22. Fejezet - A levél

(Ashley szemszöge)             

     

Nagyon boldog voltam, a lehetőség, miszerint lehet, hogy Jasper már ma este velem lesz, egyszerűen fantasztikus volt. Már nem volt bennem több félelem, boldog voltam, mert reméltem, hogy végre olyan boldog lehetek, mint amilyen már több mint száznegyven éve nem voltam. Csak reméltem, hogy Jasper is akar még engem, és ha így lesz, akkor soha többé nem leszek bánatos. Talán kicsit nagyképűség az, amit most érzek, de tudom, hogy Jasper velem lesz. Egyszerűen érzem, a szavai az érintései, az ígéretei őszinték. Alig vártam már, hogy végre felkelljen a nap és elkezdjem a munkanapom. Segíteni akartam a gyerekeknek, aztán táncolni. És végül Nessie-vel és Emmettel lenni, és ha a megérzéseim helyesek, akkor este pedig Jasper karjaiban pihenni. Vámpír létem egyik legszebb napja elé nézek. 

Most épp kint ülök az erkélyen és mosolyogva várom, hogy az erdő végre éledezni kezdjen, és meglássam az első napsugarakat. A Szofival való beszélgetésem után teljesen más szemszögből látom a dolgokat. És Jasper hiánya ráébresztett, hogy pontosan mit is vesztettem el, és milyen nehéz türtőztetnem magam, hogy ne keressem fel és könyörögjek neki, hogy fogadjon vissza. Bíztam benne, hogy ma minden megváltozik. Reméltem egy szebb és boldogabb jövőt Jasperrel az oldalamon. 

Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy már csak azt vettem észre, hogy a nap sugarai csillogva és sziporkázva vetődnek vissza arcomról. Az erdőből állatot patáinak halk suhogása, és a madarak szép éneke hallatszott. Tudtam, hogy a jókedvem is kihatott az időjárásra, de most mintha a környezetem is olyan boldog lenne, mint én. Mosolyogva álltam fel, hogy készülődjek. 

A gardróbomba mentem, hogy kikészítsem a ruhám. Egy fehér farmert és fehér Miki egeres pólóval, és egy fehér magas sarkúval. A fiókomból kivettem egy fehérnemű szettet és a fürdő felé indultam. Ledobáltam magamról a ruháimat és beálltam a kellemes forró víz alá. A kis vízcseppek leperegtek bőrömről, amit én csak élveztem. Megmosakodtam, és a hajam is megmostam. Egy ideig még élveztem a meleg vizet, mert tudtam, hogy még nagyon korán van. Utána kiszálltam és magam köréé tekertem egy törölközőt. A tükörbe nézve kellemes meglepetésben volt részem. Az arcom ragyogott, a szemeim csillogtak, és ajkaim mosolyra húzódtak. Hihetetlen, hogy mit ki nem hoz az emberből esetemben vámpírból a szerelem. Kuncogva vettem fel a fehér neműm, majd a többi ruhám. Felkaptam a kabátom és a táskám majd kocsimba bepattanva gyújtást adtam, és indultam. 

Gyorsan száguldottam végig az utakon, és pillantottam meg a szokásos város fényeit. Hihetetlen, hogy mennyi élet van ebben a városban. Leparkoltam a kórház bejárata előtt és belépve az ajtón minden szem rám szegeződött. Nem csodálom, hisz az elmúlt héten eléggé magamba voltam roskadva. Én csak boldog mosollyal az arcomon haladtam a nővérpult felé, majd a szokásos kérdések után az irodám felé vettem az irányt. 

Belépve a szokásos helységbe megint mosolyognom kellett. Kétség kívül szerettem itt lenni. Szerettem a szakmám, azt, amit csinálok, és a gyerekeket is szerettem. Ennél jobb hivatást nem is találhattam volna. Átöltöztem, majd elkezdtem a kis betegeimet gyógyítani. Felhőtlen jókedvem a gyerekekre is kihatott, akik boldog mosollyal az arcukon távoztak a rendelőmből. A gyerekek aranyos kis emberkék, akik figyelmet és szeretetet igényelnek. Jó volt látni, hogy néhány boldog percet tudtam nekik szerezni. 

Miután mindenki elment lementem az osztályra, hogy megnézzem a kicsiket, akik szegények kénytelenek voltak itt maradni. Amint megláttak boldog mosoly szaladt az arcukra, és mindenki kedvesen üdvözölt. Minden kicsihez odamentem és beszélgettem velük. A gyerekek ismertek már és tudták, hogy nekem mindent elmondhatnak. A szülők mosolyogva és hálálkodva néztek rám, azért mert megpróbálom legalább néhány percre elterelni gyermekük figyelmét a kórházi körülményekről. Én pedig örömmel veszem észre, hogy általában ez mindig sikerül. Majd egy boldog mosollyal az arcomon és egy integetés kíséretében kilépek a helységből, és örömmel könyvelem el magamban, hogy a mai napom nem is lehetett volna jobb. 

Az irodámban átöltöztem és indulásra készen álltam, hogy végre egy hét után találkozhassak Nessie-vel és Emmettel. Felkaptam a táskám és indultam is, a liftben egy kellemes ismerőssel futottam össze, aki csak boldog mosollyal az arcán köszöntött. 

- Szia Ashley! – kezdte a szokásos nyugodt és kedves hangján.
- Szia Carlisle! – köszöntem és is feltűnően vidáman.
- Ahogy látom nagyon boldog vagy ma. Hallottam, hogy voltál a gyerekeknél. Ugye tudod, hogy egyszerűen ódákat zengenek rólad? – kérdezte mosolyogva, majd kiléptünk a liftből, mivel megérkeztünk.
- Tudom, hogy szeretnek és ez nekem mindennél fontosabb, nagyon szeretem őket, és örülök, hogy néhány boldog percet tudok nekik okozni. Nem hiába választottam ezt a szakmát. – mosolyogtam rá.
- Igen, az orvosi hívatás az egyik legcsodálatosabb a világon. – ezzel egyet kellett értenem – Amúgy jól vagy? A múlt héten olyan… rosszul néztél ki – kereste a megfelelő szavakat. A mosolyom töretlen maradt.
- Igen már teljesen jól vagyok, tudod jó dolog, hogy a barátok néha megvilágosítják az elménket. Ha megbocsátasz, most mennem kell. – mosolyogva intettem neki egyet, és láttam, hogy összeráncolt szemöldökkel nézett rám. Nyilván nem értett mire mondtam, nem is baj, hamarosan megtudja. 

Beszálltam a kocsimba és a stúdió felé indultam. Alig vártam, hogy odaérjek, ha lehetett akkor egész este táncoltam volna, annyira de annyira boldog voltam, és ezt senki és semmi nem tudta lerombolni. Valamint Nessie és Emmett is hiányzott már, hiszen egy hete már nem is láttam őket. Emmett ölelése és viccei, Nessie mosolya, és boldog kacaja, ami mindig betöltötte a stúdiót. Már csak néhány perc és újra megpillanthatom őket. Leparkolva a stúdió előtt szinte futottam a bejárat felé. Viszont mikor beléptem, kissé lelombozódtam. Senki sem volt még itt. A falon lévő órára pillantottam, még volt tizenöt perc a megérkezésükig.

Addig betettem egy cd-t és táncolni kezdtem. Testem teljesen ellazult, hajlékonyságom még egy balerina is megirigyelte volna. Lágyan mozogtam a zene ütemére. A zene nem volt gyors inkább kellemes és lágy. Nyugodtan tudtam rá mozogni, és kikapcsolni. Nyilván így történhetett meg, hogy teljesen elvesztettem a fonalat a külvilággal, és már csak a döbbent lélegzetvételeket, és sóhajokat, valamint elismerő motyogásokat hallottam. Azonnal megálltam és a bejárat felé fordultam. Az osztályom ott állt szint lélegzet visszafojtva, mintha a folytatást várnák. Én csak mosolyogtam és behívtam őket. Láttam Nessie és Emmett várakozását, én csak eltátogtam nekik egy beszélnünk kell mondatot, mire mindketten bólintottak, és elkezdtem az órát. 

A hangulat töretlen volt. A lányok egyre jobbak voltak, olyannyira, hogy már versenyekre is mehettek volna. Büszke voltam rájuk, amiért ilyen rövid idő alatt, ennyit fejlődtek. Egész óra alatt éreztem magamon Nessie és Emmett tekintetét, Emmett szemöldök ráncolva, Nessie pedig értetlenül néztek rám. Bekapcsoltam az Edwardtól átvett képességem és belehallgattam a gondolataikba. Mindketten ugyan azon gondolkoztak, azon, hogy én hogy lehetek ilyen boldog és jókedvű, mikor Jasper otthon szenved. Kikapcsoltam a képességem, ennyi elég volt, nem akartam még ezzel foglalkozni, inkább táncoltam tovább, és énekeltem. Imádtam a táncóráimat, és a diákjaimat is, nagyon kedvesek és ki lehet velük jönni. Velük is ugyan az a helyzet mint a gyerekekkel a kórházban, mindenkit meghallgatok, és mindenkivel tudok beszélgetni. 

De sajnos az óra eltelt, túl hamar lett vége. Nem akartam, hogy vége legyen, azt akartam, hogy még legalább háromszor ilyen hosszú legyen, de a gyerekek vigyorogva és integetve távoztak. Én pedig miután magamra maradtam Nessie-vel és Emmettel, az irodám felé intettem, és sóhajtva vettem tudomásul, hogy meg kell majd hallgatnom Nessie kérdésözönét. Ez nem is váratott sokat magára. 

- Ez, hogy lehet? Te nem vagy szomorú, összetört, vagy elkeseredett? Tudod te, hogy Jasper miket él át otthon? Egy  hete bezárkózott Emmették szobájába és ki sem jön onnan. A család nem tudja, hogy mit tegyen, mindenki kétségbe van esve. Jasper pedig csak rád gondol, téged vár, és reménykedik, hogy meggondolod magad. Annyira szeret téged, és most szenved. Nem is értem, hogy lehettél ilyen ostoba, hogy elküldted, de most már kezdem megérteni. Mondd, te nem szereted őt? Mert ebből a boldogságból nagyon azt veszem le. De ez nem lehet! Hiszen, amikor elmesélted a történeted annyira áhítatosan és szerelmesen beszéltél róla. Akkor most mégis mi történt? – Nessie kétségbe esetten mondta a magáét.
- Nessie vegyél levegőt! – Emmett unokahúga hátára tette a kezét, Nessie pedig mélyeket lélegzett.
- Szeretem Jaspert, jobban, mint bárkit ezen a világon. És ez az érzés megmásíthatatlan. Azért küldtem el, mert nem akartam, hogy szétszakadjon a családotok. Jasper el akart menni. Azt mondta, hogy menjünk el csak mi ketten, hogy ne foglalkozzunk semmivel és senkivel. De én nem tudtam csak úgy egyszerűen elmenni. Nessie nem akartalak a szüleid ellen fordítani, tudom, hogy Edward és Bella nagy szeretik Alice-t. Te pedig engem. Kétség kívül családi háború lett volna belőle, ha elmegyünk. És Alice? Nem tehetem ezt vele, ő volt ott Jasperrel mikor szüksége volt rá. Esme pedig biztos, hogy belerokkanna, ha Jasper elment volna. Carlisle bizalmát pedig nem akartam eljátszani. – Nessie és Emmett csak döbbenten hallgattak végig. Na igen mindjárt más, ha az én verziómat is meghallgatják. Nessie lesütötte a szemeit.
- Jasper ez nekünk nem is mondta. – motyogta Nessie.
- És akkor miért gondoltad meg magad? – kérdezte Emmett – Mert gondolom, azért van olyan jó kedved nem? – Nessie felkapta a fejét és csillogó szemekkel nézett rám.
- Igen. Tegnap találkoztam valakivel, akinek sikerült rávilágítani arra, hogy mit is veszítenék el. Valamint nem bírtam már tovább, rettenetesen hiányzik. – Nessie visítva vetette magát a nyakamba. Én pedig nevetve öleltem magamhoz.
- Nagyon ajánltam, hogy meggondold magad. – fenyített meg játékosan.
- Helyesen döntöttél kis húgi. – kapott fel Emmett és megpörgetett a levegőbe – Különben is egy hete kitúrt minket Rose cicával a szobánkból – duzzogott, és karjait keresztbe fonta a mellkasán. Nessie vigyorogta megbökte, Emmett reakciója erre csak egy csikizés volt.
- Szóval… akkor most jössz hozzánk? – kérdezte Nessie mikor végre sikerült kiszabadulnia Emmett szorításából.
- Nem. – erre a kijelentésre Emmett is felkapta a fejét.
- Úgy értem, jobb lenne, ha nem kötnénk mindenki orrára, hogy mi volt közöttünk, szeretnénk először négyszemközt beszélni vele. Ezért szeretném, ha ezt odaadnátok neki – mondtam és előhúztam egy borítékot a táskámból. Nessie kicsit vonakodva, de végül elvette. 

Miután megígértettem velük, hogy nem mondanak senkinek semmit, haza felé indultam. A parkolóba megöleltem őket és indítottam is, hogy időben el tudjak készülni. Haza érve, rám tört az idegesség. Elvégre eltelt egy hét, mi van ha már nem akar engem és megfogadta a tanácsom és újra  boldog akar lenni. Megráztam a fejem, hogy elűzzem ezeket a gondolatokat. Felérve a szobámba egyenesen a gardróbomba mentem és kiválasztottam, egy fehér combközépig érő egybe ruhát. A fürdőbe mentem és elkezdtem készülődni. Izgultam, és alig vártam, hogy végre láthassam Jaspert. 

(Nessie szemszög)

A kocsiban ülve Ashley szavain gondolkoztam. Kétség kívül igaza volt, ezt nem tagadhattam. Belátom, amíg nem mondja, addig ezek eszembe se jutottak. Mégis boldog vagyok, és izgatott. Alig várom, hogy végre odaadjam Jasper bácsinak Ashley levelét, hittem benne, hogy minden megoldódik közöttük. Tudtam, hogy mivel jár a szerelmük, de jelen pillanatban nem tudott érdekelni, a gondokra majd ráérünk. 

- Siess Em bácsi – nyaggattam bácsikám, aki csak felsóhajtott.
- Nessie, ezt már legalább tízszer elmondtad, és már így is szinte padlógázzal megyek, mindjárt oda értünk, ne aggódj. Ashley nem fog elfutni. – nekem nagyon nem volt kedvem viccelődni. Csak látni akartam bácsikám arcát, ahogy végre egy hét után talán boldog legyen. 

Végre megpillantottam, az ismerős utat, amin Emmett bácsi lekanyarodott. Végülis igaza volt, ugyanis az alig tizenöt perces utat, körülbelül öt perc alatt tettük meg. Az autó éppen hogy megállt már ki is pattantam és szinte betörtem a bejárati ajtót, és felsuhantam Rose néni szobájukba. Jasper szokásához híven az egyik sarokba volt. Lábait felhúzta és karjaival átölelte őket. Szemeit szorosan összezárta, és láttam rajta, hogy koncentrál, apa miatt. Odasétáltam hozzá, mire felkapta a fejét. Kinyújtottam a kezem, amit automatikusan elfogadott, és kiugrottunk az erkélyen, majd az erdőbe rohantunk. Miután már hallótávolságon kívül voltunk elengedtem Jasper kezét, és odaadtam neki a borítékot. Jasper szemöldök ráncolva nézett rám. Én csak egy nevet suttogtam: Ashley. Úgy tűnik meg volt a hatása ugyanis Jasper szinte feltépte a borítékot, majd olvasni kezdte. Úgy itta a szavakat, mint szomjazó a vizet. Én pedig csak mosolyogva néztem, ahogy szemeibe szinte visszatér az élet. Szemeiben újra láttam az életkedvet, ajkai mosolyra húzódtak. Pár percig még nézte a levelet, majd a karjaiba kapott, és megpörgetett a levegőben, miközben úgy kiabált mint akit üldöznek. Egyfolytában csak azt hajtogatta, hogy igen. Miután letett, odaadta a levelet én pedig végre elolvashattam. 

Jasper!

Gondolkoztam, és szeretnék veled beszélni. Szeretném tudni, hogy van-e még esély kettőnk kapcsolatának. Ha igen, este csak kövesd a folyó vonalát és megtalálsz. 

Várni foglak. 

Ezer csók és ölelés

Szerelmed, Ashley

(Jasper szemszög)

Hihetetlen boldogság fogott el, nem tudtam minek köszönhető ez a változás, de jelen pillanatban nem is érdekelt. Nem hittem el, hogy ez velem történik. A nő, akit szeretek újra velem lesz. És ha így lesz, soha nem fogom elengedni. Szeretem őt mindennél jobban, és bolond voltam, amiért azt hittem, hogy képes vagyok nélküle élni. 

Nessie azt mondta, hogy menjünk el vadászni, én pedig csak bólintottam. Egy hete már nem vadásztam, mert nem mozdultam ki Rose-ék szobájából, úgyhogy épp ideje volt már. Nessie-vel megláttunk egy szarvascsordát, és én nem bírtam visszafogni magam. Két szarvas, és egy őzet kaptam el, de elég is volt. Nessie-vel lassan sétáltunk a fák között. Nem szóltunk a másikhoz, Nessie hagyott gondolkozni, amiért hálás voltam neki. 

A levél még mindig itt lapult a zsebembe, egy perc alatt legalább tízszer elolvastam, csak azért, hogy lássam jól olvasom-e. De igen. Ashley meggondolta magát, és találkozni akar velem. És adni még egy esélyt. Esélyt egy új és boldogabb életre. Én pedig mindent meg fogok tenni, hogy mosolyogni lássam. Az sem érdekelt, ha a családom, nem fogadja el. Akkor elmegyünk. Bár nehéz lesz, főleg most, hogy Nessie-vel és Rose-zal valamint Emmettel ennyire megerősödött a kapcsolatom, Ashley-ért még ezt is megtenném.  

Mire hazaértünk már sötétedni kezdett. Nessie berángatott a szobámba és utasított, hogy öltözzek át. Odaadott nekem egy fehér inget és egy farmert. Senki nem jött fel a szobába csak kívülről kopogtak és szólongattak, de Nessie kitartóan hallgatott. Majd mikor végre elkészült, azt mondta ideje indulnom, és egy ölelés után kiugrottam az erkélyen. 

A folyó felé indultam és követtem a vonalát, ami halkan zúgolódott mikor neki-nekicsapódott egy sziklának. Hamar kiértem egy gyönyörű kis rétre. De a rét szépségét valami más elnyomta. Életem szerelme egy gyönyörű fehér ruhában állt háttal nekem, de mikor meghallotta, hogy jövők megfordult. A hold megvilágította gyönyörű krétafehér arcát. Mikor megláttam, azt hittem megint belészerettem. Annyira gyönyörű volt és ártatlan. Akaratlanul is az esküvőnk jutott eszembe. Remélem, hogy miután beszéltünk minden olyan lesz, mint akkor. Ezután a gondolatom után lassan elindultam felé.