59. Fejezet - Ha a múlt árnyai elragadnak

Sziasztok!
Meghoztam a fejezetet. Nos annyit tudnotok kell, hogy a történetben az egyik legfontosabb fordulóponthoz érkeztünk épp ezért most van a legnagyobb szükségem a véleményetekre. Tudom, hogy homályos és talán kicsit érthetetlen a fejezet, de így kellett megírnom. Jó olvasást. Remélem nem okozok nagy döbbenetet :) 
Puszi Trixi

Gyorsan suhantam ide-oda a szobánkban, miközben próbáltam minden fontosabb dolgot összeszedni. Csak a nélkülözhetetlen és eszmei értékkel bíró dolgokat pakoltam a bőröndjeinkbe. Jasper, Emmett és Rose vadászni mentek Lucy-val és Edwarddal kiegészülve. Lucy igaz már távolról megközelítette a várost, de emberek között még nem volt. Ennek is már jó néhány hete. Nem vagyunk biztosak benne, hogy jó ötlet egy repülőgépre felültetni, de így tudjuk a leggyorsabban elhagyni a várost. 

Néhány hete megegyeztünk abban, hogy távol Londontól az Egyesült Királyság egy kisebb városába fogunk átmenetileg költözni. Iskolába nem fogunk járni ezért ezzel sem kell majd bajlódnunk. Lucy amúgy sem mehetne még. Addig még jó pár évnek el kell telnie. A legfontosabb most az volt, hogy elhagyjuk a várost. Néhány napja volt egy látomásom, amiben a családom eltűnt. Semmit nem láttam, sem a családom sem a Volturisok jövőjét. Pusztán sötétséget. Akárhogy kémleltem a jövőt az csak ürességet mutatott. Ami azért volt furcsa, mert Alice ugyanúgy látta a családunkat és a Volturit is. Állítása szerint ő csak egy sötét erődöt látott már napok óta, amint előtte állok, majd eltűnök. Nem tudtuk ezeket a képeket mire vélni épp ezért a továbbállás mellett döntöttünk. Minden esetre mindegyik látomás aggasztó volt. 

Az egész család megijedt, de talán a legjobban mégis Jasper és Lucy. Nem kis vita támadt abból is, hogy Lucy-nak és Edwardnak nem mondtuk el a gyanakvásaimat. Amiknek talán itt mutatkozott meg az alapja. Az egész család ideges és feszült volt míg az utazás részleteit terveztük. Szerencsére Alice és Esme mindent elintéztek és már utazhattunk is. Ma délután megy a gépünk egyenesen Londonba, ahonnan kocsival utazunk tovább a kontinens másik felén lévő kisvárosba. Épp itt volt az ideje, hogy itt hagyjuk Forksot. Több mint egy év bőven elég volt. Lucy újszülöttsége vad részét itt élte ki. Már lassan egy éve nem látta Renesmee-t, és hogy most sem búcsúzhat el tőle nagyon fáj neki. Azonban senki sem szeretne kockáztatni, Nessie bármennyire is ragaszkodik hozzá. Renesmee és Jacob ugyanis itt marad és itt kezdik el élni az örökkévalóságot. Edward nem örült neki, főleg most nem, de végül belátta, hogy a farkasok között nem eshet semmi baja. 

Jasper ugrott be az ablakon én pedig egy pillanatra megálltam a pakolásban. Szerelmem karamell színű szemeibe néztem, és megengedtem magamnak, hogy egy pillanatra minden bajomat elfelejtsem. Nem gondoltam semmire, csak engedtem, hogy Jasper lénye magával ragadjon. A pillanat örökké megragadt bennem és már csak arra eszméltem fel, hogy ajkai az én ajkaimat becézgeti. Karjaimat a nyaka köré fontam és szorosan hozzá préseltem magam. Örökké így maradtam volna, Jasper biztonságot nyújtó karjai között érezve a szerelmét. 

Ajkait elszakította tőlem és parázsló tekintetével érdekesen vizslatott. Homlokát az enyémnek támasztotta és végigsimított arcomon, miközben orrát végighúzta arcom jobb oldalán. Elmosolyodtam rajta. 

-           - Olyan… különös, mintha megváltozott volna az illatod. – motyogta én pedig eltoltam magamtól és a szemeibe néztem, miközben összeráncoltam a szemöldököm. – Nem érdekes, ne is törődj velem. Lent várlak! – suttogta majd egy utolsó apró csók után, amit a szám sarkába hintett, a bőröndöt a kezébe kapva lefutott a nappaliba. 

Zavartan néztem utána, majd végül csak megráztam a fejem. Bánatosan néztem körbe a szobába. Kétség kívül ide is rengeteg emlék köt minket. Talán az egyik legfontosabb Lucy átváltozása. Mégis volt valami a helyben, ami taszított. Magam sem tudtam miért, csak azt éreztem, hogy el kell innen mennünk, mert ha itt maradunk akkor valami szörnyűség fog történni. Bár ezt sem az én sem Alice látomása nem bizonyította. Most minden annyira zavaros és kilátástalan. 

Hallottam, hogy Lucy és Edward is megjöttek és mindenki készen áll az indulásra, csak rám várnak. Így egy utolsó sóhaj után a nappaliba indultam. Bánatosan, de eddig még soha eddig nem érzett határozottsággal csuktam be magam mögött az ajtót és lépkedtem a lépcsők felé. Odalent a többiek csoportokba tömörülve beszélgettek. Alice, John és Jasper, mellettük pedig Rose, Emmett és Lucy. Esme és Carlisle pedig már az ajtóban álltak. Jasper mellé lépkedtem, aki rögtön átkarolta a derekam és egy apró mosollyal a szája szélében tekintett rám. Próbáltam visszamosolyogni, de most valahogy az érzéseim elhatalmasodtak rajtam és most ez sem sikerült. 

Végül mindenki autóba szállt, hogy elinduljunk a reptérre. Carlisle és Esme egyedül mentek a Mercedesszel, ahogy Emmett és Rose is a BMW-vel. Én és Jasper az Audival, Edward és Lucy pedig a Volvóval. Carlisle hajtott ki elsőként őket pedig szép sorban mindenki követett. Most kivételesen Jasper vezetett, így alkalmam nyílt gondolkodni. Fejem az ablaküvegnek döntöttem és az elsuhanó tájat kémleletem. A fejemből kiürültek a gondolatok. Jó érzés volt csak nyugodtan ülni és minden mást kizárni, ami körülötted zajlik. Legalább erre a néhány percre. Ugyanis hamarabb megérkeztünk a reptérre, mint gondoltam. Jasper finoman megérintette a kézfejem én pedig meglepetten kaptam felé a fejem. 

Elmosolyodtam és kiszálltam a kocsiból. Az eső cseperegni kezdett, ezért gyorsan kivettük a csomagokat a kocsikból és bementünk az épületbe. Mint sejteni lehetett elég sok ember várakozott az előtérben. Láttam, hogy Lucy megfeszül és Edwardhoz bújt, aki védelmezően karolta át, s bőszen suttogott valamit a fülébe. Én csak megfogtam Jasper kezét és Alice után sétáltam, aki a jegyeinket ment megvenni. Miután megvettünk a jegyeket, hogy Lucy-nak könnyebb legyen becsekkoltunk és a terminál felé vettük az irányt. Amíg fel nem szálltunk Lucy kiment a mosdóba ahova Alice és Rose kisérték ki. 

A repülőn eléggé szétszórtan ültünk, tőlünk legtávolabb Esme és Carlisle. Egy hármas sorban én Jasper és Lucy foglaltunk helyet. Lucy ült középen én pedig az ablak mellett. Ha szükséges akkor mindketten vissza tudjuk őt fogni. Ami szükséges is volt, ugyanis az út felét se tettük meg, mikor észrevettem, hogy Lucy feszültebb, mint kellene. Jasper nyugalomhullámokat küldött felé, de mivel láttam, hogy nem használ ezért én is használni kezdtem méghozzá Alec képességét. Lucy addig idegesen markolta az ülést, amin a következő pillanatban felfedezhetők lettek Lucy ujjainak a bemélyedései. Jasper finoman lefejtette róla a kezét, Lucy pedig idegesen szorította meg apja kezét, miközben kétségbeesett tekintetét a szemébe fúrta. Talán percek telhettek el én pedig összeráncoltam a szemöldököm. Alec képességének már el kellett volna érnie. Tekintetemmel lányomat fürkésztem, aki a következő percben döbbenten kapta felém a fejét. Innen tudtam, hogy használt Alec képessége. Nem vettem el Lucy szaglását, csupán lecsökkentettem minden érzékszervét, mintha ember lenne. Így nem hallja a szívdobbanásokat és nem érzi az emberek illatát sem. Majd egy apró mosolyt küldött felém, s fejét apja vállára hajtotta. 

Zavartan néztem magam elé. Éreztem Jasper fürkésző tekintetét rajtam ezért inkább az ablak felé fordítottam a fejem és kinéztem rajta. Nem láttam mást csak a kék eget, alattunk pedig felhőket. Meseszép látvány volt. A repülő oldalának dőltem fejem az ablaknak hajtva így hunyva le a szemeimet. Próbáltam relaxálni, és minden mást kiűzni a fejemből. Ez lényegében sikerült is. Úgy néhány perc erejéig. Aztán minden kezdődött előröl. A napok óta érzett feszítő érzés ismét hatalmába kerített és a félelem és kétségbeesés szint megbénított. Nem gyakran érzek ilyet, épp ezért vettem most ezt ilyen komolyan. Mintha az egész egy rossz előjel lenne, úgy érzem figyelmeztetni akarnak. Ami ha így vesszük nevetséges. Semmi furcsa nem történt évek óta. Nyugalomban élünk mióta Bella elhagyta a családot. Szemeim hirtelen pattantak ki és dőltem előre az ülésben. 

Zihálni kezdtem és éreztem, hogy Jasper és Lucy is ránk kapja a pillantását. Azonban most nem törődtem velük. Hiszen ki más akarna ártani a családunknak? Ki más ismerhetne engem és akarna nekem és ezzel a családnak is ennyi rosszat? A repülő távoli feléből egy erőteljes morgást hallottam és tudtam, hogy Edward követi a gondolatmenetem. 

-           - Szerinted lehetséges? – kérdezte tőlem Edward gondolatban. Azonban én is tanácstalan voltam. Már nem tudtam mit gondoljak. Kezdek paranoiás lenni?

-           - Nem tudom. – sóhajtottam végül és láttam, hogy Edward is végigpörgeti magában az elmúlt éveket esetleges nyomok után kutatva, akik segíthettek volna. Ám ilyen nem volt.

-           - Megoldjuk. – bíztatott bátyám. – És ne aggódj! Nem vagy paranoiás, csak aggódsz, ami most normális. Túl nagy volt rajtad a nyomás mostanság. Még Lucy átváltozása miatt sem dühöngtél. Pedig láttam, hogy meg akarod tenni, aztán elfojtottad magadba. Jobb lenne, ha beszélnél erről Jasperrel. – adott tanácsot bátyám én pedig ismét az ablak felé fordítottam a fejem. 

Talán igaza volt Edwardnak. Mostanában egyre hevesebb érzelmi kitöréseim voltak. Szerettem volna Lucy-t és Nessie-t is magam mellett tudni. Elvinni a családot a világ végére és elzárni őket valahova ahol tudtam, hogy nem eshet bajuk. Jasperrel is szerettem volna több időt tölteni. Annyira hiányzott már, hogy arra szavak sem voltak. Néhány napja, mióta Alice-nek látomása volt szinte alig láttam. Ő a papírokat intézte a család számára én pedig a lányoknak segítettem amiben csak tudtam. Ami pedig Lucy-t illeti, tényleg fájt, hogy ilyen módon kellett átváltoznia, de azt már lezártam magamban. Ez ellen úgysem tudok tenni semmit. 

A repülő este landolt a londoni repülőtéren. Nem tudom hogy, de a kocsikat is átszállították a kontinensre. Edward szerint hajóval hozták őket, külön kérésre. Na, igen, ezt nekem még szoknom kellett. Azonnal autóba szálltunk, mielőtt egy ismerős ember is felismerhetett volna minket és útnak indultunk. Az út maga néhány órás. De most én vezettem. Alapjában véve a vezetés nyugtatott és most erre volt szükségem. Nem akartam beszélni róla, kisírni a bánatom, csak néhány percre elfelejteni mindent. 

A motor szinte dorombolt a kezeim alatt én pedig nem győztem hajtani a ma este. A sebességmérő rögtön megugrott és elsőként hajtottam rá a főútra. Este révén kevesebben voltak, mint nappal, de így is előznöm kellett. Szemem üvegesen tapadt az előttem lévő útra és úgy vezettem, mint aki be van programozva. Ezt Jasper is észrevehette, mert nyugtatóan vezette a kezét a combomra. Hangos dudálás hallatszott mögöttem mikor egy hajszál híján mentem be egy kamion elé. A másik sávban az autó gyorsan suhant el mellettünk, Jasper pedig döbbenten nézett rám. Ismét gázt adtam és Londontól távolodva egyre kevesebb autó volt az úton. Megkönnyebbülésemre, vagy inkább Jasperére. Ő ugyanis hangot adott a meggondolatlanságomra én viszont úgy tettem, mint aki meg sem hallja. 

Sorban hagytuk magunk mögött a városokat. Akárhány városban elhaladtunk embereket már alig lehetett látni az utcán. Az utcákat csak a lámpák világították meg és a város enyhe pislákoló fényei. Kétség kívül szép volt én pedig örültem, hogy újra itt lehetek. Ahogy elhaladtunk egy ismerős kis ösvény mellett szorongó érzés tört rám. Fejem szinte csak egy pillanatra fordítottam a régi házam irányába, de úgy éreztem vissza kell jönnöm ide. Megráztam a fejem és céltudatosan haladtam az új otthonunk felé, ami talán egy kis megnyugvást hoz majd. 

Ha Forks elhagyatott és kisváros volt akkor ezt nem tudtam mire hasonlítani. Alig néhány négyzetkilométeren élt annyi ember, amennyi New York-ban egy tömbházban. A házunk természetesen itt is el volt dugva az emberek kíváncsi tekintetei elől. Nem volt nagy, sőt az ittenihez és a Forks-i házhoz képest kisebb volt. Leparkoltam a ház előtt és kiszálltam. A szél belekapott a hajamba én pedig halványan elmosolyodtam. Talán azt is mondhatnánk, hogy honvágyam volt az elmúlt időben. Hiányzott London, az otthonom. Bármi történt is ezt tekintettem otthonomnak, ahol gyökeresen megváltozott az életem. 

A többiek is kiszálltak. Az első, amit hallottam az Alice és Rose kiábrándult és sokkolt magas szoprán hangjuk volt, amin csak jobban elvigyorodtam. 

-           - Ezt nem hiszem el. Ha láttam volna képen tuti nem erre szavazok. Akkor inkább Deneali. – mormogta Alice, amint gyökeresen is tanulmányozta a házat. Esme megróva nézett rá, amit Alice valószínűleg észre sem vett.

-           - Bocs anya, de ez sokkal rosszabb, mint amilyennek elmondtad. – kontrázott rá Rose is és Alice mellé lépett szorosan fogva a bőröndjét.

-           - Egyáltalán nem így néz ki belülről. Gyertek! – intett Esme és a ház felé lépdelt. Nos tényleg nem volt egy palota. Inkább egy kis vidéki háznak mondtam volna. A festék már itt-ott lekopott róla és a vakolat is esedezett. Az ablakok így kívülről koszosnak látszottak és befedte őket a por. A házat körbevette a moha és a sok gaz, amit néhány óra alatt eltávolítunk. Időnk lesz bőven. Elsőként követtem anyát és léptem be vele a házba, ahol kellemes csalódás ért. Velünk szemben egy kandalló volt, amit be lehetett gyújtani. A falak úgy néztek ki, mintha frissen lettek volna festve. Rendkívül otthonos volt, amiről az enyhe barnás színek gondoskodtak. Elmosolyodtam Esme figyelmességén. A lányok is meglepődtek, amint beléptek és Esme mellé repülve egy-egy cuppanós puszit nyomtak az arca két oldalára. Anya csak elmosolyodott.

-           - El kell mennem vadászni. – nyögte ki kislányom nagy nehezen, aki megmarkolta Edward ingét. Edward felé fordult és aggódó tekintettel vizslatta. – Elkísérsz? – fordult szerelmem felé, aki egy röpke pillantást küldött felém majd bólintott. Lucy ki is rohant a házból Edward pedig követte.

-           - Nemsokára jövők. – suttogta én pedig elé lépkedtem. Talán egy belső késztetés hatására, de ajkaimat szerelmesen tapasztottam az övére. Jasper átkarolta a derekam és kicsit döbbentem viszonozta csókom. Az elmúlt napok után szükségem volt erre, jobban mint bármikor máskor. Jasper elvált tőlem és még egy utolsó pillantás után lányunk után eredt. Sokáig néztem azt a pontot, ahol eltűntek. Kezemmel végigsimítottam ajkaimon, amin még mindig Jasper csókja égett.

-           - El kell mennem. – nyögtem ki nagy nehezen és gépies mozdulatokkal indultam az ajtó felé, ahol ketten is utam állták. Alice és Emmett.

-           - Mégis hova? – kérdezte Alice és közelebb lépett hozzám. Tekintete arcomon cikázott és szemeit az enyémbe fúrta.

-           - A régi lakásomba. – hangom halk volt és szinte elnyelte az éjszaka. Immár határozottabban indultam az ajtó felé, ahol Emmett tanácstalanul ácsorgott. Alice azonban elém állt és megfogta a karom és nemet intett a fejével. – Muszáj. – könyörögtem és így néztem szemeibe. Alice elengedett én pedig kihasználva az alkalmat elrohantam mellette.

Gyorsan haladtam az ismerős fák között. Az éj leple alatt tudtam, hogy semmi esély arra, hogy meglássanak, arra meg még kevesebb, hogy fel is ismerjenek. Tekintetemmel mindent alaposan megvizsgáltam, mindent magamba akartam szívni, és érezni azt az érzést, mint mikor az ember egy hosszú utazás után hazaér. Talán most úgy is éreztem magam. Ahogy távolodtam a családtól egyre ismerősebb lett a környék. A távolban meghallottam a jól ismert folyó csobogását, ahogy a hullámok a sziklának csapódnak. Ahogy felnéztem az égre láttam, hogy a Hold bevilágítja az egész tájat. Irányt váltottam és az ismerős kis rét felé vettem indultam. 

Nem is kellett sokat futnom. A fák mögül kilépve megpillantottam a régi kis menedékváram. Mindig ide jöttem, ha valami bánatom volt, vagy csak egyszerűen gondolkozni szerettem volna. Mosolyogva lépkedtem az ismerős talajon. A Hold megvilágította a rétet ezzel ezüstöt színbe öltöztetve az erdőt. A folyó halkan zúgolódott mellettem. Megannyi emlék köt ide. Talán az egyik legfontosabb is. Jasperrel itt teljesedett be a szerelmünk először újratalálkozásunk után. Ide jártunk együtt, és itt éltünk meg rengeteg emlékezetes pillanatot. 

Lábaim automatikusan indultak meg régi lakásom felé, és gyerekes izgalom lett úrrá rajtam. Az ismerős bokrok és fák között haladva szívem helyén melegség áradt szét. Aztán még egy utolsó lépést téve megpillantottam az oly szeretett és régen látott házat. Fehér színe még most is virított a zöld környezetben. Ugyanúgy állt és mondhatnánk, hogy semmi nem változott. Arcomon egy apró mosollyal lépdeltem felfelé a lépcsőn majd megfogva a kilincset lenyomtam azt és beléptem. A nappali mint egy régi ismerős köszöntött. A fehér színek a fekete kanapé a hatalmas tv mind ugyanott álltak, senki sem mozdította el őket. 

Cipőm hangosan koppan a padlón, ahogy egyre beljebb haladtam a házban. Kezeimmel végigsimítottam a kanapén, a bútorokon, amin vastagon állt a por. Tovább haladtam a konyha felé. Itt alig töltöttem egy kis időt, talán akkor kezdtem el mikor Lucy hozzánk került. Az emelet felé pillantottam és emberi léptekkel haladtam kislányom régi szobája felé. A lila falak barátságosan világítottak és még most is boldogság öntött el, ha a gyermek Lucy-ra gondoltam. Az emeletes ágyához lépve felkaptam az egyik kispárnáját és mellkasomhoz szorítottam. A saját szobám felé indultam, ahova talán a legtöbb emlék kötött. A kilincset néhány percig csak szorongattam a kezembe, míg végül elég erőt nem gyűjtöttem, hogy le is nyomjam. A szobám most is a régi volt, ahogy megszoktam, és amit szerettem. Kék függöny és ágynemű valamint fából készült bútorok. A fürdő pedig a legmodernebb. Zuhanykabinnal és fürdőkáddal. Az én házam. A mentsváram és a menedékhelyem. 

Hirtelen ötlet volt, hogy éjjel kettő révén elsétáljak a városba. Hiszen ilyenkor nem hiszen, hogy olyan emberrel találkoznék, aki ismert minket. Szomorú szívvel hagytam itt a házam, de tudtam, hogy még eljövők ide. Lucy kispárnáját az ágyamra ejtettem és az erkélyre kilépve vettem egy mély levegőt. Minden olyan mint régen. Olyan nyugodt és békés. Mintha soha el nem mentünk volna, és talán így is kellett lennie. Akkor talán most nem lennénk ekkora bizonytalanságban. 

Az erkélyről kiugorva a város felé indultam. Lassan futottam, de még így is túl gyorsan értem oda. Emlékeztem a parkra, ahol először találkoztam Szofival. Vajon ő is férjhez ment már? Van családja? Biztos. Hiszen annyi év telt el. Jól sejtettem a parkban senki sem volt. A lámpák sárgás fénye világította meg a parkot ahol először indultunk Jasperrel közös randevúra Szofiékkal. Elmosolyodtam az emlék hatására. Tovább lépkedtem és mint egy turista úgy tanulmányoztam az utat még akkor is ha minden centiméterére pontosan emlékeztem. 

Hatalmas fényáradat ami a Temze folyó túlpartjáról árad. A London Eye még most is működésben van és fénye bevilágítják a várost. Nevetések szűrődnek át a túlpartról én pedig egyre letargikusabban sétáltam a folyóparton. Ahogy megállok a part szélén és a lenézek a folyóra abban a saját tükörképem látom. Ám most nem tudtam kit keressek. A tekintetem zavaros volt és úgy éreztem, mintha teljesen összezavarodtam volna. Már hetek, sőt talán hónapok óta éreztem így. Mintha a távolból figyeltek volna én pedig nem tudtam rájönni, hogy ki és miért. 

Felnéztem és egy kis örömmel töltött el, hogy az emberek gondtalan életüket élik. Gyerekek kacaja üti meg a füleimet én pedig akaratlanul is elmosolyodtam. Kezem akaratlanul is a hasamra csúszott. Ahogy lehunytam a szemeimet halott gyermekem arca rémlett fel előttem. Szúrni kezdték a szemem a nem létező könnyek. Még ennyi év elteltével sem tudtam magam túltenni a gyermekem halálán. És bár Lucy csökkentette ezt a fájdalmat elűzni sose fogja tudni. Kipattantak a szemeim és ziháltan indultam haza. A park felé indultam, hogy onnan minél gyorsabban futhassak haza, Jasper karjaiba. 

A zsebemben megrezzent a telefonom én pedig hirtelen álltam meg az erdő közepén. A saját házam közelében voltam, még messze a többiektől. Kivettem a telefont a zsebemből számítva arra, hogy Jasper hív hogy merre vagyok, azonban a telefonon egy másik név villogott. Döbbenten néztem a kijelzőre majd amilyen gyorsan tudtam felvettem és zaklatottan szóltam bele. 

-           - Aro? – kérdeztem rá. Hangom megtörten és keserűen csengett.

-           - Ashley? – kérdezett rá és döbbenetet hallottam a hangjából kicsengeni – Jól vagy? Hol vagy? – kérdezte én pedig beletúrtam a hajamba.

-           - Londonban. Ma érkeztünk meg. Én csak eljöttem a régi házamhoz. Azt hiszem… fáj a múlt. Még mindig. – suttogtam. Tudtam, hogy vele őszinte lehetek és nem kell hazudnom.

-           - Ashley azonnal menj haza. Megértetted? Hívd fel a többieket és mond meg nekik, hogy menjenek érted. – Aro hangja utasító volt én pedig tudtam, hogy baj van. Kezem magam mellé ejtettem és körbe néztem. Csend volt. Túl nagy csend.

-           - Mi történt? – kérdeztem rá végül. Tekintetemmel továbbra is az erdőt kémleltem, ami kezdett összefolyni előttem. Mindent homályosan láttam, már nem tudtam kivenni semmi alakját. Mögöttem megreccsent egy ág én pedig megfordultam. Legalábbis csak akartam. Döbbentem néztem magamra. El akartam futni azonban már nem tudtam. Csak mint egy… ember. Nem láttam, nem hallottam és már elfutni sem tudtam olyan gyorsan. Mi történik?

-           - Veszélyben vagy. Felix-ék nyomra bukkantak. Halálos veszélyben. Valaki már évek óta vadászik rád, és mostanában tervez rád lecsapni. Azonnal Volterrába kell jönnöd! – Aro hangja nem túrt ellentmondást én pedig jelen esetben nem is ellenkeztem volna vele.

-           - Rendben. Amilyen gyorsan csak tudok. – zártam le a témát és letettem. Azt nem raktam hozzá, hogy lehet, hogy már soha többé nem lesz ilyen. Egy hideg fuvallatott éreztem magam mögött én pedig megfordultam, de nem láttam semmit. Hunyorogtam, hogy ki tudjak venni valamit, vagy valakit, azonban csődöt mondtam. Aztán egyszer csak megszédültem. Kezeimmel valami kapaszkodó után nyúltam ám semmi nem volt a közelben így elterültem a földön. Szédülni kezdtem és éreztem a fájdalmat, amit a földre esés okozott. Lépteket hallottam magam mellől, azonban a fejem már nem tudtam oldalra fordítani. Elnyelt a sötétség. Ezt a sötétséget nem ismertem és féltem. Féltem, mert gyenge voltam és nem értettem mi történik. A sötétség viszont egyre mélyebbre taszított én pedig teljesen elvesztem. Egyet viszont tudtam… még nem akartam meghalni.

58. Fejezet - Apró boldogság

Sziasztok!
Itt is a friss. Köszönöm azoknak, akik kommenteltek az előző fejezethez. Jó olvasást! :) 
Puszi Trixi

Jasperrel az ágyunkban feküdtünk és egymást átkarolva merengtünk az eltelt heteken és hónapokon. Egy nehéz időszak van mögöttünk és lassan mindenki belátta, hogy talán jobb lenne odébb állni. Egy csendes helyre talán távol az emberektől, hiszen Lucy még mindig nehézségekkel küzd. Szerencsére nem volt még egy olyan eset, mint a múltkori találkozás Nessie-vel. Azóta távol tartjuk a várostól és az emberektől. Lucy állítólagos halálhíre gyorsan terjedt a városban. Néhány nappal később már mindenki erről beszélt, és nem győztük hallgatni a részvétel nyilvánításokat. Carlisle erre hivatkozva ki is vett minket az iskolából, így mindenki Lucy mellett lehetett. 

Azóta sem találkozott Lucy Nessie-vel pedig tudtam, hogy mindennél jobban szeretné, azonban ez még túl kockázatos lett volna. Ezt Lucy is tudta, ám a benne lévő bűntudatot ez sem tudta csökkenteni. Persze Edward biztosította, hogy nincs semmi baj és Nessie sem haragszik rá, ő mégis nehezen akart hinni neki. Tudtam, hogy most az érzései felerősödtek és szüksége van egy kis időre, amíg megszokja ezt a helyzetet. A vámpírsága még új és számára egy teljesen más világ. Egyenlőre még botladozik a rögös úton, de mindenben itt vagyunk mellette és fogjuk a kezét. 

Ami őt és Edwardot illeti nagyon aranyosak együtt. Persze Lucy a család előtt nem igen mutatja ki az érzéseit, és inkább Edwarddal félre vonulva töltenek egy kis időt kettesben. Lucy számára fontosak voltak az apró gesztusok és érintések. Elég volt, ha Edward odamegy hozzá és megöleli vagy megfogja a kezét, Lucy-t már boldogság öntötte el és ilyenkor öröm volt rá nézni. Jasper is kezdte megszokni a helyzetet. Tudta, hogy a lányunk a lehető legjobb kezekben volt, de azért az apai ösztönök mégis dolgoztak benne. Én jót mosolyogtam rajta, és ilyenkor inkább félre húztam a többiektől és elmentem vele valahova. 

A megérzésemet illetően semmi változás nem történt. Aroval minden héten beszéltem, de ő sem tudott semmi újat mondani. Legutóbbi értesüléseim szerint Aro épp a négyest küldte ki, hogy járjanak körbe és derítsék ki, amit csak tudnak. Nem tudom, mit tehetnének. Én sem véltem felfedezni semmi különös és szokatlan dologra utaló jelet. Valamint a farkasok sem adtak jelet magukról, pedig tudom, hogy ők lennének az elsők, akik rögtön értesítenének minket. Engem azonban ez sem nyugtatott meg. Talán ha elköltözünk, megszűnik ez az érzés. 

Carlisle azt javasolta, hogy költözzünk Alaszkába a Deneali család közelébe. Voltak, akik támogatták és voltak, akik elvetették az ötletet. Ez volt az első alkalom, hogy Jasperrel nem egyezett a véleményünk. Ő nem szeretett volna a közelükbe lenni, én pedig minél messzebb és ritkán lakott területre akartam menni. Alaszka megfelelő lett volna. Végül nem jutottunk közös megegyezésre ezért erre a témára, majd még visszatérünk. Én szerettem volna minél előbb dönteni és menni. 

A földszintről Emmett hangja szűrődött fel, aki tudatta velünk, hogy ideje lenne lemennünk. Jasper felém fordult és miközben a hajamba temette az arcát felnyögött, én csak elmosolyodtam, majd egyik kezem tincseibe fűztem és cirógatni kezdtem. 

-           - Ne menjünk le! – motyogta és ajkaival végigsimított nyakamon. Nem mondom, hogy ezzel a mozdulatával mennyi mindent indított el bennem, de tudtam, hogy a többiek várnak ránk, erre lesz elég időnk este is.

-           - Mennünk kell! – suttogtam a fülébe, majd egy csókot hintettem arcára és felpattantam az ágyról. Jasper rám nézett könyörgő szemeivel, de láthatta, hogy komolyan gondolom, mert sóhajtott és kezét az enyémbe helyezve felállt. Kezei azonnal derekam köré kulcsolódtak és miközben egy puszit nyomott az arcomra elindultunk a nappaliba a többiekhez. 

Boldogan simultam hozzá a lépcsőn lefelé haladva. Mosolyogva nyitottam ki a szemeimet és néztem a többiekre, akik nagyban társalogtak a nappaliban. Elszórtan helyezkedtek el, míg Alice és John a tv előtti kanapén foglaltak helyet, addig Rose előttük ült a szőnyegen, tőle nem messze Emmett ült, aki épp Lucy-val vitatkozott azon, hogy milyen filmet nézzünk. Edward mosolyogva tekintett Lucy-ra, aki élesen magyarázott valamit Emmettnek. Szőke tincsei ide-oda szálltak, ahogy megrázta a fejét, majd Emmett kezéből kikapva a dvd-t elhajította, ami darabokra tört, ahogy hangosan csapódott a falnak, majd darabokban potyogott a földre. 

Emmett felpattant és hevesen mutogatva magyarázott Lucy-nak, aki vidáman kacagva nézett rá. Ahogy Jasperrel melléjük léptünk és leültünk Alice-ék mellé mindenki ránk nézett. Alice és John mosolyogva, míg Emmett felháborodva. 

-           - Kis húgi! A lányod összetörte a kedvenc dvd-m, mert olyan makacs és erőszakos. Megértettem én volna a szép szóból is, ha mást akar nézni. – nézett rám felháborodva, és olyan volt, mint egy kisgyerek.

-           - Hát persze. Nyílván ezért vitatkoztál már vagy fél órája. – nézett rá Lucy huncut szemekkel, majd tekintetét rám vezette és mosolya kiszélesedett. – Szia anya! – köszönt vidáman majd felpattanva hozzám futott és két puszit nyomott arcom két oldalára, majd ugyanezt megtette Jasperrel is.

-           - Én bizony nem fogok csöpögős filmeket nézni. – szögezte le Emmett és elszántan nézett Lucy szemeibe.

-           - El is mehetsz. – csipkelődött kislányom.

-           - Lucy! –szóltam rá, ő pedig elszégyellte magát és szőke tincsei mögül nézett fel Emmettre, aki egy ideig még keményen méregette, majd sóhajtott és felvillantotta szikrázó mosolyát, így Lucy tudta, hogy nincs harag.

-           - Akkor mit nézünk? – kérdezte Jasper és átkarolva a derekam lehúzott a szőnyegre.

-           - Mindenem a tánc! – kacsintott rám Lucy én pedig elmosolyodtam. Egy romantikus vígjáték. Remek választás kislányom, és még a téma is közel áll hozzánk. 

Lucy betette a dvd-t és elindította a filmet. A kanapé előtt egymás mellett ültünk, és egy hatalmas takaró volt ránk terítve, amit még Esme kapott nagyon régen. Igazi családi ereklye. Manapság minden hétvégén csinálunk ilyen közös programokat. Esme és Carlisle ma elmentek valahova, így csak mi voltunk itthon. Jasper ölébe fészkeltem magam, kezem a mellkasára vezettem és fejem a nyakhajlatába hajtottam. Ő egy puszit nyomott a fejemre, és karjaival átölelt. 

Egy pillanatra körbe néztem. Egyik oldalunkon volt Alice és John, Alice a fejét John ölébe hajtotta és úgy nézte a tv-t, míg John inkább az ölében nyugvó személyt tüntette ki figyelmével. Másik oldalon volt Rose és Emmett. Emmett két lába között foglalt helyet Rose egyik lábát felhúzva, aki hátát Emmett mellkasának döntette, Emmett pedig Rose nyakát és karját simogatta folyamatosan. Lucy Edward ölébe fészkelte magát és úgy tapasztotta tekintetét a képernyőre. Edward óvón ölelte magához, miközben fejét Lucy vállán támasztotta meg. 

Olyan nyugodt volt minden. Mint egy átlagos nap, egy átlagos családnál. A gyerekek filmet néznek délután majd este mindenki megy a maga dolgára, reggel pedig megint összeülünk, és ez így megy már napok óta. Mint egy körforgás. Olyan megszokott volt, mégis mindig más. Mindig tudtunk valami újat mutatni a másiknak és újabb és újabb ötleteket kitalálni, hogy feldobjuk a mindennapjainkat. Ismertünk egymást így tudtuk milyen témában keresgéljünk, és mindig mást csináltunk. Bár Emmett kedvence akkor is a közös vadászatok voltak. Ez volt az egyetlen, amiben Lucy-val egyet értettek. Lucy ugyanis nagyon megszerette a száguldozást és az erdőben való bóklászást. Bár ennek azt hiszem Edwardhoz is van egy kis köze. Edward rám kapta a pillantását és mosolyogva nézett rám, én pedig rákacsintottam. Fejét visszafordította Lucy felé és egy puszit nyomott az arcára. 

Jasper egy csókot nyomott a fejemre én pedig ránéztem. Kérdőn nézett rám, tudtam, hogy az előbbi kis mozdulat nem kerülte el a figyelmét, én viszont csak megráztam a fejem majd újra lefektettem mellkasára. Kezét a hátamon járatta folyamatosan én pedig mosolyogva kezdtem el nézni a filmet. 

Ahogy az utolsó dallamok is elhaltak majd a kép elsötétült erősebben szorítottam magamhoz Jaspert, majd felnéztem rá, és láttam a szemében, hogy ő is ugyanarra vágyik, mint én. Ajkaira hajoltam és egy szenvedélyes érzelmekkel teli csókot váltottunk. Mosolyogva hajoltam el tőle és kezdtem simogatni az arcát. Hallottam, hogy a többiek is egymással vannak elfoglalva. Rose és Emmett már a film utolsó tíz percébe csak egymással voltak elfoglalva, de mi türelmesen megvártuk a film végét. Lucy felpattant és kivette a dvd-t. Egy utolsó édes csókot nyomtam szerelmem ajkaira majd a többiek felé fordultam.

Mintegy varázsszóra lépett be az ajtón Esme és Carlisle. Mosolyogva tekintetek végig rajtunk. Láttam, hogy Esme szemei csillognak, talán a nem létező könnyektől vagy a meghatódottságtól. Ezt Carlisle is észrevehette, mert nyugtatóan karolta át felesége derekát. Nincs is jobb dolog, mint egy szülőnek együtt látni a gyerekeit. Emmett átkarolta Jasper nyakát és így szépen mindenki ölelt mindenkit. Én Alice, aki Johnt, meg Jaspert, akit Emmett szorongatott, másik kezével feleségét ölelve, aki Lucy-t ölelte, akit Edward húzott szorosan magához. Szép kis sort alkottunk. Végül egyszerre robbant ki mindenkiből a nevetés. És ez volt az, ami hiányzott az életünkből. A felhőtlen nevetés. 

Végül kikászálódtam a takaró alól, amit felvettem a földről és szépen összehajtottam, majd a kanapéra helyeztem. Esme mellém sétált, s miközben megfogta a takarót és puszit nyomott az arcomra. Még most is megmagyarázhatatlan boldogság volt, hogy Esme és Carlisle is már lányaként kezeltek. Semmi jelét nem mutatták, hogy én más lennék, mint a többiek és ez hatalmas öröm volt számomra. Szorosan öleltem magamhoz őt, és az érzelmeim rá is kiterjesztettem. Esme-ből kitört a néma zokogás, a takaró a földre zuhant, s karjai erősen kulcsolódtak körém. 

-           - Na! Ne sírj nagyi. Ez egy olyan szép nap, legyél boldog. – szökkent hozzánk kislányom és ő is átölelte Esme-t, aki elengedett és mosolyogva simított végig Lucy arcán.

-           - Ennél boldogabb már nem is lehetnék. – intézte a szavakat Lucy-hoz, és az érzései is arról árulkodtak, hogy az előbbi heves érzelmi kitörését mintha elfújták volna. Zavartan néztem Jasperre, de ő csak mosolyogva tekintett ránk.

-           - És most mit csinálunk? – kérdezte Emmett, aki immár a kanapén ült az ölében Rose-zal. Alice és John is leültek melléjük és halkan beszélgetni kezdtek. Lucy Edward mellé repült, aki karjait kitárva várta őt, majd szorosan ölelésébe vonva fúrta fejét lányom tincsei közé. Esme és Carlisle is leültek közénk és ők is becsatlakoztak a beszélgetésbe. Én leültem Jasper mellé, aki félre tűrt egy tincset a hajamból.

-           - Valami baj van? – kérdőn nézett én pedig megráztam a fejem.

-           - Nem nincs. Te használtad a képességed Esme-n? – kérdeztem Jaspertől, aki zavartan nézett rám.

-           - Nem. – rázta a fejét és kérdőn nézett rám, miközben kezébe vette a kézfejem. – Ashley mi a baj? – kérdezte és tényleg ijedten nézett rám. Én csak megráztam a fejem és Lucy-ra fokuszáltam. 

Összeszűkített szemekkel méregettem kislányom, aki nagy kacagások közepette nézett Emmettre, karjaival hevesen mutogatva. Emmett vigyora töretlen volt, és olyan boldogság csillant a szemeiben, amit csak néhány hónappal ezelőtt láthattunk tőle. Rose is mosolyogva bújt párjához és úgy tekintett Lucy-ra. Edward is boldog volt, amit tudom, hogy elsősorban Lucy-nak köszönhet, de volt itt valami más is. Kellett lennie. Alice szerelmesen nézett John szemeibe, aki talán hónapok óta először mosolygott vissza szerelemmel telve Alice-re. És akkor kezdett összeállni a fejemben a kép. Felmértem Lucy érzelmeit, amit csak boldogságot mutattak. Túl nagy boldogságot. Arcomra egy mosoly futott és Jasper kezét megragadva álltam fel, így mindenki ránk kapta a pillantását. 

-           - Azt hiszem már tudom. Tudom mi Lucy képessége. – néztem vidáman Jasper szemeibe, aki meglepetten kapta pillantását kislányunkra. Éreztem, hogy mindenki rám figyel ezért szembe fordultam a családdal.

-           - Képességem? De hát… nem csináltam semmit. – Lucy zavartan nézett rám, és megszorította Edward kezét.

-           - Dehogynem. Boldogságot okozol Lucy. Mindenkinek. Lehet, hogy te nem veszed észre, de aki a közeledben van abból olyan boldogság árad, ami már szinte természetellenes. Ahogy belőled is. Eddig csak egy vámpírról hallottam, akinek hasonló képessége lett volna… - révedt el a tekintetem.

-           - Ez lenne a képességem? Ki volt az? – kérdezte Lucy és mohó tekintettel nézett rám. Elmosolyodtam és lábamat magam alá húzva ültem le a kanapéra, míg Jasper mögém ült és úgy karolt át.

-           - Didyme. Aro testvére. Ugyanilyen vagy legalábbis hasonló képessége volt. Már régen meghalt, én sem ismertem, ahogy csak nagyon kevesen. Talán a három vezető és a feleségeik. – motyogtam majd egy mosolyt villantva néztem Lucy-ra, aki úgy tűnt meghökkent.

-           - Ez nem hasznos képesség ne aggódj, nem vagy veszélyben. Egyáltalán nem. – nyugtattam meg kislányom, aki boldogan bújt Edwardhoz.

A csendet egy villámlás törte meg, majd a következő percben az eső zuhogni kezdett. Csillogó szemekkel néztem, ahogy az esőcseppek hangosan kopognak az üvegen, majd egy csíkot húzva maguk után lefolynak róla. A fák rögtön eláztak és a föld próbálta beszívni a neki szükséges vízmennyiséget. Jasperre néztem, aki pár percig rajtam járatta a tekintetét majd elmosolyodott. Felpattantam a kanapéról és az ajtót kitárva léptem ki. Az eső illata belengte az erdőt, ami erős párás levegőt képzett. A szél feltámadt ezzel dús oxigént szállítva nekünk. 

Egy lépéssel már kinn is voltam az esőn és élveztem, ahogy az esőcseppek eláztatják a ruhám. Kezeimet kitártam és boldogan forogtam körbe-körbe. Szemeimet lehunyva élveztem a néhány perc felhőtlen boldogságot, ami megadatott nekünk. Bentről hallottam a lányok felháborodott hangját, hogy milyen alapon merem eláztatni a ruhám, de amint váltottam a fiúkkal egy jelentőségteljes pillantást már csak a sikolyukat lehetett hallani. A fiúk felkapták párjukat és úgy cipelték ki őket az esőre. 

Rose rögtön be akart menni, de Emmett a derekánál fogva ragadta meg. Rose szemrehányóan nézett rá, Emmett pedig befutott az erdőbe, ahova Rose követte. John átkarolta Alice derekát, aki durcásan nézett rá, de párja mosolya szinte rögtön megenyhítette. Kislányom és Edward pedig csak élvezték az esőt. Jasper átkarolta a derekam én pedig mosolyogva fordultam meg. Szőke tincsei eláztak így lógtak a szemébe, csábos ajkain egy mosoly volt és kavargó karamell színű szemeivel igézően nézett szemeimbe. Ajkaira hajoltam és érzékien csókoltam meg. Ott álltunk az esőben családunkkal körbevéve, akiknek a nevetése megtöltötte az erdőt. Jasper kezeit derekamra vezette és lassan kezdett lépdelni velem. Előre, majd hátra aztán oldalra. Akkor esett le, hogy táncoltunk. Táncoltunk az esőben. Mosolyogva váltam el tőle, és támasztottam homlokom az övének. 

Az eső elállt és valószínűleg csak egy kis nyári zuhénak lehettünk a tanúi. Rose immár Emmett karjai között volt, aki hátulról ölelte át, és mormogott valamit a fülébe, amint Rose elmosolyodott. Alice és John egymással szemben álltak és ölelkezve néztek egymás szemébe. Edward pedig épp a levegőbe dobta kislányom, akinek a tüdejéből egy kisebb sikítás szaladt ki. 

-           - Nézzétek! – mutatott Emmett valahova a távolba, én pedig meglepetten fordultam meg. Valami gyönyörű volt a látvány. A fák leveleiről esőcseppek estek le, és a napfényben meg-megcsillantak. A fák fölött hegyek magasodtak, amiket most semmi felhő nem takart el. Az ég gyönyörű kék volt, és a fák fölött egy szivárvány magasodott. Mintha csak összekötötte volna az eget a földdel. Káprázatos volt. 

Nem sokkal később már a gardróbban álltam és azon tanakodtam mit vegyek fel. Jasper átkarolta a derekam és a nyakamba csókolt. Lehunytam a szemem és engedtem, hogy egy apró sóhaj törjön fel mellkasomból. 

-           - Úgysem lesz sokáig rajtad. – mormogta a nyakamba én pedig elmosolyodtam. Végül kikaptam egy lenge nyári ruhát, amibe gyorsan bele is bújtam. Jasper mellett ellépve kisétáltam az erkélyre és a távolba néztem. Lassan sötétedett és ilyenkor volt talán a legszebb az erdő. Jasper kilépett mellém és láttam, hogy tekintetét rajtam járatja, de én csak a távolba meredtem.

-           - Ez a nap fantasztikus volt. De nem hagy nyugodni ez az érzés… olyan mintha ez csak időszakos lenne, és hamarosan jönne valami, ami tönkreteszi. – suttogtam, Jasper pedig átölelt.

-           - Nem lesz ilyen. Megígérem. Vigyázok rád, és a lányunkra is. – hangja magabiztos volt, de én most mégse tudtam hinni neki.

-           - Te is láthatod, hogy nem vigyázhatunk rá mindig. – suttogtam még mindig, hangom pedig szép lassan elnyelte az éjszaka. Jasper átölelt és fejét a vállamnak támasztotta.

-           - Nem fog semmi történni, ha eddig nem kaptunk rossz híreket ezután se fogunk. Ne aggódj, minden rendben lesz! –suttogta én pedig szerettem volna hinni neki. Jasper finoman maga felé fordított és édes csókot nyomott ajkaimra. Ezek után nem gondolkoztam többet, csak hagytam, hogy Jasper a maga módján elterelje a figyelmem. 

Ahogy szép lassan haladtak az ágy felé nem is sejtették, hogy valaki eközben minden lépésüket figyeli. Majd az illető hangtalanul suhant el a fák között.

57. Fejezet - Bizonytalanság

Sziasztok!
Nos a fejezetet most hozom, mert a hétvégén nem leszek itthon és sikeresen be tudtam fejezni. A fejezethez nem sokat fűzök hozzá, jó olvasást. :)
Puszi, Trixi

(Ashley szemszög)

Amint Edward és Lucy elhagyta a házat, mindenki a nappaliba ment, külön az én kérésemre. Emmettet úgy kellett a karjánál fogva lerángatni, mivel állítása szerint nem akart lemaradni semmi fontosról. Én csak magam elé meredve haladtam lefelé a lépcsőn. Egy részem boldog volt, már csak Alice látomása miatt is. Lucy végre megtalálta a boldogságot és csak hálás lehetek, hogy ez Edward mellett következett be. A másik dolog, amit Lucy emlékei között láttam az aggasztott. Nem is kicsit. 

Jasper finoman megérintette a karom, majd éreztem, hogy átöleli a derekam. Mosolyogva simultam hozzá és vezettem fel az egyik kezem a mellkasára. A nappaliban mindenki elfoglalta a szokásos helyét. Jasper is húzott a kanapé felé én viszont inkább állva maradtam, így Jasper is kicsit idegesen állt meg mellettem. Tekintetemmel körbepásztáztam a szobát. Láttam, hogy mindenki érdeklődve néz rám, ezért egy sóhaj után belekezdtem. 

-           - Lucy gondolatai között egy elég érdekes emlékkép elgondolkoztatott. Lucy-t szerintem nem csak megtámadták. Szerintem ez előre eltervezett dolog volt. – adtam hangot a véleményemnek, amit nem kis döbbenet követett. Nem kellett gondolatolvasónak lennem, láttam a többiek arcán, hogy nem hisznek nekem. Általában ritkán szoktam tévedni, és bárcsak ez is olyan eset lenne, de tudom mikor kell a megérzéseimre hallgatnom.

-           - Miből gondolod ezt? – kérdezett rá végül Carlisle és érdeklődve dőlt előre a kanapén.

-           - A férfi, aki megtámadta Lucy-t nem volt elég elővigyázatos. Egy olyan mondat csúszott ki a száján, hogy:  A feladat az feladat! – ismételtem meg azokat a szavakat, amiket a férfi is, akkor éjjel.

-           - Ashley biztos vagy ebben? Lucy akkor valószínűleg sokkot kapott, és be is képzelhetett olyan dolgokat, amik valójában meg sem történtek. – Carlisle indokai helytállóak lettek volna, de nem ilyen helyzetben. Tudom, hogy ez tényleg megtörtént, és Lucy nem csak képzelte a dolgokat.

-           - Teljesen biztos. Lucy magánál volt és szinte minden mozzanatra emlékszik. Legalábbis akkor még tiszta volt az elméje. Higgy nekem Carlisle. – érveltem és próbáltam meggyőzni őt, de láttam, hogy sem őt sem a többieket nem sikerült megingatnom.

-           - Még ha hinnénk is… ki akarna ártani Lucy-nak? Ennek akárhogy is vesszük, de nincs értelme. – Emmett szavai ostorcsapásként értek. Valószínűleg félelmetesen nézhettem ki, mert Emmett hátrahőkölt tőlem.

-           - Nem tudom. – préseltem a fogaim között – De ki fogom deríteni, mert az én lányom senki sem bánthatja büntetlenül. – Jasper megfogta a karom és nyugtatóan karolta át a derekam.

-           - Nyugodj meg! – suttogta a fülembe én pedig kifújtam a levegőt.

-           - Ne haragudj kis húgi, én nem akartalak megbántani. – Emmett olyan ártatlan és édes szemekkel nézett rám, hogy ha akartam volna se tudtam volna rá haragudni.

-           - Semmi gond Emmett! Tényleg. – biztosítottam és ő is elmosolyodott, ami ritka volt tőle.

-           - Mégis mire gyanakszol? – kérdezte Jasper, miközben szembe fordult velem.

-           - Nem tudom Jasper, és ez aggaszt. De ki fogom deríteni, és már most neki is látok. – daráltam el a mondatot és indultam is az emelet felé.

-           - Hogyan? – kérdezte Alice én pedig a lépcsőről tekintettem vissza rájuk.

-           - Segítséget kérek! – mondtam egyszerűen, mikor még egy fontos dolog az eszembe jutott – Nem szeretném, ha ezt emlegetnétek Lucy és Edward előtt. Nem kell a fölösleges pánik. És azt sem szeretném, hogy Lucy aggódjon. – mindenkitől egy apró bólintást kaptam, egy érdeklődő tekintet kíséretében. 

Felszaladtam az emeletre és a táskámhoz rohantam, ahol a telefonomat sejtettem. Néhány pillanat keresgélés után meg is találtam. Gyorsan ütöttem be az ismerős számokat és már tárcsáztam is. Alig csengett kettőt már fel is vették. Az annyira ismerős és oly szeretett hang mélyen és kicsit bosszúsan szólt bele. 

-           - Már meg sem ismered a hangom? – kérdeztem mosolyogva és leültem az ágyamra.

-           - Ashley? Kedvesem! – hallottam Aro hangján a döbbenetet, majd az örömöt. – Minek köszönhetem a hívásod?

-           - Már fel sem hívhatlak titeket csak úgy? – kérdeztem és próbáltam még egy kicsit halogatni a beszélgetést.

-           - Nagyon örülök neki, mert az utóbbi időben eléggé elhanyagoltál minket. – hangján egy kis okítást és megrovást hallottam ki, de persze tudtam, hogy nem gondolja komolyan.

-           - Nem véletlenül hívtalak fel. – sóhajtottam végül – Lucy átváltozott! – jelentettem ki, és a vonal túlsó felén is hirtelen csönd lett, így folytattam. – Három nappal ezelőtt megtámadták és mi kénytelenek voltunk átváltoztatni. Az átváltozás ma fejeződött be, és éppen az első vadászatán van. – osztottam meg vele a legfontosabb információkat.

-           - Hogy viseli? – kérdezte és együttérzést hallottam ki a hangján.

-           - Eddig egész jól. Megvan az újszülött vérmérséklete, de szerintem nem lesz olyan nehéz vele. – miközben a szavakat kiejtettem a számon, mélyen reméltem, hogy így is lesz.

-           - Valamilyen képessége megmutatkozott már? – kérdezte nekem pedig egy apró mosoly jelent meg a szám sarkába.

-           - Nem eddig semmi, de ha lesz valami, akkor értesítelek. – biztosítottam, és biztos voltam benne, hogy most bólintott.

-           - Megtámadták! Gyanakszol? – kérdezett végül rá a lényegre én pedig átpörgöttem a fejemben még egyszer Lucy támadását.

-           - Igen. Szinte biztos, hogy ez nem volt véletlen. – hangom megkeményedett és keményebbnek hatott.

-           - Ki támadta meg? Mit láttál a fejében? – kérdezte és éreztem a hangján, hogy ő is kezd egyre nyugtalanabb lenni.

-           - Ember volt, de volt egy mondata, ami szöget ütött a fejemben, miszerint a feladat az feladat. Hidd el Aro ez nem lehet véletlen. – tudtam, hogy őt nem kell győzködnöm és ennek hangot is adott.

-           - Hiszek neked. Szerinted mi történhetett? – kérdezte én meg tehetetlenül fújtam ki a levegőt, és a kezemmel az ágyra vertem egyet, miközben felálltam.

-           - Ez az, amit nem tudok, de ki fogom deríteni. Senki sem bánthatja a családom megtorlatlanul. – hangom elszánt volt. Kiléptem az erkélyre és mélyet szippantottam a levegőből.

-           - Talán jobb lenne, ha idejönnél. Tudnánk segíteni. Bár most semmilyen támadásról vagy szövetkezésről nem tudunk, de utána járunk a dolgoknak. – tudtam, hogy ha ő mondja akkor így is lesz, ezért nem aggódtam.

       - Nem Aro, most nem. Nem hagyhatom itt a családom védtelenül. Másrészt nincs szükségetek rám. Ha valami van, csak értesítsetek és ha komoly, akkor megyek. – hallottam beleegyező sóhaját, majd ahogy valószínűleg felállt a székéből.

-           - Azonnal szólunk, hogyha találunk valamit. És ezt tőled is elvárom. Hiszek a megérzéseidnek, mert mindnek van alapja. Tudod, hogy ránk mindig számíthatsz. Vigyázz magadra. – intett óvatosságra én pedig elmosolyodtam.

-           - Mindig vigyázok. Üdvözlöm a többieket, és mondd meg nekik, hogy vigyázzanak magukra. – suttogtam és hallottam, hogy mögöttem nyílik a szobánk ajtaja.

-           - Átadom. Vigyázz magadra Kedvesem. Viszlát. – búcsúzott így én is letettem. 

A telefont a kezembe szorongattam és a mellkasomhoz emeltem. Megfordultam és egy ismerős szempárral találkozott a tekintetem. Jasper lassan sétált oda hozzám, majd szorosan az ölelésébe vont. Nem mondott semmit, csak szorosan ölelt magához. Ebből tudtam, hogy ő itt van és rá mindig számíthatok. Tökéletes volt, hogy szavak nélkül is képesek voltunk kommunikálni. 

Mancsok dobbanására kaptam fel a fejem. Jasper eltolt magától és összeráncolt szemöldökkel nézett rám. Rossz érzésem támadt, remélem nem az történt, amire gondolok. Lefutottunk a lépcsőn és kimentünk a teraszra, ahol már kinn gyülekezett az egész család. És pontosan az történt, amire számítottam. Az erdőből Nessie futott ki, akit Jacob követett farkas alakban. Ennek nem lesz jó vége. Már az is rossz, hogy Nessie idejött. 

Nessie elé futottam és a karjánál fogva állítottam meg, aki kétségbeesett tekintetét az enyémbe fúrta. Két kezem közé fogtam az arcát és szép lassan megnyugtattam. Nessie szívverése egyre lassabb lett, és légzése is normalizálódott. Immár elernyedt a kezem között, de tekintete még mindig rajtam cikázott. 

-           - Hol van Lucy és apa? – kérdezte zaklatottan és egy másodperc alatt újra erőt vett rajta az idegesség.

-           - Vadászni. – lépett mellénk Jasper, aki Nessie-n tartotta a tekintetét.

-           - Nem lenne szabad itt lenned, bármelyik percben itt lehetnek. Lucy még nem készült fel erre. – figyelmeztettem, de úgy tűnt nem igazán hallotta meg, amit mondtam.

-           - Jacobbal az erődben sétáltunk a határnál mikor megéreztük Lucy és apa illatát. Aggódtam. A farkasok bánthatták őket. – összenéztem Jasperrel majd kényszerítettem Nessie-t, hogy egy kicsit figyeljen rám.

-           - Nincs semmi baj. Edward vigyáz Lucy-ra, és azért voltak a határnál, mert Edward megmutatta neki. Nem történhetett semmi, mert Alice már előre látta a vadászat végkimenetelét, és biztos, hogy semmi nem történik. – nyugtattam meg, és úgy látszott szavaim végre célt értek, mert Nessie arca végre kisimult. Jacobra néztem, aki bólintott egyet hatalmas fejével. Tudta, hogy haza kell vinnie Nessie-t most. 

Azonban reagálni sem volt időnk mikor a szél két ismerős illatot hozott felénk. Az egész család azonnal mögénk futott, és Nessie-t többen is körbe állták. Nessie riadtan kapta az erdő felé a fejét, ahonnan a következő percben és aranyosan mosolygós Lucy és egy riadt Edward lépett ki. Lucy felénk kapta a fejét és megmerevedett. Edward Lucy-ra nézett, akinek pillanatról pillanatra lett sötétebb a tekintete. Tudtam, hogy ha most azonnal nem lépünk, akkor a dolgoknak akár végzetes kimenetele is lehet. 

Határozottan léptem Lucy felé, akinek a következő percben egy morgás tört fel mellkasából. Gondolatai között más sem szerepelt, csak Nessie nyaki ütőerének a képe, szíve heves dobogása és vére áramlása az ereiben. Edward a következő pillanatban Lucy mögé suhant és karjaival lefogta őt. Lucy agyát ebben a percben lepte el a vörös köd és erőteljes morgás kíséretében lerázta magáról Edwardot és Nessie felé lendült. Edward erősen csapódott a legközelebbi fának, Lucy pedig megállíthatatlannak tűnt. 

Teste erősen csapódott az enyémnek miközben karjaimmal próbáltam lefogni rázkódó testét. Jasper suhant mellénk és fejtette le rólam lányunkat és erősen karjaiba zárta. Lucy-ra néztem, aki hevesen dobálta a fejét előre és hátra, ahogy szabadulni próbált, de tekintetét nem vette le Nessie-ről. Nessie ajkait egy apróbb sikítás hagyta el, a család férfi tagja pedig egy gyűrűt alkottak körülötte. Minden oldalról védte valaki, és legalább ez megnyugtatott egy kicsit. 

Láttam, hogy Jasper nem bír Lucy-val, ezért mellé léptem és immár ketten próbáltuk meg őrjöngő lányunkat visszafogni. Ez kicsit sem volt könnyű feladat, mivel Lucy újszülött volt, épp ezért jóval nagyobb erővel rendelkezett, mint bárki közülünk. Idő közben Edward is mellénk lépett és próbált Lucy józan eszére hatni. Ezt a helyzetet csak fokozta, hogy Jacob is elindult lányunk felé. Nessie sikítva kérte Jacobot, hogy álljon meg ő viszont elszánt volt. Tudtam, hogy nem fog megállni. Egyrészt Lucy újszülött volt és most elveszítette a kontrollt, másrészt épp Nessie-t szemelte ki, aki Jacob bevésődése. 

Emmett Jacob felé indult, de így rés keletkezett az eddig egységes gyűrűn, ami Nessie-t védte. Lucy minden erejét összeszedte és sikerült engem és Jaspert is megingatnia. Más esetben már a képességeimet használtam volna, de Lucy a lányom volt, és őt semmilyen körülmény között nem akartam bántani. Emmett irányt váltott és Lucy felé indult. Mint két kőszikla úgy csapódtak egymásba. Emmett hatalmas kezei körbeölelték lányom testét, én pedig rögtön melléjük suhantam. Karjaimmal Lucy derekát öleltem át, és még épp időben, mert Lucy Emmettet is eltaszította magától. Tudtam, hogy addig nem tisztul ki az elméje amíg Nessie itt van.

-           - Vidd innen! – kiáltottam Edwardnak, aki ismét Lucy felé indult. Jasper mellém suhant és Lucy-t a mellkasánál fogva tartotta vissza. Edward egy percig még hezitált majd lánya mellé lépett és a hátára dobva elfutott vele. John és Alice is mellénk léptek is immár négyen vettük körbe Lucy-t.

-           - Jobb ha te is mész. Különben még el találjuk engedni Lucy-t. – Emmett fenyegetően lépett Jacob felé, aki rámorgott. Még szerencse, hogy Carlisle a kezébe vette a dolgokat és így Jacob Edwardék után ment. 

Lehunytam a szemem és egy kicsit összezavartam az időjárást. Néhány pillanaton belül orkán erejű szél fújt, ami szaggatta a fák ágait. Hajam lobogott a szélben, a ruhám pedig a testemhez tapadt.  Ahogy a széllel tovaszállt Nessie illata úgy tisztult ki szép lassan Lucy elméje is. Kezeim szorítása fokozatosan gyengült, és láttam lányom gondolatai között, hogy szép lassan kezdi felfogni, hogy hol van és mit is tett. Intettem a többieknek, hogy engedjék el így mindenki hátrál egy lépést még Jasper egy lépéssel közelebb lépett hozzá. 

Lucy zavartan járatta körbe a tekintetét rajtunk, majd tekintete megakadt az apján. Érzései hirtelen csaptak át egyikből a másikba és végül semmi más nem maradt csak a bűntudat és az önutálat. Arcán semmilyen érzelem nem tükröződött. Csak nézett a semmibe miközben gondolatai ide-oda cikáztak. Jasper közelebb lépett hozzá, és egyik kezét az álla alá tette ezzel kényszerítve, hogy lányunk rá nézzen. Jasper vigasztalóan ölelte magához, Lucy pedig úgy bújt hozzá, mintha tényleg az apát látta volna benne. A biztonságot kereste, amit Jasper most meg is tudott neki adni. 

-           - Nincs semmi baj! – tolta el magától kicsit Jasper és végigsimított arcán. Lucy megrázta a fejét. Szőke tincsei szállingóztak, miközben arcára kiült a szomorúság és a keserűség.

-           - A baj már megtörtént! – jelentette ki Lucy és próbálta lehámozni magáról Jasper kezeit, ő viszont nem engedte el. Tudtam, hogy ez az emlék élete végéig kísérteni fogja, és hiába fog Nessie és Edward is megbocsátani neki, ő örökké dühös lesz magára. És ebben tényleg Jasper érti meg a legjobban, és ő tud tanácsot adni neki.

-           - Nem Lucy tévedsz! A baj akkor történt volna meg, ha tényleg megteszed, amit akartál. De te nem tetted. Így csak egy lehetőség áll fenn, hogy mi lett volna ha… de ezt soha nem fogjuk megtudni, mert nem történt meg. És nem is fog. Nessie jól van! És te is jól leszel! – Jasper magabiztosan beszélt hozzá, még Lucy arca eltorzult, és gondolatai között felrémlett Nessie rémült arckifejezése. Közelebb léptem hozzá és a mellkasomra húztam ő pedig átkarolta a derekam és úgy bújt hozzám, mint régen.

-           - Nincs semmi baj Lucy! – suttogtam a füleibe, és nyugtatóan simogattam a hátát. Tudtam, hogy szüksége van ránk jobban, mint bármikor. Az erdőből egyenletes és összetéveszthetetlen lépések szűrődtek ki, és nem sokkal később megpillantottam azt a személyt, akinek a leginkább szüksége van Lucy-nak. Edward lassan haladt felénk én pedig elengedtem Lucy-t, aki bátortanul állt előttem. Edward megállt előtte és gyengéden nézett rá. Tiszteltem ezért. Hiszen most a lányáról és a szerelméről volt szó, bár tudtam, hogy Nessie sem haragszik Lucy-ra. Ez egy szerencsétlen helyzet volt, és talán elkerülhetetlen. Lucy szőke tincsei mögül nézett fel Edwardra, aki ölelésébe vonta majd eltolva magától a szemeibe nézett és gyengéden szólt hozzá.

-           - Nem haragszom rád, és jobb lenne, ha nem gondolnál ilyen butaságokra, mert semmi értelmük nincs. – Edward hangja határozott volt és megrendíthetetlen. A család mögöttünk érdeklődve tekintett a párosra, én pedig Jasper mellé lépve vártam a végkifejletet.

-           - Majdnem megöltem a lányod. Veszélyeztettem Nessie életét. – érvelt Lucy Edward pedig végigsimított arcán.

-           - Újszülött vagy, ez természetes. Nessie sem haragszik rád. Szeretne látni és ő maga elmondani mindezt, de tudja, hogy most nem lehet. Ne aggódj Lucy, nincs semmi baj! – Edward hangja nyugtató volt és biztató. Lucy szomorúan elmosolyodott és sóhajtott. Edward Jasperre nézett, majd miután ő bólintott egy aprót, egy hosszú csókot nyomott Lucy ajkaira, majd karjaiba zárta.

-           - Szeretlek! – suttogták szinte egyszerre én pedig Jasperhez bújtam és fejem a mellkasába fúrtam.

Ez a nap nem is lehetett volna eseményekkel telibb. Lucy átváltozott és az is kiderült, hogy eléggé erősen élnek benne az újszülött ösztönök. Valamint itt volt ez az ügy, ami nyugtalanított. Tényleg hittem, hogy ez nem a véletlen műve volt. Van valami, ami fölött elsiklottunk az évek során, ami most kiütközik. Csak reméltem, hogy a családnak nem lesz ebből baja. Tényleg szerettem volna ezentúl nyugalomban élni. És minden erőmmel azon leszek, hogy megvédjem a családom és a szeretteimet. Kezdve Jasperrel és a lányommal. Hisz ha Lucy-t megtámadták ki tudja nem-e Jasper lesz a következő. Még a gondolatra is megborzongtam. Utána fogok járni a dolgoknak.