68. Fejezet - Múltból a jövőbe

Sziasztok!
Nos... elég nehéz ez nekem, mivel elérkeztünk az utolsó fejezethez. Ezen kívül még lesz egy Epilógus és végleg abbahagyom Jasper és Ashley történetét. Nagyon megszerettem ezt a történetet és büszke vagyok, hogy végig tudtam csinálni, de még nem búcsúzkodok, hiszen egy fejezet még van :) Köszönöm a négy kommentet el sem tudjátok képzelni milyen jól esett őket olvasni. :) Jó olvasást. 
Puszi, Trixi

(Ashley szemszög)

A napsugarak néhol áttörtek a sűrű felhőrétegen, így megvilágítva és vakító fénységben elárasztva az előttünk elterülő kis füves kertet. Most már semmi sem maradt a régi kert gyönyörűségéből. A bokrok már nem voltak szépen egymáshoz igazítva, már bokrok sem voltak. Csupán a kissé kopár föld és fű. Ahogy tekintetem tovább siklott a földön egy kissé rozoga állapotban lévő lépcsősort pillantottam meg. Majd tekintetem felemeltem és megpillanthattam a régi otthonom. Azt a helyet, amit elsőnek neveztem otthonomnak. Egy fájdalmas nyögés hagyta el ajkaimat. A forró levegő beáramlott a tüdőmbe ám ki már nem jött. Ahogy szemügyre vettem a házat még pislogni is elfelejtettem. 

Megsemmisülten bámultam az előttem lévő épületre. Nyilvánvaló újításokat végezhettek rajta az évek során. A tető teljesen újjá lett építve és szerintem a főgerendákat is muszáj volt kicserélni. Bár ahogy most elnézem annak is nagyon régen kellett történnie. A gyönyörű fehéren virító ház, most megviseltnek hatott. A fehér festék már lejött a falakról, valamint sűrűn belepte a moha és a gaz. A zöld növény magasodott a ház köré ezzel teljesen beterítve. Az ablakok innen kívülről is koszosnak és porosnak tűntek. Nem lehetett belátni a házba. Az ajtó és a lépcsősor nem lett kicserélve ezért rozogán álltak a helyükön, mintha egy apró szellő kettétörhetné őket. Ám számomra még ez sem rontott az összképen. Így volt csodálatos, ahogy volt. 

Egész testem nyomasztó érzés járta át. Éreztem, ahogy megremegnek a lábaim és szememet szúrni kezdik a nem létező könnycseppek. A mellkasomat mintha lelapították volna. A megmaradt oxigén is távozott a tüdőmből én pedig levegőt akartam venni ám nem tudtam. Képtelen voltam rá. Kezemet a szám elé helyeztem és próbáltam nem itt az egész család előtt kiborulni. A régi sebek szép lassan szakadtak fel, ahogy az emlékek egyenként lepték el az elmém. Törékenynek és sebezhetőnek éreztem magam. Most nem voltam erős, bármennyire is azt mondták, hogy mindent kibírok ez most nekem is sok volt. 

Finom, selymes kezek érintése hozott vissza a valóságba. Gépiesen fordítottam a fejem arra az irányba, ám fél szememet még mindig a házon tartottam. Jasper kissé aggódó szempárja találkozott az enyémmel. Éreztem, hogy ujjaimat finoman megszorítja és kétkedve néz rám. Nekem viszont eszem ágában sem meghátrálni, most már nem. 

-           - Készen állsz? – kérdezte és hangja is aggodalmasan csengett. Mivel beszélni képtelen volt ezért csak bólintottam egy aprót. 

Fejem újra a ház felé fordítottam. Minden négyzetcentiméterét magamba akartam szívni. Soha többé nem akartam elfelejteni. Így akartam emlékezni rá, és csak reméltem, hogy bent is az vár, amire számítok. Finoman kihúztam az ujjaimat Jasper kezéből készen arra, hogy elinduljak a régi otthonom felé, és szembenézzek a múltammal. Mióta vámpírrá váltam nem mertem ezt megtenni, most azonban elérkezettnek láttam az időt rá. Egyszer meg kellett volna tennem. 

Szinte hipnotikusan indultam el a ház felé. A gyenge szellő belekapott a hajamba és ezzel együtt engem visszarepített az időbe. Éreztem, hogy a hosszú, földig érő ruhám súrolja a földet, arcom simogatja a szél, bőröm kellemesen megborzong ahogy eléri a tavaszi szellő. Lehunytam a szemem és elképzeltem, hogy sétálok a kertbe. Ujjaimat végighúzva a bokrokon a tájat csodálva. Az illatok bekúsztak az orromba. A vadvirágok kellemes illatát sodorta felém az erdő fáinak illatával keveredve. Régen nem éreztem így az illatokat. Ám a nem messze lévő istállóban lévő állatok szagát én is éreztem. Szeretettel gondoltam az ott lévő állatokra és gondolok most is. Ám már nincs ott semmi, de jó belegondolni, hogy ott is mennyi szép percet megéltem. Lábaimat egymás elé helyeztem és úgy haladtam a célom felé egyre közelebb és közelebb érve. Újra kinyitottam a szemeimet és most már közvetlen közelről pillanthattam meg az otthonom. 

Fejem kissé megemeltem és úgy néztem fölfelé. Fentről lefelé haladva tanulmányoztam a réseket és apró repedéseket a ház oldalain. Most láthattam csak igazán, hogy az évek mennyire megviselték ezt a helyet. Csoda, hogy ennyi idő elteltével is fent tudták tartani. Erőt véve magamon és az újra feltörni készülő emlékeken befelé indultam. Cipőm alatt hangosan ropogtak az apró kavicsok. Ahogy elértem a lépcsőfokokat és a verandát egy halvány mosoly szaladt át az arcomon. Lábaim alatt hangosan roppant és nyikordult meg a fa lépcsősor. Emberi lépésekkel haladtam, hogy minden percét magamba szívhassam ennek a pillanatnak. Számomra ez csaknem olyan meghatározó, mint mikor Jasperrel találkoztam újra. 

A verandán is körbe pillantottam. Most nem voltak itt virágok, amik külön díszíthették volna. Pedig az egyik legszebb dolog, mikor reggel a felkelő nap fénye megcsillan a virágok harmatcseppjein. Ilyenkor a szivárvány több száz színeiben tükröződnek vissza és mesés színekbe borítják a tájat. Imádtam reggel itt kint üldögélni. Jasperrel sok időt töltöttünk itt. Volt, hogy itt ittuk meg a reggeli teánkat és így indult a napunk. Mindketten szerettük nézni a természetet, legyen az reggel vagy este. A lényeg, hogy egymás társaságában tegyük azt. Ilyenkor megszűnt létezni a világ. Csak mi voltunk és a természet adta nyugalom. 

Aprót ráztam a fejemen és az ajtóra szegeztem a tekintetem. A faajtó megviseltnek és rozogának látszott, kopott volt és fásult. Kezeim nem remegtek, de biztos voltam benne, hogyha ember lennék, akkor most kezem-lábam remegne és a szívem a torkomban dobogna. Hasonlított a helyzet arra, mikor először léptem át ennek a háznak a küszöbét, Jasper feleségeként. Akkor ugyanilyen izgatott voltam. A kilincs után nyúltam, ami irritálta a bőrömet, rég nem használták ez tény. Végül hosszas győzködés után végül lenyomtam. Az ajtó megnyikordult és csikorogva nyílt ki előttem. Kissé beljebb löktem így feltárult előttem a régi nappali, vagy előszoba. Vettem egy éles levegőt, majd egy lépéssel átléptem a küszöböt és már bent is voltam a régóta annyira hiányolt, és szeretett házban. 

Lépteim után a padló hangosan nyikorgott ám most ez sem tudott zavarni. Tekintetem lassan járattam körbe a szobán, mindent alaposan tanulmányozva. A levegő állott volt, és ahogy kinyitottam az ajtót a friss levegő szinte beözönlött a szobába. A nejlonok zörgése hallatszott, ahogy a szél meglengette őket. A lépcsősor a bal oldalon ugyanúgy állt, mint régen. Velem szemben még mindig a konyhának fent tartott helyiség volt. A jobb oldalt pedig a régi bútorok. A régi kanapék és ülőalkalmatosságok mind le voltak fedve, hogy a por és kosz ne fedje be őket. Valamint az idő ne fogjon rajtuk. A fehér nejlonszerű takaróeszköz zörgött, ahogy a szél meglengette őket. Közelebb sétáltam, minden lépésem után hangosan nyikordult a padló ezzel mindig visszazökkentve a valóságba. 

Egy mozdulattal letéptem a régi kanapékról a nejlont és immár úgy csodálhattam meg őket mint régen. A kissé dohos szag ellepte az elmém. A port felkavartam és a porszemek most vígan ütköztek a levegőben. Fél füllel hallottam, hogy többen is fellépnek a verandára majd belépnek a házba. Próbáltam őket most kizárni az elmémből. Végigsimítottam a régi bútorokon és ebben a pillanatban ismét visszarepültem az időben.
A nap besütött az ablakon keresztül ezzel melengetve az arcom. Boldog mosollyal az arcomon foglaltam helyet férjem mellett kezemben egy csésze teával. A tea gőzölgő illatát éreztem az orromban és a forró nedves italt végigszántani a torkomon. Jasper közben egyik kezét a hátamon nyugtatatta és egyenletesen simított néha végig rajta. Mr. és Mrs. Whitlock az arcukon boldog mosollyal néztek ránk. Jasper az apjával elegyedett beszélgetésbe, míg én inkább kívülről szemléltem az eseményeket és szerelmemben gyönyörködtem. Ahogy ajkai megrándultak miközben beszélt, szemei csillogását, és szőke tincseit, amin megcsillant a besütő napfény. 

Kinyitottam a szemeimet és újra meg újra végignéztem az előttem álló bútorokon. Mindegyikhez annyi emlék fűzött. Mindegyik felébresztett bennem valamit, valamit, amit elvesztettem és már soha nem kapom vissza. Tekintetem a velem szemben eső falra esett, és az ott nyugvó festményre. Meghökkentem, a tüdőmben rekedt a levegő és szoborrá merevedve bámultam az előttem lévő festményt, ami egy mestermű munkája lehetett. Kezemmel felé nyúltam, meg akartam érinteni, itt tudni a kezeim között és végigsimítani a gyönyörű munkán. Megkerültem a kanapét és közelebb léptem a falhoz. Ahogy egyre közelebb lépkedtem a festmény apróbb vonásai is kirajzolódtak előttem. Végül megérintettem és finoman leemeltem a falról. Kezeim között tartottam és úgy néztem rá, mint egy felbecsülhetetlen értékű tárgyra. Mert számomra az is volt. Egy mestermű, ami a régi énemre emlékeztetett. 

Egyik kezem finoman a festményen lévő körvonalakra helyeztem és végigsimítottam rajta. Elmosolyodtam és éreztem, hogy a zokogás fojtogatja a torkom. Kezem a számhoz kaptam és kissé elhomályosult tekintettel néztem a képre.
A festményen ember korunk egyik legszebb pillanata volt megörökítve. Emberként álltam a képen Jasper pedig mögöttem helyezkedett el, karjaival átkarolva. Mindketten boldog, elégedett, szerelmes mosolyt intéztünk a minket figyelőkre. Fekete szemeim szerelemtől túlfűtötten csillogtak, amiket átváltozásom miatt elvesztettem, most mégis sokkal közelebbinek éreztem magamhoz. Úgy ragyogtak, mint egy holdfényes éjszakán sok millió apró csillag az égen. Jaspernek pedig szinte sziporkáztak a zöld szemei. Boldog volt. Reménytelenül, és lehetetlenül boldog. Zöld ruhám illeszkedett a szemei színéhez. Boldogan simultam bele ölelő karjaiba és úgy néztem ki, mintha mindig is oda teremtettek volna, mintha soha nem akarnék onnan elmenni. És soha nem is kellett volna. 

Letettem a képet az előttem lévő kisasztalra és a konyhába rohantam. Gyorsan kapkodtam a levegőt és egyik kezemmel megtámaszkodtam az ebédlőasztal sarkában. Lehunytam a szemem és a kezem a szám elé kaptam. A zokogás erőt vett rajtam és szemeimet szorosan lehunyva, átkaroltam magam a karjaimmal és úgy álltam a konyha közepén. Vállam rázta az apró zokogás, ami fel-feltört belőlem. Nem tudtam visszafojtani. Bármennyire is késznek éreztem magam erre, nem voltam felkészülve. Tudhattam volna, ám meg sem fordult a fejemben, hogy ilyen hatással lesz rám a régi otthonom. Ami régen annyi mindent jelentett nekem, és talán épp ezért zaklat fel most ennyire. 

Karok ölelését éreztem magam körül. Beszívtam a jellegzetes megnyugtató illatot, és a fejem kedvesem mellkasába temettem. Kezeimmel átkaroltam és szorosan húztam magamhoz, miközben görcsösen kapaszkodtam belé. Ő lehet az egyetlen, aki megérti, hogy mit érzek most. Mert ő is ugyanezeken az érzéseken megy keresztül, csak talán nem ennyire intenzíven. Én mindenre emlékeztem épp ezért fáj most ennyire. Ő nem emlékszik semmire, de mégis átérzi a fájdalmam. Hiszen együtt éltünk itt, és minden emlékem átadtam neki. Valamint az érzéseimet is érzékeli. Fájt, hogy ki kell ennek tennem, de nélküle nem tudnám megcsinálni. Lehetetlen lenne. Bármennyire is erősnek állít be, tudja, hogy nem vagyok. Vannak dolgok, amik még engem is megtörnek. És ez is egy ilyen eset. 

Elhajoltam tőle és a szemeibe néztem. Volt még egy hely a házban, amit újra látni akartam. Muszáj volt, és bármennyi fájdalmat is fog okozni ezt az egyet még meg kell tennem. Viszont ez nélküle nem fog menni, így megragadtam a kezét és kihúztam a konyhából. Az előszobában a családom szomorú és együttérző tekintetével találtam szemben magam. Lekaptam róluk a tekintetem, még nem voltam felkészülve, hogy lássam a reakciójukat. Előbb még valamit meg kellett tennem. Pontosabban kettőt. De ha az egyiken túl vagyok, a másik már nem lehet olyan nehéz. 

Jasper kezét szorongatva indultam el az emelet felé. Fülembe bekúszott a padló recsegésének hangja, a kinti szél suhogása. Emlékeztem milyen volt ezen a lépcsőn lefelé sétálni. A ruhám mindig súrolta a padlót, ezért általában finoman megemeltem. Cipőm ezzel egyetemben hangosan koppant a lépcsőfokokon, én pedig boldog mosollyal az arcomon léptem szerelmemhez, aki a lépcső aljában várt mindig, hacsak nem velem együtt jött lefelé. A lépcsők is csaknem olyan rossz állapotban voltak, mint a kinti bejárati lépcsősor. Kezemet a korlátra helyeztem, ahogy felfelé haladtam. Vastag rég por maradt a kezemen mikor elemeltem onnan. Mellkasomban a fojtogató érzés egyre erősödött. Tudtam hova készülök, és hogy ez mivel jár együtt, ám még ez sem tántorított el. 

Megpillantottam a régi hálószobánk ajtaját. Hallottam Jasper kissé erőteljesebb levegővételét mögöttem. Ám nem hátrálok meg, most már nem. Látnom kellett a szobánkat. Szükséges volt, és lényegében ezért is jöttünk ide. Tekintetem az ajtón cikázott. Láttam rajta a repedéseket, és néhány kisebb lyukat is a sarkában. Türelmetlenül húztam meg Jasper kezét és léptem egyet az ajtó felé. Jasper jött utánam és kissé megszorította a kezem, ezt pedig bátorításnak vettem, és hogy tudassa velem ő mellettem áll. Ahogy egészen idáig mindig tette. Kezem a kilincsre helyeztem, ám lenyomni már nem tudtam. A lélegzetvételem egyeletlenné vált, és éreztem, hogy most fogok nagyon kiborulni. Jasper kezét az én kezemre helyezte, és együtt nyomtuk le a kilincset, viszont mielőtt még beléptünk volna a szobába biztatóan a szemembe nézett és megszorította a kezem. 

Az ajtó feltárult előttünk és pedig lélegzetvisszafojtva néztem a régi szobánkra. Ugyanolyan színben pompázott az ágy ugyanott hevert a bútorokat senki sem mozdította. Csupán itt is minden le volt takarva. Az állott levegő bekúszott az orromba. Jasper kezéből kicsúsztak az ujjaim, ahogy a régi ágyunk felé léptem. Letéptem róla a nejlont, ami eltakarta előlem teljes valóját és elámultam. A régi sima, gyönyörű fehér ágynemű volt felhúzva. Ujjaim lepkeszárny finoman simítottak végig a puha anyagon. Lehunytam a szemem, ahogy egy emlék kúszott a szemeim elé.
Jasperrel együtt egy verőfényes reggelen feküdtünk, békésen és nyugodtan az ágyunkban. Szerelmesen összebújtunk és csak élveztük egymás közelségét. Nem kellett semmi más, sem testi érintkezés, sem szavak. Csak, hogy érezzük, hogy a másik itt van, mellettünk, ahogy átölel minket, érezni a testéből áradó forróságot, lélegzetvételét magunkon. Ezek bárminél többet értek. A meleg, pihe puha ágyban, Jasper ölelő karjai között többre nem is vágytam. Megkaptam azt a szerelmet, amire mindig is vágytam, és ezért nem győztem hálát adni, minden nap. Mert ő itt volt és szeretett, úgy ahogy soha senki. Ahogy felsóhajtott közelebb húzott magához és egy csókot lehelt kócos tincseim közé. Én ilyenkor csak még jobban kajai közé simultam és engedtem, hogy egy boldog mosoly kússzon az arcomra. 

Kinyitottam a szemeimet és ujjaimat elemelve az ágyról megfordultam. Velem szemben szintén egy letakart bútor volt. A ruhásszekrényünk. Közelebb léptem, majd kissé hezitálva nyúltam, hogy kinyissam. A szekrény nyikorogva tárult fel előttem. Nagy meglepetésemre két darab ruhanemű volt benne. Az egyik az én régi kék ruhám volt a másik pedig Jasper egyik inge. Ujjaim végigsimítottak az anyagon, amit szintén nejlon fedett előlem, ezért gyorsan, de ugyanakkor finoman eltávolítottam a ruhákról. A ruhákon látszott, hogy sokat használták őket és már nagyon régiek. De nekem akkor sem veszítettek semmit az értékükből. Jasper ingjét vettem a kezeim közé, majd arcomhoz emelve megszagoltam. Jasper semmivel sem összehasonlítható illata még érződött rajta. Lehunytam a szemeim és lelki szemeim elé, Jasper ember kori éne kúszott. A ragyogó zöld szemei, csábos ajkai, szőke tincsei, testtartása, amivel mindig engem várt vagy fogadott épp. Még egy csókjára is emlékszem. Az esküvői csókunkra. Gyengéd volt, mintha egy virágszálat tartott volna a kezei között, és bár rövid volt, nekem mégis az örökkévalóságig tartott. 

Visszatettem az inget a szekrénybe és Jasperre néztem. Ő csak megkövülten állt a szoba közepén tekintetét egy valamire fókuszálva. Szemeimmel követtem tekintete irányát és lesokkoltam. Ez volt az a bútordarab, amit Jaspernek már nem volt esélye látni. Én viszont minden este láttam és minden nap mosolyogva simítottam végig rajta. Egész testemmel a régi baldachinos bölcső felé fordultam. A fojtogató érzés átjárta az egész testem. A lábaim földbe gyökereztek és nem bírtam mozdulni. Szemeimet szúrták a nem létező könnyek. Sírni akartam, zokogni és üvölteni, hogy kiadjam magamból azt a fájdalmat, amit már hosszú-hosszú évek óta éreztem. Mert még mindig felelősnek éreztem magam a kisbabám haláláért és bármennyire is bizonygatta Jasper hosszú időn keresztül tudtam, hogy én tehetek róla. Én öltem meg őt, egy még meg sem született életet. Az első gyermekünket. 

Felocsúdva közelebb léptem és lehúztam róla a nejlont, ami eltakarta előlünk. A kis fabölcső ugyanúgy állt a helyén, az én szívem pedig összefacsarodott. Hihetetlen fájdalom járt át, egyik pillanatról a másikra. Ujjaimmal végigsimítottam a baldachinon és szomorúan elmosolyodtam. Szívemen eddig soha nem érzett fájdalmat éreztem. Most neki is velünk kellene lennie, vagy inkább nekünk vele. Bármelyik is a helyes opció sosem fogom megbocsátani magamnak, hogy megöltem őt. A saját hibámból vetettem véget a kisbabám életének. Pedig, ha erős maradok talán Jasper még vámpírként is visszajött volna hozzánk. Talán együtt lehettünk volna, így vagy úgy. Nem érdemelte meg ez az ártatlan lélek, hogy így vessenek véget az életének. Pedig ha tehettem volna, akkor inkább őt mentem. Neki élnie kellett volna, a régi családunkért és a régi önmagunkért is. Ő testesítette meg az emberi életünk és mikor neki vége volt, akkor a mi emberi korszakunknak is. Megráztam a fejem. Nem gondolhatok így a gyermekemre, mint valami korszakelválasztóra. Ő Jasperből és belőlem egy darab és ugyanannyi joga lett volna élni, mint nekünk, ha nem több. 

Jasper mögém lépett és átkarolt. Belesimultam a karjaiba, ha nem tart meg talán már a földön kötök ki. Nem bírtam ki, túl sok volt. Kitört belőlem a szüntelen zokogás. Rázta a testem én pedig az önostorozás és önutálat legsötétebb bugyraiba kergettem magam, de megérdemeltem. Jasper csitítgatott ám most nem használt. Testem megfeszült, ahogy kitörni próbáltam a karjai közül, megfogtam a karját, hogy szabaduljak ám ő nem engedett. Helyette a kezeimet is lefogta, hogy ne tegyek kárt magamba. Éreztem, hogy őt sem sok választja el attól, hogy szabad utat engedjen érzelmeinek. Szembe fordultam vele, ami elég nehéz volt. Nem tudom, hogy végül minek a hatására, lehet a bánattól és nem létező könnyektől csillogó szemeim hatottak rá, vagy csak az érzések voltak túl sokak ám Jasper magához szorított és miközben lecsúsztunk a földre egymás mellkasába temetve az arcunkat engedtünk utat a fájdalmunknak. Fogalmam sincs mennyi ideig ültünk ott, de mikor Jasper érzelmei megcsaptak szinte lebénultam. Az elkeseredettség, bánat, szomorúság, gyász, bűntudat mind együtt tódultak rám. Szorosan öleltem magamhoz. Mást nem tudtunk tenni, csak támaszt nyújtottunk egymásnak, úgy, hogy itt voltunk mikor a legnagyobb szükség volt rá. Végül Jasper tolt el magától és nézett a szemeimbe. Tekintetében ugyanazt a fájdalmat láttam, mint a sajátomba. Jasper egyik kezével finoman megérintette a bölcsőt majd benyúlt a rácsok között és kiemelte az egyik épségben maradt kispárnát. Arcához emelte és mélyen belélegezte az illatát. 

Tudtam, hogy neki is fáj, hogyne fájt volna. Bár itt volt mellettünk a két csodálatos gyermekünk, de az elvesztetett ők sem adhatják vissza. Ez örök fájdalom marad egy szülő szívében, és a gyerekek is sajnálták, átérezték a fájdalmunkat, hiszen ők egy testvérüket vesztették el, akit meg sem ismerhettek. Mióta a gyerekek a teljes történetünket tudják azóta minden évben, meggyújtunk egy gyertyát. Azon a napon mikor megtámadtak. Egyet az elvesztett kisbabánkért, egyet-egyet a szüleinkért. Azóta nem gyászoltam ezt a napot mióta újra találkoztam Jasperrel, de mióta a gyerekek itt vannak, ez már szinte hagyomány lett. 

Megfogtam a kezét és felhúztam a földről. Tudtam, hogy a legnehezebb része még csak most jön. A legnehezebb mind közül. Jasper mintha csak megérezte volna ezt, visszatette a kispárnát a bölcsőbe és felállt. Még egy utolsó pillantást vetett a bölcsőre és összekulcsolva az ujjainkat kivezetett a hálószobából. A lépcsőn lefelé haladva ismét elfogott a nosztalgikus érzés. Láttam Jaspert és magamat, ahogy a szüleivel körülvéve vígan kacagunk az előszobából. A nevető hangok most is fülemben csengenek, Jasper mosolygós arca, és a családja elégedett tekintete. Ezekért éltem emberként, ezek voltak, amik meghatározták az életem. Jasper és a családja. Majd a kisbabám. 

Kiléptünk a fullasztó hőségbe. Vettem egy mély levegőt mielőtt megkerültük volna a házat. A többiek már ott voltak és valamit nagyon bámultak. Pontosan tudtam, hogy mit. Hisz itt voltam mikor a három sírkövet a földbe helyezték. A család helyet adott nekünk és pedig a fekete márvánnyal borított sírköre néztem. Erőtlenül rogytam le a földre és kezemet kinyújtva simítottam végig az apró sírköven. Két koporsó volt a földbe ásva. Ám egyikben sem volt senki. A két nagyobb sírkő Jaspert és engem szimbolizált a közte lévő kisebb pedig a gyermekünket. Fojtogató érzés tört rám, ha arra gondoltam, hogy mi Jasperrel itt vagyunk ő pedig nincs. Ennek nem így kellett volna történnie. Megráztam a fejem és szorosan lehunytam a szemeimet. Karjaimmal átkaroltam magam és előre-hátra ringattam magam. Jasper mögém térdelt és átkarolt. Nem mondott semmit, csak a nyakamba fúrta az arcát és onnan pillantott a kis sírkőre. 

Ezek a pillanatok szinte belém égtek. Fájdalmas volt idejönni újra. Mikor átléptük Texas határát már akkor tudtam, hogy fájni fog. Fájni fog a visszatérés, és a szembeszülés a múltammal. A múltunkkal. Régi sebeket szakított fel a mai nap. Viszont tudtam, hogy szükség van erre, azért, hogy ezek után könnyebb legyen. Felálltam bár nem voltam biztos abban, hogy a lábaim megtartanak. Jasper kezét megfogtam a régi ház mögötti kis dombunkra vezettem. A nap már lemenőben volt. Pont úgy mint régen. Mintha semmi sem változott volna, és el se mentünk volna, de ha hátra pillantok a mostani családomra, akkor tudom, hogy megérte. Az egész eddigi szenvedés, minden megérte. Két csodálatos gyermekem van attól a férfitól, akit mindennél jobban szeretek. 

A lemenő nap fényében mindkettőnk bőre csillogott. Jasper mellkasának döntöttem a fejem és halványan elmosolyodtam. Jasper mindig bizonyítja, hogy szeret, ez abból is látszik, hogy megvette nekünk a régi házunkat, amit éveken át házvezetőnők tartottak fent. Mr. Whitlock végrendeletébe belerendelte, hogy a házat örökké fent tartsák, és mi most már meg is fogjuk tenni. Oldalra fordítottam a fejem és végignéztem a családunkon. Emmett és Lily-nek magyarázott hevesen valamit, erre lányom reakciója csak egy tarkóra verés volt. Rose szem forgatva nézte őket. Alice Johnba karolt, aki letargikusan nézte a sírokat. Esme és Carlisle is a háttérben maradtak és láttam, hogy félig minket néznek. Edward és Lucy pedig Josh-sal kezdett beszélgetni. Szerettem a családom és csak hálás lehettem. Szükség volt erre a napra. Túl kellett végre lépnem a fájdalmaimon. El kellett búcsúznom a múltamtól, hogy végre felhőtlenül tekinthessek a jövőbe.