emlékszem, de mikor felkeltem már nem volt ott. Nem tudtam, hogy mi történt velem. Azt viszont rögtön észrevettem, hogy kívánom a babámnak a vérét. Semmi mást nem akartam, csak megharapni. Tudtam, hogy valami nem stimmel velem, megcáfolva az újszülöttségem az erdőbe rohantam, ahol egy szarvascsordára bukkantam. Ezt már nem tudtam irányítani, az ösztön felülkerekedett rajtam. Mikor tudatosan is felfogtam, hogy mit tettem elborzadtam magamtól. Azt rögtön tudtam, hogy a családomhoz nem mehetek vissza. Hetekig mást sem csináltam csak az erdőben bandukoltam, egészen addig, amíg értem nem jöttek. Már akkor is hatalmas képességem volt, és mivel még nem tudtam irányítani, ezért eléggé furcsa időjárásokat kavartam. Ez természetesen már többeknek szemet szúrt. Köztük a Volturinak is – itt mindenki felszisszent – Demetri és Felix jöttek értem. Természetesen megadták a választási lehetőséget, de én úgy döntöttem velük megyek. Veszíteni valóm nem volt, és mivel tudni akartam, hogy mi történt ezért velük mentem. Aro hatalmas tehetséget látott bennem már akkor. Tetszett neki, hogy nehezen betörhető voltam és naiv kis újszülöttként már az első nap ellenkeztem vele. A többiek már rég megöltek volna, Aro viszont nem tette. Ő volt az egyetlen, aki ismerte a múltam. Ő mindent tudott rólam. A legjobb katonáit kérte, hogy képezzenek és tanítsanak. Aminek idővel meg lett a gyümölcse, a képességem a legjobban fejlődött ki, és az egyik legjobb harcos voltam egész Volterrában. Caius és Marcus olyanok voltak nekem, mint a nagybátyáim, Aro kicsit több volt, ő úgy kezelt, mint a lányát. Mindhárman nagyon szerettek. Jane a legjobb barátnőm lett, míg Alec a bátyám, rengeteget beszélgettünk együtt. Felix volt az, aki mindig mosoly tudott varázsolni az arcomra. Demetri egy kicsit több volt ugyanis ő gyenge érzelmeket táplált irányomba, de mindig tisztában volt vele, hogy köztünk csak barátság lehet. Öt évig éltem velük együtt, de utána úgy döntöttem, hogy utazgatom és felfedezek dolgokat. Aro nem nagyon akart elengedni, de azt hiszem mindig is tisztában volt vele, hogy elmegyek. Azért az öt évért nagyon hálás vagyok, hiszen ők neveltek fel, és ott lettem az, aki. Mindig visszatértem hozzájuk, eleinte gyakrabban, majd ahogy az idő múlt egyre ritkábban. Bár már lassan huszonöt éve nem láttam őket. Volterrában elég nagy hírem van. Kicsit hasonlítok Jane-hez, a vezetők mindig kikérték a véleményem és én nem féltem azt megmondani. Az erdőben ismét arra az időkre emlékeztem mikor még velük éltem. Ösztönösen cselekedtem és megvédtem magam. Engem kerestek. – mondandóm végére mindenki lefagyott. 

Ha a helyzet nem lett volna ennyire súlyos, akkor kamerára vettem volna, hogy száz év múlva majd visszanézhessük és nevessünk rajta egy jót. Most viszont egyenlőre még abban sem voltam biztos, hogy mi lesz holnap. Ettől a reakciótól féltem, hogy elítélnek majd és nem értenek meg. Tudtam, hogy a Volturinak milyen híre van, ők mégsem ismerik őket. Mindenki a vérengző és kegyetlen vámpírokként emlegetik őket. Nagyon reménykedtem benne, hogy nem vonnak le rólam is ilyen téves következtetéseket. Hiszen ismernek és tudják, hogy milyen vagyok valójában. 

-           - Na, tessék. Erről beszéltem. Semmit sem tudtunk róla, ő mégis beédesgette magát hozzánk. Ki tudja igazat mondott-e. – Bella hangja éles volt. Senki sem reagált rá semmit, mindenki a mondandóm hatása alatt volt még. Végül Carlisle szólalt meg.

-           - Aro csak úgy elengedett téged? – kérdezett rá, gondolom az őt leginkább foglalkoztató kérdésre.

-           - Igen. Engem sosem kezelt csak katonájaként. És tisztában volt vele, hogy egyszer elmegyek. – válaszoltam Carlisle szemeibe nézve.

-           - Vajon miért nem kezelt csak katonaként? – kérdezte Bella gúnyosan. Erre felmorogtam, nem szerettem, ha alaptalanul vádaskodnak. Amíg nem ismeri az előzményeket, rólam ne vonjon le téves következtetéseket.

-           - Engem nem győzöl meg ezzel az átlátszó szöveggel. Még, hogy csak a lányaként szeret. – Bella felhorkantott, az én kezem pedig ökölbe szorult. Lehunytam a szemem és nagy nehézségek árán, de visszanyeltem feltörni készülő morgásom.

-           - Elég Bella, hagyd abba. – Emmett hangja mennydörgő volt, összeszűkített szemekkel nézett Bella szemeibe, aki csak felhúzta az orrát és újra leült.

-           - Azt hiszem van mit megbeszélnünk. – Carlisle vette át a szót, és intett, hogy üljek le, én viszont megráztam a fejem. Jasperre néztem, aki mereven bámult maga elé. Szerettem volna tudni, hogy mi zajlódik le benne most. Végül Carlisle kérdése zökkentett ki az elmélkedésemből.

-           - Pontosan milyen kapcsolatban állsz most velük? – Carlisle-nak sikerült egy olyan kérdést feltennie, amivel még várni akartam. Nem akartam mindent így hirtelen a nyakukba zúdítani.

-           - Állandó kapcsolatban vagyok velük. Ezért is csodálkoztam, hogy megtámadtak, mert ha valami baj lenne, akkor Aro az elsők között értesített volna. Ezek szerinte viszont ő sem tudott róla, és félek mi lesz, ha megtudja – sóhajtottam. Hiszen pontosan tudtam, hogy Aro mit fog tenni, ha megtudja. És ettől még én is féltem.

-           - Értem – Carlisle elgondolkozott, majd megszólalt.

-           - Azt nem értem, hogy ha ilyen tehetséges vagy akkor Aro, hogy mondott le ilyen könnyen rólad. Mert ilyen tehetségeket szeret inkább maga mellett tudni – Carlisle kérdése nagyon is logikus volt. Én viszont csak elmosolyodtam rajta.

-           - Tudod Carlisle, Aro attól a perctől kezdve, hogy oda kerültem tudta, hogy nem maradok örökre mellette. Másképp bánt velem, mint a többiekkel. Megengedte, hogy továbbra is állati vérrel táplálkozzak, és megértő volt. Sokáig nem is beszéltem senkivel, mert akkor a sebeim még túl mélyek voltak. De idővel megnyíltam, és barátságokat kötöttem. Aro számára ez öröm volt. És bár, így remélte, hogy meggondolom magam, tudta, hogy nem arra vágyom, hogy örökké ott éljek. Változatosságot és tapasztalatokat akartam. Nem vagyok vérengző vadállat, bár tudom, hogy a Volturinak milyen híre van, mégsem vagyok olyan. És ők sem. Ők a második családom, szeretem őket, és ők is engem. Bármikor fordulhatok hozzájuk. Ha úgy vesszük, akkor velük nőttem fel – mondandóm elég hosszúra sikeredett és láttam, hogy mindenki elgondolkozik. Hiszen ismernek, nem gondolhatják, azt, hogy egy kegyetlen gyilkoló gép vagyok.

-           - És… akkor azért támadtak meg, mert lényegében ismerted a Volturit? – Emmett zavaros tekintettel nézett rám. Úgy láttam értelmét, hogy jobb lesz, ha most mindent tisztázunk, és mindent elmondok.

-           - Mint már mondtam, az egyik legjobb voltam egész Volterrában, hiszen a legjobbak képeztek. A három vezető pedig egy nap hihetetlen kérdéssel fordult hozzám. Látták, hogy milyen rövid idő alatt mennyit fejlődtem, és úgy gondolták, hogy sokkal többre vagyok hivatott. Alig két évvel később, hogy Volterrába kerültem, felkértek, hogy legyek a negyedik uralkodó. A kérés, meglepett, hiszen alig voltam két éves, tulajdonképpen még újszülött és felkérnek, hogy legyek én is uralkodó. Időre volt szükségem. Megkérdeztem a barátaimat, akik ahelyett, hogy haragudtak volna rám, inkább büszkék voltak. Támogattak és biztattak, hogy fogadjam el. Végül fejet hajtottam a dolog felett. Uralkodó lettem. Ezt azonban kevesen tudják. Igazság szerint csak azok, akik Volterrában vannak. Mivel Aro tudta, hogy egyszer elmegyek, ezért nem rendezett nagyobb ünneplést. Viszont azok, akik ismernek, azok mélységesen tisztelnek, mert tudják, mire vagyok képes. Megtiltották, hogy bárki is beszéljen arról, hogy ki is vagyok valójában és milyen tisztséget töltök be. Aro, ezért nem akart elengedni, mert félt, hogy ha ez kiderül, akkor esetleg merényletet szerveznek ellenem. És sajnos ez most be is következett. Azért támadtak meg, mert uralkodó vagyok. – elmondtam. Tudták a teljes igazságot. Feltártam előttük a múltam, és most a reakciójukra várok. Arra, hogy esetleg kitörjenek, mert tudom, hogy megértők biztos nem lesznek.

-           - Hogy? Uralkodó vagy? Most csak viccelsz ugye? – Emmett hangja hitetlen volt, és reménykedve nézett rám, reménykedve, hogy talán a válaszom igen lesz, és csak röhögünk az egészen.

-           - Nem. Ez az igazság. Volterrának immár négy uralkodója van. És akár mennyire is hihetetlen, de én vagyok a negyedik – Emmett egy kis ideig gondolkozott, majd egy vigyort ragasztott az arcára és odarohant hozzám, majd felkapott és körbeforgott velem a szobában.

-           - Hihetetlen a kis húgom az egyik leghatalmasabb vámpír az egész világon. Tök jó. – Emmett rám vigyorgott mikor letett. Gondolhattam volna, hogy Emmett így fogja fel ezt az egészet, de a kis akciójával mégis egy kis mosolyt sikerült az arcomra csalnia.

-           - Emmett! – Rose hangja hasított a levegőbe és összeszűkített szemekkel meredt férjére. Emmett rögtön elhallgatott és lehajtotta a fejét. Rosalie odasétált hozzám és a szemembe nézett, majd egy mély sóhaj után belekezdett.

-           - Megértelek. Mármint, ez nekem most nagyon furcsa. Tudod, én mindig is a családom védelmét tekintettem első szempontnak. Bevallom először téged sem kedveltelek, de te fény és boldogságot hoztál erre a családra. Megismertelek és a barátnőm lettél, egy olyan személy, akim eddig sosem volt, és ezt köszönöm. Most viszont nem tudom mit gondoljak. Ne érts félre, még mindig testvéremként tekintek rád, de úgy érzem időre van szükségem, hogy ezt megemésszem, és szerintem a család többi tagjának is – Rosalie körbenézett családtagjain.

-           - Köszönöm. És elhiszem, hogy így érzel most, hiszen ez egy eléggé megdöbbentő információ. Még egyszer köszönöm, hogy nem ítélsz el, ez nekem mindennél többet jelent. – mosolyogtam Rosalie-ra, aki kicsit megkönnyebbülve nézett rám.

-           - Tudod, hogy már lányomként szeretlek, és ezen semmi sem változtat. Talán van egy múltad, de kinek nincs? Azt tudom, hogy a szavaid és tetteid őszinték voltak, és sosem tudnálak egy kegyetlen Volturi katonaként elképzelni. – Esme odarepült hozzám és megölelt, én pedig visszaöleltem. Nem hiába ő az, aki az anya szerepét tölti be. Annyira jóságos és kedves, hogy meg sem érdemlem.

-           - Én nem tudok mit mondani. Én is éltem már velük együtt. Lehet, hogy téged jobban elfogadtak és be tudtál illeszkedni. Talán nekik is vannak érzéseik. Számomra éppen elég bizonyíték az, hogy orvos vagy és a gyerekekkel foglalkozol. Egy vámpír nem lehet rossz. – Carlisle egy mosollyal ajándékozott meg, amit viszonoztam. Nessie nem mondott semmit csak szótlanul ült és a semmibe meredt.

-           - Beszélnünk kéne. – Jasper végre rám emelte a tekintetét. Tudtam, hogy ez nem lesz egy könnyű beszélgetés, így csak bólintottam. Mielőtt kiléptünk volna az ajtón láttam, hogy Rose egy jelentőségteljes pillantást vetett Jasperre. Kiléptünk a szabadba és a háztól kicsit messzebb futottunk. Nem túl messzire, csak épp annyira, hogy ne halljanak minket. Jasper megállt egy fa mellett majd rám nézett és egy sóhaj után belekezdett.

-           - Tudom, hogy nincs jogom elítélni téged, főleg nem az én múltammal. Nem is teszem. Ismerlek, és tudom, hogy milyen vagy valójában. Számomra ez megdöbbentő volt. nem gondoltam volna, hogy ennyire fontosak ők a számodra. Pedig abból, amit mondtál ez jön le. Hihetetlenül kedves vagy, és szerintem ennek köszönhető, hogy mindenkivel ki tudsz jönni. Szeretlek, mindennél és mindenkinél jobban. Remélem, ezt tudod. Most mégis azt kérem tőled, amit Rose. Szeretlek ez nem kétséges. Én csupán csak egy kis időt kérek, hogy feldolgozhassam ezt az egészet – Jasper tekintetét az enyémbe fúrta, és várta a válaszom. Én azonban lefagytam. Soha, még csak meg sem fordult a fejemben, hogy Jasper esetleg nem szeretne engem. Most mégis időre van szüksége. Sosem tagadtam meg a kérését, türelmes voltam és megértő.

-           - Te… most akkor szakítasz velem. Vagy? – értelmetlen volt ez az egész, hiszen nem szakíthat velem, mert házasok vagyunk. Akkor, ezt most mégis, hogy értelmezzem?

-           - Ashley kicsim dehogy. Erről szó sincs. Szakítani? Hiszen a feleségem vagy. Szeretlek, és ugyanúgy találkozunk minden nap és beszélünk. Csupán csak azt kértem tőled, hogy ha gondolkozni akarok, akkor hadd tegyem azt nyugodtan. Ha elmegyek egy kis időre, akkor ezt ennek tudd be. Értesz engem? – Jasper előttem volt immár, és két keze közé fogta az arcom.

-           - Azt hiszem igen – suttogtam. Megértettem őt, és nem vitatkoztam, mert tudtam, hogy értelmetlen lenne.

-           - Ugye nem haragszol, de most én is szeretnék egy kicsit egyedül lenni – Jasper szemébe néztem.

-           - Ashley, ha félre értettél akkor… - Jasper ajkára helyeztem a mutatóujjam, hogy elhallgattassam.

-           - Nem értettelek félre. Pontosan megértelek, és most én is ezt kérem. Gondolkozni szeretnék. – elvettem az ujjam Jasper szájáról. Pár percig még az arcom fürkészte, majd sóhajtott, egy puszit hintett ajkaimra, és egy szót suttogott, ami nekem mindennél többet ért.

-           - Szeretlek.

-           - Én is téged. – suttogtam, majd Jasper elment. 

Egyedül maradtam. Nem tudom, hogy örüljek vagy sírjak. Legszívesebben mind a kettőt megtenném. Egyrészt örültem, mert nem ítéltek el. Másrészt viszont szomorú voltam, mert biztos voltam benne, hogy a bizalmuk most egy kicsit megcsappant irántam. Nem tudom, hogy Jaspernek mennyi időre van szüksége, hogy igazat mondott, és tényleg nem zavarja a múltam, vagy csak vigasztalni akart. Tudtam, hogy Rose nézetei is megváltoztak most egy kicsit. Nessie. Ő még rám sem nézett, éreztem a félelmét mikor a Volturiról meséltem. Sejtettem, hogy számára ők, csak, mint rossz emlékekként gondol rájuk, Jacobbal együtt. Bella és Edward. Biztos, hogy Nessie biztonságát fogják nézni, és a Volturi tulajdonképpen meg akarta őt ölni. Mit szépítsek rajta ez az igazság. Ők eddig sem fogadtak el teljesen, most pedig biztos, hogy egyáltalán nem fognak. Sóhajtottam és lefeküdtem a puha fűbe, de amit a hátam a talajt érintette látomásom támadt. 

Látomásom végeztével, úgy ugorottam fel, mintha darázs csípett volna. Tudtam, hogy nincs már sok időm, sőt el is fogok késni. Amilyen gyorsan csak lehetett haza felé kezdtem futni. Már tudtam, hogy mi lesz holnap, és azt is, hogy ma egy olyan döntést fogok még meghozni, amit talán örökre megbánok.