Novella

Sziasztok! 
Nem rég beneveztem egy novella pályázatra, aminek az eredményeit most közölték. Komolyabb helyezést nem érted el vele, amit meg is értek, mert szerintem összecsaptam. De szeretném a ti véleményeteket is kikérni. Valamint a friss helyett, hogy legyen mit olvasni. A frisst már elkezdtem és legkésőbb holnapra fel is teszem. Addig tessék. Jól olvasást. 
Trixi

Romantika a roncsok között

Utolsó szó

Sebesen haladtak el mellettünk a fák, és mi egyre közelebb kerültünk úti célunkhoz. Az ablakon bámultam kifelé, és az eddigi életemen gondolkoztam. Szerencsésnek mondhatom magam, gyönyörű gyerekkorom volt, szerető szülőkkel és egy kisöccssel. Akivel sokat vitatkoztunk, de azon túl nagyon szerettük egymást. Sosem volt sok barátom, de mégis az a kevés, akik voltak, azok még is most is megmaradtak. Immár egyetemre járok, mert gyerekorvos szeretnék lenni. Itt az egyetemen változott meg minden. Mert itt ismertem meg Őt. Őt, akinek most is fogom a kezét. Mikor megismertem őt is csak egy fiúnak gondoltam, de szép lassan megismertem, és felfedeztem benne a csodákat. Ő más volt. Nem szégyellt bemutatni a barátainak, figyelmes, kedves és kitartó volt. Mindig kimutatta mennyire szeret és szakított időt kettőnkre. Ő az, akinek barna haja van, és gyönyörű csillogó barna szeme, amik már az első percben elvarázsoltak.

Szemeimet rá emeltem és gyönyörködtem a látványában. Ő megérezte, hogy figyelem és egy pillanatra rám nézett és rám villantott egy édes mosolyt, amitől mindig a fellegekben járok. Kezeink össze voltak kulcsolva a combján, és élveztük egymás közelségét. Egy üdülőhelyre megyünk, ahol végre letölthetünk egy nyarat kettesben. Mivel már másodéves vagyok az egyetemen, ezért vége elengedtek minket együtt. Mark egyre többször pillantott rám és pedig csak mosolyogtam, de beütött a baj. Egy sofőr, aki valószínűleg részeg volt ugyanis cikk-cakkban haladt, megrántotta a kormányt és egyenesen belénk jött. Mark próbálta elkerülni, de már késő volt. Frontálisan ütköztünk. 

A fény elárasztotta a látókörömet, ahogy pislogni kezdtem. A kezem a szememhez kaptam volna, de nem tudtam megmozdítani, mintha valaki fogta volna. Akkor minden beugrott. Mark és a baleset. Szemeim hirtelen pattantak ki és néztem kedvesemre. Nem láttam rajta komolyabb sérülést, viszont a fejét elég csúnyán beverhette, mert piros volt, és még nem ébredt fel, az is lehet, hogy agyrázkódása van. Ahogy elfordítottam a fejem és nyúltam a biztonsági övemhez, hogy kicsatoljam magam éreztem, hogy valami meleg végigfolyik a nyakamon. Odakaptam a kezem és megnéztem mi az. A kezem piros volt a véremtől. Valószínűleg betörtem a fejem és az vérzik. Láttam a karomon is néhány karcolást, de az nem volt olyan vészes. Kicsatoltam az övem és akkor néztem meg a károkat. A szélvédő be volt törve, és a másik kocsi még ugyanúgy állt, mint mikor belénk hajtott. Viszont a sofőr nem volt benne. Reméltem, hogy csak segítségért telefonál. 

Kedvesem nyöszörögni kezdett, én pedig azonnal rá fordítottam minden figyelmem. Ő is pislogni kezdett, majd kinyitotta gyönyörű szemeit. Már majdnem fellélegeztem, hogy jól van, mikor meghallottam keserves nyögését, ami fájdalommal volt tele. Azonnal végignéztem rajta. Már a lábainál jártam mikor láttam, hogy mi történt. Kezem a szám elé kaptam. Mark jobb lábán egy nyílt törés volt, amin a csont már szinte teljesen kilátszott. Tudtam, hogy egy ekkora sebesülés, mekkora fájdalommal is jár. Meg kellett őriznem a hideg véremet. 

-           - Mark! – fogtam két kezem közé az arcát, és kényszerítettem, hogy rám nézzen. Nem kellett neki látni ezt, elég ha érzi. – Próbálj meg nyugton maradni jó? Én… hívok segítséget – a táskám után kezdtem kutatni, mert abba volt a telefonom. Szerencsére hamar megtaláltam és már tárcsáztam is volna, de sajnos lemerültem. Mark zsebeiben kezdtem kutakodni, aki még fel sem fogta, szerintem egy enyhe agyrázkódást vagy sokkot kapott. Szerencsére az övé be volt kapcsolva, de mivel az erdő közepén voltunk nem volt térerő. Dühösen vágtam le a telefont a földre. Reménykedek benne, hogy a sofőr hív segítséget, bár amilyen állapotban az volt.

-           - Mark! Édesem tudom, hogy fáj, de ki kell bírnod. Hamarosan ki fogunk innen jutni. Megígérem. – a kezét szorongattam és tényleg bíztam benne, hogy minden rendben lesz.

-           - A lábam. Mi van a lábammal? – kérdezte akadozva. Nem gondolkoztam csak tettem, azt amivel tudtam hogy segítek. Levettem a pulcsim és jó szorosan megkötöttem Mark térde felett.

-           - Eltört, de ne aggódj nem lesz semmi baj. – nyugtattam meg és megsimogattam az arcát. Megfogta a kezem és a szemembe nézett majd fájdalmasan elmosolyodott.

-           - Te vagy a legnagyobb ajándék az életemben. Szeretlek. – intézte nekem a szavakat én pedig megszorítottam a kezét.

-           - Én is szeretlek. Meglátod, pár nap és nevetünk ezen az egészen. – reménykedtem a lehetetlenben. Mark a mellkasára húzott és a hajam simogatta pont úgy, ahogy minden este.

-           - Emlékszel mikor először találkoztunk? – elmosolyodtam – A tengerparton, akkor beszéltünk először. Te egy kis kék ruhában voltál, a szél pedig összekócolta amúgy egyenes hajad. Emlékszem minden szavadra. Először elmentél mellettem, de én utánad mentem. Mert mikor megláttalak az egyetem folyosóján már akkor tudtam, hogy te kellesz nekem, te leszel az, aki mindig megdobogtatja majd a szívem, aki mindig boldog mosollyal fog rám várni, csillogással a szemében. Tudtam, hogy téged akarlak a barátnőmnek, majd feleségemnek és a gyermekeim anyjának. Szeretlek már attól a naptól kezdve és örültem, hogy ilyen kitartó vagyok, mert ennek most meglett a gyümölcse. Örökké szeretni foglak kicsim, a helyed senki sem pótolhatja szívemben. – Mark szavaitól könnybe lábadt a szemem. Felnéztem rá, és láttam, hogy neki is könnyek csillognak a szemében, de mosolyog, fáradtan, de mosolyog. Sose tett még ennyire őszinte vallomást, nekem pedig ez mindennél többet jelentett. Nem kellettek sem tárgyak sem felesleges dolgok, csak érezzem, hogy itt van és szeret. Mellkasához bújtam és hallgattam egyenletes szívverését.

-           - Én is szeretlek. Mikor először megláttalak az egyetemen nem keltetted fel az érdeklődésem, de ahogy egyre közelebb kerültem hozzád, rájöttem, hogy különleges vagy. Kimutatod, hogy mennyire szeretsz, és a barátaid előtt is felvállalsz. Szeretlek, mert olyan kedves, figyelmes, romantikus, szerény és odaadó vagy. Életem legszebb napja volt, mikor megkértél, hogy legyek a barátnőd. Emlékszem az első csókunkra a tengerparton, ahogy fújt a szél, te rám néztél én pedig rád. Tekintetünk elárulta, hogy mit akar a másik. Érzéki és kedves csók volt. A randevúinkra, és ölelésedre, a boldog percekre, mikor együtt nevettünk vagy épp sírtunk. Te mindig ott voltál. – néztem fel rá és láttam, hogy a szeme hálás nekem ezekért a szavakért. Lágyan megcsókoltam ő pedig azonnal viszonozta. De ebben a csókban volt valami más. Olyan sürgető volt, mintha már nem lenne sok időnk együtt. Mark a szemembe nézett és elmosolyodott.

-           - Emlékszel mikor átmentem hozzátok és együtt főztünk? – kérdezte mosolyogva én pedig bólintottam.

-           - Azt mondjuk én nem nevezném főzésnek – kuncogtam – Az minden volt csak nem főzés, de a te hibád volt, te kezdtél egy tojással dobálni. – durcáskodtam.

-           - Héé. Most ne akard rám kenni. – nevetett fel nehezen.

-           - A lényeg, hogy jól szórakoztunk. – mosolyogtam.

-           - És mennyi boldog percünk volt együtt. – nézett a szemembe szomorúan. Én pedig nem értettem. Volt. Miért múlt idő, hisz még rengeteg időnk lesz együtt.

-           - Mi…? – kérdeztem volna, de félbeszakított.

-           - Te is tudod, hogy ez a seb nem játék. Olyan érzésem van, mintha leszakadna a lábam, a fájdalom már szint elviselhetetlen. Azt mondják az ember megérzi, ha itt az ideje. Azt hiszem most az enyém jött el. – suttogta én pedig lesokkoltam. Mit mondott? Nem, ez nem lehet. Biztos, csak a fájdalom miatt, beképzeli magának. Igen. Ráztam a fejem, mint egy eszelős és görcsösen szorítottam a kezét.

-           - Ne mondd ezt. Értünk fognak jönni meglátod és kijutunk innen – mondtam, de már cseppet sem voltam benne olyan biztos.

-           - Nem Holly. Már semmi sem lesz rendben. – mondta fájdalmasan, nekem pedig elszorult a torkom. Szívem összefacsarodott és kétségbeesetten kerestem valami kiutat. Valamit, bármit csak segítsen. Lenéztem a lábára és láttam, hogy minden tiszta vér. Rengeteg vért vesztett, csoda, hogy még eszméleténél van.

-           - Hagyd abba – csattantam fel, és éreztem, hogy a könnyeimet már nem tudom sokáig visszatartani. – Nem fogsz meghalni érted? Nem. Mert én nem engedem meg. Nem tudok nélküled élni. Neked élned kell, ha te meghalsz, akkor megyek utánad. – a könnyek már teljesen elhomályosították a látásom.

-           - Na idefigyelj! Nem engedem meg, hogy ilyeneken gondolkozz. Ha én el is megyek neked élned kell. Ha fordított esetben lenne ez, akkor elvárnád, hogy én is eldobjam magamtól az életem? Tudom, hogy most engem szeretsz és hiszel abban, hogy csak én tehetlek boldoggá, de nem akarom, hogy egész életedben boldogtalan legyél. Mert neked tovább kell élned, kettőnk helyett is. Ígérd meg. Ígérd meg Holly. – kérlelt, nekem ekkor kifolyt egy könnycsepp a szemem sarkából. Nem akartam elengedni. Nem akartam.

-           - Megígérem. – suttogtam, mert mindent megtennék, hogy boldog legyen.

-           - Szeretlek! Ezt sose felesd el. – mondta majd megcsókolt, lágyan és gyengéden. Az utolsó csók.

-           - Én is szeretlek! – próbáltam tartani magam, és mosolyogni, hogy így emlékezzen rám. Hosszan néztünk egymás szemébe. Fogtuk egymás kezét, miközben már mindkettőnk szeméből sűrűn patakzottak a könnyek. Mindketten tudtuk, tudtuk, hogy most el kell válnunk. Mert elveszik őt tőlem. Mark hirtelen egyre nagyobbakat és nehezebben lélegzett. Kezem a szám elé kaptam, ő megfogta a másik kezem és az arcára rakta, és elmosolyodott. Összekulcsoltam ujjainkat és néztem a gyönyörűen csillogó szempárt. Mark egy utolsó szót suttogott.

-           - Szeretlek! – majd szemei örökre lecsukódtak, feje oldalra bicsaklott, és keze elernyedt.  Mellkasomból hangos zokogás tört fel. Felsikítottam, és a mellkasát püföltem, de ő nem válaszolt. Könnyeim teljesen eltakarták a látásom. Fejem a mellkasára hajtottam és sírtam. Lenéztem az összekulcsolt kezeinkre. Soha többé nem hallom, gyönyörű hangját, nem látom a csillogást a szemében, soha nem ölel magához, és nem biztat. Minden egy pillanat alatt ment tönkre. Az eltervezett jövőnk, az álmaink, mind a semmibe vesztek. Tudtam, hogy már soha többé nem leszek boldog. Hiába mondta, hogy legyek boldog én még sem tudok. De tudtam, hogy egyszer még találkozunk, mert egyszer utána fogok menni, és akkor már semmi sem választhat el minket. Görcsösen szorítottam a pólóját, könnyeim megállíthatatlanul folytak végig arcomon. Szemeimre fáradság telepedett, fáradt voltam és aludni akartam. Aludni, ahol nem érzem, ezt a fájdalmat. A mellkasomba, mintha egy lyukat ütöttek volna. Már nem volt értelme élni, de érte megteszem, mert ő kérte ezt tőlem. És betartom, még akkor is, ha bele halok a fájdalomba. Mert az eddigi életem már csak gyötrődés lesz. Szemeim lecsukódtak, eszméletemet vesztettem, de utoljára még hallottam egy sziréna hangját, és csak egy dologra gondoltam. Túl késő.