33. Fejezet - Az idő telik

Sziasztok!
Először is nagyon sajnálom, hogy csak most hozom a frisst, már készen volt csak tegnap nem tudtam gépközelébe jönni, mert belázasodtam, és a csípőm olyan szinten fájt, hogy menni alig bírtam. Na, de a lényeg, hogy most itt van. Remélem tetszeni fog, és megtiszteltek néhány kommenttel. Jó olvasást.
Puszi Trixi

-           - Felix! – ordítottam, mikor egy nagy adat hótömb a nyakamban landolt. Az illető csak vigyorgott, majd elfutott előlem. Már kész voltam utána menni, mikor éreztem, hogy a hátamba csapódik még egy hógolyó. Megpördültem a tengelyem körül és egy pimaszul vigyorgó Alec-kel találtam szemben magam, miközben a kezében már egy másik hógolyót dobált fel-le. Meggondoltam magam és inkább Alec után eredtem, aki vigyorogva futott el előlem. A hó ropogott a lábunk alatt, miközben emberi szemmel kivehetetlenül futottunk a fák között. Alec gyors volt, de általában mindig meg tudtam előzni. Viszont ez most nem így lett. A következő percben eltűnt a szemem elől.
Szemeimmel körbepásztáztam az erdőt. Gyönyörű volt az egész táj. A hófehér hó megcsillant és gyémántként sziporkázott a felhőkön áttörő napsugarak hatására. Az erdő ilyenkor nyugodt és csendes. De talán ebben az időszakban az egyik legszebb. A napsugarak utat törtek maguknak a felhőkön keresztül és egyre nagyobb teret világítottak be. Az én bőröm is elérték, és az arcomról több millió színben vetődtek vissza a fénysugarak.

Végül a tisztás felé kezdtem futni, ahol az előbb is játszottunk. Volt egy olyan érzésem, hogy a fiúk terveznek valamit. Általában mindig kijátszom őket, a képességeim miatt, de most hagyom őket. Hadd legyen egy jó napjuk. Visszaérve láttam, hogy a fiúk eltűntek. Legalábbis Alec, Dem és Felix. Chelsea és Afton aranyosan játszottak a frissen esett hóban. Chelsea kacagása betöltötte az egész térséget, mikor Afton felkapta és megpörgette a levegőbe. Szívem egy aprót összeszorult, hogy láttam őket együtt. Legszívesebben most én is Jasperrel lettem volna. 

Nem tudtam tovább gondolkozni, mert éreztem, hogy a következő pillanatban három test csapódik belém, majd elterülünk a hóban, ami beterít mindannyiunkat és gurulunk tovább a földön. Mikor végre megálltunk mindhárom fiú felnevetett. Hihetetlen, hogy mit ki nem tudnak találni. Felálltam majd lesöpörtem magamról a havat és csípőre tett kézzel a fiúkra néztem. Akik rögtön abbahagyták a nevetést, felálltak és kiskutyaszemekkel néztek rám, kezüket a hátuk mögé tették és lehajtották a fejüket. Olyanok voltak, mint a kisfiúk, amiket az anyukájuk épp valami rosszaságon kapott rajta. Én viszont nem bírtam tovább és hangosan felkacagtam. Már a hasam fogtam a nevetéstől, mikor a fiúk felkapták a fejüket, és sértetten néztek rám. Nekem viszont eléggé rossz érzésem támadt, mikor megláttam gonosz vigyorukat. A nevetés a torkomban rekedt, mikor egyszerre kaptak fel és hempergettek meg a hóban. Hangosan felkacagtam, a fiúk karjai között. Végül őket is magammal húztam és együtt nevetünk a hóban. 

Mindenki arcán hatalmas vigyor volt, ahogy ott feküdtünk a hóban a felhők alatt. Megnyugtató volt. Ők tényleg el tudták egy kicsit terelni a gondolataimat. És most erre volt szükségem, ezt ők is tudták. Főleg így, hogy még most sem tudunk semmit a támadásról. 

Végül úgy döntöttünk bemegyünk, mindenki felállt és lesöpörte magát, majd befelé mentünk. Mindenki örült, ezt betudhattam a közelgő eseménynek és annak, hogy itt vagyok. Sietve haladtunk végig a hosszú folyosókon, amik most még sötétebbek voltak, mint általában. Viszont a hangulat annál jobb. Végigsétálva a folyosókon mindenki ment a saját szobájába, hogy elkészüljön a délutánra. Egy integetés után én is beléptem a szobámba. 

Azonnal a fürdő felé indultam, s miután ledobáltam magamról a vizes és átázott ruhákat, beültem egy kád forró, habos vízbe. Lehunytam a szemem és gondolkoztam. Az elmúlt időn és az itt töltött napokon. Már fél év eltelt mióta eljöttem a Cullen családtól. Rettenetesen hiányoznak, nem telik el úgy nap, hogy ne gondolnék rájuk. Főleg mostanában. Holnap karácsony, a szeretet ünnepe, mikor az egész család együtt van. Biztos boldogan szervezkednek otthon, Esme esetleg süt az árváknak, és feldíszítik az egész házat. A többiek kinn a kertben játszanak és élvezik a telet. Emmett az én nagy mackó bátyám, és Nessie. Mindketten annyira hiányoznak. És Jasper. Mindig azon gondolkozom, hogy vajon abban a percben mit csinál? Hol van? Gondol-e rám? Annyira rossz, hogy nem lehetek velük ezen a napon. Pedig legszívesebben rohannék hozzájuk. Jasper is egyre nehezebben bírja. Igaz nem mondja és próbál erősnek tűnni, mégis hallom a hangjából, hogy mennyire hiányzom neki. És ilyenkor nem győzőm mondani neki, hogy ő is nekem. 

De nem mehetek, mert a támadásról még mindig semmi hír. Nem jutottunk előbbre. Az illető, mintha csak megérezte volna, hogy baj van, most teljesen nyugodt. Nem ad magáról semmi életjelet. Nekünk pedig így szörnyen nehéz dolgunk van. Aro-ék nem akarnak elengedni, mert félnek, hogy amint elmegyek megismétlődik ez a dolog. Lehet, hogy igazuk van. De nem tudom meddig bírom még. Aro is látja, hogy egyre nyugtalanabb vagyok. Sokszor figyelmetlen. Képes vagyok órákon át gondolkozni, és ilyenkor teljesen kizárni a külvilágot. Aro nem akar így látni, viszont tudja, hogy a biztonságom miatt ez a legjobb. 

Ráadásul még mindig nem tudom, hogy az, amit egy hónapja láttam, azt jól láttam, vagy csak képzeltem. De egy vámpír nem tud képzelődni. Tudom mit láttam. Még mindig a szemem előtt lebeg a kecsesen ringatózó test, aki egy szerencsétlen fiút elcsábítva vitte véghez akaratát. Mert tisztában voltam vele, hogy mit akart. De elvégre ő nem is lehetett az országban. Ezt nem tenné meg. Vagy mégis? Elvégre tőle minden kitelik, de nem hittem, hogy ilyen dolgokra képes lenne. Hiszen mindene megvan, akkor mégis jó ez az egész? Aljas egy nőszemély. 

Egy mély sóhaj tört fel a mellkasomból. Kinyitottam a szemem és a maradék habot magam elé húztam és megmostam magam. Valószínűleg megint elgondolkoztam, mert hallottam, ahogy a többiek már türelmetlenül toporognak a szobájukban. Az izgalom, ami bennük tombolt rám is átragadt. Bár gondolataim így a másik családom körül keringtek. Magam köré tekertem egy törölközőt, és a gardróbomba mentem valami ruha után nézni. Az alkalomhoz illő ruhát kellett keresnem. Holnap lesz karácsony, de mi ma ünnepeljük meg. Ami annyiból fog állni, hogy mindenki összegyűlik itt a szobámba és ajándékozunk, majd beszélgetünk. Pont úgy, mint régen. Választásom végül egy fekte, nyakban megkötős, térd fölötti ruhára esett. Nem volt túl csicsás, de nekem most pont megfelelt. 

Felvettem és miután kifésültem a hajam és felvittem az arcomra egy enyhe sminket, az ágyamra feküdtem és az éjjeli szekrényhez nyúltam. Ma még nem is beszéltünk ezért ideje lesz bepótolni. Tárcsáztam a mára már jól berögzült számot, amit néhány pillanat múlva fel is vettek. 

-           - Szia, kis húgi! – ordított a telefonba egy jól ismert kisfiús hang, majd egy öblös nevetés is társult hozzá. Nem bírtam ki, és én is felkacagtam. Olyan régen hallottam már az én hatalmas bátyám nevetését.

-           - Szia, Emmett! Mindenki ott van? – kérdeztem rá a nyilvánvalóra.

-           - Igen, és ki vagy hangosítva, úgyhogy jól válogasd meg a szavaidat. – elképzeltem, ahogy vigyorog közben, és akaratlanul is felkuncogtam.

-           - Ne hülyéskedj Emmett, inkább add ide a telefont. – hallottam meg kedvesem méltatlan hangját.

-           - Karácsony van, és te ilyenkor is ki akarod sajátítani? – hallottam Emmett hangján a sértettséget.

-           - Hagyjátok már abba! Olyanok vagytok, mint a gyerekek. – sóhajtott Rose, amire csak felkuncogtam. – Mind beszélni akarunk vele, és fogunk is. Utána Jasper akár tőlem egész éjszaka beszélhetsz vele. – szerintem Rose, innentől kezdve lezártnak tekintette a témát.

-           - Háhá. Én megmondtam. – nevetett fel Emmett, mint egy óvódás. Szinte láttam a lelki szemeim előtt, ahogy gyerekesen mutogat Jasperre, aki erre csak megforgatja a szemét.

-           - Ha ti itt ilyen jól elvagytok, akkor akár le is tehetem. – kacagtam a telefonba.

-           - Nehogy letedd. – hallottam Nessie izgatott hangját. Olyan régen nem beszéltünk.

-           - Meséljetek! – kértem őket lázasan.

-           - Jaj, el sem hiszed milyen felfordulás van itthon. – Emmett fáradtan sóhajtott. – Az egész ház pompában áll. A család női tagjai pedig nem győznek ugráltatni minket. De képzeld én találtam a legnagyobb fenyőfát az erdőben. – mesélte Emmett büszkén, miközben gondolom kihúzta magát.

-           - És veled minden rendben? – kérdezte Jasper tőlem, a mára már jól begyakorolt kérdést.

-           - Igen. Minden a szokásos. Bár most itt is nagy az öröm. Hosszú évek után végre újra velük töltöm a karácsonyt, amit ma ünneplünk meg. Épp készülődtem, mikor úgy döntöttem felhívlak titeket. – mondtam és arcomra akaratlanul is egy mosoly kúszott, ha visszagondoltam a délelőttre.

-           - Nahát… a világ legöregebb vámpírjai tudják mi az, hogy ünnepelni. Ez nekem új. Bár ha most belegondolok a helyzetbe akkor… - a következő pillanatban Emmett hangosan felröhögött a telefon túlsó felén. Még a feltevés is sértő lett volna a Volturi tagokat illetően, de nem bírtam ki és én is felnevettem. Mindenkiből egyszerre tört ki a nevetés, és egy jó ideig csak nevettünk.

-           - Jaj, Emmett! – sóhajtottam, mikor már végre csillapodott egy kicsit a nevetésem.

-           - Most miért? Te el tudnád őket képzelni, ahogy lazítanak? Mondjuk azért kíváncsi lennék, hogy mit csinálnának, ha otthagynánk őket egy discoba. – szinte láttam magam előtt, ahogy Emmett húzogatja a szemöldökét, és közben vigyorog.

-           - Ez gonosz volt. – mosolyogtam. – Sokat köszönhetek nekik. És tudom, hogy számodra ez hihetetlen, de ők igen is tudnak lazítani. Ma például kinn hógolyóztunk az udvaron a többiekkel. – mosolyom még mindig törtetlen volt.

-           - Mi is azt csináltunk ma, de mi arra gondoltunk, hogy nélküled nem olyan jó buli. – motyogta Emmett, és tudtam, hogy most ha nem is szándékosan, de megbántottam valamilyen szinten.

-           - Jaj, te hatalmas mackó. Tudod, hogy mennyire szeretlek titeket. Rátok gondolok, szinte minden percben. – sóhajtottam. –Viszont sajnos, még nem jutottunk előrébb ezzel az üggyel. Mintha felszívódtak volna a tettesek. – hangom kicsit bosszús volt, nem tagadom bosszantott, hogy nem jövők rá a titok nyitjára.

-           - Nyugodt meg. Így nem is fog menni. Ha ott lennél elvinnélek és tartanánk egy csajos napot. Hidd el segíteni. – hallottam meg Rose mosolygós hangját. Nessie torokköszörülése viszont további beszédre sarkalta. – Természetesen a kedvenc és egyetlen unokahúgommal együtt. – fejezte be, mire Nessie elégedett nevetése hallatszott.

-           - Viszont most mennem kell. – mondtam szomorúan, mert hallottam a többiek gondolatait, akik már alig várták, hogy végre velem legyenek.

-           - Kellemes Karácsonyt, Drágám! Vigyázz magadra! – hallottam Esme kellemes hangját a telefonból, mire nekem melegség áradt szét a testemben.

-           - Boldog Karácsonyt! És siess vissza hozzánk, már nem sokáig tudom féken tartani a gyerekeimet. – hallottam Carlisle megnyugtató ugyanakkor most vicces hangját.

-           - Siess vissza kis húgi, mert ha nem jössz, akkor én fogok érted menni. – hallottam Emmett hangját, és biztos voltam benne, hogy megtenné.

-           - Várunk már nagyon. Ha megjöttél mindenképp el kell mennünk vásárolni. – hallottam Rose hangján, hogy mosolyog.

-           - Nagyon hiányzol, te is meg a táncóráid is. Úgyhogy siess vissza. – hallottam Nessie hangján, hogy próbál vidáman cseverészni, én mégis kihallottam belőle a szomorúságot.

-           - Szeretlek! Vigyázz magadra! Boldog Karácsonyt Kicsim! – hallottam Jasper szerelemtől túlfűtött hangját.

-           - Én is szeretlek. Boldog Karácsonyt! – suttogtam.

-           - A legboldogabb karácsonyom lenne, ha te lehetnél az ajándék. – hallottam Jasper hangjában csengeni a keserűséget.

-           - Hamarosan találkozunk, ígérem. Szeretlek. – mondtam neki utoljára, majd letettem. 

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy lelkileg ez a telefonbeszélgetés nem viselt meg. Igen is megviselt. Fáj, hogy holnap az év legfontosabb ünnepén nem lehetek velük. Akkor mikor minden család együtt van, és boldogan ünnepelnek. Akkor engem egy kontinens választ el azoktól, akiket már a családomnak hívok. Viszont, nem szabad ezeket az érzéseket kimutatnom. Elvégre ma ünnepelünk. Hosszú évek után végre itt vagyok újra, a másik családomnál. 

Felálltam az ágyról és végigsimítottam a ruhámon. Majd szóltam a többieknek, hogy készülhetnek. A gondolataik kuszák lettek, ezért inkább ki is kapcsoltam a gondolatolvasást. Az izgalom a következőkben a tetőkig vágott, szinte már én sem bírtam elviselni. Ekkor döntöttem úgy, hogy végre kinyitom az ajtót, és beengedem őket. Mindenki ott toporgott az ajtóm előtt. Én elálltam az utat és beengedtem őket. Mivel az én szobám volt a legnagyobb, ezért itt gyűltünk össze. Mindenki letelepedett az ágyam előtt a földre és csillogással a szemükben néztek rám.

Én is helyet foglaltam Jane és Alec között. Alec mellett ült Dem, mellette Felix, aztán Afton, aki az ölébe húzta Chelsea-t. Mellettük Renata, Santiago, és végül Heidi-vel zárult be a kör. Mindenki arcán mosoly volt, és a hangulat meghitt volt. senki sem gondolta volna, hogy a Volturi így is össze tud gyűlni és ünnepelni. Végig néztem mindenkin és örömmel nyugtáztam, hogy kitettek magukért. Mindenkin átlagos öltözék volt, a lányokon pedig szebbnél szebb ruhák. Láttam, hogy dugdos valamit előlem, amit én csak egy szemöldök felhúzással nyugtáztam. Ő csak mosolyogva megrázta a fejét, jelezve, hogy majd később megtudom. Végül csak megrántottam a vállam és mosolyogva elfordultam. 

Beszélgetni kezdtünk. Átlagos témákról. Nem volt szó, sem a támadásról sem a jövőről. Csak élveztük a pillanatot, amit a sorstól kaptunk, hiszen ki tudja megint, mikor ünnepelhetünk újra.
Olyan késő este pedig az ajándékokat kezdtük bontogatni. Felhőtelen jókedvvel és nagy nevetések közepette nézegettük az ajándékokat. Mondanom sem kell Felix ajándékai taroltak. A lányoknak valami erotikus dolgot vett. Chelsea például egy bőrszerkót kapott ostorral. Szegény Afton arckifejezését nehéz lett volna leírni, szerintem, ha lehetséges lett volna akkor kiverte volna a víz. Jane egy fehér fehérneműt kapott tőle. Míg Alec felmorgott az ajándékán, addig Jane kikerekedett szemekkel bámulta, szerintem nem sok hiányzott neki, hogy megkínozza. Felix elmondása szerint már Jane arckifejezéséért is megérte. Én csak megcsóváltam a fejem. Ezek után már senki sem nézte, hogy mit kap a másiktól, csak adogattuk őket egymásnak. Míg végül én nem következtem. Alec felém fordult és elővett valamit a háta mögül. Így első ránézésre, egy téglalap alakú valami volt. 

-           - Ezt közösen kapod mindenkitől. Mikor idő jöttél, már akkor elkezdtük elkészíteni. Reméljük tetszeni fog. – Alec mondatát befejezve átadta nekem a csomagot, én pedig szépen lassan kezdtem bontogatni. Végül egy kis könyvet láttam magam előtt. Fekete bőrkötéssel, amin arany betűkkel pedig az én nevem volt belevésve: Ashley Volturi. Végigsimítottam a betűkön. Gyönyörű volt, és még nem is láttam belülről. Viszont, amint kinyitottam elállt a lélegzetem. Ahogy haladtam oldalról oldalra egyre jobban megbizonyosodtam abban, hogy egy csodálatos dolgot kaptam, ami számomra egy örök emlék. A könyvben ugyanis fényképek voltak, és minden fénykép alatt egy kis szöveg. A kézírásokból láttam, hogy mindenki írt bele valamit. Még arról is volt fénykép, miután nem sokkal később ide kerültem. Akkor még vérvörös szemeim szinte virítottak a képeken. Majdnem minden közös emlékünkről volt egy kis kép vagy szöveg. Ennél szebb ajándékot elképzelni sem tudtam.

-           - Látjátok, mondtam, hogy tetszeni fog neki. – hallottam Heidi mosolygós hangját. Valószínűleg látta rajtam a megrökönyödést, és ezért jutott ilyen következtetésre.

-           - Köszönöm srácok. Ez egyszerűen gyönyörű. Nem is tudom, mit mondhatnék. – suttogtam teljesen meghatódva.

-           - Nem kell semmit mondanod. Örülök, hogy tetszik. – Alec közelebb jött és megölelt. Én pedig visszaöleltem.

-           - Így legalább mindig lesz nálad valami, ami tőlünk van. – Jane-t is megöleltem, aki szorosan ölelt magához.

-           - Én se maradjak már ki a nagy ölelgetésből. – a következőkben Felix hatalmas karjaiban találtam magam, aki egy csontropogtató ölelésben részesített.

-           - Jól van Felix. Most már elengedhetsz. – nevettem fel, mikor már percek óta csak szorosan ölelt magához.

-           - Én csak kifejezem, hogy mennyire szeretlek. – engedett el végül és egy mosoly kíséretében leült a helyére.

-           - Szerintem, ezt a nélkül is kifejezheted, hogy teljesen összenyomod. – nevetett fel Santiago. Felix pedig elmormogott valamit az orra alatt. Mire Santiago és a többiek még jobban nevetni kezdtek.

-           - Te is tudod, hogy milyen fontos vagy nekem. – mosolyogtam rá békítőleg, mire ő és elvigyorodott.
Ezek után többek is kisebb csoportokra szakadtak, és úgy kezdtek beszélgetni. Én maradtam Jane és Alec társaságában. Viszont Chelsea kérdésére felkaptam a fejem.

-           - Akkor most már nem is számíthatunk arra, hogy látogatni fogsz minket? – kérdezte tőlem, próbálta a hangjában lévő szomorúságot leplezni, de én meghallottam.

-           - Miből gondolod ezt? – kérdeztem tőle döbbenten.

-           - Most, hogy végre újra rád talált a boldogság, és van egy másik családod, ezért mi háttérbe fogunk szorulni? – habár Chelsea ezt kérdezte tőlem, mégis inkább kijelentésnek hangzott. Erre viszont már mindenki felkapta a fejét és érdeklődve várták a válaszom.

-           - Figyeljetek! – sóhajtottam. – Attól, hogy van egy másik család, akik fontosak a számomra, ez még nem jelenti, azt, hogy titeket elfelejtelek. Ugyanúgy foglak titeket látogatni, mivel ez kötelességem is. Ti mindig is egy fontos szerepet fogtok betölteni az életemben, hiszen nálatok nevelkedtem fel. Ti segítettetek nekem a legnehezebb időszakomban, és támogatatok. Ez hálátlanság lenne veletek szemben. Nem utolsó sorban pedig, nem szoktam a barátaimról megfelejtkezni. – mosolyogtam a társaságra. Mindenki szemében láttam a megkönnyebbülést.

-           - Ennek igazán örülök, és szerintem ezzel mindenki így van. – mosolygott rám Demetri, amit ezer örömmel viszonoztam. Sokat beszélgettünk az elmúlt hónapokban. Meséltem neki Jasperről, és nagy nehezen, de elfogadta, hogy már máshoz tartozom, és végül is mindig is tartoztam.
Beszélgetésünk a kopogást zavarta meg. Kíváncsi voltam, vajon mit akarnak tőlem ilyenkor. Az ajtóhoz sétáltam és kinyitottam. Meglepetésemre az egyik őr volt az, aki mondta, hogy a vezetők beszélni óhajtanak velem, ezért menjek a nagyterembe.
Bocsánatkérően néztem a többiekre, majd tettem, amire kértek. Lépteimet megszaporáztam, kíváncsi voltam, hogy mit szeretnének tőlem. Mert biztos nem csak a karácsonyi ajándékomról volt szó. Lefutottam a csigalépcsőn és egyenesen a terembe mentem. Nem lepődtem meg mikor csak hármójukat pillantottam meg odabent.

-           - Sziasztok! – köszöntem nekik mosolyogva, viszont ezt egyedül Aro viszonozta, ami kicsit meglepett.

-           - Szia, kedvesem! – köszöntött Aro most is mosolyogva.

-           - Miért hívatattok? – kérdeztem tőlük, mert volt egy olyan érzésem, hogy nagy hírük van a számomra.

-           - Először is. Megengeded… - Aro nem fejezte be a kérdést, de tudtam mit szeretne. Kezét felém nyújtotta, én elé sétáltam és kezem a kezébe helyeztem. Egy percig lehunyta szemeit, majd mikor kinyitotta őket, szomorú tekintetével találtam szemben magam. Olyan volt, mintha csak erre a megerősítésre várt volna, sóhajtott és visszaült a helyére.

-           - Nos, akkor talán kezdjük a könnyebbel. – mondta Marcus. Aro bólintott és elővett a köpenye zsebéből egy kis dobozt, egy mosoly kíséretében átnyújtotta. Én pedig rögtön kinyitottam. A dobozban egy gyönyörű fehérarany karkötőt találtam. Apró kis kövekkel volt kirakva, az egész, a végé nem volt teljesen egybe forrasztva, így a végéről lelóghatott egy kis V betű. Meseszép volt.

-           - Szabad? – kérdezte Aro és a karkötőért nyújt, én csak bólintottam ő pedig felhelyezte a bal csuklómra.

-           - Ez meseszép. Köszönöm. – hálálkodtam nekik. Meg sem érdemeltem ennyi figyelmet és kedvességet.

-           - Szerettük volna, ha van valami, ami mindig nálad van, és elég ránézned és mi jutunk eszedbe. – Caius hangjára kaptam fel a fejem, aki most szólalt meg először mióta bejöttem.

-           - Azt hiszem ez sikerült. – mosolyogtam rájuk.

-           - Azért is kaptad ezt tőlünk, mert mi is tisztában vagyunk vele, hogy most már nem fogsz olyan gyakran meglátogatni minket, mint régen.  – úgy tűnik Aro belekezdett a dolog nehezebbik részébe.

-           - Érzem, hogy mennyire erősen kötődsz a Cullen klánhoz, főleg az egyik tagjához. Jasperhez, a férjedhez. – Marcus előtt nem tudtam leplezni semmit, még ha akartam volna, akkor sem.

-           - Látjuk rajtad, hogy mennyire hiányoznak neked. Igaz, hogy te is tisztában voltál vele, hogy csak a biztonságod miatt, és, mert szólított a kötelesség azért jöttél el. Viszont, úgy tűnik, hogy most a támadónk visszavonult. – nem tudtam Aro mit akar ebből kihozni.

-           - Habár ki tudja mennyi időre. – Caius csendben mormogott mégis mindenki hallotta.

-           - Akárhogy is legyen, nem akarunk így látni, ezért közös megegyezés alapján úgy döntöttünk, hogy visszamehetsz hozzájuk.  – bökte ki végül Aro én pedig lefagytam. Nem akartam elhinni. Túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen.

-           - Komolyan? – kérdeztem rá, mert félő volt, hogy vámpír létemre rosszul hallottam.

-           - Igen, bár azt szeretnénk, hogy legalább egy hétig még legyenek veled a többiek. – tudtam, hogy a többiek itt jelen esetben Jane, Alec, Dem és Felix.

-           - Jaj, annyira köszönöm. El sem hiszitek milyen hálás vagyok. Sose fogom tudni eléggé megköszönni. – ugrottam a nyakukba, ők pedig szorosan öleltek magukhoz. Néhány percig csak így álltunk, de aztán Caius elkezdett a kezével legyintgetni, hogy menjek.

-           - Siess, ha még holnapra oda akarsz érni. – ez volt az a pont, ahol végérvényesen is ledöbbentem.

-           - Már holnap? – kérdeztem sokkoltan.

-           - Ha akarsz, akkor még maradhatsz, csak gondoltuk, hogy a karácsonyt sokkal inkább töltenéd a kedveseddel. – Aro hamisan mosolygott, én pedig nem is lehettem volna ennél boldogabb.

-           - Ez egyszerűen hihetetlen. – mondtam ki a szavakat, bár a gondolataim már rég nem itt forogtak.

-           - Nem az. Szeretnénk, ha boldog lennél, és tudjuk, hogy így az leszel. – Marcus hangjába most költözött egy kis életkedv, ami tőle már hatalmas haladás volt.

-           - Igen, de jobb lesz, ha igyekszel, mert a végén még meggondoljuk magunkat. – tudtam, hogy Caius nem gondolta komolyan. Erre a szája szélében lévő mosoly is megerősített. Imádott engem húzni, és sosem hagyott ki egy alkalmat sem, most viszont nem zavart, normális esetben már rég visszaszóltam volna neki, most viszont túl boldog voltam.

-           - Erre nem fog sor kerülni. Még ma összepakolok, és már hajnalban indulhatunk. Legrosszabb esetben is holnap ebéd körül már ott leszünk. – mosolyogtam rájuk, amit ők is viszonoztak.

-           - Akkor azt hiszem csak annyi a dolgunk, hogy jó utat, és Kellemes Ünnepeket kívánjunk. – Marcus jött oda először és ölelt meg.

-           - Vigyázz magadra. És értesíts minket mindenről. Azért örülnék, ha nem felejtenél el minket, és azért meglátogatnál. – Caius volt a következő. Utána pedig már csak Aro maradt.

-           - Azt hiszem már mindent elmondtak előttem, amit akartam. Vigyázz magadra, és ha nem lesz semmi, akkor egy héten belül küldd haza a többieket. Remélem egy felejthetetlen karácsonyban lesz részed, és egy boldogabb és szebb újévben. – Aro is megölelt, majd egy utolsó intés után elhagytam a termet. Fogalmam sem volt, hogy mennyi időre.
A szobámba mentem, ahol búskomor képű vámpírokat találtam. A jókedvet mintha egyről a kettőre elfújták volna.

-           - Mi történt? – kérdeztem tőlük, miközben leültem közéjük.

-           - Elmész? – kérdezett vissza Heidi.

-           - Szóval tudjátok. – sóhajtottam.

-           - Igen, mi már tudtuk. Csak reméltük, hogy a Mester nem ilyen hamar közli veled a hírt. – Chelsea amúgy kellemes hangja, most szomorú volt és összetört. Szorosan préselte magát Aftonhoz, aki karjaival magához ölelte.

-           - Ne csináljátok ezt. Nem örökre megyek el. Lehet, hogy egy kicsit több idő telik el, mire újra találkozunk, de nem ez volt az utolsó. Jönni fogok, bár lehet, hogy akkor már nem egyedül, de jövők. – próbáltam egy kis reményt adni nekik, ami most nem nagyon jött össze.

-           - Pakoljatok. Még ma hajnalban el akarok indulni. – intéztem a szavaimat a négyes felé, azok pedig egy szó nélkül álltak fel, és hagyták el a szobát. A többiek is felálltak, és egyesével mind megöleltek és elköszöntek tőlem. Amikor az utolsó vámpír is elhagyta a szobát hirtelen nem is tudtam, hogy mit csináljak. Boldog voltam, felhőtelenül boldog, mert a karácsonyt mégis csak a családommal tölthetem. Először fel akartam hívni őket, de aztán meggondoltam magam. Legyen a jövetelem csak meglepetés. 

Ashley ruhája
Ashley karkötője 
Egy régi kép Ashleyről: