32. Fejezet - Ez egyszerűen nem lehet

A csillagokat és a holdat figyelve szerelmem arcát látom magam előtt. A gyönyörűen csillogó szempárt, a mosolyra húzódó ajkakat, kissé hullámos szőke fürtjeit. Egy mély sóhaj szakadt fel belőlem, hiszen ki tudja mikor láthatom újra. Az is lehet, hogy idén már nem is látom. Most épp az erkélyemen állok és az éjszakát tanulmányozom, az eget, az erdőt, mindent ami elterelheti egy kicsit a figyelmem. Ki kellett jönnöm egy kicsit levegőzni. A fejem tele van gondolatok ezreivel és nem jutok előre. Még mindig fogalmam sincs, hogy ki lehet az, aki elárult. 

A testőrség egész nap mindent figyelemmel kísér. A legjobbak is nyitva tartják a szemüket, de egyszerűen már abban sem vagyok biztos, hogy ki az akiben bízhatok és ki az akiben nem. Frusztráló ez az érzés. Annyi szeretném tudni és minél jobban akarom, annál kevésbé jutok előre. Most minden normális, mint mikor itt voltam. Senki sem mer ellen szegülni és mindenki fejet hajt az uralkodók akarata előtt. Aminek így kellett volna maradnia. 

Gondolkodásomból az ajtón való kopogtatás rángatott ki. Fejem az ajtó felé fordítottam.

-           - Szabad! – szóltam ki monoton hangon. Az ajtón pedig Dem lépett be a tőle szokásos elegáns testtartásával, majd tőlem néhány méterre megállt.

-           - Mindenki a nagyteremben gyülekezik, rád is szükség van. Úgy tűnik valami gond adódott. Na, nem mintha nem lenne így is elég. – sóhajtott a végén, mire én is elhúztam a számat. Remek. Nem elég, hogy valaki szervezkedik ellenünk, még jön a többi gond is.

-           - Rendben, menjünk! – visszasétáltam az erkélyről, majd miután becsuktam az ajtót, kimentünk a szobámból és a nagyterem felé indultunk. Csendben haladtunk egymás mellett. Valószínűleg ő többet tud, mint én és most ezen gondolkozik. Belépve a nagyterembe már mindenki ott volt. Természetesen most is csak a legfontosabbak. Aroék elé sétáltam és feszülten vártam a legújabb híreket.

-           - Sajnos rossz hírek. Egy vámpír csoport, amint megtudtuk valószínűleg újszülöttek, vérontást rendeznek Firenzétől nem messze egy kisebb faluban. Azonnal ki kell küldenünk egy csoportot, akik megölik őket. Az emberek közül is nyílván vannak szemtanúk. Nem engedhetjük, hogy ennél nagyobb baj legyen és egy ember sem menekülhet. Arra gondoltunk, hogy Jane, Alec, Felix és Demetri mehetnének. Mivel nem tudjuk mennyien vannak, ezért mindenre fel kell készülni. Viszont szeretném, ha minél hamarabb visszaérnétek, nem szeretnék még ennél is nagyobb bajt. – akik a nevüket hallották csak egy bólintással jelezték, hogy mindent értettek. Viszont egy dolgot én is tudtam és nem érdekelt, hogy mit fognak szólni, már eldöntöttem.

-           - Én is megyek! – jelentettem ki. Minden szempár rám szegeződött. Láttam a többiek szemében az ellenzés és az egyet nem értés minden jelét, de nem érdekelt. Mennem kellett, így legalább kiszabadulok egy kicsit az itteni környezetből.

-           - Ashley, nem hiszem, hogy ez a legjobb ötlet. – Aro hangja nem volt dühös, inkább figyelmeztető.

-           - Már eldöntöttem. Megyek. Különben is senki sem bánthat, csak a hasznukra lennék, hiszen egyedül elbántam három újszülöttel. – kérlelve néztem Aro szemeibe. Egy ideig csak néztük egymást, a vérvörös szempár most féltést és aggodalmat is sugárzott.

-           - Rendben. – sóhajtott végül én pedig elmosolyodtam.

-           - Aro, nem gondolhatod… - mielőtt Caius folytathatta volna a szavába vágtam.

-           - Szeretném, ha mindenki magunkra hagyna minket. – fordultam a többiek felé, akik egy szó nélkül mind távoztak, így csak négyen maradtunk a teremben. A vezetők felé fordultam. Caius szikrázó szemekkel nézett rám, tudtam, hogy a dühe nem elleném irányul, de egy könnyen nem egyezik ebbe belé, ezért küldtem ki mindenkit.

-           - Nem mehetsz el, túl veszélyes! – Caius hangja nem tűrt ellentmondást. Általában hallgatok rájuk, de nem most. Tudtam, hogy igazam van, hasznukra lennék.

-           - Ez nem igaz. Te is tudod, hogy hasznos lennék. Különben is nem tudnának bántani. – próbáltam könyörgő hangon beszélni. Caius viszont nem nagyon mutatott enyhülést.

-           - Lehet, hogy igaza van, hiszen az egyik legjobb. Nem hiába lett vezető. Bíznunk kell benne, és a döntésében. – Marcus most szólalt meg először, de hálás voltam, amiért mellém állt.

-           - És, ha ez egy csapda? És arra megy ki a játék, hogy megszerezzék? – Caius kétségbeesetten kereste a kiskaput, ami megakadályozza, hogy elmenjek.

-           - Ha ez igaz is lenne, akkor én vagyok a legalkalmasabb személy arra, hogy ezt kiderítsük. Mennem kell. Ha közük van ehhez a dologhoz, akkor mindenképp nekem is ott a helyem. Ráadásul csak én fogom tudni, hogy igazat mondanak-e. – próbáltam az utolsó érvemet is bevetni, és úgy tűik hatásos volt. Caius úgy tűnt még egyszer mindent alaposan átgondol, majd sóhajtott egyet és beleegyezően bólintott, az én arcomra pedig egy hatalmas mosoly szaladt.

-           - Azt hiszem, már döntöttél és bármit is mondanák, úgyis elmennél. – Aro ezt inkább kijelentette, mint kérdezte.

-           - Higgyétek el, minden rendben lesz, és mindannyian épségben visszatérünk. – próbáltam magabiztosan beszélni, mert az is voltam.

-           - Csak vigyázz magadra. – Aro úgy féltett, mint valami felbecsülhetetlen értékű dísztárgyat.

-           - Tudjátok azért egy kicsit sértő, hogy ennyire nem bíztok bennem. Úgy csináltok, mintha nem itt képeztek volna ki, ráadásul a legjobbak. – karomat keresztbe fontam a mellkasom előtt és próbáltam rájuk kicsit durcásan nézni. Az arcuk rögtön megenyhült, és olyan dolgot láthattam, amit sokan mások még elképzelni sem tudnak. A három vezető mosolygott. Egytől-egyig mindegyik. Odarepültem hozzájuk és megöleltem őket, ők pedig szorosan öleltek magukhoz. Ha nem lettem volna vámpír szerintem már rég összetörték volna minden csontom.

-           - Igazad van, csak féltünk. – Marcus engedett el először és ült vissza a székébe.

-           - Igen, úgyhogy fokozottan vigyázz magadra, különben, ha visszajössz, akkor nagyon keményen meg fogunk büntetni, azért, mert ilyen engedetlen kislány voltál. – Caius arcán még mindig mosoly volt. Imádott úgy kezelni, mint egy gyereket, akinek minden lépését nyomon kell követni és elő szeretettel cukkolt ezzel. Én pedig mint mindig most is próbáltam morcosan nézni rá, ami nem nagyon jött össze, mert a következő percben már mindenkiből kitört a nevetés.

-           - A lényeg, hogy figyelj a többiekre, és vigyázzatok. Hozd elő a régi emlékeket és emlékezz, hogy kell sikeresen végrehajtani egy ilyen feladatot. – Aro utolsó mondata ez volt.

-           - Mintha el tudnám felejteni. – léptem ki végül egy mosoly kíséretében az ajtón. 

A szobám felé indultam, hogy elkészüljek és még ma elindulhassunk. Ahogy a folyosón lépkedtem, hallottam, hogy a többiek is készülődnek már. Mindenkinek üzentem gondolatban, hogy én is megyek és együtt indulunk. Belépve a szobámba első utam a gardróbba vezetett. Becsuktam magam mögött az ajtót és tanulmányoztam, azt a temérdek ruhát, ami itt volt. A nagy része, csak fekete és az ilyen alkalmakkor használom. Ledobáltam magamról a ruhákat és átöltöztem. Felvettem egy fekete csőszárú farmert, egy fekete rövid ujjú felsőt, egy magas sarkú cipővel és természetesen az elengedhetetlen Volturi köpeny. Mikor mindent felvettem a fürdő felé indultam. A szemem fekete szemceruzával kihúztam és szempillaspirállal emeltem ki még jobban. Mikor késznek tituláltam magam visszamentem a szobámba és elterültem az ágyon és lehunytam a szemem. 

Viszont nem sokáig élvezhettem a nyugalmat, mert a telefonom hangos csörgése jelezte, hogy keresnek és jó lenne, ha felvenném. Azonnal a telefonom után kezdtem kutatni, amit meg is találtam az éjjeli szekrényen. Megnéztem a számot, és akaratlanul is melegség áradt szét bennem. 

-           - Szia! – leheltem a telefonba.

-           - Szia kicsim! Hogy vagy? Minden rendben? Hogy haladtok? – tette fel szokásos kérdéssorozatát szerelmem én pedig akaratlanul belekuncogtam a telefonba.

-           - Persze, minden rendben. És ne aggódj annyit, jól vagyok. – szinte láttam magam előtt, ahogy ilyenkor elhúzza a száját, és magában olyanokat mondogathat, hogy: na persze, még hogy ne aggódjak.

-           - Valami újdonság? – kérdezte végül. Én pedig elhallgattam. Nem szándékoztam hazudni neki, mégis úgy gondoltam, hogy jobb, ha erről nem tud. Hiszen megyünk és jövünk, minek izgassam fel feleslegesen. – Ashley! Mit titkolsz? Tudsz valamit, ha igen el kell mondanod! – Jasper hangja hirtelen idegessé vált. Belül pedig ilyenkor átkoztam magam, hogy nem tudok hazudni neki, és amiért ilyen jól ismer.

-           - A támadással kapcsolatban semmi új információnk nincs, sajnos. Viszont van valami más… - hallgattam el, mert nem is tudom, hogy kéne elmondanom neki. Csak mondd ki egyszerűen, biztattam magam. Szép, a végén még skizofrén leszek.

-           - Igen? Mi történt? – szegényt szépen sikerült teljesen kétségbe ejtenem.

-           - Nincs semmi baj. Nem kell aggódnod. Néhány újszülött vérontást rendez egy kis faluban, és a Volturinak közbe kell lépnie. – mondtam el neki mindent, egy apró részletet kihagyva.

-           - Miért érzem úgy, hogy ennyivel még nincs vége? – kérdezte most már valamivel nyugodtabban.

-           - Semmi fontos… csak épp annyi, hogy én is megyek. – hadartam el végül, és feszülten vártam Jasper reakcióját. A vonal viszont néma volt. Hagytam egy kis időt, hogy megeméssze a hallottakat, de mikor már több perc is eltelt kezdtem kicsit aggódni. – Jasper nézd tudom, hogy aggódsz, de nem kell… - mielőtt befejezhettem volna, végre megszólalt.

-           - Vigyázz magadra. – suttogta. A szívem szakadt meg, mikor meghallottam ezt a hangot. Olyan fájdalmas és szomorú volt, de ugyanakkor feszült és aggódó. Nem akartam szóváltásba keveredni ezért inkább hagytam a dolgokat.

-           - Mindig azt teszem. Szeretlek, nagyon-nagyon. – suttogtam a telefonba, mert ha hangosabban beszélek kihallatszódott volna a hangomból, hogy mennyire bánt ez a dolog engem is.

-           - Én is szeretlek. Amint visszaértetek hívj fel, mindent tudni akarok. – hangja most inkább kérlelő volt és szinte láttam magam előtt, azt az igéző aranybarna szempárt.

-           - Úgy lesz. Szia. – köszöntem el végül, majd letettem. 

Felpattantam az ágyról és szinte kitéptem a szobám ajtaját. A többiek már a folyosón vártak. Senki sem nézett rám, feltételeztem, hogy hallották az egész beszélgetést. Intettem egyet a fejemmel és mind elindultunk. Elsőként hagytam el a kastélyt. A többiek mind utánam futottak. Ilyen esetekben általában mindig Jane a vezető, de most, hogy én is itt voltam, így én vezettem a többieket. Az időjárás enyhén felhős volt, de hogy ne legyen probléma, esős időt csináltam, így nem kellett félnünk, hogy esetleg meglátnak minket. 

A köpenyem halkan susogott a fák között. Az erdőben futva, minden állat érezte, hogy jövünk és mind elmenekültek. A madarak elrepültek a faágakról. A nagyobb vadak pedig irányt váltottak. Lábam szinte alig érintette a talajt. A fákat gyorsan hagytam magam mögött és a levelek megrezdültek a lábam alatt. Ősz volt, az erdő ilyenkor gyönyörű, minden barnás és narancssárgás színben úszik. Az én figyelmemet viszont, most mégsem tudta lekötni. A futás segített egy kicsit kiüríteni a fejem és nem gondolni semmire. 

Firenze nem volt olyan messze, de még így is körülbelül fél napi futásra van innen. Egyértelmű volt, hogy nincs több időnk. Ki tudja, hány ember szerzett tudomást erről. Az is lehet, hogy néhányan elmenekülnek. Csodálom, hogy még nem volt benne a hírekbe. Bár az emberek eltűnése már így is megnövekedett. Csak remélhetjük, hogy időben oda érünk és mindent el tudunk simítani. Nem szerettem embereket ölni, és eddig még nem volt rá példa. Ha lehet, akkor minél több embert szeretnék életben hagyni. 

Az út hátralévő részében mindenki csöndben volt. Ez furcsa volt számomra, mert eddig mindig el tudtuk hülyéskedni az időt. Mi tényleg olyanok voltunk, mint egy nagy család. Még Jane-t is sikerült betörnöm, nem volt könnyű, de mostanra a legjobb barátnőm. Felix mindig meg tudott nevettetni és az ilyen alkalmakkor sem szokott szó nélkül maradni. Azt hiszem most mindenki érezte, hogy ez nem a legjobb pillanat a szórakozásra. A küldetéseket mindig mókásan fogtam fel. Ilyenkor mindig kiszabadulhattam a megszokott környezetből és együtt lehettünk a többiekkel. 

Pár perccel később pedig megérkeztünk Firenzébe. Az emberek még most is nyüzsögtek az utcán pedig már este tíz is elmúlt. Egy pillanatra megálltunk és a levegőbe szagoltam. Érezni lehetett a friss vér illatát igaz nagyon halvány, de akkor is ott volt a levegőben. Intettem a többieknek, hogy siessünk. Mindenki azonnal futásnak eredt, a falu szerencsére itt volt nem messze. Ahogy közelebb értünk úgy a vér szaga is egyre élénkebb lett. Lassítottunk, ahogy meghallottuk a sikításokat. Itt voltunk, kiléptünk a fák közül és nem épp mindennapi látvány tárult szemeink elé. 

Emberek hada feküdt a földön vérbe fagyva. Saját vértócsájuk ölelte körbe őket. Voltak olyanok, akik még nem haltak meg, azokra pedig tudtam milyen sors vár. A falu közepén pedig egy csapat újszülött épp a maradék embert akarta megölni. Az emberek egy kupacba futottak és könyörögtek, az életükért. Tudtam, hogy a könyörgés mit sem ér, a vad ösztönök ellen. Többen voltak, sokkal többen. Nem érdekelt, tudtam, hogy mire vagyunk képesek. Az ember sikolya rángatott ki a gondolataim közül. A tekintetem azonnal oda kaptam. Egy fiatal férfi éppen egy nőt készült megölni. 

Nem gondolkoztam csak cselekedtem. A férfi mögé futottam és a kabátjánál fogva jó messze elhajítottam, aki egyenesen egy ház falának csapódott. Erre mindenki felkapta a fejét. Míg az emberek szemébe egyszerre jött a félelem és a remény, addig az újszülöttek őrjöngtek. A többiek sem tétlenkedtek, mindenki egyszerre vetette magát a többiek közé és kezdték sorban megölni a vámpírokat. Egyszerre ketten jöttek nekem, a becsapódás hatására elterültem a földön. De nem hagytam olyan könnyen magam. Az egyiket lerúgtam magamról, míg a másik próbált belém harapni és megölni. Nem ment neki olyan könnyen. Ilyenkor örültem, hogy újszülöttekkel van dolgom. Könnyedén találtam fogást rajta és egy mozdulattal eltávolítottam a fejét a nyakától. Láttam, hogy a többiek remekül haladnak, ezért fogtam és a köpenyem zsebébe nyúltam, majd kivettem onnan egy doboz gyufát. Tűzet raktam és elkezdtem rádobálni a testrészeket. A többiek még mindig keményen harcoltak, ezért megnéztem hol segíthetnék még. A tekintetem ide-oda kapkodtam mikor észrevettem egy magas alakot az egyik ház mögött, mikor észrevette, hogy őt nézem, eltűnt. Utána mentem és nem is kellett sokat keresnem. Rögtön tudtam, hogy ő lehetett az, aki teremtette őket. Mikor látta, hogy nem adom fel, hogy elkapjam megállt és megfordult. Nem foglalkoztam a kinézetével, úgyis tudtam milyen sorsa lesz. Elé sétáltam és ekkor olyan dolog történt, amire nem számítottam. Letérdelt elém és a szemembe nézett, mintha csak a halált várná. Gondolatban üzent nekem, hogy legyek gyors és kíméletes. Először megfordult a fejemben, hogy ez csak valami trükk, de mikor megérintettem még csak el sem húzódott. Megtudtam, amit akartam. Ő volt, az, aki ezt az egészet kitervelte, de ő nem ismert. Nem akart mást csak látni a híres Volturit és az ő kezük által meghalni. Komolyan képes volt ezért megölni egy tucat embert, majd őket ráuszítani egy falura? Megfogtam a fejét és éreztem, ahogy a repedések kezdenek kibontakozni az arcán, majd egy mozdulattal megöltem és tűzre dobtam. 

Ahogy visszafelé kezdtem sétálni a többiekhez, meghallottam az emberek vérfagyasztó sikolyát. Jane pontosan tudja, hogy mit kell tennie. Egyértelmű volt, hogy az emberek nem maradhattak életben. Úgy döntöttem, hogy ameddig ők elintézik a munka piszkos részét, addig én vadászok, úgyis rég voltam. Irányt váltottam és az erdő felé kezdtem futni. Szerencsére a közelben volt egy kisebb szarvascsorda. Elfogtam három őzet és úgy döntöttem ennyi elég volt. Lassan sétáltam vissza a többiekhez, akik már vártak. 

Miután mindent elintéztünk és meggyőződtünk, hogy minden nyomot eltüntettünk magunk után haza indultunk. Az út most valahogy sokkal felszabadultabban és nyugodtabban telt. Az utat is gyorsabban tettük meg. Mire a nap elérte volna a tetőpontját, amit persze nem hagytam, mert az eget felhőkkel borítottam be, már vissza is értünk. Aro majd ki csattant a büszkeségtől mikor megtudta, hogy minden rendben ment. Én csak mosolyogva csóváltam a fejem és nem győztem ismételni, hogy én megmondtam. Aro azt mondta, hogy lazíthatnék egy kicsit, és megpróbálhatnák kikapcsolódni. A többiek persze rögtön felvetették az ötletet, hogy menjünk bulizni úgy, mint régen. Most persze egyik vezető sem látott semmi kivetni valót a dologban. Én csak annyit mondtam, hogy még meggondolom. 

Természetesen Jane nem győzte mondani, hogy ennyi nekem is jár, és csak jót tenne. Körülbelül egy óra győzködés után végre beadtam a derekam és beleegyeztem, hogy elmenjünk. Én magam is meglepődtem, hogy a többiek jókedve rám is mennyire átragadt. Felix nem győzte ecsetelni, hogy mennyire hiányoztak már neki az ilyen esték. Egészen addig, amíg Jane úgy nem döntött, hogy ideje készülődni és ki nem rakta a fiúkat a szobámból, aminek természetesen mind hangot adtak, de Jane elhallgatatta őket. 

Most épp itt ülünk a szobámban és ruhát választunk, majd megcsináljuk egymás haját és sminkjét. A gardróbom közepén állva, hirtelen azt sem tudtam, hogy mit vegyek fel. Jane már döntött. Egy rövid kis vörös pántos ruhát választott fekete magas sarkúval. Gyönyörű volt benne, szőke haját kiengedte. Kétség kívül remek összhangban volt a ruhája a hajával. Az már egy másik kérdés, hogy Alec mit fog szólni, ha meglátja így a húgát. Én Jane javaslatára egy fekete pántnélküli testre simuló ruhánál maradtam. Végül maradtunk a sminknél, ami mindkettőnknek visszafogottabb volt. Majd mikor Jane késznek nyilvánított mindkettőnket kimentünk a fiúkhoz, akik már vártak ránk. 

Azt hiszem az gyenge kifejezés, hogy leesett az álluk. Szó szerint tátott szájjal bámultak minket. Jane-nel egymásra néztünk és felnevettünk. Olyan vicces volt a fiúk arckifejezése. Majd miután nagyjából rendezték a vonásaikat, nagy nehezen megszólaltak. 

-           - Gyönyörűek vagytok! – Alec egy mosoly kíséretében mindkettőnk arcára egy-egy puszit nyomott.

-           - Az nem kifejezés, azt hiszem mindenki ránk fog irigykedni. – Felix-nek az a szokásos perverz vigyor volt ott az arcán.

-           - Azt hiszem mi vagyunk a legszerencsésebb férfiak a világon. – Demetri most tőle szokatlan módon ellazult és mosolygott.

-           - Akkor menjünk. – vigyorogtam és a többiekkel a nyomomban a garázs felé indultunk. Ott mind beszálltunk a kocsimba és indítottunk. Volterrától nem messze van egy night club, oda megyünk. Régen mindig oda jártunk, és szerintem ideje megmutatni a mostani fiataloknak, hogy-hogy is kell bulizni. Imádtam táncolni és ilyenkor teljesen ellazultam és kieresztettem a gőzt. Azt hiszem ezért győzködtek ennyit. Megérkezve a club elé, leparkoltunk és a hátsó bejárathoz mentünk. Elől a fények bevilágították az egész utcát és a fiatalok szinte őrjöngtek, hogy bemehessenek végre. A hátsó ajtónál, még ugyanaz a biztonsági őr volt, aki régen is. Rá mosolyogtam, amit rögtön viszonzott. Ő azok emberek közé tartozott, aki diszkrét és figyelmes. De ahogy észrevettem már felette is eljárt az idő. Mosolyogva léptünk be a clubba és vettük az irányt egy üres box felé. Nem vacilláltam sokat rögtön a táncparkett felé kezdtem kacsingatni.

-           - Táncoljunk! – ráncigáltam fel a többieket és mind a táncoló tömeg felé mentünk. A zene ritmusa bekúszott az elmémbe és a csípőm kezdtem rázni. Jane-el együtt szorosan simultunk egymáshoz és táncoltunk, ami rengeteg fiúnak tetszhetett, mert fütyültek és ordítoztak, elég gátlástalan dolgokat, de ezt most próbáltam kizárni az elmémből. Majd Jane otthagyott így egyedül folytattam, de nem bántam, csak az számított, hogy végre lazíthattam. Eddig fel sem tűnt, hogy mennyire hiányzik a tánc, de azt hiszem a mai este után, minden nap fogok táncolni. Fogalmam sincs meddig táncolhattam ott, szerintem már órák telhettek el. Mikor végre megálltam úgy döntöttem leülök egy kicsit a többiekhez. Azonban egy valami megragadta a figyelmem. Szemeim elkerekedtek és nem akartam elhinni, amit látok. Ez nem lehet, ő nem lehet itt. Azonnal szóltam a többieknek, hogy induljunk. Ők, ahogy láttam nem vették észre, azt amit én. A hátsó kijárat felé kezdtem húzni a többiekhez, de utoljára még visszanéztem még egyszer, hogy lássam tényleg jól látok-e. De sajnos, igaz volt. Ahogy kiértünk a levegőre észrevettem, hogy már hajnalodig. A kocsim felé mentünk és indultunk. A többiek nem értették mi bajom. Én viszont egyszerűen már lehetetlennek tartottam, hogy egyik bajt kövesse a másik. De, hogy történhetett ez? Miért? Ez egyszerűen lehetetlen. Akár, hogy gondolkoztam nem találtam választ. Csak a kecses alak van előttem, ahogy egy emberrel táncolt, bár az sokkal több volt, mint tánc. Egyáltalán mit keres itt? Neki otthon kéne lennie. Miért szakad ennyi baj a nyakamba?