29. Fejezet - Múltam és látomás

Sziasztok! Először is köszönöm a 8 komit, és siettem ahogy csak tudtam. már tegnap fel akartam tenni csak valami közbe jött. Na mind egy. Jó olvasást, remélem tetszeni fog. 
Ui. a következőbe nagy fordulatot tervezek ;)
Puszi

Látni a megrökönyödést és a hitetlenséget családom arcán, elmondhatatlan érzés volt. Annyira szerettem volna, ha nekem is normális és békés életem lenne. Túl sokat kérek? De mit is gondoltam, hiszem nekem sose volt, és nem is lesz nyugodt életem. Ha akarnám akkor sem tudnék békében élni. Az életem sosem volt állandó, és most, hogy lenne rá esélyem a múltam közbeszól. Most az egyszer bánom, hogy olyan múltam van amilyen, hiszen ha annak idején nem ismerem meg a Volturit most sokkal könnyebb lenne. Gondolatban most egy hatalmas pofont kevertem le magamnak. Most tagadtam meg, még ha csak gondolatban is, de szégyelltem a régi családom. Hálásnak kell nekik lennem, mert ha ők nincsenek, akkor most valószínűleg már én sem lennék. 

Gondolataimból Jasper zökkentett ki, aki tett felém egy tétova lépést, de tekintetem megállásra késztette. Mozdulataim gyorsak és tettre készek voltak. Minden apró rezdülést felmértem és gondolkoztam. Gondolataim gyorsan pörögtek a fejemben, amint jött egy érdekes ötletem még kigondolni sem volt időm, mert már jött a másik. Türelmetlen voltam és ideges. Válaszokat akartam, de tudtam, hogy ha itt állok, akkor nem kapom meg őket. 

-           - Ashley! – szólított meg Jasper finoman és óvatosan, mintha attól félne, hogy hogyan fogok reagálni. 

Tekintetemmel végig pásztáztam, és az eddig bent tartott levegőt most hangosan kifújtam. Szemeimet egy pillanatra lehunytam és próbáltam megnyugodni. Ebben az is segített, hogy a következő pillanatban Jasper már szorosan tartott a karjaiban, és simogatta a hajam. Közelsége megnyugtatott. Mélyeket lélegeztem, hogy legalább beszélni tudjak majd, de az feltűnt neki, hogy nem öleltem vissza. Elengedett és ideges tekintete az enyémet kereste. Intettem a többieknek, hogy jöjjenek közelebb, ugyanis nem akartam hangosan beszélni, és ismételni sem. 

-           - Mi történt? – tette fel Carlisle a legkézenfekvőbb kérdést. Még nem voltam teljesen nyugodt és tudtam egy rossz mozdulat és robbanni fogok, ezért próbáltam összefüggően beszélni, és megtartani ezt a nyugalmi állapotom.

-           - Megtámadtak. – adtam az egyértelmű választ. Jasper megfeszült mellettem. Bár mindenki tudta, hogy ez történt mégis döbbenet futott végig a családon. Na, igen, nem túl gyakori, hogy nomádok csak úgy megtámadnak.

-           - Ismerted őket? – jött a kérdés most Jaspertől. Mielőtt folytathattam volna, Esme közbeszólt.

-           - Ezt a beszélgetést talán otthon kellene folytatnunk, nehogy esetleg újra megismétlődjön ez az eset. – értettem Esme aggodalmát, ők mégsem voltak azzal tisztában, amivel én. Mivel a testrészek már elporladtak a tűzet eloltottam, és elsőként kezdtem el futni. Szerettem volna, ha ezt a beszélgetést tiszta fejjel rendezzük le. Épp ezért felugrottam a fák ágaira és azokon kezdtem elugrálni. Gyorsan haladtam egyik fáról a másikra. 

Tapasztaltam, hogy a félelem és idegesség nem a legjobb érzelmi párosítás. Most mégis ezek tomboltak bennem. Ideges voltam a támadás miatt és féltem a családom reakciójától. Féltem, hogy esetleg elítélnek. De a legjobban mégis Jasper reakciójától féltem. Nem tudtam, hogy miként mondjam el ezt nekik, úgy hogy ne legyen nagyon megrázó. Magamban felnevettem, hiszen ezt nem lehet úgy elmondani, ne legyen megrázó. Féltem, hogy ezek után már semmi sem lesz olyan, mint régen. 

A magasból már láttam a Cullen házat. Leugrottam a fáról, és néhány percig csak a házat pásztáztam. Most nem éreztem olyan otthonosnak, nem éreztem a magaménak, hogy nekem itt lenne a helyem. Ez a hely árasztotta magából a szeretetet és a családias légkört. Félve léptem fel a lépcsőfokokra, majd léptem át a ház küszöbét, azért mert talán most lépem át utoljára. És ez az érzés fojtogatott, de ezt most nem engedhettem meg magamnak. A többiek már odabent vártak. Tudták, hogy most egy kicsit egyedül kellett lennem és ezért hálás voltam nekik. 

Esme Carlisle mellett foglalt helyet, mindkettőjük tekintete féltést és aggodalmat sugárzott. Edward kicsit csalódottan nézett rám, gondolom, azért mert nem engedtem, hogy olvasson a fejemben. Ha ez lehetséges volt, akkor Bella most még ellenségesebben nézett rám, mint általában. Rose Emmett ölébe bújt, mindketten tudták, hogy most baj van. Nessie ugyanígy kucorodott Jacob ölébe, aki kíváncsi szemekkel nézett rám. Jasper pedig egyszerre volt, ideges aggódó, szemeiből szeretetet és bíztatást tudtam kiolvasni. Kezét nyújtotta felém én pedig örömmel csúsztattam kezem az övébe, majd ültem le mellé. 

Egy ideig mindenki csöndbe burkolózott. Senki sem nézett fel, vagy mondott bármit is. Úgy tűnik volt valami érdekes a padlóban ugyanis mindenki azt fixírozta. Tudtam, hogy mindenki arra kíváncsi, hogy mi is történt. Én viszont még nem voltam kész feltárni előttük a múltam. Végül valaki megszólalt és kezdetét vették a találgatások. 

-           - Talán valaki, akit ismerünk? – kérdezte Rose, és a hangjában most egy bizonyos hideg csengést véltem felfedezni.

-           - Az nem tudna Ashley-ről. – vettet ellent Emmett, aki most szintén komoly volt.

-           - Akkor csak nomád átutazók? – kérdezte Esme reménykedve.

-           - Mi okuk lett volna megtámadni Ashley-t? – kérdezett vissza Jasper. Mindenki újra és újra mérlegelte a lehetőségeket és gondolom a múltban keresgélt személyeket.

-           - Akkor esetleg újszülöttek? – vetette fel Nessie az ötletet. Mindenki rám nézett, hát

-           persze, hiszen csak én voltam ott.

-           - Nem újszülöttek voltak, a tettük előre eltervezett volt. – adtam választ készségesen. Mindenki felsóhajtott. Nyilván a Cullen családnak nem voltak ellenségei, épp ezért zárták ki ezt a lehetőséget. Nem is tudom, hogy lehetett ennyi éven át így, ilyen nagy családban élni, ellenségek nélkül.

-           - Ashley te esetleg ismersz olyan személyeket, akik rosszat akartak neked? – Carlisle kérdése váratlanul ért és teljesen meglepett. Néhány percig csak pislogni tudtam, majd válaszoltam.

-           - Nem. Soha nem keveredtem zűrös ügyekbe. És barátaim sem nagyon voltak. Az eddigi éveket inkább egyedül töltöttem. – válaszoltam amennyire tudtam őszintén. Carlisle bólintott.

-           - Akkor azt hiszem ez már sosem fog kiderülni. – sóhajtott Emmett csalódottan.

-           - Na, nem. – Bella felpattant és szikrákat szóró szemeit rám emelte.

-           - Ezt ti sem gondolhatjátok komolyan. Hiszen semmit sem tudunk róla – mutatott Bella egyenesen rám – Azt sem tudjuk milyen múltja van. Nem hagyhatjuk, hogy miatta esetleg minket is megtámadjanak. – Bella idegesen fújtatott. Jasper felmorogott mellettem, én csak a kezem a combjára helyeztem és Bellára pillantottam.

-           - Ne aggódj! Nem fog baja esni a családodnak, ebben biztos vagyok. – mondtam nyugodtan.

-           - És mégis, hogy lehetsz ebben olyan biztos? – vont kérdőre Bella.

-           - Elég legyen Bella. Ez nem Ashley hibája. Amíg pedig meg nem bizonyosodunk abban, hogy nincs mitől félnünk, mindenhová együtt megyünk. Senki nem mehet el sehová sem egyedül. Világos? – Mindenki bólintott. 

Carlisle pedig egy halvány mosolyt intézett felém. Én viszont nem bírtam ezt tovább. Nem akartam több elnéző és kedves pillantást látni, nem bírtam elviselni. Kiszakítottam a kezem Jasper kezei közül és idegesen pattantam fel, majd fel-alá kezdtem járkálni a nappaliban. Mindenki zavarodottan nézett rám. Kezem a homlokomra raktam, majd a hajamba túrtam. Nem tudtam, hogy igazából hol is kezdhetném. Családomra néztem és láttam, hogy választ várnak tőlem. Egy nagy levegő után belekezdtem. 

-           - Azt hiszem jobb lesz, ha a legelején kezdem, hogy megértsetek mindent. Szóval, miután átváltoztam velem nem volt ott senki. A mai napig nem tudom, hogy ki változtatott át, csupán a hangjára emlékszem, de mikor felkeltem már nem volt ott. Nem tudtam, hogy mi történt velem. Azt viszont rögtön észrevettem, hogy kívánom a babámnak a vérét. Semmi mást nem akartam, csak megharapni. Tudtam, hogy valami nem stimmel velem, megcáfolva az újszülöttségem az erdőbe rohantam, ahol egy szarvascsordára bukkantam. Ezt már nem tudtam irányítani, az ösztön felülkerekedett rajtam. Mikor tudatosan is felfogtam, hogy mit tettem elborzadtam magamtól. Azt rögtön tudtam, hogy a családomhoz nem mehetek vissza. Hetekig mást sem csináltam csak az erdőben bandukoltam, egészen addig, amíg értem nem jöttek. Már akkor is hatalmas képességem volt, és mivel még nem tudtam irányítani, ezért eléggé furcsa időjárásokat kavartam. Ez természetesen már többeknek szemet szúrt. Köztük a Volturinak is – itt mindenki felszisszent – Demetri és Felix jöttek értem. Természetesen megadták a választási lehetőséget, de én úgy döntöttem velük megyek. Veszíteni valóm nem volt, és mivel tudni akartam, hogy mi történt ezért velük mentem. Aro hatalmas tehetséget látott bennem már akkor. Tetszett neki, hogy nehezen betörhető voltam és naiv kis újszülöttként már az első nap ellenkeztem vele. A többiek már rég megöltek volna, Aro viszont nem tette. Ő volt az egyetlen, aki ismerte a múltam. Ő mindent tudott rólam. A legjobb katonáit kérte, hogy képezzenek és tanítsanak. Aminek idővel meg lett a gyümölcse, a képességem a legjobban fejlődött ki, és az egyik legjobb harcos voltam egész Volterrában. Caius és Marcus olyanok voltak nekem, mint a nagybátyáim, Aro kicsit több volt, ő úgy kezelt, mint a lányát. Mindhárman nagyon szerettek. Jane a legjobb barátnőm lett, míg Alec a bátyám, rengeteget beszélgettünk együtt. Felix volt az, aki mindig mosoly tudott varázsolni az arcomra. Demetri egy kicsit több volt ugyanis ő gyenge érzelmeket táplált irányomba, de mindig tisztában volt vele, hogy köztünk csak barátság lehet. Öt évig éltem velük együtt, de utána úgy döntöttem, hogy utazgatom és felfedezek dolgokat. Aro nem nagyon akart elengedni, de azt hiszem mindig is tisztában volt vele, hogy elmegyek. Azért az öt évért nagyon hálás vagyok, hiszen ők neveltek fel, és ott lettem az, aki. Mindig visszatértem hozzájuk, eleinte gyakrabban, majd ahogy az idő múlt egyre ritkábban. Bár már lassan huszonöt éve nem láttam őket. Volterrában elég nagy hírem van. Kicsit hasonlítok Jane-hez, a vezetők mindig kikérték a véleményem és én nem féltem azt megmondani. Az erdőben ismét arra az időkre emlékeztem mikor még velük éltem. Ösztönösen cselekedtem és megvédtem magam. Engem kerestek. – mondandóm végére mindenki lefagyott. 

Ha a helyzet nem lett volna ennyire súlyos, akkor kamerára vettem volna, hogy száz év múlva majd visszanézhessük és nevessünk rajta egy jót. Most viszont egyenlőre még abban sem voltam biztos, hogy mi lesz holnap. Ettől a reakciótól féltem, hogy elítélnek majd és nem értenek meg. Tudtam, hogy a Volturinak milyen híre van, ők mégsem ismerik őket. Mindenki a vérengző és kegyetlen vámpírokként emlegetik őket. Nagyon reménykedtem benne, hogy nem vonnak le rólam is ilyen téves következtetéseket. Hiszen ismernek és tudják, hogy milyen vagyok valójában. 

-           - Na, tessék. Erről beszéltem. Semmit sem tudtunk róla, ő mégis beédesgette magát hozzánk. Ki tudja igazat mondott-e. – Bella hangja éles volt. Senki sem reagált rá semmit, mindenki a mondandóm hatása alatt volt még. Végül Carlisle szólalt meg.

-           - Aro csak úgy elengedett téged? – kérdezett rá, gondolom az őt leginkább foglalkoztató kérdésre.

-           - Igen. Engem sosem kezelt csak katonájaként. És tisztában volt vele, hogy egyszer elmegyek. – válaszoltam Carlisle szemeibe nézve.

-           - Vajon miért nem kezelt csak katonaként? – kérdezte Bella gúnyosan. Erre felmorogtam, nem szerettem, ha alaptalanul vádaskodnak. Amíg nem ismeri az előzményeket, rólam ne vonjon le téves következtetéseket.

-           - Engem nem győzöl meg ezzel az átlátszó szöveggel. Még, hogy csak a lányaként szeret. – Bella felhorkantott, az én kezem pedig ökölbe szorult. Lehunytam a szemem és nagy nehézségek árán, de visszanyeltem feltörni készülő morgásom.

-           - Elég Bella, hagyd abba. – Emmett hangja mennydörgő volt, összeszűkített szemekkel nézett Bella szemeibe, aki csak felhúzta az orrát és újra leült.

-           - Azt hiszem van mit megbeszélnünk. – Carlisle vette át a szót, és intett, hogy üljek le, én viszont megráztam a fejem. Jasperre néztem, aki mereven bámult maga elé. Szerettem volna tudni, hogy mi zajlódik le benne most. Végül Carlisle kérdése zökkentett ki az elmélkedésemből.

-           - Pontosan milyen kapcsolatban állsz most velük? – Carlisle-nak sikerült egy olyan kérdést feltennie, amivel még várni akartam. Nem akartam mindent így hirtelen a nyakukba zúdítani.

-           - Állandó kapcsolatban vagyok velük. Ezért is csodálkoztam, hogy megtámadtak, mert ha valami baj lenne, akkor Aro az elsők között értesített volna. Ezek szerinte viszont ő sem tudott róla, és félek mi lesz, ha megtudja – sóhajtottam. Hiszen pontosan tudtam, hogy Aro mit fog tenni, ha megtudja. És ettől még én is féltem.

-           - Értem – Carlisle elgondolkozott, majd megszólalt.

-           - Azt nem értem, hogy ha ilyen tehetséges vagy akkor Aro, hogy mondott le ilyen könnyen rólad. Mert ilyen tehetségeket szeret inkább maga mellett tudni – Carlisle kérdése nagyon is logikus volt. Én viszont csak elmosolyodtam rajta.

-           - Tudod Carlisle, Aro attól a perctől kezdve, hogy oda kerültem tudta, hogy nem maradok örökre mellette. Másképp bánt velem, mint a többiekkel. Megengedte, hogy továbbra is állati vérrel táplálkozzak, és megértő volt. Sokáig nem is beszéltem senkivel, mert akkor a sebeim még túl mélyek voltak. De idővel megnyíltam, és barátságokat kötöttem. Aro számára ez öröm volt. És bár, így remélte, hogy meggondolom magam, tudta, hogy nem arra vágyom, hogy örökké ott éljek. Változatosságot és tapasztalatokat akartam. Nem vagyok vérengző vadállat, bár tudom, hogy a Volturinak milyen híre van, mégsem vagyok olyan. És ők sem. Ők a második családom, szeretem őket, és ők is engem. Bármikor fordulhatok hozzájuk. Ha úgy vesszük, akkor velük nőttem fel – mondandóm elég hosszúra sikeredett és láttam, hogy mindenki elgondolkozik. Hiszen ismernek, nem gondolhatják, azt, hogy egy kegyetlen gyilkoló gép vagyok.

-           - És… akkor azért támadtak meg, mert lényegében ismerted a Volturit? – Emmett zavaros tekintettel nézett rám. Úgy láttam értelmét, hogy jobb lesz, ha most mindent tisztázunk, és mindent elmondok.

-           - Mint már mondtam, az egyik legjobb voltam egész Volterrában, hiszen a legjobbak képeztek. A három vezető pedig egy nap hihetetlen kérdéssel fordult hozzám. Látták, hogy milyen rövid idő alatt mennyit fejlődtem, és úgy gondolták, hogy sokkal többre vagyok hivatott. Alig két évvel később, hogy Volterrába kerültem, felkértek, hogy legyek a negyedik uralkodó. A kérés, meglepett, hiszen alig voltam két éves, tulajdonképpen még újszülött és felkérnek, hogy legyek én is uralkodó. Időre volt szükségem. Megkérdeztem a barátaimat, akik ahelyett, hogy haragudtak volna rám, inkább büszkék voltak. Támogattak és biztattak, hogy fogadjam el. Végül fejet hajtottam a dolog felett. Uralkodó lettem. Ezt azonban kevesen tudják. Igazság szerint csak azok, akik Volterrában vannak. Mivel Aro tudta, hogy egyszer elmegyek, ezért nem rendezett nagyobb ünneplést. Viszont azok, akik ismernek, azok mélységesen tisztelnek, mert tudják, mire vagyok képes. Megtiltották, hogy bárki is beszéljen arról, hogy ki is vagyok valójában és milyen tisztséget töltök be. Aro, ezért nem akart elengedni, mert félt, hogy ha ez kiderül, akkor esetleg merényletet szerveznek ellenem. És sajnos ez most be is következett. Azért támadtak meg, mert uralkodó vagyok. – elmondtam. Tudták a teljes igazságot. Feltártam előttük a múltam, és most a reakciójukra várok. Arra, hogy esetleg kitörjenek, mert tudom, hogy megértők biztos nem lesznek.

-           - Hogy? Uralkodó vagy? Most csak viccelsz ugye? – Emmett hangja hitetlen volt, és reménykedve nézett rám, reménykedve, hogy talán a válaszom igen lesz, és csak röhögünk az egészen.

-           - Nem. Ez az igazság. Volterrának immár négy uralkodója van. És akár mennyire is hihetetlen, de én vagyok a negyedik – Emmett egy kis ideig gondolkozott, majd egy vigyort ragasztott az arcára és odarohant hozzám, majd felkapott és körbeforgott velem a szobában.

-           - Hihetetlen a kis húgom az egyik leghatalmasabb vámpír az egész világon. Tök jó. – Emmett rám vigyorgott mikor letett. Gondolhattam volna, hogy Emmett így fogja fel ezt az egészet, de a kis akciójával mégis egy kis mosolyt sikerült az arcomra csalnia.

-           - Emmett! – Rose hangja hasított a levegőbe és összeszűkített szemekkel meredt férjére. Emmett rögtön elhallgatott és lehajtotta a fejét. Rosalie odasétált hozzám és a szemembe nézett, majd egy mély sóhaj után belekezdett.

-           - Megértelek. Mármint, ez nekem most nagyon furcsa. Tudod, én mindig is a családom védelmét tekintettem első szempontnak. Bevallom először téged sem kedveltelek, de te fény és boldogságot hoztál erre a családra. Megismertelek és a barátnőm lettél, egy olyan személy, akim eddig sosem volt, és ezt köszönöm. Most viszont nem tudom mit gondoljak. Ne érts félre, még mindig testvéremként tekintek rád, de úgy érzem időre van szükségem, hogy ezt megemésszem, és szerintem a család többi tagjának is – Rosalie körbenézett családtagjain.

-           - Köszönöm. És elhiszem, hogy így érzel most, hiszen ez egy eléggé megdöbbentő információ. Még egyszer köszönöm, hogy nem ítélsz el, ez nekem mindennél többet jelent. – mosolyogtam Rosalie-ra, aki kicsit megkönnyebbülve nézett rám.

-           - Tudod, hogy már lányomként szeretlek, és ezen semmi sem változtat. Talán van egy múltad, de kinek nincs? Azt tudom, hogy a szavaid és tetteid őszinték voltak, és sosem tudnálak egy kegyetlen Volturi katonaként elképzelni. – Esme odarepült hozzám és megölelt, én pedig visszaöleltem. Nem hiába ő az, aki az anya szerepét tölti be. Annyira jóságos és kedves, hogy meg sem érdemlem.

-           - Én nem tudok mit mondani. Én is éltem már velük együtt. Lehet, hogy téged jobban elfogadtak és be tudtál illeszkedni. Talán nekik is vannak érzéseik. Számomra éppen elég bizonyíték az, hogy orvos vagy és a gyerekekkel foglalkozol. Egy vámpír nem lehet rossz. – Carlisle egy mosollyal ajándékozott meg, amit viszonoztam. Nessie nem mondott semmit csak szótlanul ült és a semmibe meredt.

-           - Beszélnünk kéne. – Jasper végre rám emelte a tekintetét. Tudtam, hogy ez nem lesz egy könnyű beszélgetés, így csak bólintottam. Mielőtt kiléptünk volna az ajtón láttam, hogy Rose egy jelentőségteljes pillantást vetett Jasperre. Kiléptünk a szabadba és a háztól kicsit messzebb futottunk. Nem túl messzire, csak épp annyira, hogy ne halljanak minket. Jasper megállt egy fa mellett majd rám nézett és egy sóhaj után belekezdett.

-           - Tudom, hogy nincs jogom elítélni téged, főleg nem az én múltammal. Nem is teszem. Ismerlek, és tudom, hogy milyen vagy valójában. Számomra ez megdöbbentő volt. nem gondoltam volna, hogy ennyire fontosak ők a számodra. Pedig abból, amit mondtál ez jön le. Hihetetlenül kedves vagy, és szerintem ennek köszönhető, hogy mindenkivel ki tudsz jönni. Szeretlek, mindennél és mindenkinél jobban. Remélem, ezt tudod. Most mégis azt kérem tőled, amit Rose. Szeretlek ez nem kétséges. Én csupán csak egy kis időt kérek, hogy feldolgozhassam ezt az egészet – Jasper tekintetét az enyémbe fúrta, és várta a válaszom. Én azonban lefagytam. Soha, még csak meg sem fordult a fejemben, hogy Jasper esetleg nem szeretne engem. Most mégis időre van szüksége. Sosem tagadtam meg a kérését, türelmes voltam és megértő.

-           - Te… most akkor szakítasz velem. Vagy? – értelmetlen volt ez az egész, hiszen nem szakíthat velem, mert házasok vagyunk. Akkor, ezt most mégis, hogy értelmezzem?

-           - Ashley kicsim dehogy. Erről szó sincs. Szakítani? Hiszen a feleségem vagy. Szeretlek, és ugyanúgy találkozunk minden nap és beszélünk. Csupán csak azt kértem tőled, hogy ha gondolkozni akarok, akkor hadd tegyem azt nyugodtan. Ha elmegyek egy kis időre, akkor ezt ennek tudd be. Értesz engem? – Jasper előttem volt immár, és két keze közé fogta az arcom.

-           - Azt hiszem igen – suttogtam. Megértettem őt, és nem vitatkoztam, mert tudtam, hogy értelmetlen lenne.

-           - Ugye nem haragszol, de most én is szeretnék egy kicsit egyedül lenni – Jasper szemébe néztem.

-           - Ashley, ha félre értettél akkor… - Jasper ajkára helyeztem a mutatóujjam, hogy elhallgattassam.

-           - Nem értettelek félre. Pontosan megértelek, és most én is ezt kérem. Gondolkozni szeretnék. – elvettem az ujjam Jasper szájáról. Pár percig még az arcom fürkészte, majd sóhajtott, egy puszit hintett ajkaimra, és egy szót suttogott, ami nekem mindennél többet ért.

-           - Szeretlek.

-           - Én is téged. – suttogtam, majd Jasper elment. 

Egyedül maradtam. Nem tudom, hogy örüljek vagy sírjak. Legszívesebben mind a kettőt megtenném. Egyrészt örültem, mert nem ítéltek el. Másrészt viszont szomorú voltam, mert biztos voltam benne, hogy a bizalmuk most egy kicsit megcsappant irántam. Nem tudom, hogy Jaspernek mennyi időre van szüksége, hogy igazat mondott, és tényleg nem zavarja a múltam, vagy csak vigasztalni akart. Tudtam, hogy Rose nézetei is megváltoztak most egy kicsit. Nessie. Ő még rám sem nézett, éreztem a félelmét mikor a Volturiról meséltem. Sejtettem, hogy számára ők, csak, mint rossz emlékekként gondol rájuk, Jacobbal együtt. Bella és Edward. Biztos, hogy Nessie biztonságát fogják nézni, és a Volturi tulajdonképpen meg akarta őt ölni. Mit szépítsek rajta ez az igazság. Ők eddig sem fogadtak el teljesen, most pedig biztos, hogy egyáltalán nem fognak. Sóhajtottam és lefeküdtem a puha fűbe, de amit a hátam a talajt érintette látomásom támadt. 

Látomásom végeztével, úgy ugorottam fel, mintha darázs csípett volna. Tudtam, hogy nincs már sok időm, sőt el is fogok késni. Amilyen gyorsan csak lehetett haza felé kezdtem futni. Már tudtam, hogy mi lesz holnap, és azt is, hogy ma egy olyan döntést fogok még meghozni, amit talán örökre megbánok.

28. Fejezet - Aminek nem szabadott volna megtörténnie

Sziasztok!

Nagyon sajnálom, hogy ennyit késtem, de sajnos most nem vagyok a legjobb állapotban. Remélem azért tetszeni fog. Az előző fejlihez 5 komit kaptam, ami nagyon jól esett, de a 8-10 után nekem kicsit furcsa volt, ha nem tetszett mondjátok meg nyugodtan, mert abból tanulok. Remélem most többet kapok. Jó olvasást. Puszi

A napok gyorsan pörögtek egymás után. Minden nap hálát adtam, hogy visszakaptam Jaspert, és mellé egy ilyen csodálatos családot, akik mára már teljesen elfogadtak úgy, mint Jasper párja. Számomra minden nap különleges volt, minden nap valami újat fedeztem fel. Igaz, hogy már majdnem százötven éve létezem, most mégis úgy érzem, hogy Jasperrel minden nap egy ajándék. A kötelék köztem és a családja között határozottan erősebb lett. Esme szinte már lányaként szeret, Carlisle a lányának és egyben kollégájának is tart. Szeretek vele együtt dolgozni, és beszélgetni. Ő egy határtalanul megértő és kedves személy. 

Ami a többieket illeti Rosalie-val együtt járunk vásárolni. Nessie-t pedig még otthon is táncolni tanítom. Emmett még mindig az én hatalmas és kedves mackó bátyám. Jasperrel pedig jobban szeretjük egymást, mint valaha. Mindenhová együtt járunk, és tervezett is közös programokat. Néha meg is jegyezte, hogy a családja teljesen kisajátít, én persze tudtam, hogy kell ilyenkor kezelni, és szerencsére mindig sikerült kiengesztelnem. Ugyan olyan megértő, kedves és szeretnivaló, mint amilyen régen volt. Akár mikor kedveskedik nekem, egy-egy aprósággal, mindig újra és újra egyre jobban beleszeretek. 

Most ősz van. A levelek sárgás barna színt öltenek, és a fák ezrével hullajtják őket. Beterítve a földet, és minden mást. Az ősz valaminek az elmúlását jelenti. Én viszont semmi ilyesmire nem tudtam gondolni. Most minden tökéletes volt és szinte biztos voltam benne hogy ezt semmi sem ronthatja el. Most minden békés és nyugodt és ez reméltem, hogy így is marad. Különben is, ha valami baj lenne, akkor arról már rég tudnék. 

Most épp a gardróbomban állok és ruhát választok. Ugyanis ma van a dupla randink Jasperrel. Beszéltem Szofival telefonon és elmondtam, hogy mi a helyzet, azonban ő nem hitt nekem, ezért megbeszéltünk egy találkozót. Jasperrel épp oda készülünk most. Abban a parkban fogunk találkozni, ahol legelőször is találkoztunk Szofival és Bennel, mivel megtudtam, hogy így hívják a barátját. Mivel ősz volt és kicsit hűvös ezért egy csőszárú farmer, egy rövid ujjú felső és egy farmerkabát mellett döntöttem. Gyorsan magamra kapkodtam őket, fogtam a táskám, és indultam a Cullen ház felé. Igaz nem laktak messze, de nem volt kedvem már visszamenni a kocsimért, ezért azzal mentem el hozzájuk. 

Hamar meg is érkeztem. Leparkoltam a hatalmas ház elé és kiszálltam. Mint mindig Emmett már a teraszon állt és hatalmas vigyorral az arcán várt rám. Kipattantam a kocsiból és odasuhantam elé, ő pedig szorosan ölelt magához. 

-           - Rómeo még készülődik! – mondta Emmett a kelleténél hangosabban, hogy az a személy is meghallja, akinek a szavakat intézte. Emmett ugyanis mostanában ezzel cukkolta Jaspert. Szegény először eléggé meglepődött és bosszantotta a dolog, de mostanra már megszokta. Én csak mosolyogva csóváltam a fejem és beléptem a nappaliba. Esme rögtön mellém suhant és megölelt, Nessie és Rose is így tettek. Bella csak felment az emeletre, Edward egy bocsánatkérő pillantás kíséretében követte feleségét.

-           - Már elkészültem te mamlasz, csak nem volt kedvem lejönni és a favicceidet hallgatni. – azonnal a hang irányába kaptam a fejem. Jasper a lépcsőn sétált lefelé a szokásos kedves mosollyal az arcán. Egyszerűen csodálatosan nézett ki, már ha mondhatok férfira ilyet. Egy farmert és egy fekete csíkos inget viselt. Mikor elém ért puha ajkait rögtön az enyémhez érintette. Azonnal viszonoztam édes csókját, és ha Emmett meg nem köszörüli a torkát, valószínűleg tovább folytatjuk.

-           - Nem kéne már mennetek? A végén még elkéstek a megbeszélt találkáról. – Emmett már pukkadozott az elfojtott röhögéstől. Rose jól tarkón csapta, mire valamennyire kontrollálta magát. Én csak elmosolyodtam és Emmett szemébe néztem.

-           - Szerintem csak féltékeny vagy! – jelentettem ki, mire Emmett meghökkent – Azért, mert Jaspernek ilyen remek ötletei vannak arra, hogy együtt legyünk. Ő mindig ugrik, ha megkérem valamire. Mondd csak, te mikor kedveskedtél így utoljára Rosalie-nak? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel. Emmett arcáról rögtön lefagyott a mosoly és félve nézett feleségére. Rose arca pillanatról pillanatra változott, de a végén csak egy hideg maszkkal nézett Emmettre. Hát, sajnáltam szegény Emmettet, az biztos, hogy most nem lesz könnyű kiengesztelnie.

-           - Rose! – szólította meg Emmett amennyire kedvesen csak tudta – Ugye tudod, hogy én… - azonban Emmettnek torkán akadt a szó, mikor Rose leintette.

-           - Szeretsz? Igen? Hát nem nagyon mutatod ki! – Rose karjait összefonta a mellkasa előtt és így nézett Emmett szemébe. – Talán én nem érdemlem meg a törődést és kedveskedést? – kérdezte Rose felhúzott szemöldökkel. Emmett ha lehetséges volt, akkor még jobban lesápadt. Szegény, nem láttam még ennyire kétségbeesettnek.

-           - Dehogynem. Tudod, hogy mindennél jobban imádlak. – Emmett próbálta menteni a menthetőt, kevés sikerrel. Rose megtörhetetlennek tűnt.

-           - Amíg nem mutatod ki, hogy szeretsz, addig lemondhatsz rólam és minden féle közös programunkról. – Rose kemény volt, Emmett pedig felnyögött és könyörögve nézett feleségére, de ellenkezni nem mert. – Én is megérdemlek egy kis törődést. – mondta ki Rose az utolsó szavait, majd felsétált az emeletre. De előtte gondolatban megköszönte nekem ezt az egészet, mert tudta, hogy Emmett most azon lesz, hogy kiengesztelje. Biztos voltam benne, hogy nem fog ez sokáig tartani.

-           - Kösz szépen húgi – morogta Emmett az orra alatt, és bánatosan elkullogott a kanapéig és ledobta magát rá. Belőlünk pedig már majdnem kitört a röhögés. De szerencsésen visszafogtunk magunkat.

-           - Na, jó nekünk mennünk kell! – jelentette ki Jasper és átkarolta a derekam. Emmett csak duzzogott tovább a kanapén, még fel sem nézett. Odatáncoltam hozzá, és az ölébe ültem, átkaroltam a nyakát és egy nagy mosolyt villantottam, majd egy cuppanós puszit nyomta az arcára. A tervem bevált, mert Emmett elmosolyodott.

-           - Jó szórakozást! – vigyorgott ránk Nessie. Én is elmosolyodtam, azt hiszem Emmett rossz hatással van Nessie-re. Túlságosan is kezd hasonlítani rá.

-           - Az biztos, és hidd el már próbáltam tenni ellene. – Edward kiáltott le az emeletről, én pedig felnevettem. Majd felálltam és Jasper mellé sétáltam, elköszöntük és mentünk is a találkozóra.

Jasperrel nem beszéltünk az út alatt. Kellemes csendben tettük meg az út hátralévő részét. Nyugodtan hajtottam a Temze partján, és közbe nézelődtem. Az utcák lassan kezdtek megtelni emberekkel. A z ég be volt borulva, de kellemes idő volt, még az emberek számára is. Majd leparkoltam a parktól nem messze és ott hagytuk a kocsit. Jasperrel kéz a kézben sétáltunk. Minden olyan nyugodt és békés volt, az emberek néha összesúgtak a hátunk mögött, de nem foglalkoztunk vele. 

Ez az idő arra emlékeztetett mikor még emberek voltunk, és ugyanígy sétáltunk a városban. A köztünk lévő erős érzelmek nem változtak, talán erősebbek is lettek. A hely és idő viszont változott. A mostani korban az emberekből már kiveszett a segítőkészség és a szeretet a másik iránt. Bár már akkor is voltak kétszínű és aljas emberek, de régen ez sokkal ritkább volt. Jasperre néztem, kusza tincsei most is a szemébe lógtak, ajkai most egy vonallá préselődtek, ami tudtam, hogy az emberek miatt van, arca óvatos volt és tökéletesen sima, szemei mégis boldogságtól csillogtak. Elértük a parkot és leültünk egy padra, mivel Szofiék még nem voltak itt. Jasper mellkasára hajtottam a fejem ő pedig átölelt erős karjaival, ami nekem mindig is a biztonságot és a hazatalálást jelképezték. 

-           - Jasper! – szólítottam meg szerelemem, mert volt egy kérdés, ami eléggé zavart.

-           - Igen kicsim? – mosolygott le rám azzal az elbűvölő mosolyával, amitől minden nő elalél.

-           - Ugye, nem bánod, hogy elrángattalak ide? Mert tudom, hogy nem szeretsz emberek közelébe lenni és… - Jasper mutató ujját az ajkamra rakta, jelezve hogy hallgassak.

-           - Ez butaság. Szeretlek, és mindent megteszek, hogy boldognak lássalak. Ha kell, akkor még a kórházba is elkísérlek. Sőt, lehet, hogy foglak is, mert ugyebár ott még nem tudják, hogy te már tabu vagy az ő számukra. – vigyorgott Jasper – Mellesleg kíváncsi vagyok, hogy ki az a lány, aki jobb belátásra tudott bírni. – mosolygott, majd megcsókolt. Annyira szerettem, ahogy beszélt és azt a kis akcentust, ami a hangjába volt és csak akkor vette elő, ha velem beszélt. Jasper a következő pillanatban felmorgott és elhajolta ajkaimtól. Láttam fekete tekintetében valamit, amit talán eddig még nem. Nemsokára pedig meg is hallottam, azt amitől kedvesem ilyen ideges lett.

-           - Odanézz! Nagyon állat a csaj. Ha félre tudnám hívni attól a pipogya alaktól, akkor tuti nyert ügyem lenne. – röhögött fel egy körülbelül velem egy korú srác.

-           - Pipogya? – morogta Jasper és láttam, hogy mellkasa fel-le hullámzik. Mellkasára tettem a kezem, hogy lenyugtassam.

-           - Ugyan már, ha én itt vagyok tuti előbb viszem ágyba. Hiszen ismersz. – na, nálam is itt telt be az a bizonyos pohár. Átöleltem Jasper nyakát majd a szemébe néztem és pajkosan elvigyorodtam. Jasper ajkai is mosolyra húzódtak, majd éhesen tapadt ajkaimra, amit ugyanúgy viszonoztam. Jasper az ölébe húzott, miközben a derekam simogatta. A fiúk kicsit meghökkenve, és fintorogva távoztak, ezt az elég hangos morgolódásukból és cipőik csattogásából szűrtem le. Jasperrel mosolyogva váltunk el egymástól és átültem a padra. Épp időben ugyanis megérkeztek Szofiék. Szofi már messziről vigyorogva integetett nekem. Mikor meglátta mellettem Jaspert egy pillanatig eltátotta a száját, majd ismét elvigyorodott. Mellette Ben állt, aki egy barna hajú és fekete szemű fiú volt, az embereknek az ilyen fiúk igazán szépnek számítottak, bár az én Jasperem nem körözi le senki.

-           - Szia! – ért elém Szofi és megölelt – Szofi vagyok! – nyújtott kezet Jaspernek, aki elfogadta és ő is bemutatkozott. – Ő pedig a barátom Ben. – mutatott a srácra, aki átölelte a derekát.

-           - Nagyon örülök, hogy elfogadtad az ajánlatom és a tanácsom. – emelte ki Szofi az utolsó szót, amin én csak elmosolyodtam.

-           - Akkor most hova? – kérdezte Ben és barátnőjére pillantott.

-           - Egyelőre csak sétáljunk. – ajánlotta Szofi, majd karon ragadott és a fiúkat kicsit magunk mögött hagyva kezdett el húzni. Mögöttünk a fiúk beszélgetni kezdtek. Tudtam, hogy Szofi sok kérdést akar majd feltenni, de most még hallgatag volt, viszont ha elkezdi, akkor nem hiszem, hogy egy könnyen szabadulok. Egymás mellett sétáltunk, a csöndet a szél susogása és a víz csobogása tört meg, amit nem hiszem, hogy ők hallottak.

-           - Szóval… - kezdett bele Szofi, hangját lehalkította, de tudtam, hogy Jasper így is hallani fog mindent – Mi történt? – kérdezte és szemeiben kíváncsiságot véltem felfedezni.

-           - Igazad volt. Mindennél jobban szeretem Jaspert, és nem bírtam már tovább nélküle. Üzentem neki, és találkoztunk. – Azt a részt kihagytam, hogy-hogy békültünk ki – Beszélgettünk és megbeszéltünk mindent. Egy ideig még nem akartuk a családja orrára kötni, mert jó volt a béke és nyugalom. Viszont nem bírtuk a folyamatos hazudozást. Én ismerem Jasper mostani családját, és mind egytől-egyig remek emberek. Pár napja mondtunk el nekik mindent. Azóta megkedveltek és elfogadtak, bár vannak kivételek, de mindenki kedves és megértő. Jasper barátnője pedig elutazott. Nem akart itt maradni, de nyugodtan váltunk el. Beszélgettünk és kiderült, hogy sok közös van bennünk, szinte már barátnők lehettünk volna. Sajnáltam őt, mert ő nem tehetett semmiről. De ő biztosított, hogy nem haragszik, csak annyit kért, hogy tegyem Jaspert boldoggá. – fejeztem be a történetet. Szofi meghökkent. Szája egy kicsit elnyílt és beletelt néhány percbe, míg összeszedte magát.

-           - Ez nekem kicsit sok. Mármint én tuti nem lennék jóba azzal, aki elvette tőlem életem szerelmét. – motyogta Szofi összezavarodottan.

-           - Mindennél jobban szeretem Jaspert, és azt is elviseltem volna, ha Alice mellett dönt. Bár fájt volna, de belenyugodtam volna, mert a boldogsága mindennél többet ér. – mosolyogtam rá.

-           - Nem hiszem, hogy én ezt meg tudnám tenni. Te olyan más vagy. Azt hiszem én önző, mert magamnak akarom. – Szofi lehajtotta a fejét és úgy sétált tovább.

-           - Ezen most ne gondolkozz. Ben szeret téged és sose hagyna el. Ebben biztos vagyok, te sosem fogsz választás elé kerülni. Sőt, én biztos vagyok benne, hogy még az esküvőtökön is ott leszek. – kacagtam fel, mire Szofi is felnevetett. Gyöngyöző kacagásunk betöltötte az egész utcát. A fiúk mögénk léptek és átöleltek minket, én szorosan bújtam Jasperhez, míg Szofi Benhez.

-           - Látod haver mondtam, hogy mi vagyunk a legszerencsésebbek az egész világon. – vigyorgott Ben Jasperre.

-           - Miért is? – kérdezett rá Szofi.

-           - Mert férfiak vagyunk, és nem kell szülnünk. – röhögött fel Ben. Jasper is felnevetett.

-           - Azt hiszem, elég furcsa lenne, ha mi szülnénk. – nevetett Jasper még mindig.

-           - Na, de most komolyan. – nézett Szofi Benre miközben oldalba bökte, hogy hagyja már abba a röhögést.

-           - Azért, mert nekünk vannak a legcsodálatosabb barátnőink az egész világon. Mert megértőek, kedvesek, megbocsátanak minden hülyeségünket, és mi azt se tudjuk, hogy fejezzük ki ezért a hálánkat. Szeretlek Szofi, és megígérem, hogy soha többé nem bántalak, semmilyen módon. – Ben mondandója végére Szofi szeme könnybe lábadt.

-            - Ilyet ne ígérj előre. – lökte meg Szofi játékosan Ben mellkasát, majd egy édes csókban forrtak össze. Nagyon édesek voltak együtt. Tudtam, hogy szeretik egymást és remélhetőleg ez életük végéig kitart.

-           - Szeretlek! – suttogta Jasper a fülembe, amitől megborzongtam. Megfordultam és megcsókoltam. Annyira, de annyira szerettem, hogy arra szavak sem voltak.

-           - Na, akkor most hova megyünk? – kérdezte Szofi miután mindenki elszakadt a másik szájától. 

Ezután rengeteget szórakoztunk. Voltunk egy fagyizóba, és fagyiztunk. Jasper már a harmadik nyalás után fintorgott, ami természetesen nem kerülte el Szofi figyelmét, ezért kimentettem Jaspert azzal az indokkal, hogy kiskorunkban minden nap ezt ettünk és már a látványától is rosszul van. Természetesen Jasper majdnem felnevette ezen, de hálásan nézett rám, mert nem kellett megenni az a valamit, ahogy ő nevezte. Ben megjegyezte, hogy este majd valami sokkal édesebb elfoglaltságban lesz része, amiért Szofi jól fejbe kólintotta. Jaspernek viszont ezzel sikerült egy igazi mosolyt az arcára varázsolni. 

Jó volt látni, hogy Jasper sokkal jobban felengedett és természetesebb az emberek közelében. Nem kényszer volt ez számára. Nem olyan, mint mikor újra és újra iskolába járnak, és elszenvedi az éveket. Most valóban nevetett és beszélgetett. Bár az igazi önmagát nem mutatta ki, de jóízűen nevetett Ben egy-egy viccén, és nekem már ezért megérte. 

A hosszú séta után végre elértük az úti célunkat. Egy vidámpark szerűség, de Szofi mesélte, hogy van benne egy vízi csúszda. Egy kis hajóba kell beülni és az visz fel és le. Szofi szerint állati király és életünkben egyszer mindenképp ki kell próbálnunk. Megvettük a jegyeket és egyenesen a csúszdához mentünk, ami nagyon magas és meredek volt. Szofi csillogó szemekkel állt be a sorba. Szinte már egyhelyben ugrált, annyira várta, hogy sorra kerüljünk. Nagyon aranyos volt ilyenkor, és egy kicsit Alice-re emlékeztetett. Ránéztem Jasperre, de ő nem mutatta semmi jelét annak, hogy esetleg nem érezné jól magát. Mikor végre sorra kerültünk Szofit mintha puskából lőtték volna ki, rögtön leült, és kiáltott nekünk, hogy siessünk már. Végre beszálltunk és indulhattunk. Szofinak igaza volt, mindenki nagyon élvezte, Szofival együtt ordítottunk, miközben a kezünket a magasba emeltük. Szofinak nem volt elég egy menet, ezért még háromszor felültünk. A végére már mindenki csak nevetett, magunkon és az egész helyzeten. A ruhánk teljesen elázott, és mindenkiből csöpögött a víz. 

Szofi és Ben hazamentek, mert nem szerettek volna megfázni, de Szofi megígértette velem, hogy beszélünk és minél hamarabb megbeszélünk egy újabb találkozót. Jasperrel mi csak visszasétáltunk a parkba és egészen naplementéig ott voltunk. Egymást ölelni, fákkal körbevéve, nyugodtan és szerelemesen nézni, ahogy a horizonton eltűnik a nap, és néhány óra múlva egy új kezdődik. Jasper biztosított, hogy nagyon jól érezte magát, sőt emberek közelében sosem volt ennyi közvetlen és barátságos. De azt mondta meg tudná szokni. Ő is úgy gondolta, hogy Szofi egy vicces, kedves és örökmozgó lány. Bennel nagyon szeretik egymást, és mindketten őszinték. De mégis annak örült a legjobban, hogy Szofi és Ben emberként kezeltek minket, ők nem látták bennünk a vámpírt, sem a szépségünk, sem mást. Csak szórakoztunk, mint barátok és ez így volt jó. 

Lassan a kocsim felé vettük az irányt, és haza hajtottunk. Jasper egész úton engem nézett és simogatott. Nagyon jól estek ezek a kis gesztusok. Számomra ezek többet jelentettek minden másnál. Megérkeztünk és kiszálltunk. Jasper átölelte a derekam és így léptünk be a házba. A nappaliba már mindenki ott volt. Nessie és Emmett arcára hatalmas vigyor szaladt amint megláttak minket. 

-           - Mi történt? Kedvetek támadt egy kis esti fürdőzéshez? – Emmett mint mindig most sem hazudtolta meg magát.

-           - Nem Emmett, képzeld nagyon jól szórakoztunk. Egy aquaparkban. – vigyorgott Jasper Emmettre. Majd leültünk a többiekhez és akkor vettem észre, hogy Rose nagyon távol ül Emmettől.

-           - Na, mi van? Még mindig nem sikerült meggyőzni Rose-t arról, hogy mennyire szereted? – kérdeztem mosolyogva Emmettől, aki csak elhúzta a száját. Tudtam, hogy Rose csak játszik mégis jó volt húzni kedvenc testvérem agyát.

-           - Ezt inkább hagyjuk – morogta Emmett. Esme és Carlisle csak mosolyogva néztek ezt a családi idillt.

-           - Nekem mennem kéne. Átöltözöm, és utána szerintem elmegyek vadászni. – néztem Jasperre.

-           - Veled menjek? – kérdezte rögtön.

-           - Nem kell. Szerintem te is fürödj le, és majd átjövők. – mondtam majd megcsókoltam. Utána elköszöntem a többiektől és haza indultam. 

Gyorsan hajtottam, szerettem volna levenni magamról ezeket a vizes ruhákat, és egy vadászat sem ártana már. Nem is emlékszem mikor voltam utoljára, de az biztos, hogy régen. A kocsimmal megálltam a házam előtt, és a szobámba rohantam. A fürdőbe menet ledobtam magamról a vizes ruhákat és egy törölközőt tekertem magam köré. Úgy döntöttem, hogy majd a vadászat után fürdők. Így kifésültem a hajam, mert idő közben már megszáradt és kerestem magamnak valami kényelmes ruhát. Egy farmer és egy egyszerű póló mellett döntöttem, fölé pedig megszokásból egy pulcsit húztam. Mindenem feketében tündökölt épp ezért mikor kiléptem az erkélyre szinte eltűntem a sötétségben. Egyedül a bőröm volt természetellenesen fehér, amit a hold megvilágított. 

Az erkélyről egyenesen az erdőbe vetettem magam. Mivel volt időm bőven ezért kicsit messzebb mentem. Élveztem a futást, hosszú hajamba belekapott a szél meglendítve amúgy is kusza tincseimet. Gyorsan haladtam a fák között, amiket már ösztönösen kerültem ki. Majd megérezve egy nagyobb szarvascsorda illatát, irányt váltottam és arra felé kezdtem futni, ahonnan az illat jött. A torkom kapart és most csak enyhíteni akartam ezt az érzést. A bennem lévő vámpír most átvette felettem az uralmat, ösztönösen cselekedtem és vadásztam le szegény gyanútlan állatot. Végül három szarvast fogyasztottam el és úgy döntöttem ennyi elég lesz. 

Már épp indultam volna visszafelé, hogy Jasperrel legyek, mikor egy faág megreccsent mögöttem. Azonnal megfordultam és láttam, hogy három vámpír lép elő a fák árnyékából. Nomádok voltak, vérvörös szemük csak úgy izzott a sötétségben. Három férfi volt, volt egy kigyúrt és eléggé ellenséges arcú vámpír, aki néhányszor végignézett rajtam, mintha az erőmet akarná felmérni. Mellette pedig két vékonyabb férfi. Idősebbek voltak nálam, és biztos voltam benne, hogy a nagydarab mellett álló kettő testvérek. Nagyon hasonlítottak egymásra. És míg az egyik úgy nézett rám, hogy mindjárt kiesik a szeme, addig a másik csak ellenségesen nézett, és az érzései alapján bosszúszomjas volt. Tudtam, hogy itt nem megyek semmire a beszéddel. 

-           - Miért jöttetek? – kérdeztem tőlük fagyos és hideg hangon, testtartásomból tiszteletet követeltem.

-           - Érted. – szólalt meg a testvérek egyike, és intett a nagydarab vámpírnak, aki egyenesen belém ütközött.

Tudtam, hogy nem fogunk többet beszélgetni. A vámpírt ledobtam magamról és támadóállásba helyezkedtem és rá vicsorogtam. Nagyon régóta nem volt szükségem, hogy ezt az énem elő vegyem, de most a szükség kívánja ezt tőlem, és nem fogom őket kímélni. Sosem tettem. Tudtam mikor van igazam és bármi áron, de azt ki is harcolom. Szerencsére a legjobbaktól tanultam így nem kellett félnem. 

Álltam a vámpír tekintetét, aki alig lehetett néhány éves. Nem volt kiképezve. A puszta erejére hagyatkozott. És hibázott, könnyedén fogtam meg a karját és repítetem el jó messzire. De sajnos a másik kettővel nem számoltam és azok hátulról jöttek nekem és lefogtak. Sajnos akár mennyire is akartam nem tudtam szabadulni, és a harmadik is hamar mellénk ért, így előttük álltam teljesen kiszolgáltatottan. A karjaim hátra szorították, és a vámpír, aki előttem állt a nyakamhoz nyúlt, hogy letépje azt. Lehunytam a szemem, és koncentráltam. Néhány pillanattal később pedig a föld megremegett, földrengés támadt valószínűleg az egész kontinensen. A három vámpír elengedett és a földön kötött ki, mert nem tudták megtartani az egyensúlyuk.

Felálltam és szembenéztem velük. A nagydarab megint nekem jött, de most nem hagytam magam. Vártam a pillanatot, hogy hibázzon végre. És megtette, könnyű szerrel kaptam és téptem ki az egyik karját. A vámpír felordított. Odasuhantam elé, és letéptem a fejét. Majd tekintettemmel a másik kettőt kezdtem keresni. Nem lehetett nekik annyira fontos, ha hagyták meghalni. Ő amolyan elterelő félének kellett nekik. 

Most ketten támadtak nekem, de ők sem voltak túl jobbak. Bár tőlem nem is lehettek azok. Hiszen ők nomádok, én nekem pedig a múltam Volterrához köt. Sokkal jobban harcoltam, mert engem képeztek. És nem ok nélkül. Kettővel már nem volt olyan könnyű, mint eggyel, de elbírtam velük. Szerencsére az egyiket sikerült elrepítenem, így a másik már védtelen volt. Ő próbált védekezni, de nem ment vele semmire. És a támadása is gyenge volt, próbált ütni, rúgni és harapni. Azt hiszem egy harapást sikeresen be is szereztem, de nem foglalkoztam vele. Gyorsan végezni akartam vele, hogy aztán válaszokat kapjak. Megfogtam a karját és kicsavartam, a vámpír ordított kínjában, ezért gyorsan megszabadítottam a fejétől. 

Mögülem ágreccsenést hallottam. Megfordultam és láttam, hogy a vámpír, aki valószínűleg ennek az egésznek a mozgatórugója lehet, ott állt és menekülni próbált. Na, persze, ha rajtam múlik, akkor ezt a helyet nem hagyja el élve. Felé sétáltam, és a szemébe néztem. Azt akartam, hogy válaszoljon, hogy miért van itt, és ki küldte. Bár sejtettem miért van itt, de azt lehetetlennek tartottam. Így neki kell megválaszolnia a kérdéseimet. Megállt és állta a tekintetem, a szemembe nézett és fölényesen elmosolyodott. Majd most megtanulja, hogy velem nem szórakozhat. Meglátja, hogy ki vagyok én. 

-           - Miért jöttél? Ki küldött? – tettem fel a legfontosabb kérdéseimet. Ő csak állt ott előttem és úgy nézett rám, mint egy idiótára. Na, abból nem eszel. Jane erejét használtam. A vámpír pedig a következő pillanatban már a földön fetrengett és ordítozott a kíntól. Arcomra pedig akaratlanul is egy kis mosoly szaladt. Ez az énem imádta ezt tenni, és be kellett látnom, hogy ez is én voltam. Ez az-az énem, amit kevesen ismernek.

-           - Elég! – ordította. Én viszont nem akartam abba hagyni. Tudtam, hogy úgysem fog válaszolni, ezért elé sétáltam és leguggoltam hozzá. Kezem az arcára tettem és Aro képességét használtam. Mikor vége volt az emlékeknek megdöbbentett és sokkolt, amit láttam. A vámpírt fogtam és széttéptem. Az összes testrészt egy helyre hordtam a következő pillanatban pedig felcsaptak a lángok fölöttük. 

Néztem, hogy ropog a tűz, és a testrészek is szép lassan elporladnak. A szememben most nekem is ilyen tűz égett. Dühös voltam és kétségbeesett. A vámpír emlékei megdöbbentettek. Ezek hárman egy olyan titokról tudtak, amiről senki más. Ennek nem szabadott volna kiderülnie, és nem is értem, hogy történhetett. Aro biztosított róla, hogy soha senki nem fogja tudni, csak azok akik Volterrában élnek. Akkor ezek honnan tudtak róla? Egészen eddig sikerült titkolnunk, most mégis megtörtént. Kiderült. És nem tudtam, hogy hogyan. Ez zavart az egészben a legjobban. De ezek szerint Aro sem tudott róla, különben már értesített, vagy visszahívott volna. Nem tudtam, hogy mi lesz ezek után, de egyben biztos voltam. Már nem leszek többé biztonságban, és akik velem maradnak, mind veszélybe kerülnek. 

Lépteket hallottam a távolból, valakik futottak. Tudtam kik azok, most mégsem érdekelt. Sokkal jobban érdekelt, hogy a titkom kiderült. Aro is pontosan ettől félt, és ezért nem akart elengedni. A léptek egyre közelebb értek, és felvontam a pajzsom. Pár pillanattal később pedig az egész Cullen család lépett elő az erdőből. Hallottam a hökkent lélegzetvételeket. A szél feltámadt. Nagyon lassan fordultam meg és a tekintetem csak aztán fordítottam rájuk. Mindenki szeme elkerekedett. Tudtam miért. Az arcomon most egy kíméletlen és fagyos maszk volt. Most nem az a személy voltam, akit megismertek. Egyet tudtam, ennek az egésznek nem kellett volna megtörténnie.

11-12. díj!

Köszönöm szépen immár a 11-12. díjam Brigi Bogyónak, köszönöm Húgicámm!
Szabályok is tartoznak a díjakhoz, melyek ezek:
- Kitenni a díjat a blogodra
- Azt, akitől ezt a díjat kaptad linkben megjelölni a bejegyzésben.
- Leírni magadról pár dolgot.
- Továbbküldeni 1-3 blogtársadnak, aki szíved szerint megérdemli.
- Értesíteni őket eme hírről.
Pár dolog magamról:
- van egy öcsém
- gimnáziumba járok
- egy új történeten dolgozom ;)

Akiknek küldöm:
Musafan - If we die, we die together...
Bri - Látlak "Nem látlak, csak elképzellek, Minden éjjel másmilyennek..."
Becky Writer - Becky Writer történetei

27. Fejezet - Gyermeki játékosság

Sziasztok! 

Sajnálom, hogy csak most hozom a fejlit, de holnap megyek először iskolába 7 hét után és kicsit sok dolgom volt. Na, nem baj most itt van, remélem tetszeni fog. Jó olvasást. 

A 10 komit pedig nagyon köszönöm, hihetetlen, hogy kérnem sem kell és ennyit kapok, nagyon jól esett.

Jó olvasást!

Puszi

Bent a nappaliban már sokkal kellemesebb és nyugodtabb légkör alakult ki. Mindenki ugyan úgy foglalt helyet, ahogy az előbb. Annyi különbséggel, hogy én most Jasper mellett ültem, aki összekulcsolta ujjainkat. Nessie boldogan simult Jacobhoz és mosolyogva vette tudomásul, hogy a családja kezd elfogadni. Emmett most már önfeledten vigyorgott, miközben Rosalie-t ölelte magához.  Esme és Carlisle pedig jobban megismertek, engem és Jaspert is. Bella szótlanul ült Edward mellett, Edward néha-néha közbeszólt, de amúgy nem beszélt.

Ugyanis épp az emberi életünkről mesélünk nekik Jasperrel, amit ők nem győznek hallgatni. Úgy szívták magukba a kért információt, mint az éltető oxigént. Jó volt látni, hogy tényleg érdekli őket a múltunk és nem csak kényszerből hallgatják. Tudtam, hogy Jasper milyen szerencsés, amiért ilyen családja van, de ma már teljesen biztos voltam benne. És örültem, hogy nem mentünk el, mert egy ilyen családot nem szabad eldobnunk magunktól. 

-           - Jaj, ez annyira szép! – sóhajtott Nessie, mikor Jasper befejezte a rólam való áradozást. Mivel én már elmondtam a történetembe, hogy milyennek tartom Jaspert, ezért Nessie megkérte, hogy Jasper is meséljen rólam.

-           - A fele sem igaz. – néztem Nessie-re mosolyogva. Jasper megütközve nézett rám, de aztán csak elmosolyodott.

-           - Szóval… azt mondod, hogy én hazudok? – kérdezte Jasper felhúzott szemöldökkel, és olyan hangon, hogyha nem ülnék, akkor már elolvadtam volna, de most nem fogok megtörni.

-           - Nem ezt mondtam. Hanem azt, hogy túlzásokba esel. – mondtam ki az igazságot.

Jasper közben annyira közel hajolt hozzám, hogy lehelete már súrolta az arcom. Ajkai alig pár milliméterre voltak tőlem. Elég nagy önuralmat igényelt, hogy ne csókoljam meg, de játszani akartam egy kicsit. Ezért mielőtt még megcsókolhatott volna, egy puszit hintettem ajkaira és a kanapé másik oldalára húzódtam. Tekintetem Rose-ra szegeztem és ártatlanul nézelődtem, mint, aki semmi rosszat nem csinált. Szemem sarkából láttam Jasper meglepődött és csalódott arcát, de hamar rendezte vonásait és déli úriemberekhez méltón elhelyezkedett a kanapén. Majd egyre közelebb csúszott hozzám. Én csak türelmesen vártam, amíg ideér.

Imádtam, mikor elő tudtam húzni belőle a játékos énjét. Azt a Jaspert ismertem meg és szerettem. Az, aki a családjával volt, az a búskomor, azt nem ismertem és soha nem is akartam megismerni. Nem akartam többé olyannak látni. Csak a boldog mosolyát, és a csillogó tekintetét, akartam a magaménak tudni. Mert ha ő boldog volt, akkor én is az voltam. Mert megígértem magamnak és Mrs. Whitlocknak is, hogy mindig Jasper boldogsága lesz az első dolog az életemben. Soha nem szerettem így senkit, és már soha nem is fogok. 

-           - Nagyon elgondolkozott kisasszony! – jegyezte meg Jasper immár mellettem ülve. Ránéztem és csodás mosolyát pillantottam meg. Úgy döntöttem belemegyek a játékba.

-           - Csak a régi életemre és a szerető férjemre gondoltam, uram! – mondtam a szemébe nézve. Jasper mosolya még nagyobb lett.

-           - Igen szerencsés ember lehet a férje! – Jasper átölelte a derekam és közelebb húzott magához.

-           - Na, de kérem uram, mégis milyen viselkedés ez? – kérdeztem tettetett felháborodással, és odébb húzódtam, hogy kibújjak Jasper karjaiból.

-           - Elnézést hölgyem, kérem, bocsásson meg nekem. – Jasper próbált komolyan a szemembe nézni, de ajkain mosoly bujkált, és szeme boldogságtól csillogott.

-           - Nem is tudom, ilyen viselkedés nem méltó egy igazi úriemberhez. – néztem komolyan a szemébe, mire Jasper bevetette az utolsó mindent eldöntő érvét.

-           - Még akkor sem, ha a férje teszi ezt? – kérdezte felhúzott szemöldökkel. Szinte igézően nézett a szemembe. Azok a szemem. Azokba szerettem bele.

-           - Talán elfogadható indok. – suttogtam végül. Féltem, hogy ha hangosabban beszélek, elcsuklik a hangom.

Jasper olyan közel hajolt hozzám, hogy orrunk hegye már súrolta egymást. Majd lassan ajkaimra hajolt, és megcsókolt végre. Nagyon nehéz volt, ez a kis színjáték. Legszívesebben már legelőször az ölébe ugrottam volna és csókoltam volna egész nap. De talán most jobb is volt így. Ajakai puhák voltak, és finoman kóstolgatták az enyémet. Mikor elváltunk egymástól, Jasper kezét el nem vette a derekamról. Sőt. Inkább fogta és az ölébe ültetett. 

Emmett vigyorogva figyelt minket, Rose pedig Nessie-vel együtt csak mosolygott. Esme-n és Carlisle-on látszott, hogy nekik még szokatlan ez a helyzet, de egy rossz szavuk sem volt. Esme inkább kedvesen és meghatódva nézett minket. Tudtam, hogy Esme nagyon jószívű és mindenkit nagyon hamar befogad. Ő tipikus olyan vámpír, akit ez a lét nem változtatott meg, olyan kedves és szeretetteljes maradt, mint emberként. 

-           - Olyan aranyosak vagytok! – Rose Emmett öléből mosolygott ránk.

-           - Mi meg a legszerencsésebb férfiak az egész világon. – kacsintott Emmett Jasperre.

-           - Az biztos. – helyeselt Jasper is. Fejét a vállamra helyezte és onnan mosolygott a többiekre.

-           - És a családod? – kérdezte Esme kedvesen Jaspertől. Jasper csak sóhajtott, mire én rá néztem.

-           - Nem emlékszem a szüleimre. Csak nagyon halvány emlékem van róluk. – Jasper mosolygott, én viszont meglepődtem. Én szinte majdnem minden pillanatra emlékszem az emberi életemből. Jasperrel együtt töltött időmre, a szüleimre, és az ő szüleire.

-           - Nem emlékszel rájuk? – kérdeztem meglepődve Jaspertől – Én mindenre emlékszem. Még rájuk is. Mikor először találkoztunk, majd mikor hozzátok költöztem. Szeretnéd, ha megmutatnám? – kérdeztem egy hirtelen ötlettől vezérelve. Jasper felhúzott szemöldökkel nézett rám. 

A kezem Jasper arcára raktam és Nessie képességével emlékeket vetítettem le neki. Először azt mikor az estélyen megismerkedtünk. Az esküvőnket, a nászéjszakát, és mikor hozzájuk költöztem. Most mindent az én szemszögömből látott. Mikor katonának állt, és nem volt otthon. Aztán mikor hazajött, az együtt töltött napot. A kedvetlenségem, és a depresszióm, majd az orvos, aki megmondja, hogy mi bajom. A terhességem hónapait, ahogy szépen gömbölyödik a pocakom. A szüleit, hogy mennyire örültek a hírnek, és, hogy türelmetlenül várták, hogy megszülessen. 

Lassan elvettem a kezem és láttam, hogy Jasper döbbenten néz a szemembe. Biztos sok neki ez így egyszerre. Csupa boldog emléket mutattam neki. Életünk meghatározó emlékeit. Én boldogan és örömmel emlékeztem vissza ezekre. Hiszen ezek az emlékek voltak azok, amik hosszú éveken keresztül életben tartottak. Jasper döbbenetét lassan felváltotta a boldogság és a szeretet. Majd magához ölelt és csak egy szót suttogott a fülembe.

-           - Köszönöm! – hangja meghatott volt. Szorosan öleltem magamhoz.

-           - Pontosan milyen képességed is van? – kérdezte tőlem Carlisle miután elváltunk Jasperrel.

-           - Nos… alapjában véve van három képességem.

-           - Három? – kerekedtek ki Emmett szemei.

-           - Igen – kuncogtam – Az első, az, hogy az érzéseim szerint változik az időjárás. Ezt már teljesen meg tanultam uralni. És, ha épp jobb időt, akarok, akkor azt is tudok csinálni. – mondtam mosolyogva.

-           - Ez, de király – vigyorgott Nessie.

-           - Akkor már értjük miért volt olyan esős időjárás az előző héten – mosolygott Rose, én pedig csak lesütöttem a szemem.

-           - A második, hogy irányítani tudom a négy elemet. Föld, víz, tűz és levegő. És a ráadás harmadik, hogy képességmásoló vagyok. Ha egy tehetséges vámpírt megérintek, automatikusan átveszem a képességét. – mondtam a többiek szemébe nézve. Mindenki szemébe a csodálkozást láttam.

-           - Elképesztő – hallottam Carlisle hangjában a csodálatot.

-           - És mind kezelni is tudod? – kérdezte Rose kíváncsian.

-           - Igen, szerencsére mindet nagyon hamar meg tanultam irányítani. – őszintén nem nagyon akartam elmondani, hogy miért és hogy hol. Nem akartam megtörni a boldog hangulatot.

-           - Mit csináljunk? Unatkozom. – mondta Nessie Jacob mellkasába mormolva.

-           - Mit szeretnél? – kérdeztem tőle kedvesen, de gondolatban már azon törtem a fejem, hogy mit is csinálhatnánk.

-           - Nem tudom. Nincs valami ötleted? – kérdezte, de a szemében már ott ült az izgatottság. Én pedig gondolkoztam, hogy mit is csinálhatnánk. Körbe néztem a szobában, hátha akad valami ötletem. A nappali már első ránézésre elnyerte a tetszésem. Esme-nek remek ízlése van. Látszik, hogy szereti a természetet és a növényeket. Bár furcsa, hogy vázák vannak, de virágok nincsenek benne. És akkor beugrott. Váza. Virág. Víz. Ez az. Gondolatban már azon gondolkoztam, hogy mire is van szükségem a terv megvalósítása érdekében. Felvontam a pajzsom, hogy Edward ne lásson semmit.

-           - Ajjaj. Már van valami ötlete. – Emmett hangja baljós volt, én pedig csak vigyorogtam.

-           - Ne aggódj Emmett most nem enni fogunk. – nyugtattam meg, kedvenc bátyám.

-           - Rose gyere! – pattantam fel és nyújtottam felé a kezem. Rose is rögtön felállt, és indultunk is volna az emeletre, ha Nessie hangja meg nem állit minket.

-           - Naa. – kiáltott fel Nessie felháborodottan – Engem ki hagynátok? – állt fel csípőre tett kézzel. – én csak mosolyogtam rajta. Odasétáltam elé és leültettem. Oda ahova megyünk nem épp a legjobb dolog gipszel jönni. Így kisebb erőfeszítések nélkül törtem el a gipszet és tettem Nessie mellé.

-           - Mit művelsz? – kiáltott rám Bella, de most nem foglalkoztam vele. Letérdeltem Nessie elé és behunytam a szemem, majd a kezem Nessie karjára helyeztem. Hagytam, hogy a képességem elkezdjen működni, és mikor kinyitottam a szemem, elmosolyodtam. Nessie kezénél ezüstös fény csapott fel, és mikor úgy éreztem, hogy a csont helyesen forrt össze, elvettem a kezem. Felnéztem Nessie arcára, aki csak döbbenten nézett rám.

-           - Mozgasd! – kértem tőle miközben felálltam. Mindenki lélegzet visszafolyva nézte Nessie-t, aki lassan megmozdította a karját minden fájdalom nélkül. 

-           - De hogy? – kérdezte Nessie mosolyogva.

-           - Gyógyítás – mondta ki helyettem Jasper.

-           - Igen. Az egyik képességem. De most dolgunk van úgyhogy… - hagytam félbe a mondatot, majd Rose-t és Nessie-t az emelet felé húztam, és bementünk Rose szobájába. 

Megmutattam nekik a tervem és mindketten kitörő örömmel fogadták. Elmondtam, hogy mire van szükségem Rose és Nessie pedig elment beszerezni. Néhány perc múlva pedig mindketten a kért dologgal jöttek vissza. Utána Rose a gardróbjába vezetett. Azon belül is a leghátuljára. Rose szerint Emmett odáig sosem menne el. Nessie elővett egy nagyobb bőröndöt és bele dobálta a szükséges dolgokat. Majd mentünk, hogy mi is ruhát nézzünk magunknak. Ugyanis eldöntöttem, hogy veszünk egy éjszakai fürdőt. Mellettünk egy folyó folyt végig, ami az erdő közepén egy kis tóban ért véget. Gyönyörű a hely, van egy kis sziklás része, ahonnan a vízbe lehet ugrani, mint egy kis vízesés. Megkértem a lányokat, hogy hozzanak törölközőt és a fiúknak fürdőnadrágot. Most pedig mi keresünk fürdőruhát. 

Nessie egy barna alapon kékmintás fürdőruhát választott, a fölé pedig egy lenge kék mintás ruhát. Rose egy halványrózsaszín bikinit választott a fölé pedig egy szexi barna ruhát, ami valljuk be elég rövid volt. Én nem tudtam dönteni. Végül egy fehér bikini mellett döntöttem. Rose azt mondta tökéletesen lesz, mert a fehér kiemeli majd az alakom. Én pedig hallgattam rá. E fölé pedig egy fehér lenge ruhát választottam, ami alul cikcakkban volt kivágva. Nessie elment, hogy felvegye a ruhát, már mentem volna utána, de Rose visszarántott. Majd tovább húzott a gardróbban és én megpillanthattam elképesztő fehérneműit. Mind egytől-egyig csodálatos volt. Rose leakasztott egyet majd beletettem egy kistáskába és a kezembe nyomta. Már épp ellenkeztem volna, de ő csak leintett és pajkosan elvigyorodott. Én pedig köszönetképpen megöleltem. 

Majd mi is átvettük a ruhákat és megállapítottuk, hogy tökéletesek vagyunk. Rose ruhája tényleg nagyon rövid volt. Éppen ezért eszembe jutott egy nagyon kis gonosz ötlet. Elmondtam a lányoknak, hogy tegyünk úgy, mintha csak vásárolni mennénk, közben pedig próbáljunk minél jobban megbolondítani a fiúkat. Hát ezekkel a ruhákkal biztos menni fog. Mindketten bólintottak, majd megfogtuk a táskát, amibe a ruhák voltak, és a nappali felé indultunk. A lépcső előtt szépen libasorba álltunk és úgy mentünk le. Csak azért, hogy mindenki jól megnézhessen minket. Első volt Rose utána ment Nessie és végül én zártam a sort. 

Cipőink hangos kopogással adták a többiek tudtára, hogy elkészültünk. Amint Rose elérte a lépcső tetejét mindenki rá kapta a tekintetét. Rose büszkén a felszegett állal sétált lefelé, és látszott rajta, hogy élvezi, hogy mindenki őt nézi. Emmett amint meglátta szó szerint leesett állal bámulta feleségét. Szemeit kocsonyásan lógatta végig Rose testét elidőzve egyes részeken. Rose csak megállt a lépcső mellett és mosolyogva várt minket. Nessie már indult is lefelé. Jacob színtiszta szerelemmel nézett szerelmére, bár tekintetéből én most a vágyat is tisztán láttam. Edward pedig csak fintorokat vágott, gondolom Jacob gondolatai miatt. Nessie is leért és megállt nénikéje mellett. Így én is elindultam.

Amint leléptem az első lépcsőfokon, egy perzselő pillantást éreztem magamon. Tekintetemmel rögtön az aranybarna szempárt kezdtem keresni. De nem egy arany barnával, hanem egy éjfeketével találtam szemben magam. Jasper tekintete szinte falta a látványom. Majd elszakadt a szememtől és jó alaposan végigmért. Ezt egymás után többször is megtette. Végül tekintete ismét az arcomon állapodott meg. Láttam rajta a csodálatot, a szerelmet, a vágyat és a hitetlenséget. Én is leértem a lépcsőn és megálltam Nessie mellett. Mindhárman egy hófehér mosolyt villantottunk, a fiúk pedig idegesen kezdtek toporogni egymás mellett. 

Végül Jasper köszörülte meg a torkát, és lépett elém, majd meghajolt és kezet csókolt, miközben fekete szemeivel rám nézett.

-           - Hová mennek a szép hölgyek? – kérdezte udvariasan.

-           - Vásárolni. – válaszoltam készségesen. A fiúk arcát egyszerre váltotta fel a döbbent és kicsit sokkoló arckifejezés.

-           - Így? – kérdezte Emmett kicsit sem kedvesen. Szemeiben tűz égett. A féltékenység tüze.

-           - Miért talán baj? – kérdezte Rose csípőre tett kézzel.

-           - Talán… nem így kéne mennetek – dadogott Jasper. Őt is leforrázták a hallottak.

-           - Szerintem tökéletesek vagyunk. – mondta Rose, majd a kanapéhoz sétált és lehajolt, mintha keresne valamit. Rózsaszín bikinije szinte már kilátszott. Emmett nagyot nyelt. Majd mikor vigyorogva megfordult, kinyomta a dekoltázsát, így a ruhája feljebb csúszott. Jól játszott. Nagyon jól. Magamban nagyon jól szórakoztam és biztos voltam benne, hogy Nessie és Rose is.  

-           - Igen, szerintem is. Vagy talán nem? Jasper mit gondolsz? – kihúztam magam, már ha ez még jobban lehetséges volt, és szép lassan körbe forogtam Jasper előtt. Mikor ismét felé fordultam láttam, hogy a tekintete egyáltalán nem az arcomon van.

-           - Na? – kérdeztem rá. Végre rám kapta a tekintetét, izmai megfeszültek, és vett egy nagy levegőt.

-           - Csodálatos vagy. Mind azok vagytok. – tette még hozzá. Csak erre vártam. Rose-ra néztem, aki értette a célzást.

-           - Emmi te mit gondolsz? – kérdezte Rose csábos hangon és ő is egy forgás kíséretében Emmett elé állt.

-           - Fantasztikus vagy cica. – Emmett meg akarta volna csókolni Rose-t, de ő elhajolt.

-           - Mindenki más agyon dicséri a párját, te mégsem mondasz semmit? – kérdezte Nessie Jacobtól, miközben beharapta az alsó ajkát.

-           - Meseszép vagy Nessie. – mondta Jacob nehezen forgó nyelvvel.

-           - Jaj, ennyi bókot. Milyen kedvesek is a mi párjaink. Talán meg kéne kegyelmeznünk nekik. Nem? – fordultam a lányok felé, és melléjük sétáltam.

-           - Szerintem még kínozzuk őket egy kicsit. – Nessie szemei gonoszan csillogtak.

-           - Szerintem már eleget szenvedtek. Rose? – fordultam felé, aki egy percig még méregette a fiúkat, majd megszólalt.

-           - Igazad van. Épp ezért megérdemelnek egy kis meglepetést. – kacsintott rájuk Rose, majd intett nekik, hogy kövessenek. A fiúk csak felhúzott szemöldökkel méregette minket, miközben pillantásukat ide-oda kapkodták. Nem értettek semmit. 

Néhány perc múlva már az erdőben futottunk. Rose és Nessie mellettem, míg a fiúk mögöttünk. Éreztem, hogy kíváncsiak és értetlenek. Emmettet nem feltétlenül zavarta a dolog, tudta, ha velem van, akkor a hangulat király lesz. És mivel most nem fogok emberi kaját etetni vele, ezért még jobban örül. Olyan, mint egy kis ötéves, aki várja a karácsonyt. Lefékeztem, mert megérkeztünk. A hely még most is gyönyörű volt. A fiúk, amint meglátták, hogy hova hoztam őket, mind elvigyorodtak, majd odaadtuk nekik a fürdőgatyájukat, és elmentek átöltözni. Mi pedig addig elkezdtünk beszélgetni és levettük a ruhánkat. 

Ezt azonban egy sikítás szakította félbe, majd egy csobbanás. A fiúk voltak. Jasper először Rosalie-t dobta a vízbe. Utána Emmett engem majd Nessie-t Jacob. Mind feljöttünk a víz felszínére és láttuk a fiúkat, ahogy röhögnek a parton. Rose persze nem győzte szidni Jaspert, amiért bedobta őt a vízbe, Nessie pedig a fiúkkal együtt nevetett. Egészen addig, amíg ők is be nem ugrottak mellénk. Utána pedig megkezdődött az önfeledt szórakozás. 

Mindenki fröcskölt mindenkit, és a víz alá húzogattak minket. Vízi játékok is voltak nálunk, ezért mindent, amit csak lehetett kipróbáltunk. Labdáztunk, vagy csak szívattuk a másikat. Majd a fiúk a lányok ellen fordultak és minket szívattak. Na, Rosalie-t sem kellett félteni, bevetette a női bájait és Emmettnek semmi esélye nem volt ellene. 

A következő pillanatban már a víz alatt voltam, mert valaki a lábamnál fogva lehúzott. Megnéztem ki volt az, és elmosolyodtam. Jasper. Majd a felszínre úsztunk, és Jasper átölelt. A lábam Jasper dereka köré fontam és így keringtünk a víz felszínén. Majd Jasper arrébb húzott minket. A sziklaperem alá, ahonnan víz a tóba csobogott. Jasper szemeibe néztem és élveztem a jelenlétét. Szerelmes pillantásokat, csókokat és öleléseket váltva voltunk ott. Majd a többieket néztük, akik önfeledten nevettek. Nessie-t Emmett emelte a feje fölé, majd dobta a vízbe, amiért Nessie jól megkergette. Jasper mellkasának dőlve élveztem a csendet, a békét, a szeretet, a biztonságot, és a családi légkört, ami körbe vett minket. Nem tudom mennyi idő múlva, de Emmett szólt oda nekünk. 

-           - Drága, gerlepár, lennétek olyan szívesek és megtisztelnétek minket a jelenlétetekkel? – kiáltott oda nekik, miközben kaján vigyor kúszott az arcára.

-           - Hagyd már őket. – bökte Rose oldalba és elhúzta férjét másfelé. 

Nekem viszont ördögi terv fogalmazódott meg a fejemben. Leúsztam a víz alá, és egyenesen Emmett alá kerültem. Majd egy hirtelen pillanatban feljöttem és Emmettet a fejénél fogva nyomtam le a víz alá. Emmett viszont elkapta a derekam így én is a víz alatt kötöttem ki. Majd együtt jöttünk fel a felszínre, ahol majd meg szakadtunk a nevetéstől. 

Sokáig úszkáltunk még, majd kimentünk, mert nem akartuk, hogy Nessie megfázzon, bár ő hevesen tiltakozott, meggyőztük. Kiültünk a partra és mivel senki sem akart haza menni ezért beszélgettünk. Mindenről, általános és felesleges dolgokról. A lényeg, mint mindig most is a szórakozás volt. Nevetések, felháborodott kiáltások, és beszélgetésünk töltötte be az erdőt. Nagyon jól szórakoztunk együtt. Azt hiszem, mi mindig is sokkal jobban meg fogjuk érteni egymást. Jacob jó fej volt, lehetett vele hülyéskedni. Emmett persze megjegyezte, hogy az ő kis húgánál senki sem jobb. Erre a mondatára csak elmosolyodtam. 

Egészen sötétedésig ott voltunk. Együtt néztük, ahogy a narancssárga égbolt szép lassan eltűnik, majd helyét a csillagos ég veszi át. Mivel már késő volt, ezért szedelőzködtünk és haza mentünk. Jasper és én elköszöntünk, majd a saját házunk felé vettük az irányt. A házunk. Milyen jó ezt kimondani. Sebesen hagytuk a fákat magunk mögött, miközben kezünket összekulcsolva haladtunk hazafelé. Megpillantva a házat, nem fáradtunk az ajtó használatával beugrottunk az erkélyemen egyenesen a szobámba. 

Jasper maga felé fordított és megcsókolt, én viszont mást terveztem. Kibújtam az öleléséből és a fürdőbe mentem a kistáskával a kezemben, amit Rose adott. Levettem magamról a ruháimat és felvettem a fehérneműt. Eléggé vadító darab volt, fekete és vörös színekben pompázott, és a szélén csipke volt. A hozzá való harisnyatartóval volt tökéletes. A hajam még nedves volt így azt egy kicsit felborzoltam. Majd kiléptem a fürdőből. Jasper az ágyon ült, de amint meglátott eltátotta a száját, majd nyelt egyet. Felállt és elém sétált. Megbabonázva nézett a szemembe. De én most mást akartam. 

Kezeim a nyaka köré fontam és megcsókoltam. Jasper szinte azonnal viszonozta heves csókom. Kezeit a derekamra helyezte, és megszorította, majd közelebb húzott magához. Majd ajkai lejjebb vándoroltak. A nyakamra, ahol megharapta a bőrömet, ezzel egy erőteljes nyögést kiváltva belőlem. Majd a vállamra, ahol a fogai segítségével húzta le a melltartópántom, majd ugyanezt megtette a másik oldalammal is. Végül karjaiba kapott és gyengéden az ágyra helyezett. Én az ujjammal játékosan hívogattam magamhoz miközben egyre hátrébb kúsztam az ágyon. Jasper fölém tornyosult és megcsókolt, majd egy kicsit megemelt és kicsatolta a fehér neműm és eldobta valahova. Dekoltázsomat ezer meg ezer édes csókkal halmoztam el, én pedig a lepedőbe markoltam. Majd lejjebb haladt és a fogaival szintén kicsatolta a harisnya kötöm, majd a fogaival idegőrlően lassan levarázsolta a lábamról, amikor azt hittem végre megkegyelmez nekem, akkor jött a másik lábam. Majd Jasper fölém hajolt és megcsókolt, én pedig élveztem csókjait, ölelő karjait, amik birtoklóan zárnak körbe, a gyengédségét, és az érzelmek sokaságát, ami belőle árad. Néhány perccel később pedig elvesztem a tekintetében, és tudtam, hogy ezt az éjszakát sokáig fogjuk még emlegetni. 

Ashley fürdőruhája és ruhája

Rose fürdőruhája és ruhája

Nessie fürdőruhája és ruhája

Fehérnemű